2010. július 30., péntek

Kínai emlékeim - 3

Tiltások és engedések


A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt és ehhez hasonlók), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül, az évtizedek során megsokszorozódott városi forgalom öntörvényű és önszerveződő, a rendőrök csak akkor mutatnak némi amatőr aktivitást, amikor baleset történik. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó-tükör (a nők kizárólag sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, csak előre néznek, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik. Csak előre néznek. Ha van hely, mennek. Ha úgy látják, hogy előttük sok az autó, ellenben a mellékutca – bárhová vezessen is – üres, akkor arra mennek. A döntést azonnal meghozzák, elvégre a döntés akkor ér valamit, ha azonnal megszületik. Arra azért ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, minél több sávot kössön le és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség teljesen relatív és nem sávfüggő. Leglassabban a legbelső sávon kell haladni, lehetőleg valamerre irányjelezni, bár a jelzés nem zavarja a kínaiakat, pontosabban nem hisznek neki. Majd ha kanyarodik a haver, reagálunk, gondolják, de akkor meg már késő. Nem számít a jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak szemben a forgalommal, azután majd csak lesz valami. Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb és végülis lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen.

A rendőrök, mint írtam, nem szívesen avatkoznak a bonyolultabb forgalmi esetek tisztázására, és ere nyilván alapos okuk van. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán esetleg kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon egyet vásárolni magának. A kerékpárokon nincs sem világítás, sem prizma, mert a használata túl bonyolult lenne a helyieknek. Minek? A kínai biciklistát alapvetően nem érdekli, hogy őt látják-e vagy sem, ő sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha a éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább.

Igaz, nincs átkiabálás, nincs mutogatás, ha egy-egy külföldi mégis ilyesmire ragadtatja magát, a kínaiak felveszik a nem-értem-miről-beszélsz nézésüket. Vezetői magatartásukat ezenfelül jellemzi a mindenáron-csak-előre tudat, tolatni éppen ezért nem szeretnek, nem is tudnak, nem is akarnak. Nem szeretnek kitérni, elvárják a vele szemben haladótól, hogy engedjen utat, ám ő sem enged, mert miért ő engedne, akkor inkább az összeütközés. De legalább kiszámíthatóak: biztos, hogy senki sem ad előnyt, senki sem figyel, senki sincs tekintettel a másikra, ők a közlekedés többi résztvevőjét akadálynak tekintik, akit saját haladásuk érdekében le kell győzniük. Ha valaki ki akar fordulni egy mellékútról a zsúfolt főútvonalra, az habozás nélkül kifordul, ha valaki az autópálya legbelső sávjában húz kétszázzal, de megszólal a telefonja, azonnal a fékre lép és lelassít hatvanra, ha az autópálya fizetőkapujánál döbben rá valaki arra, hogy mégsem szeretne behajtani, akkor addig kushad a volán mögött, amíg a mögötte sorakozó negyven autó sorban kitolat, majd bocsánatkérés nélkül távozik, vagy mégis úgy dönt, hogy fizet és előrehalad. A már említett vakmerő biciklisták Peking széles útjain áramló hatalmas forgalmában araszoló autó- és autóbuszsorok között kacsáznak át, a nyeregben ülők tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből, a hatalmas rakományt szállító triciklik állhatatosan nyomulnak a szűk résekbe, na és ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve. És átérnek.

Hogyan is néz ki mindez a gyakorlatban?

A teherautó vezetője úgy dönt, hogy tolatni fog: eközben mobiltelefonján társalog és rádiót hallgat. De miután tolatni kell, nem gondolkodik közben, hiszen kétféle tevékenységet a kínaiak párhuzamosan nem szívesen folytatnak, és a teherautó a tolatás eredményeképpen egy ház falához nyomta a mögötte várakozó személygépkocsit. A személygépkocsi vezetője dudált ugyan, de hiába, a telefonbeszélgetés és a rádió együttes hangereje minden más hangot elnyomott a teherautó vezetőfülkéjében. Amikor aztán a teherautó nem tudott tovább tolatni, mert a személyautóból már csak egy szájharmónika méretű fémdarab maradt, a vezető mégiscsak hátranézett, hogy mi az isten lehet ott, és minden izgalom nélkül konstatálta, hogy mi is történt. Azon, hogy vajon ő hibázott-e vagy sem, nem gondolkodott el, mert a gondolkodás nem az ő dolga, az ő dolga a szállítás, jöjjön és gondolkodjon a rendőr, akit ilyetén helyzetekben azonnal értesíteni kell. Lekászálódott tehát a vezetőfülkéből, rágyújtott, megkínálta a személygépkocsi vezetőjét, aki idejekorán kiszállt összenyomódott járművéből, ő is rágyújtott, majd hívták a rendőrséget. Körbejárták az eseményt, hát ezt bizony jól elintézték, gondolhatták. Időközben a forgalmas főúton már több kilométernyi sor várakozott végtelen türelemmel, hiszen minden útvonalon sokan vannak, és mindenki tudja, hogy baleset esetén rögzített helyzetben kell megvárni a rendőrt. Pekingben sok a baleset, a rendőrnek idő kell, hogy megérkezzen, még az is lehet, hogy a teljes mértékben eltorlaszolt úton szeretne haladni, de hát ez, ugye, lehetetlen.

Amikor a rendőr mégis megérkezik, hasonlóképpen rágyújt, szemrevételezi az eseményeket és igyekszik véleményt alkotni és eldönteni, ki a felelős a baleset bekövetkezéséért. Ez nem könnyű feladat, a rendőr ezért a jegyzőkönyvbe többnyire azt írja be, hogy „részt vett a balesetben”, a többi a biztosító dolga.







A teljes foglalkoztatottság titka - a kínai példa

A teljes foglalkoztatottság titka: a megfelelő munkakört kell megtalálni a megfelelő embereknek. Neki sikerült.

2010. július 28., szerda

Egy bizonyos Tony Hayward és a budapesti repülőtér

Látszólag sikeres, kitartó és sokoldalú üzletember, aki az olajiparon kívül eddig kevesen ismertek. Most azonban megtalálta a felelősség és ránehezedett a vállaira. Őt tartják ugyanis felelősnek a Mexikói-öbölben történt súlyos katasztrófáért, aminek következtében akár szét is  széteshet a  British Petroleum. Hayward végkielégítésként megkapja egy évi fizetését és más juttatásokat, összesen egymillió fontot (több mint 340 millió forint), majd pedig megilleti évi 600 ezer fontos nyugdíj, amit a szabályok értelmében akár azonnal is igénybe vehet.  Ő azonban csak 53 éves, esze ágában sincs visszavonulni, azt nyilatkozta, hogy szeretne újra élni, ezért a BP orosz vegyesvállalata igazgatótanácsában tevékenykedik majd tovább.

 

Haywardot sok támadás érte, amelynek kárait csak tetézte rossz kommunikációjával. Miközben azt mondta, hogy minden gondolatát a tragédia köti le, benevezett egy vitorlásversenyre. Végülis, mit tehetett volna?

 

Ezt a brit férfiút amúgy nagy tehetségnek tartották, amihez kissé ambiciózus személyiség párosul:  1992-től Kolumbiában, majd 1995-től Venezuelában irányította a BP kutatásait. 1997-ben Londonban már ő a kutatási igazgató, de foglalkozik pénzügyi műveletek irányításával is. 2003-től kutatási és kitermelési vezérigazgató-helyettes lett. 2007-ben végre ő a vezérigazgató. 2009-ben fizetése meghaladta az egymilliárd forintot.

 

De az igazi kérdés az: csakugyan felelős-e Hayward? Hiszen a világban számos olajkutat fúrnak, számos olajkút termel, egy-egy baleset miatt még nem áll le az iparág, akármekkora legyen is a szennyeződés. Ki követte el az igazi hibát? Egy munkás, aki rosszul fordított el egy csavart? Egy technikus, aki nem figyelt fel egy korai anyaghibára? Egy ellenőr, aki nem akart szólni a munkatársainak, mert már péntek délután volt?

 

Persze, divat lett  mostanában „vállalni a felelősséget”, akár olyasmiért is, amihez a vezetőnek esetleg semmi köze sem volt. Japánban legendásan akkor is lemond a közlekedési miniszter, ha egy vonat áramszedője meghibásodik, elvégre, mondják, politikai felelősség is van a világon. Ám csakugyan így van-e? Azt gondolom, hogy így helyes és egyre inkább így kell lennie. Tony Haywardnak most meg kell tapasztalnia, pontosan mit is jelent ez a szó: felelősség.

 

Elbukott a ferihegyi reptér egy repülésbiztonsági vizsgálaton. A vizsgálatot az Európai Unióval közösen  folytatták: azt ellenőrizték, mennyire tartják be a repterek a 2010 áprilisában egy uniós utasításban megfogalmazott szigorító biztonsági intézkedéseket, és bennünket vizsgáltak elsőként. Gondolom, ez sem véletlen, mi, magyarok gyakran szeretjük nagyvonalúan kezelni a szabályokat és a rendeleteket, nem ellenőrizzük azok végrehajtását.

 

Ferihegyen májusban és júniusban "egy tucat ponton" hiányosságokat találtak az ellenőrök, amiért aztán leminősítették Magyarország egyetlen komoly nemzetközi repülőterét.  Rossz hír, a lényeg az, hogy Ferihegyen nem vették túlságosan komolyan az uniós rendszabályok alkalmazását, ám egyelőre szó sincs arról, hogy valaki vagy valakik felelősséggel tartoznának azért, ami most a légiutasokra és a légitársaságokra vár. Sőt, a repülőtér kommunikációs vezetője a „mintha-mi-sem-történne” arckifejezésével annyit mond csupán, hogy a hibákat (amelyekről egyébként fogalma sincs) kijavítják. Damage is done, mondja az angol, azaz a baj már megtörtént. Lehet, hogy az igazi felelős éppen vitorlásversenyen van. Mindegy.

Én figyelni fogom, mi történik.

 

2010. július 27., kedd

Életem iskolái 2

A máltai egypennys




Faludi Kati nagyon szép lány volt. Akkoriban, amikor húsz éves voltam, a legszebb, akit ismertem. Nem érdekes, hogy miért, egyszerűen szép volt. Persze, esélyem sem volt nála, mert a komoly, művelt és híres csembalóművész, Vrábel Ricsi udvarolt neki. Meg még néhányan, de én arról persze nem tudtam, és nem is volt semmi közöm hozzá. A szüleink voltak jó barátságban, időnként eltöltöttünk egy hétvégét náluk, Zamárdiban, a nyaralójukban. Ez nagy dolog volt, egy olyan család, akinek saját nyaralója van. Egyszer Vrábel Ricsi is ott volt, de csak ült egész nap az árnyékban, szalmakalapban, olvasott és a pattanásait nyomogatta, miközben mi napoztunk a stégen. Mert Faludiéknak saját stégjük is volt.
Egyszer, egy ilyen balatoni hétvégén állapodtak meg a szüleink abban, hogy Faludi Kati eljön velem Londonba. Én amúgyis mentem volna nagybácsikámhoz, Fleischmann Dezsőhöz, egy hónapra, úgymond nyelvet tanulni. Nagy kedvem volt hozzá, a vidám hetvenes években voltunk, Angliában akkor mindenki virágokat szagolgatott, és dugni akart, nem háborúzni.
-Szeretném, ha Kati veled mehetne – mondta Faludi néni. Zamárdiban, a kertben ültünk, egy padon, apám és Faludi bácsi atlétatrikóban pingpongoztak, anyám sétálni ment Katival, szóval mindent elrendeztek, ahogy kell. – És vigyáznál rá.
Jó, de én azt sem tudtam, hogyan kell vigyázni valakire. Testvérem nem volt, soha nem vigyáztam senkire.
-Nem szeretném, ha belekeveredne valamibe – tette hozzá Faludi néni.
-Mibe keveredne bele? – kérdeztem mérgesen. Kati húsz éves volt, gondoltam, tud magára vigyázni, de azt is tudtam, hogy mibe keveredhet bele.
-Kati félénk, visszahúzódó és tapasztalatlan. Olyan naiv. Ricsi komoly vőlegény, de még nincs közöttük semmi. - Faludi néni átnézett az északi-partra, Balatonfüred irányába. Én is arra néztem, hátha történik ott valami, de nem történt semmi. – És persze, fontos, hogy megtanuljon angolul.
-Persze – bólogattam. – Az fontos.
-Ne hagyd magára, segíts neki mindenben.
Végülis megígértem, mi mást tehettem volna.
Dezső bácsi a repülőtéren várt bennünket, elegáns volt, mellényes öltönyt viselt és kockás nyakkendőt. Autóval mentünk hozzá, Golders Greenbe, ahol egyedül élt emeletes házában, amióta Emma néni meghalt. Este kicsit iszogattunk vele a nappaliban, mielőtt lefeküdtünk aludni. Természetesen Kati kapta a vendégszobát, nekem az alagsorban jutott ágy.
-Ki ez a lány? – kérdezte Dezső bácsi, miközben átadta a lepedőt és a párnát.
-Nem a barátnőm – lehet, hogy ezért is volt bennem némi kisfiús duzzogás. – A szülei rám bízták, hogy tanuljon meg angolul, ennyi az egész. Kicsit gyámoltalan.
Fleischmann bácsi reggel munkába ment, volt egy kis bélyegkereskedése a Finchley Roadon. Nem keresett vele sok pénzt, inkább az ismerősei jártak be nézelődni. De ő szerette ezt az életet.
Mi meg jártunk a nyelviskolába. Minden fiú megnézte Faludi Katit, magas, szép lány volt, talán a legszebb Londonban. Délután tanultunk a nappaliban, azután sétáltunk a parkban. Egyszer-egyszer elmentünk moziba. Faludi anyuka minden nap telefonált, megkérdezte, hogy vagyunk.
-Jól vagyunk – felelte minden nap Kati.
-Hogy megy a tanulás? – kérdezte Faludi anyuka.
-Jól megy – felelte minden nap Kati.
Esténként Fleischmann bácsival üldögéltünk a nappaliban, televíziót néztünk, iszogattunk. Fleischmann bácsi mesélt a bélyegeiről. Meg is mutatta a legértékesebbeket, még a híres máltai egypennyst is.
-Ez mennyit ér? – kérdeztem.
-Százezer dollárt. De nem adom el. Lesz, akinek többet is megér.
-Miért ilyen értékes? – érdeklődött Faludi Kati.
-Azért, mert hibás – mutatta Fleischmann bácsi örömmel. Mindig örült, ha valaki lelkesedett a bélyegeiért.
Kati alaposan megnézte, a kezébe is vette, úgy csodálta, aztán Fleischmann bácsi visszatette a szekrénybe.
-Legalább egyszer elmehetnénk táncolni – fakadt ki szombat este Kati. – Itt vagyunk Londonban, a világ közepén és nem csinálunk semmit. Mi lenne, ha elmennénk a Sohóba mulatni?
-Gondolj Vrábel Ricsire – feleltem. Ostoba válasz volt, de jobb nem jutott eszembe. Az embernek nem akkor jutnak eszébe a jó válaszok, amikor kellene.
-Ugyan már, Ricsi! - legyintett csalódottan Kati. - Csak anya kedvéért tartom, igazából a magas, sportos fiúkat szeretem.
Rendben van, beleegyeztem. Végülis igaza volt. Itt vagyunk Londonban, esténként az öregedő bélyegkereskedő nagybácsikámmal likőrözünk, az élet meg elmegy mellettünk. És magamra is gondoltam. Igen, táncolunk, összebújunk, iszunk valamit, igen, talán megnyílnak a lehetőségek. Nem voltam ugyan sem magas, sem sportos, nem is voltam kitartó, de szerettem reménykedni. Kölcsönkértük Dezső bácsi autóját, én vezettem. Kerestünk egy táncklubot. Füst volt, zene volt, sokan voltak, ittunk egy Martinit, aztán Kati eltűnt a tömegben, nem is láttam már.

Másnap délben jött haza egy magas, sportos, bőrzakót viselő feketebőrű fiú társaságában. Jókedvűek voltak.
-A vőlegényem – mutatta be. – Amerikai egyetemista. Elköltözöm hozzá.
Fleischmann bácsi meg én ott álltunk a nappaliban, vártuk, amíg Kati összecsomagol.
-És mit mondjak anyukádnak? – kérdeztem.
-Ez a te dolgod – felelte mosolyogva. Aztán elment.
Este felhívtam Faludi nénit és elmondtam, hogy mi történt. Nem volt könnyű beszélgetés.
-Hát vigyázhattál volna jobban is Katira – nagyon mérges volt. Persze, vigyázhattam volna.
-Biztosan hazamegy előbb-utóbb – próbáltam menteni a helyzetet, de éreztem, hogy nem sikerül. Ezt a helyzetet nem lehet menteni.
-És miből fognak megélni? – érdeklődött tovább Faludi néni.
-Fogalmam sincs – mondtam, Faludi néni pedig letette Budapesten a kagylót.
Fleischmann bácsi töltött egy kis likőrt.
-A megélhetéssel egy ideig nem lesz gondja a kislánynak – mondta, miután koccintottunk.
-Miből gondolod? – kérdeztem.
-Biztosan tudom. Elvitte magával a máltai egypennyst.
Erre ittunk.

2010. július 23., péntek

Korunk Hőse

Egy magyar fiatalember kiadja magát ál-munkavédelmi és ál-tűzvédelmi felügyelőnek, mert látja, hogy a munkahelyek nagyrészén nem tartják be a biztonsági, munkavédelmi és tűzvédelmi előírásokat, ellenben szívesen lefizetik az ellenőröket, hogy ne jelentse a hiányosságokat. A fiatalembernek menni kezd az üzlet, vállalkozást is alapít, hogy a hamis bevételeket legalizálja. Később úgy érzi, tulajdonképpen sokkal messzebbre is mehet: felkínálja ál-munkavédelmi és ál-biztonsági, ál-tűzvédelmi ellenőrzésekkel foglalkozó ál-vállalkozását igazi munkahelyek igazi vezetőinek, akik szívesen veszik próbálkozását, készek a munkájáért nagy összegeket kifizetni, amelyekből nyilván nekik is visszatérül valamennyi. Az ál-munkákról tökéletes ál-számlák készülnek. Az ál-munkavédelmi, ál-tűzvédelmi vállalkozó olymértékben beépül a munkahelyekre, hogy igazi vezetői állást kínálnak neki, így rövidesen ő irányítja az ál-biztonsági, ál-munkavédelmi és ál-tűzvédelmi munkákat. Aztán egyszercsak kiderül, hogy a fiatalembert már hosszú ideje a körözi a rendőrség, de ez valahogy nem tűnt fel senkinek. Kedves személyisége, udvarias stílusa miatt munkatársai, főnökei kedvelték, szívesen dolgoztak vele.
Erről eszembe jut a tragikus sorsú, Lermontov , aki 1841-ben, mindössze huszonhét évesen párbajban hunyt el. Kevés műve közül legnagyobb hatású a Korunk hőse, melyben a XIX. Század közepén élő  orosz fiatalság egyik tipikus képviselőjét ábrázolja Grigorij Alekszandrovics Pecsorin képében. Pecsorin legnagyobb baja az, hogy nem tud mit kezdeni az életével. Nincsenek kötöttségei, nincsenek anyagi korlátai, bármit megtehet - és meg is tesz. Bámulatos fizikai és szellemi képességekkel rendelkezik, barangol Oroszországban,  semmi sem érdekli, gátlástalanul kihasznál másokat.
Más kor. Más hősök.