Életem iskolái 3

Mi legyek? Ha tanácstalan vagy, idézd fel, milyen voltál hat éves korodban, persze, könnyű ezt mondani, a felnőtteknek mindenre van tanácsuk, ha a gyerekekről van szó, csak éppen felnőttkorban ők maguk tanácstalanok a saját ügyeikben, mire tíz éves lettem, már elegem volt abból, hogy mindenki megmondta, mit tegyek, sokszor voltam tanácstalan, sokszor idéztem fel, milyen voltam hat éves koromban, de amikor felidéztem, rájöttem, hogy ebből nem tudok tanácsot meríteni, mert semmilyen sem akartam lenni és azt sem tudtam, hogy milyen az, szeretni valamilyennek lenni. Akkor, amikor még minden gyerek akart valaki lenni. Például pilóta. De én pilóta sem akartam lenni. És tizennyolc éves koromban sem akartam semmi sem lenni. Ehhez kell ám az igazi bátorság, nem pedig ahhoz, hogy beleüljek Róna doktor fogorvosi székébe. Korábban azt gondoltam magamról, hogy bátor vagyok, de most már tudtam, hogy nem vagyok sem bátor, sem gyáva, pontosabban fogalmazva egyszer bátor vagyok, máskor meg gyáva, többségében azonban sem bátor nem vagyok, sem gyáva, többségében ott élek egy nagy, szürke mezőn, se-bátor-se-gyáva társaimmal, amúgyse tudom pontosan, hogy mit jelent az, gyávának vagy bátornak lenni, ahány ember, annyi gyávaság és persze, annyi bátorság is, az, aki bátor, az nem fél, de hát ez sem igaz, mert csak az tud bátor lenni, aki fél, de aki nem fél, persze, az is lehet bátor, és az is lehet gyáva, aki nem fél, csak hát megint az volt a baj, hogy nem tudtam, mi az a bátorság és mi az a gyávaság és abban sem voltam biztos, hogy ezek ilyen vegytiszta érzések, mert én sokszor éreztem magam bátornak, amikor azért nagyon féltem, meg gyávának, miközben hős lehettem, nem, állapítottam meg, nincs bátorság és nincs gyávaság, hamis fogalmak ezek, amelyeknek rabjai vagyunk, azt kell először tisztázni, kik is vagyunk valójában, egy nap, érettségi előtt, amikor hazafelé tartottam a könyvtárból, ittam egy pálinkát a Budai Mackóban, ez volt életemben az első találkozás az alkohollal, ehhez is kellett bátorság is, meg gyávaság is, mások sem gondolták komolyan, hogy akarnak valakik lenni, a legtöbben csak imponálni akartak azzal, hogy beszéltek róla. Mi szeretnél lenni? Irénke néni és Béla bácsi is meghalt már, pedig őket is nagyon érdekelte, hogy mi lesz velem. Irénke néni azt mondta a kórházban, mielőtt meghalt, hogy még szerette volna megélni, hogy nagy ember lesz belőlem. Fogta a csontos, sovány kezével a csuklómat, igyekezett mosolyogni, de már nem nagyon sikerült neki. Béla bácsi akkor azt mondta, hogy öngyilkos lesz, mert nem tud Irénke néni nélkül élni, de nem kellett öngyilkosnak lennie, néhány hónappal később ő is meghalt, otthon, a fotelben ülve. Elaludt. Akkor még azt hittem, ez is egy betegség, méghozzá halálos betegség. Elaludni. És milyen kellemes. Amikor kicsi voltam, apa gyakran bevitt a munkahelyére, egy építészeti intézetbe, ahol házakat terveztek, ő volt az igazgató, mindenkinek komoly volt a tekintete, mindenki fehér köpenyben járt és logarléc volt a köpenyük felső zsebében, nagy rajzasztalok mellett álltak, megsimogatták az arcomat és azt mondták, hogy milyen kedves kisfiú vagyok. Te is építész leszel, mint apuka? És jót nevettek. Talán legyél mérnök. Hidakat tervezhetsz, és amikor az emberek átmennek rajtuk, lesz benned egy jó érzés, hogy ezt te tervezted. Biztosan így van. Én csak állok a híd közepén, a korlátra könyökölök, lenézek a folyóra, cigarettára gyújtok és közben hallom, amint az emberek azt mondják mellettem, ez a férfi tervezte ezt a hidat, igen, biztosan jó érzés, de engem nem töltött volna el örömmel az efféle korlátra könyöklés, nem, eszem ágában sem lett volna hidakat tervezni. De hát akkor mégis, mi lesz? Tizennyolc éves voltam, az embernek akkor pályát kell választania, pedig korai még, ezt érzem, nagyon is korai, és felelőtlenség, egy életre tudni előre, hogy ki mi akar lenni, nagypapa szeretett volna tisztességes zöldségkereskedő lenni Szombathelyen, egy saját üzlet volt a legnagyobb vágya, gondolta, hogy zöldségre meg gyümölcsre mindenkinek szüksége van, közben azonban kitört az első világháború, Isonzónál gyomorlövést kapott, majdnem halálosan megsebesült, később vaskereskedést nyitott Budapesten, a Kálvin téren, arra számított, hogy szögekre meg kalapácsra mindenkinek szüksége van, de nem jöttek be a számításai, következett a második világháború, és senkit sem érdekelt, hogy nagypapa mi akart lenni. Érdekelnek a könyvek? Mi érdekelt először? Mert minden emberre az jellemző, ami érdekli. A gimnáziumban a fiúkat csak a lányok érdekeltek, csak erről beszéltünk, amikor egymás között voltunk tornaórák után, az öltözőben, ott ültünk a hosszú, sárga padokon, izzadtan, ez volt a nagy feladat, lányokat hódítani, megszabadulni végre a kisfiúk világából és átjutni a felnőttek világába, de persze közben úgy tettünk, mintha fontos lenne a kémia vagy a svédszekrényugrás, és amikor Vilhelm, az osztályfőnökünk, vagy Marfi, a kopasz, testes igazgató végigsétált a padok között és megkérdezte, hogy na, gyerekek, ki mi szeretne lenni, mindnyájan igyekeztünk komoly válaszokat adni, mert Marfi is komolyan kérdezte, vagy úgy tett, mintha komolyan kérdezné, de hát ez az élet lényege, a látszat és a valóság, én minden alkalommal azt feleltem, hogy gyerekorvos, mert ezt, meg ilyeneket szerettek hallani a tanárok, Vilhelm pedig dicséretképpen megveregette a vállam, nagyon helyes, Odze,, nagyon helyes. Nincs szebb annál, mint beteg gyerekeket gyógyítani. Gyerekeket gyógyítani vagy a híd korlátjára könyökölni, ilyesmi. Életcél, ahogyan apa fogalmazott. Valójában azonban mi érdekelt? Semmi. Ezen is sokat gondolkodtam, hogy kellene valami, ami érdekelhetne, valami, aminek az ember alárendeli az életét. Mert akkoriban sokat hallottam ilyesmiről. Alárendelte életét a munkásmozgalomnak. Hogyan lehet az életet bárminek is alárendelni? Az élet éppen azért élet, hogy azt semminek se rendeljék alá. Szakembernek lenni. Ez is milyen szép dolog lehetne. Tanulj szakmát. Györgyi néni, anya egyik barátnője laboráns volt, vérben, pisiben meg kakiban kutakodott, ez volt a szakmája. Ezt akartam? Nem, nem akartam laboráns lenni. Talán orvos? Mit tanulnak az orvosok? Megtanulják a betegségeket és megtanulják, hogy hogyan lehet a betegségeket gyógyítani. Ha lehet gyógyítani. A nátha ellen nincs orvosság, ezt mondta mindig Lőhr doktor, a körzeti orvos, amikor anya belázasodott és egy kendővel kötötte be a fejét. És vannak gyógyíthatatlan betegségek, amikor Zsiga bácsi egyszercsak kórházba került, mindenki azt mondta, gyógyíthatatlan betegségben szenved, senki sem mondta ki a családban azt, hogy rák, de az újságokban sem írták meg, ha egy híres ember rákos volt, csak annyit írtak, hogy hosszan tartó, súlyos betegség, ebből aztán mindenki értett, de ehhez sem volt sok kedvem, egész életemet betegek között tölteni, láttam egy fiatalembert egy Ford autóban, gyakran hajtott végig a Böszörményi úton, sötét öltönyt viselt és kihajtott nyakú fehér inget, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, néha ült a Rigó Jancsiban és Népsportot olvasott, ez tetszett volna nekem, ez a foglalkozás, ám nagymama lebeszélt róla, ez a férfi strici, mondta, aki nőket futtat, akkoriban nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent, és valami atlétikai versenyre gondoltam, amit már láttam a margitszigeti Úttörő Stadionban, gyerekkoromban gyakran figyeltem Miska bácsit, a cipészt, amikor cipőt vittem hozzá javíttatni a Fény utcába. Miska bácsi egyedül dolgozott a kis műhelyében, ült egy zsámolyon, barna, foltos bőrköpenyben, rádiót hallgatott, rossz, fekete fogai között cigarettát tartott, ügyesen bánt a szerszámaival, mindent meg tudott csinálni, amit csak rábíztak. Nem érdekelte, kié a cipő, nem érdekelte, mennyi ideig viselték, megmondta, mennyit kér érte és mikor lesz kész, aztán elhelyezte egy polcon. Ez komoly szakma, gondoltam akkor, ez egy igazi, komoly szakma. Lehet, ezt is gondoltam, hogy akkor cipész leszek. Végülis nem szégyen.
-Szóval, mi akarsz lenni? – kérdezte anya türelmetlenül, amikor tíz éves lettem. Anya mindent türelmetlenül kérdezett, egyszerűen ilyen volt, nem értettem, hogy miért, de lehet, hogy ő sem értette. Egyik nap én voltam a szemefénye, sőt, az egész család szemefénye, másnap türelmetlen volt velem, mintha útjában lennék. Miért van ez?
-Nem tudom.
Ez nem tetszett anyának.
-Érettségi előtt állsz – figyelmeztetett. - Valaminek kell lennie az embernek. Valamivé válni kell.
-Szóval, mi akarsz lenni?
Hallgattam.
-Úgy nem lehet élni, hogy az ember nem tudja, mit akar. Mert a végén utcaseprő leszel – felelte anya akkor csalódottan. Mennyi baj van velem, erre gondolhatott. Aztán, szokás, szerint csak ültünk a konyhában némán, a nagy családi hallgatások színhelyén, vártam, amíg anya megelégeli ezt az üldögélést.
-Igen, utcaseprő – ismételte, de aztán szerencsére megelégelte az üldögélést.
Akkor néhány napig figyeltem is a utcaseprőket, hogy mit csinálnak, de semmi borzasztót nem találtam benne. Egész nap friss levegőn vannak, füttyögetnek a nők után, délutánonként a Fény utcai piacon főtt kolbászt ettek, sört ittak, nagyokat nevetgéltek, egymás vállát veregették, történeteket meséltek egymásnak a kalandjaikról. Oda is képzeltem magam közéjük, felnőttként, szakadt atlétatrikóban, micisapkában, ettem volna a főtt kolbászt, ittam volna a sört, nevetgéltem volna én is.
Korán kell kelni. Még mindig megéri.

Szentpétervár

Harminc éve nem jártam ott. Akkor még Leningrádnak nevezék, és egy poros, piszkos, rosszkedvű város volt. És mintha kicserélték volna. Virágzó, színes, jókedvű. Majd még visszatérek a dolgok elemzésére. Egy biztos: egy városon meglátszik, ha munkát fektetnek bele....

És persze, még valami, mélyen az emlékekből: amikor még fiatalon, utoljára itt jártam, indulás előtt anyám a repülőtéren szinte sírva kért arra, hogy feltétlenül nézzem meg az Auróra cirkálót, hiszen arról adták le azt a lövést, ami útjára indította a Nagy Októberit, és vele együtt a szocializmust. Most újra megnéztem, újrafestették, a fedélzetén olasz és amerikai turisták fényképezkedtek, szép hajó, van benne méltóság és büszkeség, de már senki sem beszél sem a Nagy Októberiről, sem a szocializmusról, there is a good Japanese restaurant on the Nevsky, erről beszélgetnek, az előrejelzés ellenére nincs eső, kisüt a nap.

(A fényképekért köszönet lányaimnak, Katinak és Orsinak)

Ainola

Ma Sibelius utolsó lakhelyén jártunk, mindig meghatódom, amikor

látom egy nagy művész hogyan alakítja a maga képére a környezetét.

Kaiser Ottó

Abban a szerencsében van részem, hogy életem során igazi művészemberekkel is dolgozhattam. Szoktunk beszélni példamutatásról, de nem mindig tudjuk pontosan, hogy mit is jelent. Nekem ilyen példa Kaiser Ottó, akivel közös könyvet jelentettünk meg és aki megtanított arra, hogy mit jelent fotózni. Hogy mi is kell ahhoz, hogy az ember jó képeket csináljon. Sokan gondolják, hogy na, elmegyek, csinálok néhány fényképet, ám ezekből gyakran hiányzik az a mélység, amit csak ennek a hivatásnak a legnagyobb alakjai ismernek. Ő nem sietett, nem kapkodott, de nem is vesztegetett időt, nem beszélt sokat, de mindig elmondta, mire gondol, nem sütött el vicceket, de mindig könnyed volt, soha nem mondott banális igazságokat, de mindig tudta, mi a lényeges. Minden óra, amit vele töltöttem, örömmel töltött el. Kínában magam is igyekeztem sokat fotózni,  aztán, amikor a számítógép képernyőjén visszanéztem a képeimet, mindig arra gondoltam: te jó isten, mit gondolna erről Ottó?
Ezt nevezem példamutatásnak.

További kínai triciklik

Ezekkel még adós vagyok.

Alsóörs

Mindenek előtt: rendőrökre támadni a szememben nagyon súlyos bűn, gyakorlatilag az állam elleni bűncselekmény. Rendőrt szándékosan meggyilkolni pedig megbocsáthatatlan! Ma, 2010. augusztus 5-én délután még nem tudunk sokkal többet az alsóörsi eseményről, mint egy nappal korábban. Vajon jó ez vagy rossz? Szinte óránként szivárognak ki hírek, azután a cáfolatok, a ködös, pontatlanul megfogalmazott újságírói vélemények, és a jól ismert "a nyomozás érdekében további részleteket nem mondunk" sablon. Miután nem vagyok tisztában a nyomozás állásával, nem tudom azt sem megítélni, hogy a hallgatás, az elzárkózás - kommunikációs szempontból - most jobb-e, mint a nyitottság. Legalábbis mérlegelni kellene. A magyar rendőrségnek partnerként kell tekintenie a társadalomra, számítani kell együttérzésére és szolidaritására. Ezt azonban csak akkor tudja elérni, ha az ilyen kritikus pillanatokban csakugyan, igazi társként, bevonja a nyomozásba a lakosságot, megosztja gondjait, számít a segítségére. Mondjuk úgy, ha egy magasrangú rendőri vezető is megjelenik a médiában, elmondja azt, amit ilyenkor el lehet mondani, és nem csak szegény szóvivőre bízzák a szűkszavú közlemény elmondását. Érzésem szerint - fenntartva magamnak a tévedés lehetőségét állítom -  ez segít. Bevonni a társadalmat mindig jobban kifizetődik, mint kirekeszteni. Londonban töltött éveim során többször láttam, amint  hasonló esetekben szinte azonnal megjelent a televíziós csatornákban a Scotland Yard egyik vezetője, legtöbbször maga a rendőrkapitány, és munkatársaival együtt kérte a polgári lakosság segítségét. Vajon miért is? Mert a rendőr éppen úgy a "mi emberünk", mint a kapitányságé, ha bajban vagyunk, mindig azt kérdezzük: "hol a rendőrség?" Túl tehát az együttérzésen, javaslom: számítsanak ránk, bízzanak bennünk és mi is bízunk majd bennük...

Kínai Keravill