Vannak pillanatok, amikor az ember egyszercsak úgy érzi: átéli a történelmet. Amikor olyasmi történik, amihez köze van. Nem hitte volna, de mégis. Ez egy szerdai napon történt, 1984 október 31-én. A miniszterelnöki villa éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, nagy, fehér szerény bungaló volt, hetente többször elhajtottam előtte. Sőt, néhány alkalommal magam is jártam odabent, amikor a kormányfő magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, ami rezidenciáját, ezt a földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát jellemezte. Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány őr, olyan ódivatú puskával felszerelve, amelyek sokkal inkább illettek volna fegyvermúzeumba. Hogyan védik meg ezek a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? Ezen minden alkalommal, amikor ebben a házban jártam, elgondolkodtam. A hindu vallás azonban természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartják, ami minden élőlény földi útjának elkerülhetetlen végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli.
Indira Gandhi egyébként maga is rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami egyértelmű határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan ki is kísért mindenkit, amikor távozott. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.” És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt. Egy alkalommal a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról. Egy éjszaka megjelent álmában Rabindranath Tagore, ezért lányával útrakelt, hogy felkeresse a neves bengáli költőt Calcuttai-i othonában. Bombay-ig hajóval utaztak, onnan vonattal tovább, amihez azért a negyvenes években nem kis bátorság szükségeltetett. Később megfestette Tagore képét, közel került a Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi otthonát is. Idős korára, amikor mi megismertük, izületi bántalmai miatt már nem tudott festeni, szerény körülmények között élt, de ez nem zavarta.
A kiállítás bemutatójára meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy jön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt, a bekukkantást azonban csak udvariassági fordulatnak tekintettük. Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, hogy odalent minden rendben van-e, ellenőriztem, hogy gondok, Nath, bezárta-e a kiállítótermet és lekapcsolta-e a légszabályozót. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem délutáni indiai újságokat és vártam.
Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam.
Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Kezet fogtam vele is, meg a kísérőivel is, bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Körbejárta a két kiállítótermet.
-Volt egy szabad fél órám – mondta szinte szabadkozva. – És nagyon szeretem Brunner képeit. Arról meg nem is beszélve, hogy apám jó ismerőse volt.
-Hogyne, ezt mi is tudjuk.
A titkára figyelmeztette, hogy indulni kell, az ajtóban aztán kezet fogtunk, egy munkatársa még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott.
A fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és rövid nadrágban állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Túri első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a különös jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.
-Odze, mi ez a stílus? – kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel. – Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? Normális vagy? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla?
-Én sem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.
Túri hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.
-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót.
Erre én hallgattam, mint rendesen.
-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő - dohogta.
-Rendben van – feleltem gúnyosan. - Majd szólok a miniszterelnöknek, hogy tanuljon jómodort.
Indira Gandhit néhány hónappal később meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni.
Október 30-án, kedden a kormányfő Orissa államban tartott beszédeket, az ország már a választásokra készült. A miniszterelnököt szállító különrepülőgép későn este érkezett vissza Delhibe. Indira Gandhi még egy tanácskozást tartott a rezidenciáján, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.
-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között. Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.
-Nyomatékosan kérem – mondta az őrparancsnok és ezzel már a végsőkig elment.
-Nem - rázta meg a fejét Gandhi asszony.
Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt – az őrparancsnok tudta nélkül - engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.
Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott. Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített volna interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult a rezdenciát és a hivatali épültetet összekötő árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje.
Aztán, egyszercsak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá.
“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”
A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.
