Magánélet eladó

Olvasom, hogy Csernus Imrét, a férfiak nagy kioktatóját, a házassági tudományok professzorát most éppen elhagyta a felesége, ő maga válságot él át. Nyilván könnyebb írni meg okoskodni mások házassági ügyeiben, mint sikeresen élni a sajátját az embernek, de hát a férfiak és a nők eddig is tudták ezt. Álljon itt egy példa: Az élet valójában megállás nélkül ugyanazt a szintű megmérettetést nyomja elénk, hogy valahogy megoldjuk. Csak mi gondoljuk, hogy azok egyre nehezebbek. Valójában nem... Mert nem a probléma nehéz, hanem a személyiségszerkezet merevedik az idő múlásával. Ha én ilyen válaszokat adnék a feleségemnek, jó esetben kinevetne. Nem, szó sincs róla, mintha örülnék annak, hogy elhagyta Imrét a felesége, csak valahogy megint az üzlet szagát értem mögötte. Lehet, hogy tévedek, de szinte már látom Csernus új könyvét, amiben saját drámáját írja meg és nyilván ez is nagy példányszámot ér majd meg. Meglátjuk. Meg nem is szeretem, ha valakinnek a magánélete a bulvárlapok címoldalára kerül, olcsó fogásnak érzem, meg tudom is, hogy többnyire éppen azok táplálják az információkat a szerkesztőségeknek, akik szeretnék, ha írnának róluk, sőt, egyetlen céljuk, hogy a nevük nyomtatásban szerepeljen. Ha már más nincs, akkor eladják a magánéletüket. Tudom, hogy így van ez máshol is a világon, én magam is sokat írtam Diana hercegnőről, akik - többek között - ennek lett az áldozata -, de azért még nem kell szeretnem. És eszembe jut, amikor 2008-ban Bódi Szilvi, akinek foglalkozását nehéz meghatározni egyszercsak elmesélte, hogy új szerelme egy bizonyos Bertram Mercier, a Milánói Scala operaénekese, akivel rövidesen össze is házasodnak. Némi gyanakvással fogadtam a hírt, ezért megnéztem a honlapját, ahol elsőként ez a kép fogadott:

ebből már sejtettem, hogy az miért is kerestem az illető hanglemezeit a boltokban, aztán az is kiderült, hogy Szilvi még a férfi nevét sem tudja pontosan. De hát végülis mindegy, a kapcsolat amúgyis a múlté már. Miért fontos ez nekem? Csak azért, mert igazolja, hogy a médiában megjelenő hírek egy része teljesen valótlan, ami magát a médiát is hiteltelenné teszi. Mások azt mondják, hogy az olvasóknak ez kell. Kétlem.
Szóval kiváncsian várom, mi lesz Csernussal.

Az igazi barátság csak lelkiállapot

Legalábbis így voltunk mi Amerikáner Döncivel. Jóban-rosszban harminc éve, de inkább jóban, mert hiszen így hozta az élet. Talán szerencsénk is volt, lehet. Mindenben számíthatsz rám, mondta nekem gyakran. Mindent megteszünk egymásért, hiszen ez a barátság lényege. Ezt is mondta. Én is így éreztem, mert jó volt ezt érezni. Csak éppen nem mondogattam, mert én nem szerettem az efféle hangzatos kijelentéseket. Hittem a barátságban? Hittem. Jó volt hinni benne. Ez például fontos. Hinni valamiben. Sok mindenben különböztünk, vagy talán majdnem mindenben, ő magabiztos, sikeres és gazdag üzletember volt, szeretett is kérkedni a sikereivel és a gazdagságával, én ezzel szemben csak szerény képességű és jövedelmű sportújságíró, afféle kedves unterman, akinek majdnem minden sikerül, de semmi sem sikerül igazán, ezért aztán mindig kicsit rosszabbul éltem annál, mint ahogyan szerettem volna, mindig hiányzott valami kevés ahhoz, hogy kényelemben érezhessem magam, sokszor úgy éreztem, hogy már-már, de azután mégse. Az ő házassága Erikával csak látszat, amit a jólét tartott össze, de hát a jólét jó összetartó anyag. Én már régen elváltam, az én házasságomat semmi sem tartotta össze. Amerikáner gyerekei mind külföldön tanultak, én a gyerekeimet már évek óta nem láttam, amióta Anikó férjhez ment egy brazil építészmérnökhöz, Paolo Argomenitashoz. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Amerikáner ügyes. Bármibe belefogott, az sikerült neki. És ez a legfontosabb az életben. A többi mellékes. Talán tudta is, hogy mibe hogyan kell fogni. Volt egy fiatal barátnője, Viki, reklámfilmekben szerepelt, divatos napszemüveget viselt, rágógumit rágott, türelmesen várt rá eszpresszókban és éttermekben, büszkén vezette a sportkocsit, amit Dönci vett neki. Ismertem én is, miért is ne ismertem volna. Nem volt titok. Sőt, Amerikáner büszke is volt rá. Szeretett hódítani. Persze, én ezt nem szerettem benne. Válogatós voltam. Szerettem volna, ha mindenki tökéletes körülöttem. Azt kerestem másokban, ami belőlem hiányzott: a tökéletességet.

Mindenesetre barátok vagyunk, állítottuk.

De vajon ismertem őt? Igazán?

Persze, feleltem mindig, ismerem. – Talán bizony nem a legjobb barátom vagy? – kérdezte akkor is, szombat délután. Nyár volt. A tihanyi házuk kertjében napoztunk, mi ketten, meg Erika. Nagy ház volt, hegyoldalban, kilátás a tóra. Miből vette? Nem tudom. Tíz évvel korábban még hivatalnok volt egy minisztériumban, aztán egyszer csak, valahogy, észrevétlenül, de mégis a szemem láttára új autót vett, Hondát, új házba költözött, a Hármashatár-hegyen, örülök, mondtam neki, amikor megmutatta a nagy szobákat, a régi, értékes bútorokat, örülök, hogy mostanában jól megy neked, de lelkem mélyén nem örültem igazán, inkább irigy voltam és kíváncsi, hogy miből és hogyan, és vártam volna, hogy kérdés nélkül is elmondja, de nem mondta el.

Időnként üzleti telefonokat bonyolított le a nyugágyból, ölében újság, nyugágya alatt sörösüveg, milliók vételéről meg eladásáról tárgyalt, közben pedig időnként rám kacsintott, mintha azt akarná érzékeltetni, hogy nem is olyan fontosak ezek a beszélgetések, de azért mintha jólesett volna neki a fontoskodás.

Erika is ott ült a kertben, de nem szóltak egymáshoz.

-Feszült a viszony – ezzel fogadott már péntek este Dönci, amikor felkísért az emeleti vendégszobába. – Feszült.

-Miért? – kérdeztem. De tudtam.

-Rutinból – ez volt a válasza. A leheletén éreztem, hogy ivott.

-Összevesztetek?

-Nem – felelte ő. – Nem szoktunk veszekedni.

-Történt valami?

-Nem. Nálunk már nem történik semmi. – Megkérdezhettem volna, hogy miért nem válnak el, de arra tudtam a választ. Üzlettársak is voltak, Erika néhány milliót elvitt volna magával. Ő meg sajnálta a pénzt. – Mi lenne, ha megölném?

Fanyar mosoly, vállveregetés.

-Képes lennél rá?

-Persze – felelte. – Ez lenne a legegyszerűbb megoldás.

Nevettünk.

Szombat reggel Amerikáner korán kelt, teniszezett a barátaival. Amikor megjött, büszkén mutogatta a kidolgozott felsőtestét. Nem hízott el. Némi szégyenérzettel néztem saját renyhe pocakomat. Nem nagy, de már visszavonhatatlan. Ötvenévesek voltunk mindketten.

-Vigyázhatnál magadra – tanácsolta. De hát hogyan? A vigyázás, az az életszínvonallal kezdődik. Néha úgy éreztem, Amerikánernek csak azért van rám szüksége, hogy kiválóbb lehessen, mint én.

Erika korán lefeküdt, mi filmet néztünk a televízióban, valamit, aminek a tartalmát sem tudtuk.

-Menjünk le Füredre – javasolta egyszer csak Amerikáner. Már majdnem éjfélre járt. – Van ott néhány lány. Kiveszünk két szobát a motelben.

-Sokat ittunk – feleltem. És ez igaz volt. Sokat.

-Nem számít. Minden rendőrt ismerek – felelte. Ez is igaz volt. Amerikáner mindenhol mindenkit ismert. Rendben van, beültünk az autóba, ő vezetett. Hülyék vagyunk, gondoltam közben.

Leértünk a tóparti útra, Amerikáner gázt adott. Csak Renault-t szabad venni, mondta. Persze, feleltem, nekem két éve autóm sem volt, de ez nem számított. Mintha nem is hallotta volna, amit mondok. De hát mégis barátok voltunk. Már láttuk Balatonfüred fényeit. Élesen vett egy kanyart. Amikor megláttuk a kerékpárost, barna viharkabátban, sportcipőben, vállán horgászbot, azt is tudtuk, hogy elgázoljuk. Pontosan velünk szemben jött. Az egész egy másodperc volt. De hát mit számít az idő? Nézett ránk, nem értette, mi történik. Ez volt az érzésem. Megálltunk. Kiszálltunk. Szar érzés az ilyen. Így kiszállni. Megnéztük. Meghalt. Lehet azt rögtön látni. Vagy inkább érezni.

-Telefonálok a mentőknek - mondta Amerikáner halkan. Cigarettát halászott elő a zsebéből, rágyújtott. Egyszeriben teljesen józannak éreztem magam. – Van itt egy üdülő a közelben. Várj meg.

Rágyújtottam. Vártam. Fél óra múlva egy rendőrautó érkezett. Két rendőr kiszállt, megnézték a holttestet. Egyikük visszament a kocsihoz, hallottam, ahogyan halkan beszél a kapitánysággal, halálos gázolás, a másik hozzám lépett, tisztelgett.

Forgalmit, jogosítványt…

-Nincs nálam – mondtam.

-Az meg hogy lehet? – csodálkozott.

-Nem én vezettem.

-Hát kicsoda? – nézett körül a rendőr, és még azt sem mondhatom, hogy rosszindulatúan. Hiszen ott álltam egyedül.

Egy ideig hallgattunk. Aztán jött egy mentőautó. A fehér köpenyes orvosnő szótlanul leguggolt a holttest mellé, zseblámpával a szemébe világított.

-Menjünk be a kapitányságra – javasolta a rendőr.

-Rendben van – feleltem. Hiszen mi egyebet mondhattam volna. De megkértem, hogy beszéljen Amerikánerrel, megadtam a címét.

-Végül is miért ne? – kérdezte vissza.

Gondoltam, hogy Amerikáner majd érdeklődik irántam, de nem érdeklődött. Egy nyomozó még aznap éjszaka elment hozzá, ő álmosan kelt fel az ágyából, ajtót nyitott, ezt nagyon tudta csinálni, enyhe tétova zavart varázsolni az arcára, amikor bajban volt, mi történt, kérdezhette a rendőrt, ő nem tud semmiről, mondta, ki sem tette a lábát a házból, csodálkozott, hogy a beleegyezése nélkül elvittem az autóját, pedig odaadta volna, hiszen harminc éve jó barátok vagyunk, és mindent megteszünk egymásért, Erika is tanúsította, hogy a férje egész éjszaka mellette volt, mélyen aludt, majdnem rosszul lett, amikor meghallotta, hogy gázoltam, hát ennyit tudtam meg, mondta nekem a nyomozó, miután visszaérkezett és becsukta a jegyzetfüzetét. Már hajnal volt.

Volt egy ügyvédem, Bozsik doktor, régi családi ismerősünk, aki azonban korábban csak örökösödéssel és hagyatékokkal foglalkozott. Idős, elegáns, precíz. Nem szerette a bonyolult ügyeket.

-Ezt le kell ülni, szerkesztő úr – mondta, amikor először felkeresett.

-De hát nem én gázoltam.

-Ez nem érdekes – felelte. – Amerikánernek vannak összeköttetései. És amúgy is.

-Beszélt vele?

-Igen. Közölte velem, hogy eltöri a térdemet, ha őt belekeverjük.

-Hát akkor nem keverjük bele – feleltem nyugodtan. Még mindig bíztam abban, hogy Amerikáner mégiscsak magára vállalja, amit tett. De hát a bizalom, az ilyen, mindig indokolatlanul bukkan fel és becsapja az embert.

-Van ilyen – mondta az ügyvéd. Az iratokat eltette a táskájába, gondosan, hogy a fém ne karcolja meg a bőrt, rákattintotta a zárat. – Hogy két barát közül csak az egyik barátja a másiknak.

Hat év után szabadultam. Elmentem anyámhoz, megfürödtem. Egy ideig nem is szóltunk egymáshoz, azután megkérdezte, hogy felhívom-e Amerikánert, én erre azt feleltem neki, hogy eszem ágában sincs. Haragszom rá? Nem tudtam eldönteni. Mi fontos az életben? Magunk sem tudjuk. Csak beszélünk róla. Végül is mindegy, hogy milyen ember, ez volt a barátságunk lényege. Hogy mindent megteszünk egymásért. Jóban-rosszban. Máskülönben semmit sem ér az egész.

A boldog hatvanas évek

Regényt írok a hatvanas évek egyik nagy esetéről, az Onódy-ügyről, ami akkoriban lázban tartotta Budapestet. Nem volt bulvársajtó, ezért a fontos információk pletykák útján terjedtek. Így keveredhetett bele Bara Margit és számos légikisasszony is. Erről még majd később. És milyen különös dologra bukkantam: mintha ma történnne velünk. 1964-ben a nemzeti jövedelem növekedése öt százalékkal elmaradt a tervezettől, miközben az előirányzott felhasználás nagysága változatlan maradt, nem volt más megoldás tehát, „nyugati” hiteleket kellett felvennünk.  A pártsemleges szakemberek már ekkor látták, hogy a rendszer hosszútávon nem lesz finanszírozható, ám ezeket a véleményeket nyilvánvalóan nem hangoztatták, aki pedig mégis hangoztatta, arra legyintettek. Az akkori állampárt vezető testülete, a parlamentet helyettesítő, nagyokoskból álló  Központi Bizottság 1964. decemberi ülésén megszavazott 1965-ös népgazdasági terv  "takarékos gazdálkodást és optimális esetben az addig elért színvonal megtartását"  tűzte célként, ám a rendszerek működésén nem tudtak változtatni. Központi takarékossági rendszabályokról, szigorú létszám- és bérgazdálkodásról beszéltek, hatszázalékos „adminisztrációs” leépítés következett volna az államigazgatásban, a vállalatoknál és minisztériumoknál.

1965. január 3-tól jelentősen emelték a szuperbenzin, a rum- és pálinkaféleségek, az „újonnan forgalomba hozott divat- és luxuscikkek” árát és a telefondíjakat, majd hamarosan sor került a másodállásból és mellékfoglalkozásból származó jövedelmek megadóztatására, a kisiparosok és a szabadfoglalkozásúak adójának, valamint a bor- és szeszjövedék forgalmi adójának növelésére. "Szilárdítani kell a munkafegyelmet, szervezettebbé kell tenni a gazdaságot" - mondta Kádár. Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Lehet, hogy sokan a homlokukra is csaptak és nem értették, hogy ez nekik eddig miért nem jutott eszükbe. Takarékossági intézkedéseket vezettek be, amelyek persze csak egy ideig voltak tarthatóak, aztán megint ment minden a maga útján, mint korábban. Kádár még az ideológiát is megfogalmazta: "a szocializmus elmélete jó, gondok csak a gyakorlati megvalósításban vannak. Egyes vezető elvtársak pedig gátlástalanul és érdemtelenül, kispolgári beidegződésüktől hajtva csak a saját anyagi javaikat gyarapítják, és önös boldogulásukat hajszolják a közösség rovására."
A gondok tehát nem ma kezdődtek...

Nézzék meg jól ezt a képet. Ő korunk hőse, labdarúgó, heti keresete 180 ezer angol font, jelenléte pótolhatatlan a Manchester United klubban, szeret prostituáltakkal hálni, szenvedélye a szerencsejáték, lóverseny.  Felesége megértő. A fiatalok példaképe: legyetek ti is ilyenek. Nézzék meg jól ezt a képet. Ő Wayne Rooney.

Ó, az a Bejrút

Mert attól kezdve mindenkinek ez volt az agyában és az emlékeiben, hogy ez hogy történhetett, pedig sokkal korábban kezdődött, évekkel korábban, a budapesti repülőtér forgalmi irodájában, sem a dátumok, sem a helyszínek nem számítanak, csak a percek számítanak, azok a percek, amelyekre az ember egészen pontosan emlékszik, azok, amelyek mélyen bevésődnek, pedig akkor még az ember nem tudja, hogy ezek fontosak és hogy bevésődnek, csak attól lesz fontos, hogy aztán hónapok múlva is arra ébred, mintha mindez abban a percben történne és azok a percek nem érnek véget, nyári szombat este volt, hét óra körül, már csak ketten voltunk szolgálatban aznap, a többiek hazamentek, az éjszakások még nem érkeztek meg, már valamelyest nyugalom, mi is indultunk haza, Dani még ült a telefonnál és randevút beszélt meg Ágival, hogy akkor hová menjenek táncolni, sok lehetőség erre akkor nem nyílt, 1971-ben jártunk, végül a Casinót választották, nekem mozijegyem volt, ezért aztán türelmetlenül álltam a hatalmas ablak előtt, ami a betonra és a kifutópályára nézett, szép látvány volt, mozgalmas, mindig szerettem, a repülés szórakoztató és izgalmas része volt az életemnek, pedig csak forgalmista voltam, mi írtuk a járatok dokumentumait, megbeszéltük a pilótákkal a tankolást, a repülési időket, a rakodást és persze, minden más dolgot is, jó volt velük beszélgetni, Dani végre befejezte a beszélgetést, még a repülőtér régi épületében dolgoztunk, a meteorológia mellett, a terasz alatt, akkoriban még volt terasz, voltak nézelődők, mi meg hallgattuk a süketelésüket, na nézd, leszállt az erfransz, ilyeneket mondtak, mielőtt elindultunk, szokásom szerint még egy pillantást vetettem a sarokban álló telexgépre, ami akkoriban a nemzetközi kapcsolattartás egyetlen eszköze volt, ezen értesítettük a külföldi repülőtereket a gépek indulásáról, ezen kaptunk értesítést az érkezésükről, a nappali forgalmisták ezeket összegyűjtötték és odaadták az éjszakás forgalmistáknak, éjszakánként már nem volt jelentős forgalom, ha tíz után elment a 220-as, az Athén-Kairó, akkor már csak egy-egy menetrenden kívüli turistajárattal volt munkánk, meg az Aeroflot tehergépeivel, amelyek Afrika felé itt szálltak le üzemanyagért, de a szovjet pilótákkal nem volt sok munka, bejöttek a hatalmas tányérsapkáikban, Dobri vecser, és már mentek is. Szóval a telex. Akkoriban kis légitársaság volt a Malév, ismertük egymást arcról, jó is volt, szerettük ezt a helyzetet. Tudtuk, melyik repülőgépünk hol jár, ha szabadnapjaimon napközben hallottam a hajtóművek hangját és felnéztem az égre, nagyjából meg tudtam mondani, hogy melyik az a járat, és nem is tévedtem. Szenvedély volt, végtelen nagy szenvedély, mint a morfium. Volt, hogy ki is telefonáltam a forgalmi irodába, hogy a Margitsziget fölött a Helsinkit láttam-e ereszkedni. A fiúk pedig a forgalmi irodából többnyire meg is erősítettek. Volt benne öröm, igazi öröm. Érkezések, indulások, menetrend, tudtunk mindent fejből, ez volt az életünk. Szerettünk ott dolgozni. A repülőtér Magyarország volt, de már nem egészen. Amikor az ember ott állt, a Swissair pilótafülkéjében, és figyelte, hogy a svájci kapitány hogyan fut át Mont Blanc golyóstollával a terhelési lap rovatain, akkor az már majdnem olyan volt, mintha külföldön lettünk volna, amúgy tiszta rutin, én is siettem, Mercédesz, így hívták a kis légiutaskísérőt, akivel akkoriban gyakran találkoztam, nem voltam szerelmes belé, kedveltük egymást, régimódi, elegáns, jólnevelt lány volt, nem voltak barátnői, szeretett otthon zongorázni, Schubert volt a kedvence, Genfben járt iskolába, és ez látszott is rajta, nem, szó sem lehetett másról, mint hogy operába meg hangversenyre jártunk, amikor éppen nem repült, az utolsó üzenet Koppenhágából érkezett MA751 TXT, ez a rövidítés a telexnyelvben azt jelentette, hogy a repülőgépet szerencsétlenség érte és már jött is a következő, az áldozatok listája FATALITIES CONFIRMED, a személyzet névsora, elsőként Szentgyörgyi Dezső kapitány, a legjobb magyar pilóta, uramisten, reggel még, persze, az ember mindig erre gondol, hogy reggel még mind életben voltak, hogy beszélgettünk, hogy ez, ami történik, ez tulajdonképpen lehetetlen, Menyhárt József, Jancsovics Pál, Tolnai Klári, mind a többiek, sorban, mi van, kérdezte Dani és ez egy olyan kérdés volt, amire nem lehetett felelni, ezt a szót, hogy lezuhant, az ember nem mondta ki, felvettem a telefont, felhívtam a diszpécsert, azért hívtam őt, mert fogalmam sem volt arról, hogy kit kellene hívnom, leültem a rongyos fotelbe, előttem az asztalon a bádog hamutartó, aminek a szélén fekete nyomot hagytak a leégett csikkek, mögöttem a nagy, fekete tábla, amelyre a járatokat írtuk fel, hát lezuhant, mondtam ki mégis, Koppenhága lezuhant, Palics, a diszpécser csak hallgatott, aztán odaszólt valakinek, bazdmeg, Koppenhága lezuhant, az Odze mondja, és csak jöttek a telexek tovább, ONE SURVIVOR, DDR CITIZEN, ez igen, az egyetlen túlélő egy endékás, hogy történt, a tengerben, már megközelítés közben, most mi legyen, hívtam Mercédeszt, elkezdett sírni, moziba ma már nem megyünk, mondtam Daninak, ő is lemondta Ágit, kimentünk a büfébe, lehajtottunk egy konyakot, mi történt veletek, kérdezte Cékás, a sovány, kopasz, csalódott tekintetű büfés, olyan sápadtak vagytok, semmi, feleltük, mi a fasz lenne, a forgalmistákkal soha nem történik semmi, aztán este bemondta a rádió, eddig tisztázatlan körülmények között, Szentgyörgyi, Menyhárt, Jancsovics, Lantos, Aladi, mintha valami képzeletbeli futballcsapat tagjait sorolták volna fel, Tolnai Klári, Iván Margit, Téglás, Galgócziné, Szalainé, megittam egy konyakot a Muskátliban, a Landler Jenő utcában, a pultra támaszkodva, ott persze senki sem beszélt Koppenhágáról, csak szidták az új gazdasági mechanizmust, szidták Kádárt, arról beszéltek, hogy Armstrongot nem is lőtték ki a Holdra, az egész csak stúdiófelvétel volt, és persze Gagarin és Lajka kutya is, naná, egyik sem jobb a másiknál, én meg közben majdnem elsírtam magam, ami hát nevetséges, persze, végülis van ilyen, apám éppen Frankfurtban volt, üzleti úton, onnan telefonált, látta a televízióban az IL-18-as vezérsíkját, az valahogy megmaradt, miután a törzs kettétört, lebegett a dán hullámokon, mint valami ottfelejtett játékszer, a repülőtéren senki sem beszélt róla, szerencsétlen körülmények összjátéka, ez volt a hivatalos álláspont, voltak pletykák, meg hírek, ahogy szokás, mi történt, mindenki ezt akarta kérdezni, de nem kérdezte senki, nem beszéltünk róla, vannak dolgok, amik túl közel vannak, hajózni muszáj, de közben meg az életek, a Tolnai Klári, Jancsovics, a többiek, a repülőgépek felszálltak és leszálltak, mi írtuk a terhelési lapokat, Mercédesszel sem beszéltem róla, még a legmeghittebb pillanatokban sem, de ilyenkor marad valami az emberben, valami, ami nem múlik el, és azt gondolja, hogy nem lehet rosszabb, de kiderül, hogy még mindig lehet sokkal, sokkal rosszabb, a feszültség nem engedett, meleg szeptemberi nap, csütörtök, MA110, Kijev, minden, minden megmarad az ember emlékezetében, ültem az iroda barna, rozoga Moszkvicsában a Tupoljev mellett, vártuk a kijevi utasokat, vajon számít a nap, meg az óra, vajon számítanak a percek, nem számít már, semmi jelentősége, indultok? ezt kérdeztem, mert Ukrajna fölött romlott az idő, már így is késésben voltak, a diszpécser is kiszólt a recsegőjén, mi a faszra vártok, fiúk? a szerelő mondott valamit a generátorról, de éppen akkor érkezett meg valami kormányküldöttség, ott ölelkeztek az utazó elvtársak az otthon maradó elvtársakkal, felmentem a fedélzetre, új kocsit vettem, piros Fiat, mondta Takács Zsuzsi büszkén, délután megmutatom, persze, teszünk vele majd egy kört, aláírattam a papírokat, na, végre, mondta Mészáros, a parancsnok türelmetlenül, mintha én tehettem volna az egészről, de hát feszült volt ő is, hosszú ideig le volt tiltva egy szerencsétlen amszterdami futókiengedés miatt, amiről most már szintén senki sem beszélt, kézfogás, vállveregetés, a szokásos malévos köszönés, kellemes megömlést, az ajtó becsukódott mögöttem, a lépcsőt elhúzták, a gép ott gurult el mellettem, én meg visszakocsikáztam az irodába, hajózni, persze, de közben, ha baj van, ha igazi baj van, akkor nincs megoldás, HA-LBD, figyeltem, amint emelkedik, behúzza a futókat, szerettem ezt a látványt, az elszakadást a földtől, aztán bekönyveltem az indulási adatokat, DEP 12:10/12:17, az első időpont az ajtócsukás, a második a felszállás, aztán a késést, DEL TCHN volt egy kis időm a következő járatig, cigaretta, igen, aztán egyszercsak egy érzés, hogy valami nincs rendben, valami nem úgy alakul a világban, ahogyan kellene, megint a telexek, Kijevből nincs hír, sem TXT, sem ARR, de hát a szovjetek soha nem telexeztek azonnal, sőt, nem is írnak egyáltalán, felhívtam a diszpécsereket, leszállt, nyugtatott meg Markó, de aztán hivatott Faragó, a mindig jókedvű osztályvezető, aki soha nem járt lent az irodában, nem is törődött a forgalmistákkal, nem is érdekelte különösképpen a repülés, mert a belügyminisztériumból került oda és a pártközpontba szeretett volna továbbkerülni, ha fegyelmit kaptunk, akkor is a titkárnője adta át, csodálkoztam is, hogy egyáltalán megismer, becsukta az irodája ajtaját, most nem volt jókedvű, az arca hirtelen csupa ránc lett, odavan a Kijev, ennyit mondott, elvitte magával a terhelési lapokat, mert a biztosító figyel arra, hogy az adatok megfeleljenek a szabályoknak, remélem, nem basztad el, én is reméltem, egyelőre ne beszélj senkinek, rendben van, feleltem, megkínált nyugati cigarettával, erre sem addig, sem azután nem volt példa, alig tudtam felmenni a lépcsőn, Mercédesz várt a presszóban, már egyenruhában, indult Frankfurtba, neki sem szóltam, mert vannak dolgok, amiket az ember nem tud megmondani, igen, Takács Zsuzsi új autót vett, mégis, mit mondjak, estig ültem a forgalmi irodában, aztán felmentem a diszpécserekhez, igyunk valamit, de nem ittunk semmit, mindenki meghalt, mindenki, a generátor meghibásodott, amúgyis szar volt az idő, kétszer megkísérelték, aztán leálltak a hajtóművek, minek kísérelték meg, persze, ez volt a kérdés, de hát nem mi voltunk ott, a pilótafülkében, ahol minden, minden más, mások a zajok, mások a fények, mások a lehetőségek, aztán megjött a Frankfurt, az Iljusin szinte hangtalanul ereszkedett a betonra, kiengedte a fékszárnyakat, nincs is szebb, mint egy ilyen éjszakai leszállás, legalább ez rendben van. 

-Szemét vagy – mondta Mercédesz, amikor a parkolóban találkoztunk. – Te már tudtad.
Taxiba ült, egyedül ment haza.
Jó, akkor egy ideig nem beszéltünk egymással. Mészáros, Veres, Deák, Papp Sándor, Takács Márton, Szőke Valéria, Székelyhidi Kati, Takács Zsuzsi. A körülmények szerencsétlen összejátszása. Műszaki hiba. Téves helyzetmegítélés.
Eltelt egy év. Már nem dolgoztam a repülőtéren, szakítottunk Mercédesszel is. Már nem tudom, melyikünk, nem is fontos. Találkoztunk néha, de nem volt komoly. Sokat álmodtam a repüléssel, Szentgyörgyivel, Mészárossal, Takács Zsuzsival meg az új piros autójával. És az igazat megmondva soha nem tudtam elszakadni onnan. Mások sem tudnak. Mind ott maradtunk. Egyszer, nyáron, valami kellemes, finom napon, és megint nem számít sem az idő, sem a dátum, Mercédesz feljött hozzám, akkor már volt saját lakásom, Budán, Markó mondta meg neki a címet, onnan tudta. Kis lakás volt, egy szoba, kis fürdő, kis konyha, az ablak a Gellérthegyre nézett.
-Szép – mondta. Ők a Várban laktak, gyönyörű lakásuk volt, négy szoba, külön nappali a zongorával, a teraszról látni lehetett a Dunát, az volt az igazán szép lakás. – Egyedül élsz?
-Igen – mondtam és ez igaz is volt. Huszonkét éves voltam, egyedül akartam élni.
-Én is – nem, ezt nem akartam. És ezt ő is tudta. De másképpen tudta, mint én.
-Abbahagyom a repülést – persze, ezt is sokszor mondta már. – Nem költözünk össze?
-Nem – mondtam. Nem, ezt nem lehet. Pedig Mercédesz szép lány volt. Finom. De mégsem. Vagy talán ezért.
-Szeretnék gyereket, mielőtt megöregszem.
Gyerek, volt a közelben egy játszótér, a Hollósy Simon utcában, arra gondoltam, milyen sok baj van velük, folyton mászkálnak, verekednek, hangoskodnak, hétvégén belázasodnak.
Megittunk egy Martinit, tettem bele citromot is, ahogy kell. Ittunk.
-Benkő Kati is lezuhant.
-Hallottam.
Ostoba baleset volt, Budapesten, egy ködös este. Rossz látási viszonyok, felesleges leszállási kísérlet, erről sem beszéltünk, de mindenki tudta.
Aztán elment. Az ajtóban még megöleltem, azért gondold meg ezt a dolgot a repüléssel.
Ősszel Veszprémben dolgoztam egy riporton, persze, tudom a napot is, de nem számít, visszamentem a szállodába, elővettem az írógépemet, befűztem a papírt, bekapcsoltam a rádiót, az ember akkoriban úgy élt, hogy hallgatta az Esti Krónikát, közben még fürdővizet engedtem, A Közlekedési és Postaügyi Minisztérium közli, olvasni kezdtem a kéziratot, töltöttem egy pohár italt is, a MALÉV 240-es járata, a HA-LCI lajstromjelű Tupoljev 154-es repülőgép hajnali 02:33 órakor fel kell hívnom Markót, ezt gondoltam, most fel kell hívnom Markót, fedélzetén ötven utassal és tízfőnyi személyzettel, lehajtottam a pálinkát, ugyan, miért kell mindig a legrosszabbra gondolni, a tengerbe veszett, mert ez emberi dolog, elzártam a vízcsapot, leültem a kád szélére, ittam még egy pálinkát, a mosdó fölött a töredezett csempéket nézegettem, a balesetet senki sem élte túl, azért vannak a legrosszabb dolgok, hogy azokra gondoljunk, Pintér János, Mohovics Árpád, Kvasz Károly, Horváth István, Fried Richárd, Herceg Miklósné, Kmeth Ágnes, Németh Miklósné, Szentpály Mercédesz, igen, vannak legrosszabb dolgok, és mi mindig azokra gondolunk.