"Tinik kedvence"

Hallom ezt mostanában egyre gyakrabban, amikor lenézően emlegetik  SP-t és a többieket, mintha a minőség ennek a nemzedéknek nem lenne fontos, mintha nekik mindegy lenne. És lehet, hogy nem is fontos, lehet, hogy mindegy. Lehet, hogy manapság elég, ha valaki sármos, szépen mosolyog és ujjaival fel tudja mutatni a "V" jelet (vagy értik, mit jelent, vagy nem, de manapság nyilván nem is fontos). Csak jelzem, hogy amikor mi voltunk tinik, a hatvanas években, a kedvenceink Elvis Presley, a Beatles, és  a Rolling Stones voltak. Meg is látszik rajtunk, mondhatnám némi önelégültséggel...

Szüleink

Ismerjük a szüleinket?

Nem nagyon. Néha ők sem akarják, hogy ismerjük őket, néha mi sem akarjuk ismerni őket. Azt tudjuk a szüleinkről, amit ők akartak, hogy tudjunk róluk. Láttam magam előtt a sorsukat? Nem láttam. Persze, szerettem volna tudni mindent, mert azt gondoltam, hogy mindent tudnom kell róluk, ezért, amikor nem voltak otthon, néha bementem a szobájukba, kihúzogattam a fiókjaikat, benéztem a szekrényükbe, titkokat kerestem, de semmit sem találtam.
Kíváncsiak vagyunk? Valóban ismerni akarjuk őket? Nem csak ímmel-ámmal?  Nem úgy van az, hogy éppen elég az, amit tudunk róluk?  Apa kedvenc dala a Strangers in the Night volt, ezt dúdolta gyakran, és amikor csak ideje engedte, meghallgatta lemezen is. Soha nem mondta, hogy miért, én meg nem kérdeztem. Sokat mesélt Párizsról, igen, jártam ott egyszer, ennyit mesélt, semmi többet. Mindig azt hittem, hogy apa igazán szereti anyámat, meg
azt is akartam hinni. És biztosan szerette is, de hát olyan sokféleképpen lehet szeretni valakit. Aztán apa a halála előtt elmesélte azt a történetet. Hogy miért is szereti Párizst.

 

Ott ült a szanatórium kertjében egy padon, vékony volt már és  elesett, összehúzta magán a régi, csíkos, fürdőköpenyét, ölében egy tranzisztoros rádió, hogy élete utolsó pillanataiban is tudja, mi történik a világban, még akkor is, ha már semmi köze sincs azokhoz a dolgokhoz, amik történnek, mert a betegsége miatt ő már egy másik világban élt. A történet Párizsban ért véget, 1964-ben, Párizsban, ahová apám nemzedéke mindigis vágyott, jelképesen és valóságban is. Igen Párizsban ért véget, de valójában 1944-ben kezdődött, amikor apa húsz éves volt, Budapesten éltek, egy Ipoly utcai ház földszinti lakásában, nem voltak gazdagok, még jómódúak sem, inkább a szegénység és a tisztességes megélés határán, apa eladó volt a Párizsi Áruházban, oda is egy ismerős család ajánlásával került, mert akkoriban nem volt könnyű oda bekerülni,  szerette a sportot, a barátaival munka után lábteniszezett a Duna-parton, hét végén evezett a Dunán, azok a pillanatok voltak a legszebbek, amikor nyári hajnalokon kihúzott a nyílt vízre és belefeküdt az evezőkbe. Ott ismerkedett meg Weltner Zsuzsival,  amikor apa segített Zsuzsinak vízre tenni a hajóját, azonnal egymásba szerettek, de apának természetesen esélye sem lehetett, hogy feleségül vegye, mert semmije sem volt, a Weltner-család pedig gazdag és előkelő, nagy villában laktak Budán, az Óra utcában,  már az első napon egymásba szerettek, hiszen szerelem nem lehet másképpen, mint első látásra, mondta apa, volt egy kis könyve, abba jegyezte fel nagy emberek nagy mondásait, és ez is egyike volt azoknak, és már csókolóztak is a Fogas megállójában, a Svábhegyen, nem lehet közöttünk semmi komoly, mondta Zsuzsi, mert Schwarzer Ferihez fogok férjhez menni, ez meg van már beszélve a szülőkkel, de már másnap újra titokban randevúztak, apa délutánonként elkísérte Zsuzsit zongoraórákra Elza nénihez az Izabella utcába, szerette hallgatni, ahogy a lány Schubertet játszik, esténként belopózott Zsuzsihoz  Weltnerékhez, ott töltötte az éjszakát, majd hajnalban, mielőtt meglátták volna, az ablakon át távozott, azt tervezték, hogy megszöknek és összeházasodnak, igen, igazi Rómeó és Júlia történet, de hát a háború, az  háború, 1944. március 19-én aztán Weltner Lajost is elvitték a németek,

 

és őt sem látták soha többé  a családtagjai, apát behívták munkaszolgálatra, ahonnan minden héten írt Zsuzsinak, ám soha nem kapott választ, ő hitt abban, és próbált hinni abban, hogy találkoznak a háború után, és nem adta fel a reményt, pedig a reményt abban az időben nagyon könnyű volt feladni, és sokan fel is adták, és a  remény arra is való, hogy feladják, aztán , amikor hazajött a munkaszolgálatból, azonnal elment Weltnerék villájába, ahol azonban már nem Weltnerék laktak, hanem egy másik család, és semmit sem tudtak arról, hogy mi történt a korábbi lakókkal, megengedték apának, hogy bemenjen Zsuzsi szobájába, de apa ott nem talált semmit, ami utalhatott volna arra, hogy pontosan mi is történt, egy ideig kerestette őket cionista ügynökökkel és a Vöröskereszttel, hirdetéseket adott fel, végigjárta az Óra utca lakóit, de nem akadt Zsuzsiék nyomára, és akkor már biztos volt benne, hogy őket is elvitték, ami akkoriban természetes volt, aztán megismerkedett anyával, persze, az övék is nagy szerelem volt, de benne volt a menekülés és a vigasztalódás is,  akkor kezdődött az új korszak, a szocializmus, amiben ők hittek, vagy úgy tettek, mintha hinnének, hiszen már nem hittek istenben, és  nem hittek a zsidóságban sem, és valamiben hinni kellett, különben megsemmisültek volna.  Meg én is megszülettem. Apa neves építészmérnök lett, megtanult angolul és franciául, na és akkor jött a párizsi meghívás 1964-ben, hogy tartson  előadást Párizsban, a Nanterre Egyetemen, először nem is akart utazni, nem volt neki gyakorlata előadástartásban, azután rábeszélték a főnökei, kell most nekünk egy kis propaganda, elvtárs, lássák a franciák, hogy mi is európaiak vagyunk, apa szerette Párizst, soha nem járt még ott, és amikor a vonat hajnalban áthaladt a külvárosokon, és ő meglátta a távolból a Sacre Coeur hófehér kupoláját, úgy érezte, hogy álmodik

 

álmodtam, igen, mondta nekem is ott, a szanatóriumban, összehúzta magán a fürdőköpenyt, pedig meleg, nyári nap volt, másnap, az előadás után, amikor cigarettára gyújtott a folyosón, egyszercsak ott állt előtte Zsuzsi, vannak pillanatok, amikor az embernek földbe gyökerezik a lába, amikor úgy érzi, hogy ez nem vele történik, és ez nem olyan volt, mint a Sacre Coeur, ez igazi földbegyökerezés volt, ami sokkal több, mint egy álom, apa akkor úgy érezte, hogy ez nem igaz, ez biztosan nem vele történik, ez ilyen pillanat volt, talán az egyetlen olyan pillanat apa életében, amikor úgy érezte, hogy semmi sem számít abból, ami volt, megismersz? ezt kérdezte Zsuzsi, apa csak állt és nézte, Zsuzsi pedig elnevette magát, átölelte apát, látta az újságokban, hogy ott lesz egy neves magyar, ez csak ő lehet, akit húsz éve nem látott, apa nagyot sóhajtott, mintha nem maradt volna ereje a történet folytatásához, na és mi történt azután, kérdeztem, apa csak ült és  mesélt, hát Párizs volt, 1964-ben, elmentünk Zsuzsival meginni egy kávét,  mi történt azután? Mert mindig ez a legfontosabb. Hogy mi történt. Nem az, hogy mi történhetett volna, hanem az, hogy pontosan mi is történt. Leültek egy kávéház teraszára, ez volt a Bonaparte:

 

és Zsuzsi elmesélte, hogy mi történt, nem úgy, ahogy az emberek mesélni szoktak, inkább csak gesztusok voltak ezek, szavak, összefüggéstelen utalások, az  édesanyját is elvitték, Zsuzsit másnap Elza néni mentette meg a budai villából, ő rejtegette az Izabella utcában, mert nem volt zsidó, így sem volt könnyű, nem akart ő hős lenni, egyszerűen úgy hozta az élet, úgy alakultak a körülmények, a háborúban minden másképpen alakul, mint ahogyan az emberek gondolják vagy tervezik, és a körülmények hatalma sokkal nagyobb, mint azt feltételezzük, Zsuzsi  közben megismerkedett a kis Imrével, Elza néni fiával, aki beleszeretett, és arra kérte, hogy Zsuzsi legyen a felesége, hiszen az édesanyja megmentette az életét, és egy éjszaka be is nyitott hozzá a szobájába, és Zsuzsi összeszorított fogakkal, de szeretkezett vele, ez volt számára a túlélés lehetősége, nem, nem volt ez szerelem, mert neki csak apa volt a szerelem, az egyetlen, ami megismételhetetlen, de hát a háború, az a körülmények hatalma minden más  józan gondolaton, a háború megváltoztatja az emberek gondolkodását, lelkiállapotát, aki nem élt háborúban, az nem is érti, ezt magyarázta nekem apa a szanatórium kertjében, a padon ülve, ez volt életünk utolsó beszélgetésem, közben meg az jutott eszembe, amikor gyerekkoromban megmutatta az acélkék zsilettpengét, két ujja között tartotta,

 

mint aki nem fél attól, hogy  megvágja magát,  ezzel kell borotválkozni, csak vigyázz, meg ne vágd magad, nem, a szerelmet olykor csak egy hajszál választja el az életösztöntől, aztán ötvenhatban a családdal együtt disszidáltak Franciaországba, ahol Elza néni zongoratanárnő lett, Imre pedig ügyvéd, igen, megvagyunk, persze, és nem is biztos, hogy mindig több kell ennél,  a megvagyásnak, de nem vagyok boldog, mondta Zsuzsi, na, és mi legyen most, Zsuzsinak volt két jegye egy Frank Sinatra-

 

hangversenyre, aki akkor a legnagyobb csillagok egyike volt, igazi világsztár, Strangers in the Night, persze, hát mégicscsak van oka és okozata mindennek, apát ez a dal kísértette az élete során, ezt a lemezt hallgatta esténként, de korábban soha nem mondta, hogy miért, hát ez az igazi titok, ez az összefüggés Zsuzsi, Párizs és Frank Sinatra között,  de előtte még együtt töltötték a délutánt apa párizsi szállodájában, a Hôtel de L'Almában, aminek az ablakából az Eiffel-toronyra lehetett látni, nem kérdezték meg egymástól azt, amit ilyenkor meg kell kérdezni, hogy  mi lesz azután, mert tudták, hogy azután nem lehet semmi, Zsuzsinak vissza kell mennie a férjéhez, apának pedig vissza kellett jönnie Budapestre, miközben neki a szíve szakadt meg, miért nem maradtatok együtt, kérdeztem, hiszen ez lett volna a normális, együtt maradni, ahogyan a Római parton és Zsuzsi hálószobájában tervezték, nagy szavak jutottak eszembe, visszatérés az embertelenségből a romantikába, nem, szó sem lehetett róla, rázta meg a fejét apa, akkoriban ez lehetetlen volt, de hát mindig mindenki arra hivatkozott, hogy lehetetlen,  ötvenhatban mi is gondoltunk arra, hogy elmegyünk, folytatta apa, kaptam volna munkát egy svájci tervezőintézetben, de akkor sem mertük, mert mi van, ha nem sikerül, mi van, ha vissza kell jönni, és hát a mozgalom, mi arra tettük fel az életünket, ezt nem lehet egyik pillanatról a másikra elfelejteni, így voltunk a zsidósággal is, azért nem beszéltünk róla, mert nem akartuk, hogy foglalkozzál ezzel a dologgal, ezt  mondta végül apa, de ezt is csak kényszeredetten, és legfőképpen ott voltál te, Andriskám,és akkor úgy nézett rám, a szanatórium padján, hogy hittem neki, hogy én fontosabb voltam, mint egy gyerekkori álom, tőled nem tudtam volna elszakadni, ezt mondta, de már nagyon halkan beszélt és az is lehet, hogy rosszul értettem, mert alig nyitotta ki a száját, mintha maga is félt volna erről beszélni, de az ölelkezés a párizsi szállodában minden nap eszébe jut, minden nap,  és ebbe, hogy volt egy ilyen délután, bele lehet őrülni, nem, soha nem írtak azután egymásnak levelet, nem találkoztak többé és nem hívták egymást telefonon sem, mindennek úgy kell végződnie, ahogyan kezdődött, és volt ebben ellenállás a sorssal szemben is, mert kívánjuk követni a sors útjait is, de szeretünk szembeszegülni is vele, a felhő és az árnyék, van egy ilyen japán vers az árnyékról, amelyik menekülni próbál a felhő elől, de hát csak egy árnyék, és egy árnyéknak nincsenek menekülési útjai, meg volt benne féltés is, meg ösztönös menekülés is, meg tapasztalat is. Hogy azért ez komoly dolog. Majdnem filozófia. De nem volt válasz. Nem volt igazi válasz. De akkor már tudtam, hogy az igazi titkokra nincs magyarázat és a titok éppen azért titok, mert nem könnyű beszélni róla és talán nem is kell. Mert akkor már nem lesz titok és szétporlad az, ami mögötte van, ahogyan szétporladtak a családok, ez volt utolsó beszélgetésem apával, mert másnap meghalt.

Azért ez jó volt, hogy elmondta. 
  

Részlet az Idegeim története című könyvből

Volt egyszer egy televízió

Ma reggel a nosztalgikus "Hogy volt..." sorozatban örömmel láttam újra Kepes Andrást, Rózsa Gyurit és Petrányi Juditot, akik felidézték azokat a korábbi műsoraikat, amelyekben világhírű külföldi művészekkel és politikusokkal ismertették meg a magyar nézőket. Annak idején szerepelt a képernyőn többek között Woody Allen, Henry Kissinger és Leonard Bernstein és Garcia Marquez is. Sokan talán legyintenek, mondván, ma ilyesmire nincs igény, ez azonban nem igaz. Akkoriban, húsz-harminc éve  talán igényesebbek voltak a nézők? Vagy kényszeredetten fanyalodtunk volna ezekre a mesteri interjúkra, mert nem volt más? Ugyan.  A televíziózás sok tekintetben a műsorkészítők szellemi színvonalát  mutatja. A kereskedelmi adók híradóiban manapság szinte szó sem esik arról, hogy mi történik külföldön, legfeljebb egy-egy botrányszagú esetnek engednek utat a szerkesztők néhány másodperc erejéig. Csoda-e, ha provinciálisak maradunk?

Diplomáciai körök - 3

Még a kilencvenes évek végén parlamenti küldöttség érkezett angliai tanulmányútra. Miután nyelvtudásuk  a csekélynél is kevesebb volt és saját bevallásuk szerint még az amúgyis semmitmondó társalgási szintet sem érte el, külön kérték, hogy már a repülőgép ajtajában várja őket egy magyar diplomata, aki átsegíti őket az első nehézségeken. Hatan jöttek, az útlevélkezelő pultig nagyokat nevettek, viccelődtek, megjegyzéseket tettek az angol nőkre. A pulthoz érve aztán kezükbe adtam a Leszállási Kártyákat,kértem, töltsék ki a rovatokat.

         -Képviselők vagyunk, nekünk ez nem kötelező – mondta a delegáció vezetője, egy magas, testes férfi és egyetértést várva nézett társaira.

         -Nem töltünk ki semmiféle nyomtatványt – értettek egyet a többiek.

         -Márpedig ez mindenkire nézve kötelező – mondtam.

         Némi csend következett, amit beleegyezés követett.

         A férfiak hosszasan tanulmányozták a rovatokat, ám a segítségem nélkül nem boldogultak. Nagy keservesen átjutottak a neveken, címeken, a szálloda címét egy összegungyurgatott kis papírról bekönyvelték, ám az angliai utazás célja már  megoldhatatlan feladatnak bizonyult.

         -Ide meg mit írjunk? – kérdezte tőlem a delegáció vezetője. – Te vagy a diplomata, neked kell tudnod.

         -Az  a kérdés, miért jöttetek? – kérdeztem vissza.

         -Nyelvtanfolyam – hazudta az egyik  képviselő. –Azt mégse írhatjuk be, hogy turisztikázunk.

         -Tanulmányozzuk a brit parlament mukáját, az jó?

         -Az jó – adtam meg magam.

         -Na, és van itt még egy rovat – jelezte egy alapcsony termetű, fiatal képviselő. – Azt írja: sex. Ide mit írjunk?

         Mindenki rám nézett. Hiába, kényes ponthoz érkeztünk.

         -Hát ide azt kell beírni, hogy egy héten ki hányszor.

         -De ehhez meg mi közük?  – háborodott fel a delegáció vezetője.

         -Ezek az angolok mind ilyenek. Perverzek – szögezte le a kis alacsony.

         -Rendben, beírjuk – döntött a delegációvezető. – De azt egyeztessük,  hogy csak az otthoniakat, vagy a vendégszerepléseket is?

         Jót nevettek.

         -Még szerencse, Gyurikám, hogy velünk vagy – mondták, azután elindultunk együtt, további kalandok felé.

        

Diplomáciai körök - 2

Sokak szerint a brit repülőtereken és a kikötőkben dolgozó Bevándorlási Tisztviselők (Immigration Officer) a legellenszenvesebb és legmerevebb fickók (és lányok) Nagy-Britanniában. Tény, hogy hatalmuk végtelen és megfellebbezhetetlen. Ha ők azt állítják, hogy az utas nem léphet be az országba, akkor ezt semmiféle nagykövetségi érvelés vagy könyörgés meg nem változtathatja. Londoni éveim során természetesen nagyon sok alkalommal tapasztalhattam, hogy ezek az emberek igen képzettek, majdnem tökéletesen biztonsággal szűrik ki azokat az érkező utasokat, akik csakugyan különböző hátsó szándékokkal érkeznek, ugyanakkor hajlamosak arra is, hogy olykor humorosan fogják fel munkájukat.

Egy alkalommal a nagykövet engem küldött ki a repülőtérre, hogy fogadjam a miniszteri beosztásából éppen felmentett Bokros Lajost, akit egy előadásra hívtak meg egy angol egyetemre. Diplomáciai igazolványommal többnyire a repülőgép ajtajában fogadtam az érkezőket, onnan kísértem át őket a hatalmas repülőtér tekervényes folyosóin a rettegett Bevándorlási Tisztviselők pultjaihoz. Amikor Bokros került sorra, a Tisztviselő, egy középkorú, karvalyorrú férfi alaposan, sőt, némi gyanakvással böngészte át az útlevelet és az úgynevezett Leszállókártyát, aminek számtalan rovatát mindig pontosan kellett kitölteni.

          -Nem írta be a munkahelyét – jegyezte meg a férfi Bokrosra nézve. Tudtam, hogy ez végzetes lehet és éppen megszólalni készültem, Bokros azonban megelőzött.

          -Munkanélküli vagyok – felelte angolul.

          A karvalyorrú rám pillantott.

          -Így, sajnos, nem engedhetem be az országba…- mondta. Azt ugyan  nem értette, miért fogad egy nagykövetségi diplomata egy egyszerű munkanélkülit, ezért megkérdezte.

          -Mi volt a korábbi munkahelye?

          -Miniszter voltam – mondta Bokros szemrebbenés nélkül.

          -Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét a tisztviselő. – Éspedig milyen miniszter?

          -Pénzügyminiszter. De lemondtam.

          -Gratulálok, uram – csapta bele az útlevélbe  jókedvűen a “Beléphet” bélyegzőt a férfi. – Érezze jól magát Nagy-Britanniában.

          Aztán Bokrosra nézett és bátorítóan kacsintott egyet.

Horn Gyulával Indiában

Akkor ő külügyi államtitkár volt, én a delhi magyar kulturális intézetben dolgoztam, nem is voltam még külügyes, ám engem kértek fel a tolmácsolásra. Közismert volt, hogy nehéz ember, nem beszélt ugyan angolul, de szívesen beleszólt a tolmács munkájába. Ráadásul én sem voltam hivatásos tolmács, pedig az egy nagyon komoly szakma, kell hozzá a magyar és az idegen nyelv biztos szókincs ismerete és magasfokú összpontosítás. De hát nem volt más, a külügyesek rám bízták, bukjak meg én. Az első nap csakugyan tele volt feszültséggel, örökké rám szólt, hogy rövidebben, vagy hosszabban, néha úgy ült a tárgyalósaztalnál, mint valami durcás kisfiú. Este, a hivatalos vacsorán én tolmácsoltam a pohárköszöntőjét, ami kizárólag hosszú és önmagába visszaforduló körmondatokból állt, volt benne egy-két suta vicc is, de az indiaiak nem nevettek.

-Elbasztad – hajolt oda hozzám, miután leült.

Biztosan elbasztam, gondoltam és már azon tépelődtem, hogy új állás után nézek.

Másnap Agrába kirándultunk. Hornt mintha kicserélték volna, indulás előtt izgatottan sétálgatott a szálloda udvarán. Nagyon szerette volna már látni a Taj Mahalt. Amikor kiértünk az országútra, megpillantottuk az első igazi indiai teherautót, aztán a másodikat, mindegyik hátsó raklapjára

ugyanaz a szöveg volt írva. Kérem, dudáljon. Ez volt ugyanis az indiai országúti közlekedés alapja. Ha valaki előzni akart, dudált. Ha kanyarodni akart, dudált. Ha nem akart kanyarodni, dudált.

-Tudod, hány teherautó van Indiában? – kérdeztem. Hornnak persze sejtése sem volt, honnan is lehetett volna.

-Tíz millió – mondtam. – Most képzeld el, milyen nagy munka volt mindegyikre ráíratni a nevedet…