Hagyjuk inkább meghalni

Az amúgyis viharvert magyar államkassza újabb 2,5 milliárd forintnyi tőkeemeléssel reagált a magyar légitársaság siralmas helyzetére. Nem ez az első állami beavatkozás: a Malév legmodernebb kori történelme során szinte mindig ilyenekre szorult. Mint tudjuk, a  Malév 2007 után nem a magyar állam, hanem egy Airbridge nevű cég -  pontosabban orosz és magyar üzletemberek -, kezében volt. Természetesen a privatizáció nem segíthetett egy olyan vállalatnak, mely kiváltképp rossz struktúrával próbál boldogulni a hagyományos repülőtársaságok keserves versenyfutásában. A 2007-es magánosítást követően a vállalat kb. 100 millió dollárnyi banki adósságot halmozott fel, és a magyar adófizetők 25 milliárd forinttal kényszerültek visszaállamosítani a társaságot. Megmentésről és hosszútávú stratégiáról  azonban szó sincs. Ez csupán egy beteges mítosz rosszul kezelt klinikai halála. Miközben a Wizz Air - természetesen állami támogatás nélkül - 2010-ben 170 millió forint árbevételt jegyzett, többet, mint a Magyar Államvasutak, és majdnem annyit, mint a Szerencsejáték Rt. Akkor miért ölünk pénzt a Malévba? Pontosabban: miért ölik az én pénzemet a Malévba?

Kikattant, ennyi az egész

Ezt mondta egy zöld atlétatrikós, borostás, öregnek látszó középkorú, magyar férfi arról a szomszédjáról, aki bajonettel végezte ki a családját. Hétköznapi kijelentés volt, semmi drámaiság, semmi tragikum. Kikattant. Van ilyen. És mindnyájan kikattanhatunk, különböző társadalmi és etnikai szinteken, akár a saját környezetünket nézzük, a kis falut, ahol szinte mindenki munkanélküli és nyilvánvalóan még hosszú ideig munkanélküli is marad, akár a tényt, hogy ma, látva a reménytelen hitelszerkezeteket, egy millió adós küszködik visszafizetési gondokkal, akár a "Nagy Képet" nézzük, amin azt látjuk, hogy az európai felelős politikus döntése alapján az európai polgárok százmilliárd eurói  folynak át Görögörszágnak, akár Európa sorsát nézzük, ami valamikor még a reményeket  és a biztonságot jelentette számunkra. Bárhová nézünk is, most ugyanazt látjuk. Történt valami. Vagy túlságosan sok minden történt, túlságosan gyorsan. Nem értjük. Nem tudjuk érteni. Egy barátságos tekintetű, szőke norvég fiatalember egyszercsak kikattan és lekaszabol ártatlan fiatalokat egy nyári táborban. Az osló-i rendőrkapitány szerint "egyelőre nincs magyarázat". Pedig van. Ez a világ most bizonytalan, bizalmatlan, sok tekintetben kilátástalan, hiányoznak az elrugaszkodási pontok, az irányadó jelzők. Hogy mit szabad, és mit nem szabad. Ezért aztán kikattanunk, ennyi az egész. A zöldtrikós, borostás férfi megmagyarázta. Egyelőre nem vagyunk okosabbak.

A tricikli

Igazán nem szívesen írok már arról, hogy a kínaiak mennyi mindent találtak fel (többek között a napszemüveget is), de azért arról mégiscsak meg kell emlékezni, hogy időszámításunk előtt 2000-ben, ami azért meglehetősen régen volt, egy bizonyos Huang Di nevű császár lóvontatta szekeret rendelt a mesterembereitől, aminek a tetejére olyan szobrot szereltetetett, ami mindig Dél felé tekintett (a Dél Kínában kitüntetett égtájnak számít). A mesterek neki is láttak és rövidesen elkészült az alkotás, bármerre fordult is a kocsi, a szobor tekintete mindig a megadott irányba tekintett.

          Ezt tekintik ma a differenciálmű alapjának.

          Ugyanebben az időben foglalkoztak a kínaiak a háromkerekű kerékpár gondolatával is, az első példányokról korabeli rajzok is fennmaradtak.

          Mi Európában ugyanakkor 1898-ra tesszük a tricikli megvalósításának gondolatát, az ilyen járművet a Peugeot gyár készítette el két évvel később.

          Kína azonban a magáénak érzi a triciklit, elmondhatatlan mennyiségű ilyen jármű rója az utakat, végtére is környezetbarát (mondjuk, ez ott és most nem szempont), olcsó, és egy-egy darab szemlátomást húsz-harminc évig is kiszolgálja az üzemeltetőjét, miközben szinte semmiféle gondozást nem igényel, parkolási díjat sem kell fizetni érte.

          Megkönnyíti az életüket.

Nyári szünet

A magyar televíziózásban divat lett a hosszú nyári szünet. Június végén a műsorok jelentős része eltűnik a képernyőről. A műsorvezetők elköszönnek,  a szeptemberi viszontlátásra, mondják kedvesen. Helyükön "könnyű, nyári szórakozás" keresztnévvel felruházott olcsó minőségű filmeket sugároznak, amelyeket az archívumokból vagy filmgyári kukákból kotornak elő.  De mire fel ez a távolmaradás? A nézők nyáron is szeretnek televíziózni, a világban nyáron is történnek események. Én gyerekkorom óta szenvedélyes rádióműsor-tanulmányozó vagyok, és most, hogy számlálhatatlan csatorna közül is választhatok, különösen felháborít, ha  "aktuális politikai vitaműsorok" helyén ismétlésekkel találkozom. Valamikor még egy rövidke (ism.) rövidítéssel jelezték, hogy ne számítsak újdonságra. Kissé becsapottnak érzem magam, bár ez nyilván nevetségesnek hangzik egy olyan világban, amelyikben gyakorlatilag minden erről szól. Húsz évvel ezelőtt olvastam egy (hozzám hasonlóan csalódott) amerikai kommunikációs szakember megfogalmazását: azt mondta, hogy a televízióban a műsor csak arra jó, hogy valamivel kitöltsék a reklámok közötti időt. Ez most már nálunk is így van. Nyáron pedig még inkább. Nem baj. Jövőre újra megírom.

Kínai kapcsolataim: Öregek Játszótere

A hetven éves Lin bácsi reggel ötkor kel, megissza a teáját, majd átmegy a hetvennégy éves Cheng bácsihoz, és együtt lemennek az Öregek Játszóterére, hogy pingpongozzanak egyet. Amikor befejezik a mérkőzést, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól. Közben a hatvanéves Lin néni és a hatvanegy éves Cheng néni a közeli parkban piros kendőket lobogtatva tornamutatványokat mutat be további barátnőikkel. Miután kitornászták magukat, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól.

          Néha magam is át- meg átsétáltam ilyen játszótereken: megismerkedtem egy kedves öregúrral, akit mindenki csak Longnak szólított. Megkérdezte, honnan jöttem, és miután megmondtam neki, felcsillant a szeme, ó, hát ismer ő magyarokat, Klampárt, Berczik Zoltánt, Sidó Ferencet, Jónyer Istvánt, na, hát ennek meg én örültem, jó érzés az ilyesmit hallani Pekingben, a Chuoming park közepén. Nem játszunk egy meccset, kérdezte. Én amúgy öltönyben, nyakkendőben voltam, ahogyan az ember diplomataként öltözik, ő meg tornacipőben és melegítőben, de tekintettel a magyar kapcsolatokra mégsem mondhattam nemet. 21:2-re nyerte az első játszmát, 21:3-ra a másodikat, és 21:4-re a harmadikat, de akkor már kicsit kiengedett és a körülöttünk összeverődött közönségnek is játszott.

          Megköszöntem a mérkőzést, ahogy kell, egy lucskos kölcsöntörülközővel letöröltem a verítéket a homlokomról, felvettem a zakómat.

          -Hány éves? – kérdeztem.

          -Hetven – felelte.

          -Jó formában van – ismertem el.

          -Már nem vagyok az igazi - legyintett. -  A csúcson 1952-ben voltam, akkor nyertem világbajnokságot. Romlanak a reflexeim, pedig ebben a sportban az a legfontosabb…

 

Peking, te csodás

Budapest főpolgármestere szerint Peking akár példakép is lehetne számunkra, hiszen - amint a Hír TV adásában a rá jellemző egyszerűséggel mondta: "ott rend van". Tarlós

István nyilván eltöltött néhány kellemes napot ebben a körülbelül húszmilliós városban, ám nyilván nem vette - nem vehette - észre, hogy a csillogó Patyomkin-belváros és  a Nagyon Fontos Személyek számára fenntartott különbejáratú Nagy Fal-rész mögött található egy másik Peking:  a kartondobozokban alvó, éhbérért dolgozó, vidékről teherautókon szállított építőmunkások, a külvárosokban vályogviskókban, villanyáram és víz nélkül nyomorgó munkanélküli családok. A légszennyezettség rendkívül veszélyes, és a mérési skála legrosszabb értékét is felülmúlja. Persze, Pekingben rend van.  Mert rendnek kell lennie. A klasszikus gondolkodás szerint aki egy hetet tölt el egy idegen országban, az azt hiszi, hogy mindent tud róla. Aki egy hónapot tölt ott, az  tudja, hogy keveset tud, aki pedig egy évet, az már nem mond semmit.

Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy közel öt évet töltöttem Kínában, tudok tehát egyet és mást. De most csak ennyit akartam mondani.

A népegészségügyi adó egyes társadalmi vonatkozásai

A kormány társadalmi párbeszédet szeretett volna. Ez most  a népegészségügyi adó ügyében létrejött, de olyan formában, hogy a kormány és a társadalom elbeszél egymás mellett. Ahogyan ez lenni szokott. Most éppen a csipsz lett az első számú közellenség. Sőt, megkezdődött az ideológiák gyártása is. Egy filozófus eszmekutató már ki is jelentette: a vacsora előtti csipszevés a magyar alsó-középosztály életformájának jellegzetes része, és mint ilyen, nyilvánvalóan átalakításra szorul. Bizony, ezek azok a pillanatok, amikor az ember magába tekint. Hiszen én is hajlamos vagyok arra, hogy munka után, feleségem társaságában, a televízió előtt, olykor egy alkoholtartalmú italt is elfogyasztva rágcsáljak valamit. És eszembe jut Tony Robinson, a Financial Times vezető szerkesztője, aki egyszer, Londonban azt mondta nekem, hogy számára a nap egyik legmeghittebb pillanata, amikor hazatérve windsori otthonába leül a televízió elé felesége társaságában, iszik egy whiskyt és tejfölös-hagymás csipszet rágcsál hozzá. Megbeszélik a nap dolgait meg a világ eseményeit, azután megvacsoráznak. Én meg egyetértően bólogattam. De hát egyikünk sem tévedhetetlen.

DSK

Sajnos, csak lányaim és feleségem a tanúim arra, hogy DSK letartóztatásának napján heves vitába keveredtem velük a "bankvezér-nőcsábász" elleni - enyhén szólva is törvénytelen - eljárás miatt. Igaz, akkor még a legnagyobb televíziós társaságok is vádként hozták fel ellene, hogy a Párizsba induló repülőgép első osztályú ülésében, a biztonsági öv becsatolása után megjegyezte, hogy a légiutaskísérőnek "milyen jó feneke van". Istenem, hányszor gondoltam én is hasonlókat hosszú, unalmasnak ígérkező transzkontinentális utazásaim első pillanataiban.  Kész szerencse, hogy eddig megúsztam letartóztatás nélkül.  Akkoriban persze nem volt rokonszenves kiállni a Valutaalap akkor vezérigazgatója mellett, hiszen egyértelmű  volt az a nézet, hogy "végre megkapja a magáét az az alak, aki válogatás nélkül minden alkalmat megragad arra, hogy nőkkel testi kapcsolatba lépjen".  Így aztán, nyomós érevek hiányában  alulmaradtam a családi beszélgetésben is.  A New York-i rendőrség akkor megalázó módon bánt vele, a világ médiája pedig felkapta a hírt és egyértelműnek tartotta, hogy a férfi egy szállodai szobában megerőszakolt a fekete szobalányt, aki pedig csak ártatlan porszívózásra készült a lakosztályban. De hát így van ez, mit tehet az ember világgal szemben? Ugyan, papa, legyintettek lányaim, amikor védelmembe vettem DSK-t, és szinte magam is, bizonyos mértékig  bűnösnek éreztem magam, amiért a pártját fogom. Na és a bizonyítékok? Ezt kérdeztem. Nem számított. DSK-t neghurcolták, mostanában pedig, bár lassan és kényszeredetten, de kiderül, hogy az ellene felhozott vád alaptalannak bizonyul.  És bár magam nagy pártolója vagyok a demokráciának, különösen ami annak nagy szószólóját, annak  amerikai megvalósítását  illeti, kíváncsian várom, hogy ezért a ballépésért ki kér majd bocsánatot. És arra is kíváncsi vagyok, hogy azok az amerikai pénzen működő emberjogi szervezeteknek, amelyek nagyítóval figyelik, hogy külföldön, például Magyaroszágon betartják-e a szabadságjogokat, feltűnt-e ez a kis közjáték?