Mi, magyarok - II

Horn Gyulával némileg jobban jártam. Amikor ő külügyi államtitkár volt Budapesten, én a delhi magyar kulturális intézetben dolgoztam, nem is voltam még külügyes, ám, amikor Indiában járt, engem kértek fel a tolmácsolásra. Közismerten nehéz ember volt, nem beszélt ugyan angolul, de szívesen beleszólt a tolmács munkájába. Ráadásul én sem voltam hivatásos tolmács, pedig az nagyon komoly szakma, kell hozzá a magyar és az idegen nyelv biztos szókincs ismerete, valamint magas fokú összpontosítási és rögtönzési készség. De hát a külügyesek úgy gondolták, bukjak meg én. Az első nap csakugyan tele volt feszültséggel, örökké rám szólt, hogy rövidebben, vagy hosszabban, néha úgy ült a tárgyalóasztalnál, mint valami durcás kisfiú. Este, a hivatalos vacsorán én tolmácsoltam a pohárköszöntőjét, ami kizárólag hosszú és önmagába visszaforduló körmondatokból állt, volt benne egy-két suta vicc is, de az indiaiak nem nevettek.
-Mert nincs humorod – hajolt oda hozzám, miután leült.
Semmi kétség, új állás után kell néznem.

Másnap Agrába kirándultunk. Hornt mintha kicserélték volna, indulás előtt lelkesen sétálgatott a szálloda udvarán. Nagyon szerette volna már látni a Taj Mahalt. Amikor kiértünk az országútra, megpillantottuk az első igazi indiai teherautót, aztán a másodikat, mindegyik hátsó raklapjára ugyanaz a szöveg volt írva. Kérem, dudáljon. Ez volt ugyanis az indiai országúti közlekedés alapja. Ha valaki előzni akart, dudált. Ha kanyarodni akart, dudált. Ha nem akart kanyarodni, dudált, ha elaludt a volánnál, dudált.

-Tudod, hány teherautó van Indiában? – kérdeztem. Hornnak persze sejtése sem volt, honnan is lehetett volna.
-Tíz millió. Most képzeld el, milyen nagy munka volt mindegyikre ráiratni a nevedet…

Hornnal később, Londonban találkoztam újra, akkor miniszterelnök volt, én pedig sajtótanácsos. Mindenképpen szerettem volna elérni, hogy felkeresse a Financial Times szerkesztőségét és találkozzon a vezető újságírókkal. Keservesen ment az előkészítés, az angolok végig attól tartottak, hogy lemondja
a látogatást, és aggodalmukban én magam is osztoztam. Még egy nappal korábban is csak legyintett.
-Nem szeretem az angolokat és nem szeretem az újságírókat. Ők sem szeretnek engem, akkor minek menjek oda?
-Már megbeszéltem velük – makacskodtam. - Számítanak rá.
-Majd lemondod.
A nagykövet irodájában ültünk, hármasban. Konyakot ittunk.
-És miről beszéljek nekik? – kérdezte némi hallgatás után.
-Van egy ötletem – mondtam. – Egy hete jártál Moszkvában. Meséld el a találkozódat Jelcinnel. Az érdekli majd őket. Horn hallgatott egy darabig. Nem szeretett engedni.
-Rendben – felelte. – Dohányozni lehet?
Hát erre meg én nem gondoltam.
-Megoldjuk – mondtam.
Tony Robinson, a rovatvezető ugyan elképedt, amikor a miniszterelnök feltételét ismertettem vele.
-Rendben van – válaszolta az angolokra jellemző fanyar öniróniával. –Csak a londoni tűzoltóparancsnok engedélye kell hozzá, de végülis van rá egy fél napunk.
A beszélgetés nagyon jól sikerült. Miután kijöttünk az épületből, kezet fogtunk a főszerkesztővel, beszálltunk az autóba.
-Na, jó voltam? – kérdezte Horn.
-Igen – feleltem. És csakugyan jó volt.
-Látod – mondta erre. – Még szerencse, hogy magamra hallgattam és eljöttünk. De hogy bírják ki ezek egész nap bagó nélkül?
És rágyújtott.

O.Gy. úr a Bem rakparton

Tíz éves voltam, amikor apám először megmutatta a Külügyminisztérium épületét. Ő akkor Delhiben dolgozott, a kereskedelmi kirendeltségen, éppen jöttünk haza szabadságra és egy csomagot vitt be Kormos elvtársnak. A portán várakoztunk, közben fekete öltönyt és galambszürke nyakkendőt viselő férfiak jöttek-mentek körülöttünk komoly arccal. Végre megjelent Kormos elvtárs is, ő is fekete öltönyt és galambszürke nyakkendőt viselt, apámmal kedvesen üdvözölték egymást,  szervusz, szervusz, alacsony férfi volt ez a Kormos, arca vörös, fogsora hibás, nevetése harsány. De fontos elvtárs volt, ő is Delhiben dolgozott, a nagykövetségen, első titkárként, és ő is szabadságon volt, Budapesten. Miféle szabadság ez, kérdeztem magamtól, hogy mindenki a munkahelyén van, de hát tíz éves voltam, az efféle dolgok nem rám tartoztak. Akkoriban amúgy a gyerekek személyiségfejlődésével nem is törődtek annyit, mint manapság, mikor utaztok vissza, kérdezte Kormos elvtárs, és ti, kérdezte apám, szervusz, kisöreg, így köszönt el tőlem Kormos elvtárs, még a vállamat is megveregette. Jó dolog lehet diplomatának lenni, gondoltam. A nagykövetség a zsúfolt és zajos Pusa Road egyik villájában működött, udvarán ott lengett a magyar zászló, az udvaron ott állt a fekete, nagyköveti Mercedes, amit a gépkocsivezető, Gurnam Singh egyre csak csiszitolt. Amikor apámnak ott volt dolga és magával vitt, csak álltam és néztem. Csodálatos világ, gondoltam. Nem is mesés, egyenesen álomszerű volt: séták a pálmafák alatt a decemberi napsütésben, az utcán ökörfogatok, kígyóbűvölők, majomtáncoltatók, az étteremben sötétbőrű, csillogó fogsorú pincérek szolgálták fel az ebédet, kezet nyújtottak minden találkozásnál, a mennyezeten pörgettyűk zúgtak. Szeretem Indiát, írtam haza első levelemben nagymamának. És szeretem az iskolát is, ahol kényeztettek, mint egyetlen európait, büszkék voltak rám, én pedig meséltem nekik Magyarországról. 

Budapest nagyváros a Duna-partján. Pest és Buda.

Mi képviseljük itt, a távolban Magyarországot. 

(Részlet a Diplomáciai Körök című könyvből)

Üzenem sokaknak

A dicsőség nem más, mint saját lényünk visszfénye mások fejében.

 

Az jár az eszemben

amit Kornis írt a Facebook-on az írók politikai szerepéről és a közélethez fűződő kapcsolatáról. Azt írja, hogy régen a köz dolgaihoz hozzászólni valóságos öröm volt. Mélységesen egyetértek vele, így volt. A magyar demokratikus többpártrendszer egyik súlyos betegsége az, hogy a köz ügyeihez bármilyen módon hozzászók szembesülnek azzal az értelmetlen kérdéssel, hogy "és te melyik oldalon állsz?" Az aktuális kormánypárt (vagy kormánypártok) ugyanis mindig úgy tesznek, mintha a köz ügyeit ők képviselnék, és aki ezzel szemben vagy ettől eltérően fogalmaz, akkor az a másik oldalhoz tartozik. Azok a művészek, ideológusok, szakértők, médiaszemélyiségek, akik az éppen aktuálisan kormányzó párt véleményt osztják, sőt, lelkesen támogatják, hatalomhoz, kitüntetéshez, kinevezéshez jutnak, akik pedig mást gondolnak, vagy csak másképpen látják a köz ügyeit, azokat óhatatlanul a másik, nem aktuálisan uralkodó párt támogatóinak vélik, nem pedig a közérdek valós képviselőinek. Ha a közíró a pre-demokratikusnak tartott időben közíróként tevékenykedett (amint tettem magam is), és szóvá tette a rendszer hülyeségeit és tévedéseit, elismeréseket szerezhetett magának a közéletben(amint azt tette például Bertha Bulcsú emlékezetes Kesudió-cikkében az akkori Élet és Irodalomban). Persze, akkor sem történt semmi, a politikai vezetők nem kaptak a fejükhöz,  nem gondolták,  hogy ettől nem omlik össze a szocializmus (később összeomlott), ma sem történne semmi, a politikusok most sem kapnak a fejükhöz, ha a hülyeségeiket és tévedéseiket valaki megfogalmazza, nem gondolják, hogy emiatt elveszíthetik a választásokat (pedig elveszíthetik). Manapság is írok közügyekről, nem számít, melyik párt kormányoz. De mégis, amit Kornis ír: a lényeg. Hogy az az igazi öröm, ami a közírót akkor eltöltötte, amikor a köz ügyeiről írt, elpárolgott. A válaszom pedig a korábban feltett kérdésre, miszerint "hol állsz?" az a válaszom, ami Kornisé: a köz oldalán állok, máshol nem is lenne helyem. Hogy öröm van-e benne? Keresem.

Mindnyájan függünk valamitől

Hallgatom Zacher Gábort, aki a függőségről beszél. Okosan, tájékozottan, nincs benne semmi drámaiság, jól adagolja a pedagógiát, nem akar hős lenni. Csak éppen a kiindulópontja hamis annak, amit mond. „A függőség”. Látszólag most ez a nagy ellenség. Pedig mindnyájan függünk valamitől. És nem csak az autókra, a nemiségre vagy a televízióra kell gondolni (ugyancsak sokat emlegetett kényszerek), nem. Létezik dicséret-függés, szeretet-függés, gyűlölet-függés, sportfüggés, sportnézés-függés, nem-iszom-alkoholt-függés, Mozart-függés, megkérdezem-a-feleségemet-hová-parkoljak-függés, és akkor még nem is beszéltem a gyerek-függésről, ami talán a legerősebb függés a világon és amit magunknak teremtünk.

         Szóval mindnyájan függünk valamitől. Aki pedig nem függ semmitől, az a legborzasztóbb függés.