Thomas Mann naplója

Mostanában Thomas Mann naplóját olvasom. 1938 márciusában ezt írta: "Világosan megmutakozik, hogy az angolok és Hitler összejátszanak. Lengyelország és Litvánia megakadályozza Oroszországot, hogy Csehszlovákia segítségére siessen. Ez utóbbit Anglia feláldozta annak érdekében, hogy Németország lemond a gyarmatokról, amelyeknek területeire - méreteinél fogva - amúgysincs szüksége. Gabona és acél, ez kell az új Nagy-Németországnak..."

Hogyan vásároltunk nyugati autót 1967-ben?

Az első kérdés azonban az, hogy hogyan vásárolt autót a magyar átlagember. A magyar átlagember bement egy Merkur-szalonba (a Merkur volt az egyetlen magyar személygépkocsi kereskedelmi - pontosabban elosztó - vállalat), kiválasztotta, milyen autót szeretne, befizette a vételár felét, és kapott egy sorszámot, amivel jó esetben két-három évvel később, a vételár második felének befizetését követően megkapta a "kiutalást" és hozzájuthatott áhított gépkocsijához. Voltak azonban szerencsésebbek és a mi családunk is ehhez a szűk körhöz tartozott. Édesanyám a Belkereskedelmi Minisztérium ruházati főosztályán dolgozott, és így bekapcsolódott a "második elosztási rendszerbe". Ha egy fontos elvtársnak szürke trencskóra volt szüksége, vagy egy fontos elvtársnő kis mennyiségben importált francia bugyit szeretett volna vásárolni, akkor hívta anyukámat, aki egyéb, fontos kormányzati teendőit félretéve intézkedett.  A második elosztási rendszer információs hálóján tudta meg azt is, hogy a Merkur - valójában a Belkereskedelmi Minisztérium - alkalmanként néhány száz nyugati gépkocsit - Renault 4-es és 16-os, Ford Escort, Fiat 850 - hoz be az országba,  az akkori esetlen magyarázkodás szerint "ezeken szeretnék tanulmányozni, hogyan válnak be ezek a típusok magyar körülmények között".  Az elosztást a minisztérium vezetése tartotta a kezében,  ezen sok színész, sportoló és állami vezető neve szerepelt. Anyukám ugyan aktív szereplője volt a második elosztási rendszernek,  ám így sem volt esélyünk nyugati autóra, azonban egy napon bekövetkezett a csoda. Az egyik, Ford Escortra várakozó neves sportolót vámcsaláson kapták, ezért kihúzták a listáról, mi pedig a cserejátékosok kispadjáról azonnal a  pályára kerültünk. Már másnap mehettem a Merkur nagyhatalmú vezérigazgatója, Csűri elvtárs titkárságára, ahol megkaptam az úgynevezett "egyedi kiutalást". Egy mosolygós titkárnő becsúsztatta a papírt egy borítékba, a borítékot  átadta nekemén pedig elhelyeztem a zakóm zsebében. Emlékszem rá, hogy hazafelé egész úton a tenyeremet a zakózsebemen tartottam, úgy vigyáztam rá. Azután következett a nagy jelentőségű látogatás a Merkur csepeli "átadótelepén". Aki valaha járt ott, tudja, miről beszélek. Egy kisméretű, dohányfüstös és verejtékszagú váróteremben zsúfolódtak össze a gépkocsira várakozók, sokan családjukat, beteg nagypapát és tolószékes nagynénit is elhozták, hiszen ilyen alkalom, új autó átvétele, egy életben talán csak egyszer adódik. A mellékhelyiség  előtt is hosszú sor állt, feltételezem, hogy az izgalom hatására sokan látogathatták, az ilyen helyeken a vécépapír természetesen ismeretlen fogalom volt, de még a villanyégő is hiányzott a foglalatból. Időnként megjelent egy, többnyire rosszkedvű, barna köpenyt viselő, komor tekintetű "átadó" beordította a tömegbe a sorszámot, majd a boldog vevővel együtt kimentek az "átadótérre". Nekünk is volt sorszámunk, mert a látszatra azért adott a Merkur. Amikor meghallottuk, anyukámmal együtt átverekedtük magunkat a tömegen, és átnyújtottuk a befizetési csekket az átadónak. Az átadó bólintott, majd hosszú gyaloglás következett egy távoli területre, ahol a különleges embereknek szánt különleges autók várakoztak. Az átadó átadta a Ford Escort kulcsát, jó utat kívánt, majd anyukám a markába nyomott egy százast, amit az átadó pironkodva elfogadott és még jobb utat kívánt. Beültem a kormány mögé, beállítottam a tükröt, beszívtam a csakis az új autókra jellemző új-autó szagot és elfordítottam az indítókulcsot. Húsz évvel később egy hollandiai autószalonban átvehettem életem második - immáron saját fizetésemből  vásárolt - nyugati autóját. De az már egy másik történet. 

Borsodi önkormányzati dolgozók - nem demagógia

Ezek az emberek amúgyis alacsony fizetésük töredékéért is lelkiismeretesen dolgoznak, hogy a rájuk bízott gyerekek és öregek ellátását biztosítsák - talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy a sok felesleges lelkizés helyett ezekkel a vérfagyasztó realitásokkal foglalkozzunk, semmint lila lelki ál-betegségekkel. Néha az az érzésem, hogy mi ott vagyunk, a Titanic báltermében, tangózunk, a hajó pedig süllyed alattunk...

Az a bizonyos kék lámpa és a finn példa

Nem tehetek róla, nekem az a bizonyos, a kormányzati vezetők autójára helyezett kék lámpa mindig a visszamaradott hatalmi rendszerek jelképe. Nyilván senki sem gondolja komolyan, hogy például egy magyar agrárminiszternek szüksége van megkülönböztetett védelemre. Volt szerencsém Fazekas Sándort kísérni finnországi látogatása során, ahol senkinek sem jutott volna eszébe kék lámpát tűzni a gépkocsijára. A brit miniszterelnök gépkocsiján sem láttam soha ilyen megkülönböztető jelzést, és amikor a finn államelnök felkereste nagykövetségünket Helsinkiben, ő sem használt ilyen eszközt. Vajon miért van az, hogy Magyarországon olyan erős a korábbi, más szempontból megvetett politikai rendszer által használt "nekünk több jogunk van" kiváltságok iránti csillapíthatatlan vonzalom? Vajon miért nem mondják azt minisztereink az őket fuvarozó biztonsági kísérőnek,  hogy "ugyan, Józsikám, inkább induljunk időben"? Arról meg  most nem is beszélek, hogy a finn külügyminiszter, Alex Stubb budapesti látogatására indulva még az őt amúgy illető kormányvárót sem vette igénybe a Helsinki nemzetközi repülőtéren, sorban állt a biztonsági ellenőrzésre váró utasok között.  Követendő példa, írhatnám, ha hinnék abban, hogy ezt a példát követik a magyar politikusok is.  Erőfeszítéseim azonban nyilván reménytelenek...

Hernád utca

Ott laktunk, egy négyemeletes bérházban, függőfolyosók, középen sárga keramitlapokkal burkolt udvar, poroló, bádog szemetesedények. Hatvanas évek. A házmesterek akkor még kapuztak és lifteztek. A lépcsőház rosszul világított és büdös. A lakók ismerték egymást, a gyerekek mindenkinek köszöntek. Csókolom.  A  felnőttek megkérdezték, hogy mi újság az iskolában, semmi, feleltük, de ők már nem figyeltek a válaszra. A földszinten, egy udvari lakásban lakott Steinmann Dezső trombitaművész a feleségével, a fiatal, karcsú Olenával. Olyan szép volt annak a lánynak az arca, hogy mindnyájan irigységgel vegyes vágyakozással néztünk rá, pedig még csak kisfiúk voltunk.  Polák Ernő, a házmester úgy tudta, hogy Olena Ukrajnában született, balerina volt  Kijevben, ott ismerkedett meg Steinmannal. Hogy mehetett hozzá feleségül?

-Minden házasság egy rejtély – mondta egyszer Polák anyámnak a liftben. A házmester egyedül élt, a felesége elhagyta. – Úgy halottam, Olenkának nem lehet.

         -Miért nem lehet gyereke? – kérdeztem, miután kiszálltunk a liftből és Polák továbbutazott a negyedikre.

         -A te dolgod a tanulás – felelte anyám, miközben a lakáskulcsot kereste a táskájában.

Amikor megérkezett a tavasz, Steinmann kiült az udvarra és ott gyakorolt. Atlétatrikót viselt, vászonnadrágot, szandált, fején hajhálót. Kottaállvány volt előtte, abból játszott. Nem volt nagy művész, egy zenekarban trombitált. A lakók nem szerették őt, panaszkodtak Poláknak, ő azonban csak a vállát vonogatta, nem csinált semmit. Olena délelőtt kiment a piacra, vásárolt, délben ebédet főzött, este Steinmann elment a zenekarba trombitálni, Olena otthon maradt és rádiót hallgatott. A gyerekek sem szerették Steinmannt. Komor, szigorú férfi volt, a tekintetével úgy követett bennünket, mintha üldözne. Néha felmentünk a harmadik emeletre és leköptük. Egyszer-egyszer jól céloztunk, de Steinmann a hajháló miatt nem is érezte. De tudta. És Olena szólt is Poláknak, a szülőknek, anyámnak is, hogy ne csináljuk, de mi csináltuk. Vajó is, Tallós is, sőt, Gizi is jött. Ő jól tudta legjobban gyüjteni a nyálát. Aztán egyszercsak Steinmann abbahagyta a trombitálást. Kiült az udvarra, ahogyan régen, kivitt egy lemezjátszót és lemezeket hallgatott. Semmi mást nem csinált, csak a zenére figyelt. Polák egy este becsengetett hozzánk és azt mondta anyának, hogy Steinmannak rákja van. Gégerák. Többet nem trombitálhat. Honnan tudta? Polák sok mindent tudott. A házmesterek sok mindent tudtak. A liftezés meg a kapuzás. Olena ritkábban járt a piacra, arról beszéltek a házban, hogy nincs pénzük. Aztán Steinmann lett a vice, esténként ő gyűjtötte a szemetet, éjszakánként kapuzott, segített Poláknak kisebb javításokban. A gyerekek akkor is köszöntek neki, amikor vice lett, ő azonban akkor sem köszönt vissza és nem is kérdezte meg, hogy mi újság az iskolában. Sovány volt, rosszkedvű, és a szemetesedényeket is egyre nehezebben emelte meg, még mi segítettünk neki, de azt sem köszönte meg.

Aztán egyik nap felment a negyedik emeletre, átvetette magát a korláton és leugrott az udvarra. Elterült a sárga keramitlapokon. A szülők nem engedték ki a gyerekeket a függőfolyosóra. Polák kihívta a mentőket és a rendőröket, Olena felmosta az udvart. Sírt közben, a többi lakó meg nézte.

         Aztán Olena elköltözött, Polák is elköltözött. Összeházasodtak, gyerekük is született. Évekkel később láttam őket így, együtt, a sétálni a Városligetben.

         -Mindenki tudta a házban, hogy összejöttek  – mondta akkor  anyám. – Régi dolog volt már.