Lehet, hogy háború lesz
A
politika és a nemiség összefüggései. És éppen az érettségim napján. 1967 június
5-én. Apám gondterhelten hallgatta a rádióban a reggeli híreket. A TASZSZ
jelentette. Kitört a háború Egyiptom és Izrael között, a feszültség pedig akár
világméretű is lehet, atomháború, akármi. Gondoltam, akkor el sem indulok az
érettségire, ha háború lesz, nincs sok értelme, de apám azt mondta, menjek
nyugodtan. És ha nem látjuk egymást többé? Anyám telefonon beszélt Laután
elvtárssal, aki munkásőr volt, hátha többet tud arról, hogy mi lesz velünk, de
Laután elvtárs sem tudott többet.
-A te dolgod a tanulás – mondta,
miután letette a kagylót.
Könnyű ezt mondani. De hát nem
nagyon érdekelt az iskola. Mi lesz velem?
Amúgyse nagyon tudtam. Pedig tizennyolc éves korban már kell tudni, hogy mi
legyen velem. Amikor kicsi voltam, apa gyakran bevitt a munkahelyére, egy
építészeti intézetbe, ahol házakat terveztek, ő volt az igazgató, mindenkinek
komoly volt a tekintete, mindenki fehér köpenyben járt és logarléc volt a
köpenyük felső zsebében, nagy rajzasztalok mellett álltak, megsimogatták az
arcomat és azt mondták, hogy milyen kedves kisfiú vagyok. Te is építész leszel, mint apuka? És jót nevettek. Talán legyél
építészmérnök. Hidakat tervezhetsz, és amikor az emberek átmennek rajtuk, lesz
benned egy jó érzés, hogy ezt te tervezted. Biztosan így van. Én csak állok a
híd közepén, a korlátra könyökölök, lenézek a folyóra, cigarettára gyújtok és
közben hallom, amint az emberek azt mondják mellettem, biztosan ez a férfi tervezte ezt a hidat, igen, biztosan jó érzés,
de engem nem töltött volna el örömmel az efféle korlátra könyöklés, nem, eszem
ágában sem lett volna hidakat tervezni. De hát akkor mégis, mi leszek?
Tanulj
szakmát. Györgyi néni, anya egyik barátnője laboráns volt, vérben, pisiben
meg kakiban kutakodott, ez volt a szakmája.
Ezt akartam? Nem, nem akartam laboráns lenni. Talán orvos? Mit tanulnak az orvosok? Megtanulják a betegségeket és
megtanulják, hogy hogyan lehet a betegségeket gyógyítani. Ha lehet gyógyítani. A nátha ellen nincs orvosság, ezt mondta
mindig Lőhr doktor, a körzeti orvos, amikor anya belázasodott és egy kendővel
kötötte be a fejét. És a másnaposság
ellen sincs. Utcaseprő leszel, ezt
állította gyakran anya. Legjobban filmrendező szerettem volna lenni, el is
mentem a felvételire, de már az első vizsgán megbuktam. Egy dolgozatot kellett
írni a Szentivánéji álomról, két oldalon, beadtam, a folyosón vártam az
eredményt a többiekkel, aztán kijött egy magas, sovány, szemüveges férfi, azt
mondta, hogy ő a bizottság titkára, és nem sikerült a felvételim, mert nincs
fantáziám.
A tanárok is a rádiót hallgatták az érettségi
feleletek közben, hogy mit jelentett a TASZSZ, sápadtan és zavartan
beszélgettek. Mi lesz velünk, ha háború lesz. Hiába volt minden. Ha ledobják az
atombombát, még az árnyékunk sem marad meg. Soma azt mondta, elmegy főtt
kolbászt enni egy hentesboltba, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó főtt kolbász
az életében. Hogyan lesz háború? Hát a szovjetek is, meg az amerikaiak is
beszállnak, és kész, magyarázta Vilhelm, az osztályfőnökünk. Aztán jön az atom.
Annyi bombájuk van, hogy az egész Földet szétbombázhatják. Senki sem éli túl. Másnap,
június 6-án is tartott a háború, Mose Dajan izraeli hadügyminiszter
ellencsapást rendelt el a Sinai-félszigeten gyülekező arab páncélosok ellen. Mi
tovább érettségiztünk, a feleletek egyre rövidebbek, a tanárok egyre elnézőbbek
lettek. Minek a szigor, ha úgyis háború lesz?
Hazafelé bementem a fodrászatba,
mert ott dolgozott Garami Csilla, a tanulólány, aki nagyon tetszett nekem.
Egyszer már hazakísértem, egyszer moziban is voltunk, de még a kezét sem fogtam
meg. Megvártam, amíg összesöpri a hajszálakat, kihozza a törülközőket a
raktárból, azután befejezte a műszakot. Rövid, fehér szoknyát viselt és kék
blúzt. Nagyon szép lány volt.
-Lehet, hogy háború lesz – mondtam
neki szomorúan.
-Világháború?
-Igen – feleltem, de azt gondoltam,
kissé még rá kell erősíteni. – És atomháború. Bemondta a TASZSZ, akkor pedig az
úgy van. – Mindnyájan meghalhatunk.
-Mikor?
-Lehet, hogy holnap – mondtam és
igyekeztem sokat sejtető lenni. – De az sincs kizárva, hogy ma. Attól függ,
hogy hogyan haladnak előre a tankok a Sinai-félszigeten.
-Nem szeretnék meghalni.
Felnéztem az égre, mintha az első
bombázórepülőket várnám.
-Én sem – mondtam. – Mert nagyon
szeretlek. Hányszor vidul föl a halál előtt, Aki halódik. Ápolói mondják, Ez az
utolsó lobbanás: mi hát most E lobbanás? Ó, szívem! asszonyom! Lehed mézét
kiszívta a Halál, De nincs hatalma a szépségeden: Nem tört le: szádon-arcodon
bíborlik Szépséged zászlaja, és a Halál még Nem tűzte ott ki sárga lobogóját.
-Milyen szép – mondta.
Gondoltam, beismerem, hogy
Shakespeare írta, de aztán mégse ismertem be.
Megálltunk a sarkon, kicsit
tétovázott.
-Felmegyünk hozzátok? – kérdezte
azután. Megérintette a kezemet. Ábrándoztam arról, hogy csókolózunk.
-Persze – feleltem. Már ott voltunk,
a Hajós utcában, a kapunk előtt. – Éppen üres a lakás.
Később hallottam, hogy Jordánia
aznap kilépett a háborúból, de annak azért örültem, hogy Nasszer nem adta fel.
Az érettségi sikerült, Csillával később soha nem beszéltünk arról, ami a Hajós
utcában történt.
Csak az bántott, hogy éppen rólam
mondta az a szemüveges, sovány férfi a Főiskolán, hogy nincs fantáziám.
