Szülői értekezlet Angliában

Ez volt az Odze-lányok középiskolája Londonban. A Greycoat. Az első szülői értekezletre kissé félve mentem, elvégre minden tantárgyat angolul tanulni, ráadásul ebben a híres gimnáziumban azért nem csekélység. Meg aztán a szülői értekezlet, mint műfaj sem tartozott a kedvenceim közé, anyám mindig sírva jött haza a Radnótiból.
A Greycoatban Mrs. Parsons, az osztályfőnök fogadott.
-És a lányai miért nem jöttek? - kérdezte kíváncsisággal vegyes szemrehányással. - A szülői értekezlet azt jelenti, hogy a szülők, a tanárok és a gyerekek közösen beszélik meg a dolgokat. Maguknál, Magyarországon talán nem így szokás?

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - V

Megbízólevél-átadás a Buckingham-Palotában

Addig a pillanatig nem is volt semmi baj. A nyolc magyar diplomata ott várakozott a nagykövetség fogadótermében frakkban, lakkcipőben, ahogy kell. Addig a pillanatig azt hittük, hogy elegánsak vagyunk. Ám akkor begördült az épület elé három nyitott hintó, az első hintó ülésén a Marsall, a királynő középkorú, egyenes tartású udvarmestere és protokollfőnöke. Bojtos csákót viselt, aranygombos vörös zakót, fekete nadrágot, oldalán kard csillogott. Arcán kiegyensúlyozottság, visszafogott jókedv, derű.

         Mi meg akkor egyszeriben úgy festettünk mellette, mint a suttyó parasztlegények, akik kiöltöztek a heti vásárra. Pedig hát amúgy, első ránézésre velünk sem lett volna semmi baj, de a marsall maga volt a hivalkodás nélküli, királyi előkelőség. Sokszáz év hagyománya és tapasztalata. Huncut kis mosollyal jelzi, hogy hát akkor indulhatnánk. A bakon már ott ülnek a fekete cilinderes, fehér glaszékesztyűt viselő lovászfiúk.

         Az út a Palotáig pontosan kilenc perc. Nemigen keltünk feltűnést, körülöttünk a város éli a maga életét, az, hogy három hintóban néhány frakkos alak utazik, a menetet pedig egy bojtos csákós férfi vezeti, nem ok a bámulgatásra. A Palota bejáratánál japán turisták integetnek nekünk olyan vidáman, mintha Oszakában egy középiskolába jártunk volna.

         Odabent aztán más a légkör. Halk léptű tisztviselők és egyenruhás alkalmazottak suhannak a vastag padlószőnyegen. Felvezetnek bennünket egy széles lépcsőn, végig egy hosszú, festményekkel és szobrokkal díszített folyosón, egyenesen a királyi fogadóba, amelynek ablakai a belső kert csodálatos pázsitjára néznek. A Marsall maga köré gyűjt bennünket, és elmondja, hogyan történik majd a szertartás.

          -Először a nagykövet és felesége megy be a Királynőhöz és Fülöp herceghez – ezzel egy hatalmas ajtóra mutat, amihez hasonlót utoljára az állatkert elefántházában láttam. – Átadja a megbízólevelet, majd felajánlja Őfelségének, hogy bemutatja a munkatársait.

         -Mi van, ha Fülöp herceg nem akar látni bennünket? – igyekszem  tréfálkozni. A Marsall rám néz, szavaimat válaszra sem méltatja. – Nos, Önök ezalatt sorba rendeződnek, és amikor az ajtónálló a nevüket mondja, belépnek. Őfelsége előtt meghajolnak, majd válaszolnak Őfelsége és Fülöp herceg kérdéseire, a beszélgetés végén ismét meghajolnak és elhagyják a termet. Nem kérdeznek semmit, nem nyújtanak kezet, nem bizalmaskodnak. Világos? - Az ötvenes években egy magyar nagykövet a megbízóleve átadásakor elővette a belső zsebéből a levéltárcáját és mutogatni kezdte az unokái fényképét. Állítólag azóta a Palotában óvatosak a magyarokkal.

         -Miről fogunk beszélgetni? – kérdezem.

         -Ezt bízza Őfelségére – feleli a Marsall. – Eddig mindig talált témát a diplomatákkal.

         -És honnan fogjuk tudni, hogy véget ér a beszélgetés? – nem szerettem volna, mondjuk, hamarabb otthagyni Őfelségét a megválaszolatlan kérdéseivel, de feleslegesen sem szerettem volna ott ácsorogni, nincs is annál rosszabb. Így is tele voltam szorongással. Mi lesz, ha elfelejtek meghajolni? Mi lesz, ha véletlenül, spontán visszakérdezek?

         -Ne aggódjon – a Marsall nem veszíti el sem a türelmét, sem a jókedvét. Nyilván ezért ő a Marsall. – Meg fogja érezni…

         A szertartás megkezdődött, a nagykövet és felesége már egy ideje belépett a hatalmas ajtón, a Marsall a szemével jelzi, hogy én következem. Még átfutott az agyamon, hogy elmenekülök. Kinek hiányzik ez az egész? Ott állok frakkban és lakkcipőben, távol az igazi énemtől és egy olyan szerep eljátszására készülök, amilyet előttem már sok százan eljátszottak. Soha nem szerettem a kényszeredett beszélgetéseket. Ám akkor hallottam a saját nevemet. Beléptem.

Szerencsére eszembe jut a meghajlás, azután természetellenes járással elindulok az uralkodó felé. A királynő egyszerű, kék ruhát visel, bal karján aprócska retikül, gondolom, nem akart megválni az autója forgalmi engedélyétől, de lehet, hogy még belefért a púderkompaktja is. A tekintetéből őszinte érdeklődést olvasok ki. Sejtem, hogy uralkodása során én lehetek vagy a tízezredik diplomata, aki ott áll előtte, és mégis, olyan tökéletesen csinálja, egy pillanat alatt olyan meghitt kapcsolatot alakít ki közöttünk, hogy feszültségem feloldódik és szinte jókedvű leszek. Fülöp kissé divatjamúlt, háromgombos öltönyében feszeng, tarkóján még látszik az éjszaka viselt hajnecc lenyomata. Bátorítóan mosolyog, mint Réti tanár úr, az érettségi elnököm, miután kihúztam a tételeket.

         -Ön, tudomásom szerint sajtótanácsos – kezdi a királynő.

         -Igen, Ma’am – ezt a megszólítást csak egyszer kell használni, Meem-nek ejtendő, kissé, de nem tartósan elnyújtva és jól megy, ha az ember előtte sokat gyakorolja a bégetést.

         -Érdekes munka – vélekedik.

         -Határozottan érdekes – felelem.

         -Két éve jártunk Magyarországon – szólt közbe Fülöp. – Van egy nagyon kedves barátom, kocsikáztunk is együtt. A neve…elfelejtettem…hogy is hívják?

         -Bárdos – segítem ki.

         -Ez az. Bárdos – hagyta helyben elégedetten a herceg.

         -A nagykövete nagyon szép szavakkal beszélt Önről – szivárogtatja ki a királynő a belépésem előtt folytatott beszélgetés részleteit. – És ami fontos, hallom, hogy a gyermekei is jól érzik magukat Londonban. Ikrek, ha jól tudom.

         Jól tudja.

         -Igen, és szeretnek is iskolába járni.

         -Sikerült beilleszkedniük? –  a királynő kissé közelebb hajol. Hirtelen úgy érzem, mintha ezer éve ismernénk egymást.

         -Gyorsan befogadták őket.

         -Hát akkor...nos...– néz rám a királynő és az a három pont szinte hallhatóan jelezte, hogy a beszélgetésünk végetért. A Marsallnak igaza volt. A királynő tudja érzékeltetni, hogy a társalgás mikor és hogyan érjen véget. Kezet nyújt, meghajolok, ellépek, újabb meghajlás. Ahogyan kell.

         Kocsikázás vissza a nagykövetségre, a szertartás részeként egy pohár Tokaji a Marsallnak, narancslé a lovászfiúknak, kockacukor a lovaknak. Akkor volt egy olyan érzésem, mintha egy operettben léptem volna fel, és meg kell vallanom, hogy minden pillanatát élveztem. A királynővel londoni éveim során  még több alkalommal is találkoztam, mindig elbűvölt  mesterkéltségtől mentes közvetlensége és jól éreztem magam a társaságában.

         Remélem, hogy ő is ezt mondja rólam.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - XII

Klasszikus finn nyaralás (I): távol mindenkitől

A finnek úgy szeretnek nyaralni, ahogyan élnek: lehetőleg ne találkozzanak senkivel. Erre a legjobb lehetőség a lakókocsi. A finn család kibérel egy lakókocsit, elautózik vele egy finnországi lakókocsi-telepre. A lakókocsi-telepen van élelmiszerbolt, a közelben egy Alko (az állami alkoholhálózat)  másra nincs is szükség. A család reggel összecsukható székeken kiül a lakókocsi elé, a családfő elkerékpározik az élelmiszerboltba és az Alkoba, majd visszatér és csatlakozik a lakókocsi előtt ülő családtagjaihoz. Ott üldögélnek egész nap, remélve, hogy senki sem szól hozzájuk és nekik sem kell másokhoz szólniuk. Este aztán vacsorát főznek a kényelmetlen és szűk konyhában, és nyugovóra térnek a kényelmetlen és szűk lakótérben. A nyaralás befejeztével így aztán nem is kell élményeket mesélni, mert hát nem voltak élményeik.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - II

Horn, please

Amikor Horn Gyula külügyi államtitkár volt, én a delhi magyar kulturális intézetben dolgoztam, nem is voltam még külügyes, ám engem kértek fel a tolmácsolásra, amikor Indiában járt. Közismerten nehéz ember volt, nem beszélt ugyan angolul, de szívesen beleszólt a tolmács munkájába. Ráadásul nem voltam hivatásos tolmács, és hát tolmácsolni nem könnyű, tudja ezt mindenki, aki csinálta, kell hozzá a magyar és az idegen nyelv biztos ismerete, valamint magas fokú összpontosítási és rögtönzési készség. Az első nap tele volt feszültséggel, örökké rám szólt, hogy rövidebben, vagy hosszabban, néha úgy ült a tárgyalóasztalnál, mint valami durcás kisfiú. Este, a hivatalos vacsorán én tolmácsoltam a pohárköszöntőjét, ami kizárólag hosszú és önmagába visszaforduló körmondatokból állt, volt benne egy-két suta vicc is, de az indiaiak nem nevettek.

            -Elbasztad – hajolt oda hozzám, miután leült.

            Biztosan elbasztam, gondoltam és már azon tépelődtem, hogy új állás után nézek.

            Másnap Agrába kirándultunk. Hornt mintha kicserélték volna, indulás előtt lelkesen sétálgatott a szálloda udvarán, nagyon szerette volna már látni a Taj Mahalt. Amikor kiértünk az országútra,

megpillantottuk az első igazi indiai teherautót aztán a másodikat, mindegyik hátsó raklapjára ugyanaz a szöveg volt írva. Kérem, dudáljon. Ez volt ugyanis az indiai országúti közlekedés alapja. Ha valaki előzni akart, dudált. Ha kanyarodni akart, dudált. Ha nem akart kanyarodni, dudált.

            -Tudod, hány teherautó van Indiában? – kérdeztem. Hornnak persze sejtése sem volt, honnan is lehetett volna.

            -Tíz millió – mondtam. – Most képzeld el, milyen nagy munka volt mindegyikre ráiratni a nevedet…

Mit csinál egy párt, amikor ellenzékben van? Avagy mit nem csinál?

Most, bevallom, nagyon megdöbbentem. Ezen a "tanácsadói lesznek Mesterházi pártelnöknek" - mondaton. Eddig nem voltak?  Miről beszélgettek - ha beszélgettek - Mesterházi elnökkel? De mást kérdezek. Vajon mit csinál egy párt, amikor ellenzékben van? Vagy, még pontosabban: mit kell csinálnia egy pártnak, amikor ellenzékben van. Persze, tudjuk. Ott kell lenni a parlamentben, igen, mondani kell a kötelezőt, legfeljebb arra kellene törekedni, hogy a kötelező-elmondók arcán lássunk valami kis átérzés is, mert enélkül azért nehéz elhinni, hogy komolyan gondolják azt, amit elmondanak. Mi folyik ezen kívül még a pártban? A televíziós híradókban azt látjuk, hogy mindenféle emberek bemennek az épületbe, vaskos iratkötegekkel a hónuk alatt, azután kijönnek, a riporterek szerint tanácskoznak, majd kijönnek, azt mondják, hogy tanácskoztak, majd elmennek. Nyilatkozni nem szeretnek, inkább közleményt adnak ki. Mi folyik még a pártban? Mi folyik még, ha Mesterházi egy televíziós műsorban szinte önmagától megkérdezi a bajai videó kapcsán: "lehet, hogy provokáció történt?" Be is akartam telefonálni az adásba, hogy valaki figyelmeztesse az elnököt arra, hogy  bizony, lehetséges. Hát legfőképpen készülni kellene a választásokra, méghozzá intenzíven.De hát miféle készülődés az, ha fél évvel a választások előtt egy katasztrofálisan szervezett gyűlésen elnökük nem tud szót érteni a részben általuk összehívott közönséggel? Miféle készülődés az, hogy miközben néhány kilométerre tőlük a miniszterelnök már harcba hívja a csapatait, ők  azzal foglalkoznak, hogy ki huhogott és ki bérelte fel a huhogókat?  Hogyan készülődnek, ha az eddig ellenfél, Orbán mellett most találtak egy másikat, Gyurcsány Ferenc személyében és most már lassan többet foglalkoznak vele, mint a hatalom elleni harccal? Az attól függ, magyarázza Lendvai Ildikó a nagy nyilvánosság előtt, hogy "az attól függ, hogy többet hoz-e mint amennyit visz", és akkor ez lenne az elvi alapja a legnagyobb ellenzéki pártnak (miközben egy másik televíziós stúdióban Szanyi Tibor már leliberálisozza Gyurcsányt), ráadásul ha hihetünk a híreknek, akkor Lendvai Ildikó választási ügyekben tanácsokat fog adni Mesterházi elnöknek. Ismét előhozom a kilencvenes évek brit Munkáspártját, amelyiknek akkori vezetője, Tony Blair azt mondta, hogy  "egy évvel a választások előtt mindennek és mindenkinek készen kell állnia, ha győzni akarunk". Ami pedig a kommunikációt illeti: van itt nagyobb baj is annál, ami ezzel a tragikus-komikus bajai videóval történt. Ha a legnagyobb ellenzéki párt kommunikációs vezetője hibázik is lemond, akkor a pártelnök nem engedheti egy ostobán megírt közleménnyel távozni. Ha Mesterházi komoly politikus lenne, és lenne vér a pucájában, odaültette volna a televíziós kamerák elé, azt mondaná neki, hogy "most szívjál barátom", izzadjon, szenvedjen és válaszoljon azokra a kérdésekre, amelyekre addig nem válaszolt, mert ez lett volna a párt érdeke. Ez súlyos hiba volt, de a döntés perceiben valószínűleg senki sem járt a pártházban, hogy tanácsot adjon az elnöknek.
Pedig nagy szükség lett volna rá. És mi minden jön még?

Régi brit minőség

A képen Bors szemléli a tihanyi kert virágait és azt a melegítőnadrágot viseli - amúgy nagy kedvence - amit még 1994-ben kapott londoni középiskolájában, a Grey Coat Hospitalban. A nadrág semmit sem veszített bordó színéből, nincs rajta semmi kopás, a sárga címeren pedig ma is jól olvasható az iskola jelmondata (God give the increase).
Semmi pénzért sem válna meg tőle.