Vacsora Károly hercegnél - ráadás Eörsi Matyi kedvéért

Igen, méghozzá az Örökös Trónörökös vidéki birtokán, Highgrove-ban. "A small house in the countryside" mondja a herceg titkára, amikor előzetesen útbaigazít. Londontól két órányi kellemes autózás nyugat felé az M4-es autópályán, azután a 419-es úton. Az előkelőség és a gazdagság Nagy-Britanniában többnyire nem párosul hivalkodással: a kastély szót is kerülik, helyette a mi kis házunk kifejezést használják, és közben hallgatnak a több hektáros parkról és az ott bóklászó őzikékről, meg a mesterséges vízesésről és a vadevezésre is alkalmas hegyi patakról, ha meg az ember ezeket megcsodálja és elismerését fejezi ki, csupán azt felelik: ó, ez volt Albert bácsi szenvedélye: de ügyesen megcsinálta. És valóban: nincs sorompó, nincsenek biztonsági őrök, senki sem mondja, hogy hol parkoljak. Egy könnyű apero a kertben. Az alkalom Makovecz Imre látogatása, Károly herceg szeretné, ha részt venne a leégett windsori kastély felújításában (végül nem jött össze az üzlet). Felbukkan egy süket, rövidlátó és szellemileg leépült komornyik, aki többnyire azzal van elfoglalva, hogy a szája széléről csordogáló nyálát itassa a zsebkendőjével, összekeverje a rá bízott kabátokat és a megrendelt italok helyett sűrű, de nem őszinte bocsánatkérések közepette mindenkinek más italt hozzon ki, mint amit megrendelt. Oh, sorry. A vendégek azonban ezt vidáman szemlélik és még a vállát is megveregetik: az öreg Jack. Hetven éve dolgozik nálunk, de eddig nem volt rá panasz. És milyen jól tartja magát. 
Károly jókedvű, szorgalmasan kortyolja italát, úton az étkezőasztal felé pedig belém is karol. 
-Fürj lesz a vacsora - mondja jókedvűen. - Skóciából hozattuk, ma reggel. 
-Hát ez jó hír - felelem savanykás mosollyal. - A fürjről itt, Angliában tudtam meg, hogy tüdőbeteg veréb méretű madár, de annyi csont van benne, mint egy hüllőben, a húst pedig legfeljebb manikűrcsipesszel lehetne lefejteni róla.

És nem is csalatkoztam. Na és köret? Köret nincs? Néz rám csalódottan Makovecz. - Legalább krumpli lenne. Vagy savanyúság.
De hát ilyen helyen nincs krumpli, csak fagyott zöldborsó, kőkemény sárgarépa és ízetlen zöldbab, asvaanyúságot itt pedig csak arckifejezésben ismerik. Fantasztikus menü,  mondja lelkesen a mellettem ülő brit királyi építészeti iroda tagja. Vacsora után az építészt és feleségét viszem haza.  Hát, baszod, valamit ennünk kell már, szólal meg Makovecz, amikor London külvárosába érkezünk.Betértünk egy McDonald’s-ba. Késő este volt, éppen zárnának. Hamburgert rendeltünk  dupla sültkrumplival. A személyzet csendben, némi részvéttel figyelte, hogyan zabálunk. Szomorú látványt nyújthattunk. Gondoltam, megemlítem nekik, hogy éppen Károly hercegtől jövünk, azért vagyunk ilyen éhesek, de aztán arra gondoltam, hogy egy magyar diplomata ne ássa alá az Udvar tekintélyét.
A fényképet Morley von Sternberg udvari fényképész készítette, kérte, hogy amennyiben külön közölném a fotót, említsem meg a nevét. Ezen, gondoltam, nem múlik. 

---

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - befejező rész: Meghurcoltatásunk története

Meghurcoltatásunk története - és éppen Japánban 

Japánban töltött hétvégénk végén Perosa kollégám vasárnap délutánját is feláldozza, hogy kivigyen bennünket a tokiói repülőtérre. Szeretem őt, jól tudunk beszélgetni. Az út majdnem ötven kilométer, van tehát időnk. Japánról esik szó, meg persze, meg Kínáról.

-Azért itt sem tökéletes minden - mondja végül, amikor megérkezünk Naritára.- Majdnem lehetetlen őket meggyőzni, ha egyszer úgy vélik, hogy igazuk van.

Megöleljük egymást, ő maga sem gondolta még akkor, hogy a viszontlátás milyen gyorsan bekövetkezik, és az ő utolsó mondata valósággá válik.

Illedelmesen sorban állunk az All Nippon pultjánál, majd a jegykezelőnek átadom a jegyet és az útlevelet. Hosszasan lapozgatja, én meg nem szeretem, ha valaki hosszasan lapozgatja az útlevelemet és közben meg nem mond semmit.

-Valami gond van? – kérdezem udvariasan.

-A kínai vízumot keresem – feleli.

-Ne keresse – mondom. – Diplomata vagyok, Kínában dolgozom, nekem nem kell vízum.

-Akkor rendben van – mondja és lapozgat tovább. Erre áthajolok a pulton, amit a japánok persze nem szeretnek, és megmutatom az útlevelemben azt a betűjelet, amit a kínai határőrizet ütött be első megérkezésemkor, a pekingi repülőtéren.

-Ez azt jelenti, hogy „vízummentes” – magyarázom.

-Így már rendben. De ha megengedi, lefénymásolom az útlevelét.

Nem örülök neki, de hát repülni is szeretnék, rendben van, felelem.

Visszajön, átadja az útlevelet, felveszi a csomagot, kiadja a beszállókártyát. Azt is bevallom, nem szeretem az ilyen közjátékokat, kiszolgáltatottnak érzem magam. Ez azonban csak múló rosszkedv, Marival elmerülünk a gyönyörű illatszerboltok mélyén. Újabb útlevélvizsgálat, ezúttal rendben van minden. 

-Kár volt idegeskedni – mondja Mari már a váróteremben. Van még harminc percünk a beszállásig. Elköltjük utolsó jenünket is. Éppen visszafelé tartok az ajándékboltból, amikor látom, hogy egy All Nippon tisztviselő Marival társalog.

Szeretné még egyszer megnézni az útlevelünket.

Újra elmagyarázom a helyzetet, megmutatom neki, hogy az elmúlt három évben hány alkalommal léptem ki-be Kínába, ugyancsak megmutatom a kínai diplomata-igazolványomat, a tisztviselő mindent gondosan áttanulmányoz, ám nem tudom az arcáról leolvasni, hogy sikerült-e meggyőznöm.

-Minden rendben? – kérdezem.

-Esetleg készítenék egy fénymásolatot az útleveléről – mondja.

-A kollégája már készített egyet – nem tagadom, most már mérges voltam, nem csak azért, mert, mint írtam, nem szeretem a hatóságok vagy ál-hatóságok efféle közjátékait, hanem azért is, mert az ázsiaiak nem mondják el, mit is gondolnak ilyenkor, pedig könnyebb lenne az együttműködés. Ha például ez a tisztviselő akkor megmondja, miért kéri a fénymásolatot, tudtam volna segíteni neki. De nem mondta meg. Az ázsiaiak sokat beszélnek, olykor azonban keveset mondanak. – Egy másolat elég.

A tisztviselő még ott lábatlankodik körülöttem, de látja rajtam, hogy ideges vagyok. Amúgyis beszállunk az autóbuszba, ami a repülőgéphez visz. Ám a tisztviselő megelőzött bennünket, már ott áll, a betonon, a lépcső feljáratánál, a rövidhullámú recsegőjébe beszél. Le vagy te szarva, gondolom, ám nem becsültem fel a helyzet teljes komolyságát. Már elhelyezkedünk a gépben, már belelapozok az újságba, amikor megáll előttem egy légiutaskísérő és egy eddig soha nem látott, komor tekintetű All Nippon tisztviselő.

-Le kell szállnia, uram – mondja. – Önnek nincs vízuma Kínába.

Azt hittem, rosszul hallok. Vagy filmet látok.

-Valóban nincs – felelem és türelmet erőltetek magamra, ám ez nem könnyű. – Diplomata vagyok, nekem a kínai hatóságok akkor sem adnak vízumot, ha kérnék. Ellenben van diplomata-igazolványom…

-A gépnek indulnia kell, uram, kérem, hogy szálljon ki.

Közben szeme sem rebben.

-Hívják fel a kínai nagykövetséget és ők megerősítik, hogy magyar diplomatának nem kell…

-A nagykövetség zárva van, uram. Aranyhét van. Önt a kínai hatóságok ki fogják toloncolni Pekingből, és nekünk kell Önt visszahoznunk Tokióba.

-Aláírok egy nyilatkozatot, hogy ez nem fog bekövetkezni – mondtam.

Ezt a tisztviselőt azonban semmiféle érv nem hatott meg.

-A csomagját már kivettük a gépből. És amennyiben a felszállási időpontig nem hajlandó kiszállni, hívjuk a repülőtéri rendőrséget és a szabályok szerint letartóztathatják a repülés biztonságának megsértése miatt.

És meg is jelent mögötte két férfi, egyelőre nem rendőrök, hanem légitársasági alakok.

De azt láttam, hogy esélyeink minimálisak. És az egyik férfi már meg is ragadta Mari vállát, hogy elmozdítsa a székből.

Nem volt mit tenni.

Miközben csodálkozó és megvető tekintetektől pásztázva végigmentünk az utastéren, még mindig nem akartam elhinni, hogy mindez velünk történik. Egy japán utas átadta a névjegyét.

-Mindent láttam – mondta angolul.

Visszatértünk a váróterembe.

Mi lesz velünk?

Néztem Marit, szegény, gondoltam. Annyira akarta látni Japánt. És ez a vége. Kapok egy telefont az egyik japán légitársasági tisztviselőtől, hívom Perosát.

-Indulok – mondja és nekivág az ötven kilométeres útnak Naritára. 

Két óra múlva megjelenik, közben mintha javulnának az esélyeink. Aznap több gép nincs már Pekingbe, de az All Nippon vállalja, hogy elhelyez bennünket a repülőtéri szállodájukban, gondoskodik a költségeinkről és másnap reggel indulhatunk.

-Most egyszerre nem fontos a vízum? – kérdezem mérgesen, de senki sem válaszol.

Perosa szerint belátták, hogy tévedtek, de még nem kérnek bocsánatot, mert ahhoz főnöki jóváhagyás is kell, a bocsánatkérés ugyanis komoly dolog. Mari már erejének végén, ő minden megpróbáltatást bír, ha kell, napokig nem eszik és nem iszik, de az efféle bánásmódot nem szereti. Perosa elvisz bennünket a szállodába, kapunk egy igazolást, hogy ingyen vacsorázhatunk, közben a melegített ülőkéjű, tizenhat programra állítható vécé sem derít jobb hangulatra.

Azért együnk valamit, mondom.

A csillogó-villogó liften felmegyünk a csillogó-villogó étterembe. Az asztalunknál megjelenik egy rendkívül készséges, elegáns pincér, átveszi az All Nippon vacsora-szelvényét.

-Két sört kérek és két vajas zsömlét – éhesek vagyunk, de a fáradtság meg a levertség most erősebb.

A pincér elmegy, majd visszatér egy sötét ruhás alakkal, teremfőnöknek nézem, de lehet, hogy a császári család tagja.

-Uram, az Ön vacsoraszelvénye szerint Ön vacsorázni óhajt nálunk.

-Nem óhajtok semmit, csak két sört és két vajaszsömlét.

-De az nem vacsora. Azt nem tudom elszámolni a vacsoraszelvényre.

-Akkor nagyon kérem, bassza meg a szelvényeket és hozzon, amit akar.

Mari azért csak elmosolyodik. Megérinti a kezem.

Ja, és a másnap. Reggelinél már felbukkant egy-egy óvatos All Nippon tisztviselő, szemlátomást vizsgálgatták a lelkiállapotomat. A repülőtérre érve féltő gondoskodással bántak velünk, útlevelünkbe még véletlenül sem pillantottak bele, előléptettek bennünket az Üzleti Osztályra, szóval, ahogy kell,  Pekingbe érve pedig ott várt az All Nippon képviselője, Tanaka úr, na most figyeljen, mondtam neki, mert hiába szeretnék, hogy kitoloncoljanak, nem fognak kitoloncolni. És persze, igazam is lett. 

         Akkor persze elhangzott a hivatalos bocsánatkérés is. Két japán főnök szertartásosan meghajolt előttünk.

Még egy kis utójáték.

Fél évvel később, amikor átutaztunk Tokión, babonából, hogy elűzzük a gonosz szellemet, ismét az All Nippon szállodájában laktunk, jól is éreztük magunkat, most már én is önfeledten próbálgattam a vécé számtalan alsómosó berendezését. Másnap reggel, amikor sorban álltunk a jegykezelő pultnál, a tisztviselő belelapozott az útlevelembe és megkérdezte.

-Vízuma nincs?

         Neki biztosan nem szóltak, hogy vigyázzon velem.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - XV

Cook  

A Blair-kormány egyik különös alakja volt Robin Cook külügyminiszter, akit diplomáciai körökben  szakálla és haja színe, heves vérmérséklete és más, viselt dolgai miatt csak „kis vörös kakas”-nak nevezték, miközben mindenki elismerte briliáns szónoki és kiváló elemzőképességét. Házasélete már korábban is zavaros volt, számos kalandját azonban felesége elnézte. Ám 1997 augusztusában a mindig jólértesült News of the World leleplezte, hogy viszonya van titkárnőjével, Gaynor Regannal. Cook mindenféle ostoba magyarázattal állt elő, aminek mélypontja a „sokáig dolgoztunk együtt a lakásomon” változat volt. Blair azonban nem akart megválni külügyminiszterétől, ezért felszólította, hogy válasszon felesége és Gaynor között, Cook erre észhez tért, beismerte viszonyát a titkárnőjével és megtartotta a hivatalát.

            2003-ban lemondott miniszteri megbízatásáról, mert ellenezte hazája részvételét az iraki háborúban. Utolsó, ilyen minőségében elmondott parlamenti beszéde az igen színvonalas brit törvényhozásban is kiemelkedő volt, és amit Andrew Marr, a BBC főmunkatársa „az évszázad beszédének” nevezett.

            Nagy tudású, felkészült és széles látókörű politikus volt, aki ugyanakkor szerette szórakoztatni a vendégeit. Én két alkalommal is találkoztam vele, a Londonba látogató magyar külügyminiszterek társaságában, amikoris, mint  magasrangú vendégek számára általában, a híres Marlborough House-ban adott ebédet. Ez a  szerényen „ház”-nak nevezett Palota London királyi negyedében, a világ egyik legismertebb útvonalán a The Mall sugárúton áll.  A The Mall a Buckingham Palotát és a Trafalgar Square-t összekötő széles sugárút. Itt hajt végig a királynő aranyhintaján, lovas testőrei kíséretében, amikor megnyitja  a Parlament új ülésszakát. Amikor a magyar delegáció tagjai gépkocsiba ültek és elindultak, kettesben maradtunk a bejárati ajtóban Cook-kal. Tiszta, tavaszi délután volt, olyan idő, amikor az angolok már a parkokban üldögélnek, és élvezik a bágyadt, de a nyár ígéretét hordozó napfényt.

            -Van autója? – kérdezte Cook.

            -Nincs – feleltem.

            -Merre megy?

            -Vissza a követségre, az Eaton Place-re.

            -Badarság – legyintett a külügyminiszter – inkább sétáljon egyet. Délután már nem lehet rendesen hivatali munkát végezni. Séta, azután egy sör, ez az igazi élet. Meghívhatom?

Életem igazi iskolája - I: Romy Schneider

Éppen kilenc éves voltam, a világkiállítás idején, 1958-ban. Apukám ott dolgozik, Brüsszelben, mondtam, ez volt a szerényebb változat, valójában ő volt a magyar kormánybiztos, igen, nagyon büszke voltam rá, sokszor elalvás előtt ki is mondtam hangosan, de persze, csak magamnak: kormánybiztos. És én is ott voltam, ami akkoriban nagy dolognak számított, külföldre utazni, különösen Belgiumba.

            Aztán egyszercsak ott álltam a magyar pavilon előtt. Lobogott a magyar zászló, én hazafiságom csúcsára érkeztem, majdnem el is sírtam magam. Világkiállítás, és mi is ott vagyunk, ahol ott van mindenki. Sok magyar  volt ott, jöttek-mentek, magyarul beszéltek. Még meg is lepődtem, hogy külföldön a magyarok magyarul beszélnek. Kalapos amerikaiak álltak meg. Nagy lakás a Rue de Chevalier-n, hívólift, kaputelefon, az Atomium,

a nappaliban televízió, egy este Romy Schneider-filmet néztünk, akkoriban ő volt a nagy csillag, húsz évesen már világhírű és gyönyörű, apám olvasta is az újságban, hogy éppen Alain Delonnal fut, hát ez igen, gondoltam, de hát a tizenegy év korkülönbség akkor soknak látszott, a esténként sétáltunk a szüleimmel a fényes Avenue Louisse-en, az utcán kis papírzacskóból sültkrumplit ettünk és  Coca-colát ittunk, apám nevetett, hogy nekem jobban ízlett otthon a Bambi, az Ixelles-i vendéglők teraszán elegáns polgárok söröztek jókedvűen, egyszer felhívtuk Budapesten nagymamát, hogy vagytok, kérdezte, jól vagyunk, és ti, mi is, kétszer megszakadt a vonal, biztos belehallgatnak, jegyezte meg apám, a szülők egyik este Paul Anka-koncertre mentek, kiöltözve, ahogyan illett, apám, szájában cigarettával, még megnézte magát a tükörben, és ivott egy pohárka konyakot, hogy jobb hangulata legyen, engem addig beadtak a magyar pavilon étterembe, amit egyáltalán nem bántam, szerettem ott lenni, ültem egy asztalnál, nézegettem a vendégeket, a bejáratnál a hosszú sort, mint minden nap, hetekkel korábban kellett asztalt foglalni, láttam egyszer Sophia Lorent is, a teremfőnök kissé meghajolt előtte, amikor tüzet adott neki, ő pedig kedvesen mosolyogva megköszönte, a pincérnők népviseletben szolgáltak fel, az egyik sarokban, kis dobogón a  cigányzenekar, megőrjítettük a belgákat, úgy fest, akkoriban jól tudtuk szervezni az életünket, minden nap hajnalban Kecskemétről különgép hozta a magyar csirkéket, mert a szakácsok ragaszkodtak a hazai nyersanyaghoz, erre az alkalomra találtuk ki a somlói galuskát, mikor jön Székely Mihály, Palánkai Klára és Fischer Annie, mikor lép fel Rodolfó, erről beszélt apám a munkatársaival, amikor ott ültek az irodájában, megállás nélkül cigarettáztak és szőtték a terveket, és láttam is őket a pavilonban sétálgatni, különösen Melis ragadt meg bennem, ahogy fehér szalmakalapjában jókedvűen osztogatta az autogramokat, minden újságosnál kapható volt a Lakatos Sándort ábrázoló képeslap,  amint a prímás a

banda előtt állva belehúz, szóval nagyon jól működött minden, csak apám volt gondterhelt, ő már a  másnapra készült.

            Mert másnap meglátogatja a pavilont Vorosilov elvtárs.

            És ennek fele sem tréfa.

            -A szovjet elvtársak azt kérik, hogy gyerekek fogadják – mondta apám. Fel-alá sétált az irodájában, vele volt a sajtófőnöke, ő is fel-alá sétált az irodában.

            -Akkor gyerekek fogják fogadni. És legyen Gyurika az egyik – mutatott rám a  sajtófőnök.

Este otthon is erről beszéltünk.

            -Úttörőnyakkendőt hoztál? – kérdezte anyám.

            -Nem hoztam – estem kétségbe. Hogy is lehettem ilyen felelőtlen? Eljövök Brüsszelbe úttörőnyakkendő  nélkül? És hosszú nadrágom sem volt, elvégre nyár volt, azokban az években nem öltöztették a gyerekeket márkás ruhákba, volt két rövidnadrágom meg egy hosszú, ünnepi alkalmakra, pajtásavatásra, ilyesmi. De hát ki gondolt Vorosilov elvtársra? .

            -Jó lesz a kis pántos nadrágod – döntött végül anyám.

            Szóval fogadtuk Vorosilov elvtársat. Ketten voltunk, magyar kisfiúk, ott álltunk a bejáratnál, mellettünk színes népviseltbe öltözött fiatal lány virágcsokorral. Ahogy illik. A tokaji már a hűtőben volt, a poharak egy tálcán a háttérben várakoztak.

Vorosilov megköszönte, puszit is adott, én kezet ráztam vele. A lépcső tetején pedig elkészült a fénykép, amelyen kissé megszeppenve állok a sok felnőtt között a kis pántos nadrágomban, amihez szemlátomást nemigen illett a zokni és a szürke pulóver sem. Vorosilov átölelte a vállunkat, aztán bennünket félresodort a tömeg. Kaptunk még vacsorát az étteremben, én fatányérost, kis magyar zászlóval és csokoládéspalacsintát.

Közben arra gondoltam, hogy Romy Schneiderrel szívesebben töltöttem volna az időt. De hát az ember ne legyen telhetetlen.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - XIV

A Nagy Brit Helykeresés

 A hatvanas években a briteket furcsa érzés kerítette hatalmába, amit egy amerikai külügyminiszter, Dean Acheson így fogalmazott meg: „ez az ország elveszítette a birodalmát, de még nem találta meg a szerepét a világban”. Sokan tagadták ezt, sokan egyetértően bólogattak, mások abban bíztak, hogy az új szerep megtalálása könnyen megy majd. A hatvanas években a londoni kormánynegyed, a Westminster még csakugyan úgy festett, mint valami birodalmi központ, a politikusok
pedig néha még úgy viselkedtek, mintha egy birodalmat irányítanának. Acheson jóslata azonban hosszútávon nem bizonyult helyesnek. A britek ugyanis valóban elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág egyik európai központja, megjelent az utcákon a Mini autó és a mini szoknya, a Beatles fellépése pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges érdeklődést, ami a mai napig is tart. Anglia vonzó ország lett, bármi, ami itt történik, a világ érdeklődésének középpontjába kerül. Már senki sem beszélt az elveszített gyarmatokról, a Nemzetközösség révén a királyi család is számos hosszútávú utazási lehetőséghez jut és ezeket ki is használják.  1997. június 30-án néhány könnycseppet ejtettek ugyan Hong Kong elvesztéséért, ám ebben a gyönyörű ázsiai városban azóta semmi sem változott. A britek következő dilemmája Európa volt. Csatlakozzanak-e a Közös Piachoz vagy sem?  De Gaulle az első kísérletet még elhárította, mondván, a britek maguk sem tudják, hogy hová is akarnak tartozni és ebben sok igazság is volt. A britek tartottak attól, hogy Európa részeként felszámolják majd sajátos őrületeiket, amiket hagyománynak neveznek, a mértékegységeket, az űrmértékeiket, a baloldali közlekedést és legfőképpen ezt a se-ki-se-be állapotot, amit annyira szeretnek. A csatlakozás azonban barátságosabban sikerült, mint gondolták, megőrizhettek mindent, amihez ragaszkodtak, nem csatlakoztak sem a schengeni rendszerhez, sem a pénzügyi unióhoz.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - XI

Öregek Játszótere

A hetven éves Lin bácsi reggel ötkor kel, megissza a teáját, majd átmegy a hetvennégy éves Cheng bácsihoz, és együtt lemennek az Öregek Játszóterére, hogy pingpongozzanak egyet. Amikor befejezik a mérkőzést, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól. Közben a hatvanéves Lin néni és a hatvanegy éves Cheng néni a közeli parkban piros kendőket lobogtatva tornamutatványokat mutat be további barátnőikkel. Miután kitornászták magukat, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól.

         Néha magam is át- meg átsétáltam ilyen játszótereken: megismerkedtem egy kedves öregúrral, akit mindenki csak Longnak szólított. Megkérdezte, honnan jöttem, és miután megmondtam neki, felcsillant a szeme, ó, hát ismer ő magyarokat, Klampárt, Berczik Zoltánt, Sidó Ferencet, Jónyer Istvánt, na, hát ennek meg én örültem, jó érzés az ilyesmit hallani Pekingben, a Chuoming park közepén. Nem játszunk egy meccset, kérdezte. Én amúgy öltönyben, nyakkendőben voltam, ahogyan az ember diplomataként öltözik, ő meg tornacipőben és melegítőben, de tekintettel a magyar kapcsolatokra mégsem mondhattam nemet. 21:2-re nyerte az első játszmát, 21:3-ra a másodikat, és 21:4-re a harmadikat, de akkor már kicsit kiengedett és a körülöttünk összeverődött közönségnek is játszott.

         Megköszöntem a mérkőzést, ahogy kell, egy lucskos kölcsöntörülközővel letöröltem a verítéket a homlokomról, felvettem a zakómat.

         -Hány éves? – kérdeztem.

         -Hetven – felelte.

         -Jó formában van – ismertem el.

         -Már nem vagyok az igazi. A csúcson 1952-ben voltam, akkor nyertem világbajnokságot. Romlanak a reflexeim, pedig ebben a sportban az a legfontosabb…

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - X

Vízcsapszerelési kísérlet Londonban

Mi úgy tanultuk, hogy Anglia, az a világ műhelye. De ez ma már csak mese.

         Peter, a ház szerelője pontosan érkezik, elegáns, kék overallban, sildes

sapkában, tisztára suvickolt cipőben, övén hordozható telefon bőrtokban, hogy bármikor elérhető legyen. Jókedvű, elégedett szerelő, öröm az ilyen emberrel dolgozni. Érkezés után teázik, kis kekszet is szívesen ropogtat hozzá, közben Marival beszélget. Hogy érezzük magunkat Londonban? Köszönjük, jól. És a gyerekek? Az a két, édes kislány? Ők is köszönik, jól. Mit csinál a kedves férje?

Üzletember? Nem, diplomata.

Á, diplomata, bólogat elégedetten Peter, neki is volt egy diplomata ismerőse, Hondurasban volt attasé, nem, nem is Hondurasban, inkább Jamaikában, igen, vagy mégis Hondurasban? Elgondolkodik. Végülis mindegy, mondja Mari, mert nem szereti az elgondolkodó vízvezetékszerelőket. Csak már lásson hozzá. Jó dolog diplomatának lenni, feleli Peter. Bizony jó, hagyja helyben Mari. Következhet a javítás? Természetesen, hiszen azért jöttem, mondja vidáman Peter. Mari hátravezeti a fürdőszobába, megmutatja a csöpögő csapot.

         Peter biccent, minden világos, köszöni szépen, mondja, majd elindul kifelé.

         -Nem javítja meg? - érdeklődik Mari tapintatosan.

         -Ki kell cserélni - vélekedik Peter.

         -Szerintem meg csak egy egyszerű bőrözés - mondja Mari.

         -Az ember nem lát bele a csapba - közli Peter. Még bólogat is hozzá.

         -Talán szét kellene szedni - javasolja akkor az én feleségem.

         Peter döbbenten néz rá.

         -Szétszedni?

         Mari bólogat.

         -Szétszedni – ismétli -, hogy meglássuk, mi van benne.

         -Minek szétszedni? – tiltakozik Peter, és szemlátomást nem is érti, hogy miről van itt szó. –

         -Lehet, hogy nem kell cserélni, csak javítani.

         -Nincs is nálam csavarhúzó.

         -Azt tudunk adni. A férjemnek rengeteg csavarhúzója van.

         -Csakhogy idegen szerszámmal nem dolgozom - közli Peter méltóságteljesen. - Visszajövök holnap.

         Peter persze másnap nem jött vissza, üzenetet hagyott a rögzítőn, miszerint járja a várost megfelelő csaptelep után, amint kap, jelentkezik.  Mi ugyan azt tapasztaltuk, hogy Londonban mindent lehet kapni,  fürdőszobafelszerelést meg aztán még inkább. De hát Peter a szakértő. Ő tudja, hogy mit, hol, mennyiért. A csap egyre jobban csöpög.

Egy hét elteltével aztán megjelenik Peter. Van egy kis baj. Nincs olyan csaptelep, ami a mosdóhoz megfelelően illeszkedne, ezért, ha nem bánnánk, a mosdót is kicserélné, és akkor megszűnik a csöpögés. Kis faltörés is járna a dologgal, meg a tükröt is le kell venni, nem is beszélve a polcokról, mert a mosdó nagyobb, mint amit jelenleg használunk, remélem, teszi hozzá Peter, örülünk neki, hiszen mindenki örül, ha nagyobb mosdóhoz jut. Bizony, feleli Mari, örülünk, de még mennyire. Hát akkor, mondja Peter, meg is beszéltünk mindent, rövidesen jelentkezik.

         Mari azonban ezt nem várja meg. Szól Jenőnek, a nagykövetség hivatalsegédjének, aki öt perc alatt megbőrözte a csapot.  Na de mi lesz Peterrel, meg az új mosdóval? Cserbenhagytuk? Nem, nem hagytuk cserben. Megmondtuk neki az igazat? Eszünkbe sem jutott. Én hívtam fel telefonon, elújságoltam neki, hogy a csap magától megjavult, nincs szükség a cseréjére. És új mosdót sem kérnek?  Meg tükröt? Nem, köszönjük, jó nekünk a régi. Peter örül a hírnek.

Ilyenek ezek a mai csapok, mondja a hozzáértő komolyságával. Csöpögnek, aztán egyszercsak nem csöpögnek. Az ember sohasem tudhatja. És még hozzáteszi, hogy az a diplomata, akiről legutóbb beszélt, az mégis Jamaikában szolgál. Csak a rend kedvéért.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - IXB

Kínai konyha

A kisvendéglő konyhája szűk, a szakács a tűzcsóva mellett verejtékezik, a tűzhely alatt méretes patkányok várakoznak maradékokra, a konyhalányok a földön guggolva végzik a segédmunkát. Teljes az  összpontosítás. Receptek nincsenek, az igazi kínai szakács ráérez. Még rántottát is tudnak sütni a wokban, nem is akármilyet. Ismerik a rántottát Kínában? Nem ismerik, de ha elmagyarázom, megcsinálják. És a vevő kérése csakugyan parancs. Alighogy az ember leül az asztalhoz, már ott terem a pincérnő, hozza az étlapot, ami azonban csak tájékoztató jellegű.

-Kaphatnék egy padlizsános gombát?

            -Igen.

            -Lehetne fokhagyma nélkül?

            -Igen.

            -És lehetne gomba helyett uborka?

            -Igen.

            -És lehetne padlizsán helyett cukkini?

            -Igen.

            -Esetleg cukkini helyett krumpli?

            -Igen.

             -Talán mégis sok fokhagymával.

             -Igen.

            A pincérnő szemrebbenés nélkül jegyzetel, a szakács pedig szemrebbenés nélkül összeállítja.Ráérzett.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - VIII

Nyelvében él a nemzet - de sajnos, csak a sajátjában

Parlamenti küldöttség érkezett angliai tanulmányútra. Miután nyelvtudásuk a csekélynél is kevesebb volt és saját bevallásuk szerint még az amúgyis semmitmondó társalgási szintet sem érte el, külön kérték, hogy már a repülőgép ajtajában várja őket egy magyar diplomata, aki átsegíti őket az első nehézségeken. Hatan jöttek, az útlevélkezelő pultig nagyokat nevettek, viccelődtek, megjegyzéseket tettek az angol nőkre. A pulthoz érve aztán kezükbe adtam az Érkezési Kártyákat, kértem, töltsék ki a rovatokat.

            -Képviselők vagyunk, nekünk ez nem kötelező – mondta a delegáció vezetője, egy magas, testes férfi és egyetértést várva nézett társaira.

            -Nem töltünk ki semmiféle nyomtatványt – értettek egyet a többiek.

            -Márpedig ez mindenkire nézve kötelező – mondtam.

            Némi csend következett, amit beleegyezés követett.

            A férfiak hosszasan tanulmányozták a rovatokat, ám a segítségem nélkül nem boldogultak. Nagy keservesen átjutottak a neveken, címeken, a szálloda címét egy összegungyurgatott kis papírról bekönyvelték, ám az angliai utazás célja már megoldhatatlan feladatnak bizonyult.

            -Ide meg mit írjunk? – kérdezte tőlem a delegáció vezetője. – Te vagy a diplomata, neked kell tudnod.

            -Az a kérdés, miért jöttetek? – kérdeztem vissza.

            -Nyelvtanfolyam – hazudta az egyik  képviselő. –Azt mégse írhatjuk be, hogy turisztikázunk.

            -Tanulmányozzuk a brit parlament mukáját, az jó?

            -Az jó – adtam meg magam.

            -Na, és van itt még egy rovat – jelezte egy alacsony termetű, fiatal képviselő. – Azt írja: sex. És még egy csillag is van mellette. Ide mit írjunk?

            Mindenki rám nézett. Hiába, kényes ponthoz érkeztünk.

            -Hát ide azt kell beírni, hogy egy héten ki hányszor.

            -De ehhez meg mi közük?  – háborodott fel a delegáció vezetője.

            -Ezek az angolok mind ilyenek. Perverzek – szögezte le a kis alacsony.

            -Rendben, beírjuk – döntött a delegációvezető. – És miért van két négyzet? Male és Female. 

            -Nyilván az otthoni meg ugye, a nem-otthoni - vélekedett a fiatal képviselő.

            Jót nevettek.

            -Még szerencse, Gyurikám, hogy velünk vagy – mondták, azután elindultunk együtt, további kalandok felé.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - VII

A finn titok: a szarvasvadász-ösztön

Minden a hajdani szarvasvadász-ösztön továbbélésének köszönhető. A finn szarvasvadász reggel szó nélkül elindult otthonról, a felesége nem kérdezte, hogy hová megy, mert úgyis tudta. A szarvasvadász kilépett a ház kapuján, elindult az egyenes ösvényen. Biztosra vehette, hogy ott senkivel sem találkozik, ezért nem kell beszélgetnie senkivel. Akivel találkozhatott, az legfeljebb a szarvas lehetett, amit  vagy sikerült leterítenie vagy nem, de mindkét esetben megfordult és hazament. A felesége nem kérdezte meg, hogy hozott-e szarvast, hiszen úgyis látta, hogy hozott-e vagy sem. A finn szarvasvadász befűtötte a szaunát, felmelegítette átfagyott testrészeit, utána lehajtott néhány vodkát vagy – és – sört, lefeküdt aludni, másnap pedig kezdődött az egész elölről, nem volt szombat, nem volt vasárnap, nem volt ünnepnap. Panaszkodni, reklamálni  nem érdemes. Egyszerű élet, ebben áll a szépsége. Konfliktusok nincsenek, ezért kezelni sem kell őket.

Ha pedig mégis, akkor viszont gond van. 2010 július 6-án este, a békés Porvoo városka gyorséttermének autós kiszolgáló pultjánál  egy bizonyos Esa Akerlund nevű fiatalember rossznéven vette, hogy a sorban megelőzte őt  három honfitársa. Nem kérdezett, nem várt magyarázatot, azt a megoldást választotta, amit ősei a szarvassal szemben: elővette a pisztolyát és lőtt.