Bánó és a világhírek

Nem megy ez  neki, Amikor megismertem, ott gubbasztott Kis Péter operatőr mellett, a Népstadion lelátóján, úgy kommentálta a meccseket, , ez ment neki. Politikai műsort vezetni, ez nem megy neki. A külpolitikához pedig semmiféle affinitása sincs, ahogyan egy gégészprofesszorra sem bíznék rá egy aranyérműtétet. Milyen kár érte. (2014. december 19, este, "Világhiradó"). Csak unalmas, lapos közhelyek, nem igazi szakértők, semmi feszültség, semmi hatás.  Eltékozolt lehetőség. Nem az egyetlen.  Milyen kár.

Hétfőn jelenik meg

Két öreg

Nézem őket a vonaton. Egy asszony és egy férfi. Öregek. Egyszerű vonások, egyszerű öltözet. Elhasznált útitáska. Az asszony előveszi a margarint, megkeni a kenyereket, a férfi felkockázza. Csendben esznek. Csavaros üvegből üdítőt isznak. Elrakodnak, az asszony zsebtükröt vesz elő,  nézi az arcát. Már nem olyan szépek a vonásai, mint régen, talán erre gondol. Feláll, a férfi fogja a karját, nehogy elessen. Az asszony még csak néhány perce van távol, a férfi már aggódva néz utána. Hol lehet ilyen sokáig? Próbál rejtvényt fejteni, de nem tud figyelni rá. Az asszony végre visszatér, a férfi megsimogatja az arcát.

         -Jó volt  a gyerekeknél – mondja az asszony.

         -Mindig jó – feleli a férfi.

         Elkezdenek készülődni a leszálláshoz. A férfi felsegíti az asszonyra a kabátot, elteszi a rejtvényújságot, vállára veszi az útitáskát. Még messze az állomás, de ők már az ajtóban állnak. Végre megérkezünk. Fogják egymás kezét, úgy mennek az aluljáró lépcsőjén. Az asszony kezében már ott  a lakáskulcs. Nemsokára otthon lesznek.

Voltál Észak-Koreában?

Voltam. És nemcsak voltam, hanem akartam is menni. Érdekelt. Azt gondoltam, hogy ez a kommunista diktatúra a gyakorlatban inkább afféle diznilend, és már nem sokáig lesz látható, mert leőrli a történelem. Az ilyen különös országokat meg kell ismerni. Látni kell. Be kell szívni a szagát, kell tudni mesélni róla. Amióta bezárt a magyar nagykövetség Észak-Korea, vagy hivatalos nevén a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság fővárosában, a pekingi misszió látja el az egyébként nem túlságosan élénk magyar-észak-koreai kapcsolatok fenntartását, így évente egyszer-kétszer átrepülünk, elintézzük, amit el kell intézni. Az észak-koreai gépen főleg nyugat-európai üzletemberek utaznak abban a reményben, hogy az ország piaca előbb utóbb mégiscsak megnyílik – a számukra.

         -Kínával is így voltunk – meséli egyikük, egy svéd csomagolástechnikai vállalat üzletkötője. – Húsz éve még mindenki értelmetlennek tartotta, hogy oda járjunk, aztán egyszercsak megkaptuk az első megrendeléseket, azóta nincs megállás.

         A régi  Iljusin megbízhatóan emelkedik, a repülőút mindössze két óra, elegáns, kedves  lányok szolgálják fel az ebédet, tiltakoznak, amikor fényképezni készülök, de azután mosolyognak, amikor látják elszántságomat.  

         A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság minden kétséget kizáróan a világ egyik legjobban őrzött országa. Érkezés után a meglehetősen szűkös, leginkább a HÉV gödöllői megállóhelyére emlékeztető repülőtéren alapos vizsgálatnak vetik alá az érkezőket, mobiltelefont és számítógépet nem engednek be az országba, igaz, hálózat és szolgáltató hiányában amúgysem tudnánk használni, de ami biztos, az biztos.

         -Napszemüveg maradhat? – érdeklődök.

         A vámtiszt mogorván néz rám, nem, humornak itt nincs helye.

A külügyminisztérium egy harcedzett, ütött-kopott Mercedeszt bocsát a rendelkezésemre hasonlóan viharvert gépkocsivezetővel, akihez hivatalos kísérő is csatlakozik, ő viszont jókedvű, beszél magyarul, fiatalkorában Budapesten tanult, és személyesen ott találkozott Kim Ir-szen elvtárssal.

-Meglátogatta a Magyarországon tanuló diákokat – újságolta lelkesen.

         Nagy dolog volt ez akkoriban.

-Na és, működik még Csillebércen az úttörőtábor? 

-Majd mesélek – mondtam.

Istenem, Csillebérc, úttörőtábor, hol él ez az ember?

         Kinéztem a Hotel Koryo ikertornyának huszadik emeleti szobájának ablakán. 

A szállodát a hatvanas években építették, amikor az országban felhőkarcoló-mánia dúlt. Az egykori Szovjetunióban is szenvedtek ebben a betegségben, előszeretettel másolták az amerikai stílust, de hát semmit sem ér a forma tartalom nélkül. A Hotel Koryo-ban amúgy kevés a vendég, néhány japán és dél-koreai férfit látok a rosszul világított földszinti sörözőben, és a vámmentes üzletben, ahol kis kartonlapokra írták fel az árakat, ám nem egészen értem, milyen pénznemben.

         -Bónnal lehet vásárolni – újságolja angolul az egyik eladókisasszony.

         -Világos – biccentek. – És hol lehet bónt váltani?

         -A porta mellett van egy pénzváltó – mutat egy kis fülkére, aminek az ablakát sötétzöld függöny fedi.

         -Ahogy látom, éppen zárva tart.

         -Igen, ma nincs nyitva. Holnap tessék érdeklődni.

         Milyen logikus. Inkább kimegyek az utcára, sétálni. 

Főútvonal, forgalom nélkül. Egy-egy autó halad át a kereszteződésen. Nagy figyelemből gyalogos aluljárókat is építettek, a kopott, rosszkedvű, szürke járókelők ezeket használják. Nem, mintha attól tartanának, hogy elüti őket egy autó, hiszen autó gyakorlatilag nincs, olyasmi a helyzet, mint a budapesti Hernád utcában az ötvenes években, amikor még rongylabdával fociztunk az úttesten. A gyalogosok azért használják az aluljárót, mert a kereszteződésben egy rendőrelvtársnő irányítja a nemlétező forgalmat és rásípol azokra a gyalogosokra, akik mégis a felszínen kereszteznének. Végtére is diktatúrában vagyunk, vagy mi. A közlekedési rendőrelvtársnők mind fiatal lányok, dolguk egyébként igen egyszerű: mindig az éppen érkező autót kell átengedniük, mert annak a valószínűsége, hogy két jármű találkozzon, gyakorlatilag minimális. A lányok valamennyien egyforma frizurát viselnek, fekete műkontyot, mert a párt ilyennek szereti őket és ez jól befér a sapka alá. És ha a párt ilyennek szereti őket, akkor ők is ilyennek szeretik magukat. 

A helyiek megbámulnak, ami természetes, hiszen külföldi, kerekszemű errefelé csak elvétve látható. Bekukkantok üzletekbe, ahol áru nemigen, vevő sem, az eladó nem is kérdez semmit, közömbösen néz rám, látja, hogy nincsenek komoly szándékaim.

Fényképezni szeretnék egy iskola környékén, ám a gyerekek elbújnak előlem, egy munkásőrség-jellegű laktanyánál végre sikerül egyet fotóznom, de már fenyegetőleg közelít egy fegyveres őr, integet, hogy ne tegyem, és hát, miután diplomata vagyok, nem kockáztathatom békés szándékú missziómat, inkább visszavonulok. 

Útbaejtem a közeli főpályaudvart is: itt is csak egykedvű, bánatos embereket látok a peronon, a nyomomba szegődik egy vasutas (vagy rendőr?), figyelmeztet, hogy fényképezni tilos. Kedvesen biccentek, elvégre a helyi szabályokat, még ha ilyen módon adják is a tudtomra, be kell tartanom.

         Másnap rövid városnézés, igazi szoc-reál világ, egy százemeletes, félbehagyott szálloda uralja az eget, még a prosperáló szocializmus idejében kezdték el építeni, aztán elfogyott a pénz, abbahagyták, bontani még drágább lenne, még a darut sem tudták kioperálni belőle. Régi, toldozott-foldozott Ikarus-buszok, zötyögő cseh villamosok, mind tömve, még az ütközőkön is lógnak. Kerékpárokat, Pekinggel ellentétben nem látok, állítólag a politikai vezetés kitiltotta őket a főútvonalakról, mert úgy gondolták, hogy a bicikli a szegénység jelképe.

-Jártak volna Dániában, másképpen látnák a dolgokat – mondom kísérőmnek.

-Nem tudom, nem jártam Dániában – feleli. Mit is mondhatna?

         Hivatalos tárgyalás a Külügyminisztériumban, kellemes, barátságos hangulatban fogad a főosztályvezető, érzékeny témákról nem kerül szó, miután felállok és kezet fogunk, őszinte meglepetésemre megjegyzi: 

         -Holnap csatlakozom a rizsaratókhoz.

         Magam sem tudom pontosan, hogy erre mit mondjak, eszembe jutnak diákkorom szocialista szombatjai, vietnami műszakjai, meg egy nyári, badacsonyi építőtábor, amikor vasútépítéssel kísérleteztünk, de több kárt okoztunk, mint amennyi hasznot hajtottunk.

         -Ért az efféle munkához? – végül ezt kérdezem.

         -Nem, de minden hivatalnoknak ki kell vennie a részét az aratásból.

         -Világos – mondom, de erős kételyeim vannak arról, hogy értelme lesz-e.

         A szálloda tetején étterem, teljesen üres, én szeretnék egy igazi helyi vendéglőben enni, a környéken azonban sehol sem találok, egyetlen kolbászsütő működik a sarkon, ami azonban nem túlságosan bizalomgerjesztő.

         Másnap a brit nagykövetség ügyvivője, Lucy Wilkins fogad konzultációra. A kis létszámú misszió egy épületben működik a svéd és német képviselettel, így olcsóbb a fenntartása és némileg aktívabb a társadalmi élet is.

         -Érdekes ország – véli a középkorú diplomata, aki férjével osztja meg Phenjanban a szolgálat kevéske örömét. Angol szóhasználatban az „érdekes” azt jelenti, hogy az ember kevesebbet kap, mint amennyire számít. Azon töprengek a beszélgetés közben, hogy valahogy így vagyok Kínával is. – Tulajdonképpen keveset tudunk arról, ami itt történik, az újságokat és a televíziót erősen cenzúrázzák, észak-koreai politikusok alig mondanak valamit, csak a kínaiakkal őszinték, velük is fél-szívvel, az „utca embere” pedig gyakorlatilag megközelíthetetlen. Van egy észak-koreai titkárnőnk, aki Moszkvában tanult angolul, soha nem mondja el a véleményét, bármiről is kérdezzük. Azt azonban látjuk, hogy nagy a szegénység, Phenjan lepusztult, a lakásokban csak egy szobát lehet fűteni, azt is csak minimális mértékben, és a főváros még jobb helyzetben van, mint a vidék, ahol végképp semmi fejlesztés sincs. A külföldiek számára persze könnyebb az élet, működik  „diplomatabolt”,  „diplomata-benzinkút”, „diplomata-fodrászat”, mint a Szovjetunióban az ötvenes években. 

         -Mi lesz velük? – ez a kérdés.

         -Nem tudni – mondja őszintén Lucy Wilkins. – Kemény diktatúra működik, erős a hadsereg, a katonákat viszont jól etetik. Minden más ügyben az idő mondja majd ki az ítéletet. Egyébként érdemes elmenni a Nemzeti Könyvtárba, hatalmas épület, de csak két szerző,  Kim Ir-szen és Kim Dzsong-il műveit tartják a kilométernyi polcokon.

         Másnap Kim Ir-szen mauzóleumát keressük fel, ez kötelező program.  Kísérőm sötét ruhában és az alkalomhoz illő fájdalmas arckifejezéssel vár a szálloda előtt, szembesülnie kell azzal, hogy a „Nagy Vezér”, akit a szocialista Korea alapítójának tekintenek, immáron nincs az élők sorában. Kim Dzsong-il, a nemzetközi élet imposztora, válogatós a konyakokban és a szép lányokban, ám közömbös saját népe nyomora iránt.

A széles sugárúton villamos is halad, látom, hogy katona vezeti.

         -Igen, ez különleges villamos – magyarázza kísérőm és láthatóan lelkesíti a tény, hogy a Nagy Vezérhez megyünk látogatóba, bár kissé megkésve. –  Egyenes járat a mauzóleumhoz, más megállója nincs is.

         -És sokan utaznak rajta.

         -Igen, ide mindenkinek egyszer az életében el kell zarándokolnia. Az iskoláknak és munkahelyeknek külön időpontot adnak, amikor csoportosan jöhetnek. A látogatók igazolást kapnak, így nem kell szabadságot kivenniük arra a napra.

         -Hát ez megható – mondom.

         Hosszú sor a bejáratnál, de én, mint Nagyon Fontos Személy, a külügyminisztérium protokollosának kíséretében természetesen külön haladok, és többen is kísérnek, mutatják az utat, pedig aligha lehet eltévedni. Rejtélyes, sötét folyosókon, a föld alatt megyünk, a falakat igazi szocreál alkotások díszítik, valamennyin a Nagy Vezér látható különböző élethelyzetekben (búzatáblán, kisiskolások között, fizikusok körében, szóval a szokásos).

         -Nem lehet megunni – mondom kísérőmnek, nyílt cinizmussal a hangomban.

         -Valóban – néz vissza rám könnyek között. – Ezért is van az, hogy sokan gyakran visszajárnak. Egyeseknek éveket kell várniuk, de senki sem türelmetlen. Az én kislányom hat éves, de minden reggel azzal ébred, hogy szeretné felkeresni a mauzóleumot.

         Az egyik fekete márványteremben fekszik maga a Nagy Vezér, minden oldalról meg kell hajolnom, elvégre hivatalos küldöttség vagyok, majd beírás emlékkönyvbe. Kifelé menet némi megkönnyebbülésünkre már csak Kim mercedesze és különvonata látható. Néhány perc és ismét a friss levegőn vagyok.

         Másnap hivatalos program, utazás a tengerpartra. Namp’o városba, ahol egy vízierőművet tekinthetek meg. Szívesebben mentem volna a demilitarizált zónába, az észak-déli határra, ám a külügyminisztérium programszervezői úgy döntöttek, hogy a vízerőmű érdekesebb.

         Mintegy száz kilométeres autózás következett autópálya-jellegű, ám igen rossz minőségű úton. Gépkocsivezetőnk vagy nem látta a gyakori kátyúkat, vagy szándékosan tette próbára a gépkocsi futóművét és a mi idegrendszerünket, nem tudni. A széles autópályán alig van forgalom, úgy tetszett, hogy utazásunk végtelen hosszúságú lesz. Megállás nélkül hajtottunk, kísérőm „nem talált megfelelő helyet” a technikai szünetre, de azzal bíztatott, hogy a vizierőműnél ihatok és pisilhetek kedvemre, és ebédről is gondoskodnak majd.

Namp’o-ban kedves, udvarias, angolul is beszélő fiatalasszony fogadott, egy kiállítási csarnokhoz hasonló homályos terembe vezetett, ahol lelkesen és hosszan mesélt a népi demokrácia előnyeiről, a párt vezető szerepéről, ezt követően filmet néztünk meg az erőmű építéséről „Az első talicska homoktól a szalag átvágásáig” címmel. A munkálatokat Kim Ir-szen elvtárs értő figyelemmel követte és maga is sok tanácsot adott a tervezőknek és az építőknek.

         Az ebédet a Namp’o-i pártházban fogyasztottuk el számos helyi méltóság kíséretében, én is mondtam egy rövid beszédet, a magyar-észak-koreai barátságról, amelynek lényegét ott, némi gabonapálinka elfogyasztásának hatására jobban átéreztem.

Délután még rövid látogatást tettünk Kim Ir-szen szülőházánál, szintén helyi, lelkes vezető társaságában, majd megtekintettük a világ legmagasabb Kim Ir-szen szobrát és néhány emlékművet. Megható látvány volt, amint egyenruhába öltözött kis koreaiak csapata népdalokat énekelve ápolta a park füvét és a virágokat.

-Minden nap más-más iskola fiataljai jönnek ide. Önként vállalják ezt a munkát és nagy megtiszteltetés ez számukra – mondta kísérőm.

Este az ágyamból figyelem a helyi televízió műsorát, észak-koreai szocreál filmet vetítenek, szegény parasztfiú és egyetemista lány kapcsolatáról. A lány szeretné rávenni a fiút, hogy tanuljon tovább, a fiú eleinte tiltakozik, majd beadja a derekát. A cselekmény lassan és csikorogva halad, mint egy külvárosi villamos, viszont nem szakítják meg reklámok.

-Érdekes napod volt? – kérdezi Mari telefonon Pekingből.

-Igen – felelem. És csakugyan az volt.

(A riport korábban megjelent az Élet és Irodalom hasábjain). 

Az amerikai csodadiplomata

Diplomáciai körök - VIII A csodadiplomata

Az amerikaiak természetétől régebben távol állt a diplomácia. A XIX. században még vicces, sznob európai figuráknak tartották a diplomatákat,  rosszul is fizették őket, sok, európai fővárosban dolgozó nagykövet a saját pénzéből  tartotta meg rendezvényeit. A State Department a kezdetek kezdetén mindössze tíz munkatárssal kezdett működni, később azonban megértették, hogy egyetlen állam sem működhet hatékony külkapcsolati rendszer nélkül. .Aztán egyszercsak felbukkant egy zseni: Benjamin Franklin, minden idők legsikeresebb amerikai diplomatája, aki mellesleg, mint a villámhárító feltalálója szerzett hírnevet magának. 1757-től 1775-ig Pennsylvania megbízottjaként képviselte a gyarmatokat Londonban, ő kért segítséget Franciaországtól a forradalom támogatásához. 1776-ban, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után ő készítette elő a két ország katonai szövetségét, és nagy része volt abba, hogy 1783-ban Anglia végül elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. Franklin párizsi nagykövetként elvarázsolta a franciákat, szórakoztató egyéniség és remek társalgó volt. Egyszerű nyomdászból lett feltaláló és zseniális nagykövet. Igazi mese.

Hogyan múljuk alul önmagunkat - kormányzati bemutató Vida Ildikó főszereplésével

Tényleg fantasztikus. Vida Ildikó, ami eddig nevetségesnek tartotta az amerikaiak vádjait, most személyesen ment el a nagykövetségre; hogy megkérdezze az ügyvivőt, hát csakugyan mi újság a korrupciós vádak ügyében "jogi képvielője" kíséretében, aki képtelen megfogalmazni, hogy mit is kerestek a Szabadság téren. És csakugyan, mit kerestek ott? Mi lett volna akkor, ha az ügyvivő egyszercsak átadott volna egy dossziét korrupciós ügyekkel? De nem ez a  lényeg. A lényeg az, hogy nincs senki a kormányzatban, aki kézben tartaná a kommunikációt, aki megmondaná Ildikónak, hogy mégis,  mit kellene tennie. Addig marad a káosz, a nyilatkozat-özönvíz. Amíg a magyar adóhivatal vezetője kidobatja  magát az amerikai nagykövetségen, addig nincs remény.

Példaképünk Kína

Kínában ma közel 700 millióan használják az internetet, többségük már okostelefonon. Szingapúrban a lakosság több, mint nyolcvan százaléka az internetet tekinti legfontosabb információs és kapcsolatépítési formájának.

Az amerikai ügy, a kulcsszó: a tiltólista

Pekingi ideiglenes ügyvivői koromban egy önmagát fontosnak tartó kínai üzletembernek nem adtuk ki a magyar vízumot. A konzul ezt a tényt közölte vele, ezt követően a kínai üzletember ragaszkodott hozzá, hogy velem beszéljen.

         -Sajnálom – mondtam neki -, de Önnek nem adhatunk vízumot.

         -És miért nem? – kérdezte a kínai üzletember.

         -Nem tudom – feleltem, és ez volt az igazság. A kínai üzletember neve ugyanis szerepelt az úgynevezett tiltólistán, a nagykövetség azonban ennek okát nem tudhatja és nem is kell tudnia.

         -Fellebbeznék – mondta a kínai.

         -Nem lehet fellebbezni – mondtam erre én. 

         -Vannak fontos barátaim Magyarországon.

         -Sajnálom - megértő és udvarias voltam, egyszersmind határozott. Ahogy ilyen esetekben ez elvárható egy diplomatától.

         Minden ország fenntartja magának azt a jogot, hogy megtagadja a belépést attól, akitől valamilyen oknál fogva meg kell tagadni, és még indokolnia sem kell, hogy miért teszi. Az illetőnek, ha mélyen magába néz, meg kell találnia rá a magyarázatot. Sokan tapasztalhatták már, hogy Londonban a bevándorlási tisztviselők indoklás nélkül tagadhatják meg a belépést attól a külfölditől, aki ezen a listán valamilyen oknál fogva szerepel.

         A mostani amerikai lépés annyiban különbözik az átlagostól, hogy kormányzati szereplőkről – is – van szó, ezért a washingtoni vezetés udvariassági lépésként előre tájékoztatta a magyar külügyminisztériumot a későbbi kényelmetlenségek elkerülése érdekében. Az némileg szokatlan, hogy egy vezető diplomata a média eszközeit használja fel arra, hogy megmagyarázza, miről is van szó, de hát érzékelhető, hogy a magyar politikai – és egyes újságírói - körök nem értik, hogy egy ilyen eljárás mitől olyan, amilyen, milyen adatok adhatók ki és miért nem. Az ügyet, mint emlékszünk, a magyar sajtó szivárogtatta ki, tehát erre válaszként nyilván lépni kellett. Ám Goodfriend,  a tapasztalt, hivatásos diplomata csak azt mondta, amire és ahogyan a főnökei erre utasították vagy engedélyt adtak. 

         Na, most aztán innen hogyan tovább, ez a következő kérdés.

Kultúrák különbözőségei - a kínai régiségpiac

-Ez a váza eredeti? - kérdezem.
-Természetesen - feleli a kínai kereskedő. - itt készült mögöttem, a műhelyben. Miért, mit gondolt, másolat?

A baloldal bukás előtt Budapesten

Nem nehéz megjósolni. Most  nem is az az érdekes, hogy Falus Ferenc vagy Bokros Lajos. Az érdekes az, hogy a baloldalnak lényegében négy éve volt arra, hogy "felépítsen" egy tisztességes, képzett és hiteles jelöltet a főpolgármesteri versenyre. Ezt négy év alatt nem tették meg. Mit csináltak négy évig? Ez a nagy kérdés. Nyilván nagy energiákat kötött le a vezetők és a vezetettek egymás elleni küzdelme, aztán sok időt igényelt a "tanulságok levonása" és a "tapasztalatok hasznosítása", valamint a sorozatos kommunikációs tévedések kiigazítása. Ki kellett mozdítani egy elnököt, ki kellett heverni egy korrupt alelnököt, persze. Jött egy új elnök, aki a médiában gyakorlatilag láthatatlan, egy munkatársa szerint persze "rengeteget dolgozik". Biztos így is van. Aztán megtalálták Kunhalmi Ágnest, akiről korábban megírtam, hogy demagógiában és ártatlan tekintetben vetekszik egy ötvenes évekbeli szovjet agitpropossal, és aki szerint "Falus Ferenc a megfelelő jelölt". És vajon senki sem volt a baloldalon, akinek feltűnt volna, hogy Falus Ferenc semmiféle politikai szerepre nem alkalmas?  Vagy  arra volt kitalálva, hogy elszenvedje az amúgyis előre várható vereséget. Most megint jön a tanulságok levonása, a tapasztalatok hasznosítása és három és fél év küzdelem a vezetők és vezetettek között.

Diplomáciai titkaim - Előmozdítás

Előmozdítás

Még londoni kiküldetésem alatt a magyar kormány úgy döntött, hogy eladja az Erkel Színházat egy angol művészeti ügynökségnek. A tárgyalásokra Budapestről egy államtitkár  érkezett – nevezzük Szabó Gézának -, akivel kettesben mentünk el a világhírű  R&G  vállalkozáshoz, ahol a vezérigazgató helyettese és számos tanácsadó fogadott bennünket. Komoly arccal ültünk a hosszú asztalnál. Tárgyaltunk.

         -Nos, a magyar kormány úgy döntött, hogy szeretné eladni az Erkel Színházat. Az Önök vállalatát nagyra becsüljük, ezért kezdeményeztük a megbeszélést.

         -Ennek örülünk – nézett munkatársaira James Stoneman, a vezérigazgató-helyettes. – Hozott esetleg valami ismertető anyagot a színházról?

         -Szerettem volna hozni, de sajnos nem készült el időre.

         -Nem baj – bizakodott az angol -, talán átadhatna néhány tervrajzot vagy fényképet, hogy lássuk, miről is beszélünk.

         -Tervrajzot sajnos, nem tudtam hozni – Szabó köhentett egyet, hogy időt nyerjen -, mert Julika, a dokumentációs éppen szülési szabadságon van, a fényképekre pedig, bevallom, nem gondoltam. A színházat amúgy teljesen fel kell újítani, tehát a fényképek amúgysem mondanának túlságosan sokat.

         -Persze – bólintott Stoneman. – Hány nézőt fogad be a színház?

         -Hányat? – az államtitkár rám nézett. – Ezret? Ezerötszázat?

         -Szerintem kétezernél is többet – szóltam közbe.

         -Mekkora a színpad? – érdeklődött Stoneman egyik tanácsadója.

         -Hát nagy és mély – bólogatott Szabó.

         -Mikor kaphatnánk meg a pontos műszaki adatokat? – kérdezte az asztal végén ülő szemüveges férfi.

         -Hát rövidesen…majd Odze úr kapcsolatban marad Önökkel.

         Ezzel véget is ért a tárgyalás, az angolok az ajtóban kezet fogtak velünk és udvariasan mosolyogtak.

         Szótlanul mentünk le a lépcsőn.

         -Azt hiszem, jó benyomást keltettünk – mondta az államtitkár elégedetten, amikor beszálltunk az autóba. – Majd igyekezz előmozdítani az ügyeket, én pedig küldöm a tervrajzokat.

         -Rendben – feleltem, de közben úgy éreztem, elsüllyedek a szégyentől.

         A tervrajzokat soha nem küldték ki, Stoneman titkárnője még egyszer-egyszer telefonált, hogy van-e fejlemény az ügyben, aztán rájöttek, hogy nincs fejlemény.

         Stonemane-nel viszont egyszer találkoztam a Tate Gallery egyik bemutatóján.

         -Sajnálom, hogy ilyen felkészületlenek voltunk – mondtam neki.

         -Semmi baj – felelte a férfi -, de ha Szabó államtitkárral találkozik, mondja meg neki, hogy ezt az érvet, hogy Julika szülési szabadságon van, ne nagyon hozza elő tárgyalásokon. Nem igazán hatásos.

         Erre koccintottunk.

Skótok és angolok

Na, most eldől. Bár szerintem lélekben már eldőlt. Maradni fognak.  A skótok háromszáz éve szeretnének elszakadni, meg szeretnének maradni is, de most a maradás mellett szavaznak majd. Valójában furcsa együttlét ez, izgalmas, feszültségekkel és ellentmondásokkal terhes, de az angolok és a skótok éppen ezt szeretik benne. Az Egyesült Királyság (United Kingdom of Great Britain and Northern Ireland) Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország közös neve, Nagy Britannia (Great Britain) pedig ugyanez Észak-Írország nélkül. De ha azt mondjuk, hogy britek, akkor azért az észak-íreket is beleértjük, persze. A ma használatos brit lobogónak a skót zászló alapját adó kék a háttere, amelyen Írország, Anglia és Skócia keresztjei láthatók. A zászló előterében a nagy piros kereszt Szent Györgynek, Anglia védőszentjének a keresztje. A György-kereszt hátterében a piros ferde kereszt Szent Patrik keresztje, aki az írek védőszentje. A Patrik-kereszt melletti fehér kereszt pedig Szent András keresztje, aki Skócia védőszentje. Skóciának saját bankja és pénze van, elfogadják az angol fontot, de skót fontban adnak vissza. Az angoltól sok tekintetben eltérő a jogrendszer. A bíróság itt az "ártatlan" vagy "nem ártatlan" mellett hozhat "nem bizonyítható" ítéletet is. Futball-, krikett- és rögbicsapata sincs sem az Egyesült Királyságnak, sem Nagy Britanniának, csak Angliának, Skóciának, stb., viszont úszásban, atlétikában, teniszben brit válogatott indul. Az angol labdarúgó kupa döntőjét mintegy ötven ország közvetíti egyenes adásban, kivéve a British Broadcasting Corporation kebelébe tartozó Skóciát, cserébe viszont az angolok sem élvezhetik (már amennyire ezt élvezetnek lehet nevezni) az angollal azonos időpontban megrendezett skót kupadöntőt. Van zászlója az Egyesült Királyságnak, ezen belül természetesen Angliának, Skóciának, Walesnek, stb. Nincs határ Anglia és Skócia (valamint Wales stb.) között, csupán egy tábla jelzi, hogy az ember elhagyta Angliát és belépett Skóciába (Wales-be, stb.),  hasonlóan a grófságokat elválasztó határtól. Már megalakult az északír, a skót és a wales-i törvényhozás, furcsa módon nem lesz angol parlament. A britek pedig, mindebből következően sokfélék. Többnyire és általában igen kedvesek, barátságosak, előzékenyek, hajlamosak az öniróniára, elvárják azonban, hogy a külföldiek fogadják el a másságukat és tartsák be a szabályaikat, és akkor cserébe ők is megnyílnak a külföldiek előtt. Külföldön, számukra idegen, kevésbé szabályozott világban elbizonytalanodnak, talán ebből is adódik, hogy sokan hidegnek, érzéketlennek tartják őket. A skótok önérzetesek, de nem sértődékenyek. Az igazi nemzeti büszkeség nem sértődéssel kezdődik. A skótokban sok az önbizalom, tudatában vannak nemzeti értékeiknek, amelyek közül nem a whisky és nem is az észak-tengeri energiaforrás a legfontosabb, hanem az, hogy örökké szembenálltak az angolokkal, néha legyőzték őket különféle csatákban, legalábbis ők csak ezekre emlékeznek. A hiányos emlékezet a jó házasság és a jó történelem alapja.

A tökéletes Martini

Egyetemi szüneteimben rendszerint Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam. Mint pincér. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos,  természetesen engem küldtek oda hozzá.

         Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.

         -Parancsoljon, művész úr – mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem nagymamának, aki nagy Básti-rajongó volt.

         -Kérek egy Martinit – felelte, majd elmerült a menü lapjai között.

         Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és máris indultam vissza Bástihoz.  Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.

         -Ez az első Martini az életében? – kérdezte Básti.

         -Igen – feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.

         -Jegyezze meg, fiatalembere, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.

         -Elnézést, művész úr – már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.

         -Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.

         -Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.

         -Nem ismerem a mai focistákat – felelte szájában cigarettával,  de közben megvolt már a koktélospohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt Básti. Mégiscsak nagy művész, a lelkekbe lát.

         -A Martini koktélospohárban, művész úr – mondtam és a menüre mutattam abban a reményben, hogy végre túllépünk az étvágygerjesztő ital okozta átmeneti nehézségeken.

         -Már csak a jég hiányzik belőle – jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti.

         -Semmi gond – mondtam, pedig volt gond, mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák között és a pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.

         Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen olvasott az asztalnál.

         -Így rendben lesz a dolog – mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.

         -Így van – Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam neki. -  Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került bele?

          

Sikeres ballépés

Oroszország teljes mezőgazdasági behozatali tilalmat rendelt el az ellene szankciókat bejelentő országokkal - így Magyarországgal - szemben is. Az EU újabb drámai baklövése.

A banknak így kényelmes

Az automata pénzkiadó elnyelte a bankkártyámat. Logikusnak látszana, ha az ember ilyen esetben felhívná a számlavezető bankfiókot és megkérdezné, mi is a teendő. De hát az én számlavezető fiókom telefonszáma nem nyilvános, mert a bankom nem szeretné, ha az ügyfelek „leterhelnék” az ott dolgozókat. A  megfelelő kód beütése után a központi telefonszámon némi várakozás és kényszer-zenehallgatás után sikerül meggyőznöm az ügyfélszolgát, hogy én vagyok én,  kissé talán türelmetlen is vagyok, az ügyfélszolga szabadkozik, neki ez a kötelessége. Na és, hogyan tovább? Velem Finnországban is történt már hasonló, ott a bank másnap küldött egy elektronikus levelet, beazonosítottak, majd két nappal később postán visszaküldték. De hát ez Magyarország, a bonyolult megoldások hazája. Szóval, hogyan tovább? A központi ügyfélszolga felvilágosít, hogy a kártyát a rendszer visszaküldi abba a bankfiókba, ahol a számlát nyitottam (harminc éve), történetesen Budapestre. Csakhogy én már évek óta Nyugat-Magyarország egy kis településén élek, felelem, itt vezetik a számlámat is, tudják a címemet, telefonszámomat. Éppen a rendszer nem tudná?  Mostanában nem járok Budapesten, ezért kérhetném, hogy küldjék el a bankkártyát a számlavezető fiókba, netán a lakcímemre? Sajnos, ez nem lehetséges, ezt   csak Ön kérheti  a számlavezető fiókjától. És felhívhatnám a számlavezető-fiókomat? Sajnos, ez sem lehetséges, ez csak személyesen intézhető el, be kell oda fáradni. Ez esetben, mondom ironikusan, személyes jelenlétemmel mégiscsak terhelnem kell az ott dolgozókat, csak közben még számos más dolgozó is feleslegesen dolgozik. Hallgatás, ez már nem az ügyfélszolga munkaköri kötelessége. Győzött a szabályzat. 

Mégis, mi történik?

Sokan teszik fel újra ezt a kérdést. 2001 szeptember 11-én is ezt kérdezték tőlem ismerőseim, gondolván, hogy diplomata lévén többet tudok, mint ők. És ezt a kérdést ma is sokan teszik fel: és csakugyan, mi történik? Idén márciusban gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt egy maláj repülőgép több száz utassal a fedélzetén. Hamiskás magyarázkodások, utólag komolytalannak bizonyult szakértői állásfoglalások, na, most már sejtjük, de mégsem, látunk nyomokat, de mégsem. Miközben gyakorlatilag a világ valamennyi állampolgárát – beleértve vezető politikusokat – rendszeresen lehallgatják és megfigyelik. A repülőtereken sokszor megalázó ellenőrzéseket hajtanak végre az utasokon. Aztán egyszercsak kiderül, hogy amikor baj van, akkor senki sem tud semmit, miközben úgy tesz, mintha mindent tudna. Hónapok óta tudjuk és látjuk, mi folyik Ukrajnában, gyakorlatilag Európa szomszédságában, egy geopolitikailag igen érzékeny zónában. Látjuk, hogy mi történik a Krím-félszigettel, mi történik az ország keleti vidékén. Egyszer ölelkezünk Putyinnal, egyszer pedig ellenségnek tekintjük. Valójában mit gondolunk? Mégis, mi történik? Az amerikai hírszerzés állítólag tudta, hogy az orosz szakadárok milyen fegyvereket kapnak Moszkvától. Csakugyan onnan kapták? Csakugyan tudták? Ha tudták, miért hallgattak? Ha  a világban tudtuk, hogy mi történik Ukrajnában, miért engedtük, hogy a polgári légijáratok érintsék ezt a területet? Másképpen is fogalmazva: vajon manapság van-e joga egy légiutasnak ahhoz, hogy tudja, merre repül a gép, amire jegyet vesz? Megint másképpen: ezt a járatot a KLM és a maláj légitársaság közösen üzemeltette, ezért könnyen lehet, hogy aki jegyet váltott, nem is tudhatta, hogy maláj vagy holland repülőgépre száll fel. És ha már itt tartunk: a hollandoknak is lehetett volna beleszólásuk abba, hogy a gép milyen útvonalon repül. A felelősség tehát, mint sok más esetben, megoszlik. Mindenkinek vállalnia kellene a rá eső részt. Szomorú történetek. Nem tanulunk belőlük.

Lehet, hogy háború lesz

A politika és a nemiség összefüggései. És éppen az érettségim napján. 1967.  június 5-én. Apám gondterhelten hallgatta a rádióban a reggeli híreket. A TASZSZ jelentette. Kitört a háború Egyiptom és Izrael között, a feszültség pedig akár világméretű is lehet, atomháború, akármi. Gondoltam, akkor el sem indulok az érettségire, ha háború lesz, akkor mindegy, hogy érettségizek-e vagy sem, de apám azt mondta, menjek nyugodtan. Persze, ha Jordánia belép, akkor komoly gondok is lehetnek. Anyám telefonon beszélt Laután elvtárssal, aki munkásőr volt, hátha többet tud arról, hogy mi lesz velünk, de Laután elvtárs sem tudott többet.

            -A te dolgod a tanulás – mondta, miután letette a kagylót.

Könnyű ezt mondani. Ráadásul nem is nagyon érdekelt a tanulás. Mi lesz velem? Amúgyse nagyon tudtam. Pedig tizennyolc éves korban már kell tudni, hogy mi legyen velem. Amikor kicsi voltam, apa gyakran bevitt a munkahelyére, egy építészeti intézetbe, ahol házakat terveztek, ő volt az igazgató, mindenkinek komoly volt a tekintete, mindenki fehér köpenyben járt és logarléc volt a köpenyük felső zsebében, nagy rajzasztalok mellett álltak, megsimogatták az arcomat és azt mondták, hogy milyen kedves kisfiú vagyok. Te is építész leszel, mint apuka? És jót nevettek. Talán legyél építészmérnök. Hidakat tervezhetsz, ott könyökölsz a híd korlátjára és  lesz benned egy jó érzés, hogy ezt te tervezted. Biztosan így van, de engem nem töltött volna el örömmel az efféle korlátra könyöklés, nem, eszem ágában sem lett volna hidakat tervezni. De hát akkor mégis, mi leszek?

Tanulj szakmát. Györgyi néni, anya egyik barátnője laboráns volt, vérben, pisiben meg kakiban kutakodott, ez volt a szakmája.  Ezt akartam? Nem, nem akartam laboráns lenni. Talán orvos? Mit tanulnak az orvosok? Megtanulják a betegségeket és megtanulják, hogy hogyan lehet a betegségeket gyógyítani. Ha lehet gyógyítani. A nátha ellen nincs orvosság, ezt mondta mindig Lőhr doktor, a körzeti orvos, amikor anya belázasodott és egy kendővel kötötte be a fejét. És a másnaposság ellen sincs.  Utcaseprő leszel, ezt állította gyakran anya. Legjobban filmrendező szerettem volna lenni, ahhoz nem kell korán kelni és színésznőkkel lehet ismerkedni, el is mentem a felvételire, de már az első vizsgán megbuktam. Egy dolgozatot kellett írni a Szentivánéji álomról, két oldalon, beadtam, a folyosón vártam az eredményt a többiekkel, aztán kijött egy magas, sovány, szemüveges férfi, azt mondta, hogy ő a bizottság titkára, és nem sikerült a felvételim, mert nincs fantáziám. 

A tanárok is a rádiót hallgatták az érettségi feleletek közben, hogy mit jelentett a TASZSZ, sápadtan és zavartan beszélgettek. Mi lesz velünk, ha háború lesz. Hiába volt minden. Ha ledobják az atombombát, még az árnyékunk sem marad meg. Soma azt mondta, elmegy főtt kolbászt enni egy hentesboltba, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó főtt kolbász az életében. Hogyan lesz háború? Hát a szovjetek is, meg az amerikaiak is beszállnak, és kész, magyarázta Vilhelm, az osztályfőnökünk. Aztán jön az atom. Annyi bombájuk van, hogy az egész Földet szétbombázhatják. Senki sem éli túl. Másnap, június 6-án is tartott a háború, Mose Dajan izraeli hadügyminiszter ellencsapást rendelt el a Sinai-félszigeten gyülekező arab páncélosok ellen. Mi tovább érettségiztünk, a feleletek egyre rövidebbek, a tanárok egyre elnézőbbek lettek. Minek a szigor, ha úgyis háború lesz?

            Hazafelé bementem a fodrászatba, mert ott dolgozott Garami Csilla, a tanulólány, aki nagyon tetszett nekem. Egyszer már hazakísértem, moziban is voltunk, de még a kezét sem fogtam meg. De ez a nap, ez más volt. Megvártam, amíg összesöpri a hajszálakat, kihozza a törülközőket a raktárból, azután befejezte a műszakot. Rövid, fehér szoknyát viselt és kék blúzt. Nagyon szép lány volt.  

            -Lehet, hogy háború lesz – mondtam neki szomorúan.

            -Világháború?

            -Igen – feleltem, de azt gondoltam, kissé még rá kell erősíteni. – És atomháború. Bemondta a TASZSZ, akkor pedig az úgy van. – Mindnyájan meghalhatunk.

            -Mikor?

            -Lehet, hogy holnap – mondtam és igyekeztem sokat sejtető lenni. – De az sincs kizárva, hogy ma. Attól függ, hogy hogyan haladnak előre a tankok a Sinai-félszigeten.

            -Nem szeretnék meghalni.

            Felnéztem az égre, mintha az első bombázórepülőket várnám.

            -Én sem – mondtam. – Mert nagyon szeretlek. Hányszor vidul föl a halál előtt, Aki halódik. Ápolói mondják, Ez az utolsó lobbanás: mi hát most e lobbanás? Ó, szívem! asszonyom! Lelked mézét kiszívta a Halál, De nincs hatalma a szépségeden: Nem tört le: szádon-arcodon bíborlik Szépséged zászlaja, és a Halál még Nem tűzte ott ki sárga lobogóját.

            -Milyen szép – mondta.

            Gondoltam, beismerem, hogy Shakespeare írta, de aztán mégse ismertem be.

            Megálltunk a sarkon, kicsit tétovázott.

            -Felmegyünk hozzátok? – kérdezte azután. Megérintette a kezemet. Ábrándoztam arról, hogy csókolózunk.

            -Persze – feleltem. Már ott voltunk, a Hajós utcában, a kapunk előtt. Csókolóztunk. Szóval meghódítottam. – Éppen üres a lakás. És közeleg az atomháború.

            Az érettségi sikerült, Csillával gyakran találkoztam a fodrászüzletben, de soha nem beszéltünk arról, ami a Hajós utcában történt.  Atomháború sem tört ki, ezért így szép a történet.
         

           

Gondolkodtatok már elkülönített locsolási célú vízmérő felszerelésén?

 -Hogyan kezdjünk hozzá? – kérdezem a vízmű ügyfélszolgálatának képviselőjét. Középkorú, szerényen öltözött, visszafogott  asszony, aki már hozzászokott a kellemetlen, kérdezősködő ügyfelekhez. Az a dolga, hogy segítsen, és igyekszik is segíteni. .  

-Nos, egyszerű - feleli. -  A közműves ivóvízellátásról és a közműves szennyvízelvezetésről szóló, harmincnyolc per 1995 számú kormányrendelet lehetőséget biztosít a locsolási célú vízfogyasztás elkülönített mérésére. Az e célra létesített mérőhelyen vételezett víz kizárólag locsolási célra használható fel. Az így mért vízmennyiség után a szolgáltató nem számít fel csatornadíjat.

-Ez ragyogó – felelem lelkesen. - Mit kell tennünk?

-Szaktervezői jogosultsággal rendelkező tervezővel készített tervet kell benyújtania, majd az engedélyezett tervnek megfelelően ki kell alakíttatni a locsolóvíz-mérőhelyet. Ezt követően időpont egyeztetés után munkatársaink kimennek a helyszínre, és leplombálják a locsolóvízmérőt.

-Mi a részletes ügymenet?

-Az ügymenet egyszerű: Szaktervezői jogosultsággal rendelkező tervező által készített tervdokumentációt kell engedélyezésre benyújtania három  eredeti példányban. A tervengedélyeztetést a kitöltött „Tervengedélyezés megrendelő formanyomtatvány” benyújtásával kezdeményezheti, melyhez  csatolni kell műszaki leírást, részletes helyszínrajzot, a vízmérőakna gépészeti és építési tervét, a tervegyeztetés díjának befizetéséről szóló igazolást, a fogyasztói igénybejelentést a locsolási kedvezmény igényléséhez. További alapelvek  a locsolóvízmérő felszerelésével kapcsolatban: tudni kell, hogy a locsolási célú vízmérő mellékmérőként kerül elhelyezésre.

-Vannak kivételek?

-Természetesen. Kivétel képeznek a társasházak és több egységes lakóházak, ahol az egyes lakóegységek önálló főmérővel rendelkeznek. Ebben az estben a közös ingatlanrészek locsolási célú vízhasználatára egy darab locsolási célú vízmérő a bekötés ikresítésével főmérőként is elhelyezhető. Azon fogyasztási helyeken, ahol a vízmérőakna állaga, mérete, illetve a meglévő szerelvények beépítése lehetővé teszi, ott a locsolóvíz mérésére szolgáló mellékvízmérőt a vízmérőaknában kell elhelyezni. Amennyiben a fentiekben leírt lehetőség nem biztosított, úgy a vízmérőakna mellett elhelyezett kerti csapra szerelhető fel a locsolóvíz mérését biztosító mellékvízmérő.

-És a továbbiak?

-Nos, ez is egyszerű: a fentiek szerint összeállított dokumentációt postai úton kell eljuttatni az ügyfélszolgálatra.

-Lehetséges elektronikus úton?

-Sajnos, nem. Az elektronikus levelezést nem fogadjuk el hitelesnek.

-Miért nem?

-Mert így szól a szabályzatunk.

-Mikor készült ez a szabályzat?

-Ez az adat, sajnos, szolgálati ügy, nem nyilvános. Amennyiben kifogásai vannak a szabályzat ellen, lehetősége van személyes egyeztetésre a területileg illetékes Üzemeltetési Üzemvezetőségen. Az Ön fogyasztási helyén illetékes üzemvezetőségünk elérhetőségeit megtalálja honlapunkon, illetve felvilágosítást kérhet ügyfélszolgálatunktól.

A benyújtott megrendelésre. a jogszabályban meghatározott határidőn belül, írásban adjuk meg az engedélyt. Ha a terv nem felel meg az előírásoknak formai vagy műszaki okokból, úgy Társaságunk az engedély megadását a terv kiegészítéséhez kötheti. Az engedélyezett tervvel együtt megküldjük Önnek a locsolóvízmérőre vonatkozó szolgáltatási szerződésünket is, melynek egy példányát aláírva vissza kell küldenie Ügyfélszolgálatunk postacímére.

Tervengedélyezés díja a mindenkor hatályos árnyilvántartása szerint, mely jelenleg: 3.500,- Ft/db + 27% ÁFA = 4.445,- Ft/db.

-Világos – felelem, pedig semmi sem világos. – És ezt követően mi a teendő?

-A nehezén már túljutottunk. Az engedélyezett terv alapján ki kell építtetnie a locsolóvíz-mérőhelyet, majd ezt követően fizesse be a locsolóvízmérő átvételének díját és a befizetésről szóló igazolást küldje meg Ügyfélszolgálatunknak faxon, e-mailben vagy bemutathatja azt Ügyfélszolgálati Irodáinkban/Információs Pontjainkon is. Egyeztesse le a locsolóvízmérő átvételének időpontját az illetékes fenntartási üzemvezetőségének telefonszámán. Az adott településhez tartozó telefonszámról tájékoztatást kérhet a honlapunkon. Felhívjuk figyelmét, hogy locsolóvízmérő átvételének feltétele a szolgáltatási szerződés Fogyasztó által is aláírt példányának beküldése Ügyfélszolgálatunk részére. Ezt követően munkatársaink a megbeszélt időpontban kimennek a helyszínre és átveszik, leplombálják locsolóvízmérőjét. Az átvételt bizonylaton dokumentálják, ami alapján a vízmérőt nyilvántartásba vesszük informatikai rendszerünkben. A locsolási célú vízmérőn mért fogyasztás után a Szolgáltató csak ivóvíz-használati díjat számít fel.

-Mibe kerül mindez?

-A locsolómérő átvételének díja a mindenkor hatályos árnyilvántartása szerint, mely jelenleg: 8.300,- Ft/vízmérő + 27% ÁFA = 10.541,- Ft/vízmérő. Fenti díjakat befizetheti az ügyfélszolgálatától beszerzett készpénz átutalási megbízásokon (csekk), vagy átutalhatja az összeget társaságunk bankszámlaszámára. Mindkét esetben kérjük, hogy tüntesse fel a csekken, vagy az átutalási megbízáson a befizetés jogcímét (pl. locsolómérő átvételének díja), valamint – amennyiben, már rendelkezik vele - a partnerazonosító számot (10 számjegyű szám).

-Vannak-e kedvezmények?

-Természetesen. Az állami tulajdonú víziközművek esetében a 8/2000. (X.18.) KöViM rendelete alapján, a kedvezményezett időszakra eső vízfogyasztás 10 %-kal csökkentett mennyiségének figyelembevételével, a csatornahasználati díj kiszámlázásánál. Az önkormányzati tulajdonú víziközművek esetén a százalékos locsolási kedvezmény mértékét, illetve a kedvezményes időszakot a képviselőtestület díjmegállapító rendelete tartalmazza. Valamint a 30/2004 (II.28) sz. Korm.rendelettel módosított közműves vízellátásról és közműves szennyvízelvezetésről szóló 38/1995 (IV.5) Korm.rendelet alapján, a locsolási célú vízfelhasználás külön mérésével, mely vízmennyiség után csatornahasználati díj nem számítható fel. Az ármegállapító hatóság döntésével a locsolóvíz díja a későbbiek során változhat. Az adott fogyasztási helyre egy időben azonban csak egyféle kedvezmény vehető igénybe.

-Éspedig?

-Nos, a  százalékos kedvezményt lakossági fogyasztók vehetik igénybe, minden év május 1-től szeptember 30-ig terjedő időszakban. Önkormányzati tulajdonú közműveken, önkormányzati döntés szerint ettől eltérő időpontok és eltérő mértékű kedvezmény megállapítása lehetséges. Kedvezményre azok a fogyasztók jogosultak, akik rendelkeznek érvényes szolgáltatási szerződéssel ivóvíz szolgáltatására és közcsatorna használatára. Kedvezmény csak bekötési ivóvízmérővel rendelkező ingatlanra adható, a locsolóvíz mérésére a bekötési vízmérő után kizárólag egy mellékmérő szerelhető be. A fogyasztónak nem lehet a szolgáltatói közműhálózaton kívüli egyéb - saját tulajdonú kút, vásárolt víz, felszíni vízhasználat - vízbeszerzési lehetősége. A fogyasztónak a víziközmű szolgáltatóval szemben nem lehet lejárt fizetési határidejű díjhátraléka.

-Világos – bólintok.

-Akkor jó. Érdeklik a részletek?

-Természetesen.

-Nos, A kedvezmény igénybe vétele az alábbi módon lehetséges: Az igény bejelentését az ügyfélszolgálatainknál beszerezhető, vagy a társaság honlapjáról letöltött fogyasztói igénybejelentő nyomtatvány kitöltésével és beküldésével lehet megtenni.

A százalékos locsolási kedvezmény igénylését a tárgyév locsolási időszakára, legkésőbb április 15-ig kell benyújtani. Határidőn túli bejelentés esetén fenti kedvezmény csak a következő évre adható.

-Vajon miért?

-Ezt írja elő a szabályzat.

-Világos.

-Nos, a locsolóvíz elkülönített mérésének igénybevételével kapcsolatos kérelem benyújtási ideje nem kötött. Szolgáltató a benyújtott igényeket 30 napon belül az adatok valódiságának felülvizsgálatával elbírálja, és erről a fogyasztót értesíti. A százalékos locsolási kedvezményt igénybevevő idényfogyasztók a kedvezményezett időszakot közvetlenül megelőző (április 20-30) és az azt követő napokban (október 1-10) bejelenthetik a mérőállásukat, hogy a locsolási időszakra vonatkozó tényleges fogyasztás mértékére érvényesüljön a kedvezmény. A mérőállás bejelentésének hiányában a kedvezményt az éves fogyasztás átlagának a locsolási időszakra eső hányadára számítja ki társaságunk. Az elkülönített mérésű locsolási kedvezmény igénybevételére a fenti feltételek teljesülése esetén a mérőhely kialakítását erre jogosult szakemberrel meg kell terveztetni. A műszaki elvárásokat a szolgáltató külön műszaki tájékoztatóban szerepelteti. A tervdokumentáció benyújtása és annak kedvező elbírálása után kerülhet sor a fogyasztó és a szolgáltató között a locsolóvíz elkülönített mérésére vonatkozó „Megállapodás” aláírására. Ezt követően a mérőhely a jóváhagyott terveknek megfelelően kialakítható. A munkálatok megrendelhetők a szolgáltatónál, de elvégeztethető a fogyasztó által megbízott kivitelezővel is. Az elkészült mérőhelyet, a beépített hiteles mérő zárral történő ellátásával egyidejűleg a szolgáltató nyilvántartásba veszi, és ettől az időponttól kezdődően időkorlátozás nélkül, a locsolóvíz után csatornadíjat nem számít fel. Érthető?

-Természetesen – felelem.

-Nos, még valami. Az elkülönített mérőhelyen vételezett víz kizárólag locsolási célra használható fel. A locsolóvíz elkülönített mérését szolgáló mérőhely tervezésével, kialakításával nyilvántartásba vételével, helyszíni szemléjével, vízmérő átvételével és fenntartásával kapcsolatos költségek a fogyasztót terhelik. Van még  kérdése?

-Nincs kérdésem.

Ilyen egyszerű.

Hosszú, de tanulságos történet a közhivatalokról

Előszó

Uram, legközelebb egy nyomtatvány  „anyja neve” rovatba írja be, hogy Marx Károly. Senkinek sem fog feltűnni.

1.

A mese 2008. őszén kezdődött, amikoris megkezdtem diplomáciai szolgálatomat Helsinkiben, ahová elkísért feleségem is. Elutazásunkat megelőzően, 2008. augusztusában ezt egy „Ideiglenes külföldön tartózkodás bejelentése” című nyomtatványon bejelentettük települési önkormányzatunk okmányirodájában, megadva finnországi elérhetőségünket. A kijelentkezés tényéről igazolást állítottak ki, jól tessék megőrizni, mondták.

         -Vajon miért kell jól megőrizni? – kérdeztem kedvesen érdeklődve.

         -Ez a szabály – felelte az ügyfélszolgálatos tisztviselőnő közömbösen. – Jól meg kell őrizni.

         Állandó budapesti lakásunk üresen maradt. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy minden  minden magyar állampolgár egyidejűleg két lakóhellyel rendelkezhet az Európai Unióban, erre is van jogszabály, amit Magyarországon nemigen ismernek. Az egyik a bejelentett (állandó) lakóhely, melynek nincs elévülési ideje; a másik értelemszerűen a tartózkodási (ideiglenes) lakóhely, a mi esetünkben ez a cím szerepelt a nyomtatványon. Szóltunk a postásnak, hogy elutazunk, ő azt felelte, hogy milyen jó nekünk, de most neki is jó, mert  kapott két fürdőjegyet a Rudasba a visszeres lábaira.

         2008 decemberében újabb kitöltés történt: feleségem egy 08T1011 „Adat- és Változásbejelentő lapot” töltött ki, amelyben vállalta, hogy fizeti az egészségügyi szolgáltatási járulékot, és ezt benyújtottuk (értsd: postán elküldtük) az illetékes elsőfokú állami adóhatósághoz, méghozzá, valamilyen oknál fogva két példányban. Ezen a nyomtatványon feltüntettük állandó lakhelyünket,  finnországi postai címünket azonban rovat hiányában nem szerepeltethettük az előbb idézett uniós joggyakorlat ellenére.

         A hazaküldött adatlapra semmiféle válasz nem érkezett. Feleségem TAJ-kártyája érvényben volt, orvosi költségeit az OEP részben, a szabályoknak megfelelően fizette, sőt, 2010-ben megkapta az Európai Egészségbiztosítási Kártyát is.

         Minden rendben lévőnek látszott.

2.

Vagy legalábbis mi így gondoltuk. Ám Magyarországon az ember soha ne gondolja, hogy az ügyei rendben lévők. Egy alkalommal rám is tört a kételkedés,  hogy valóban minden ügyünk rendben van-e, ezért felhívtam telefonon a Külügyminisztérium egy (ahogy mondani szokták: illetékes) munkatársát, aki megkérdezte, hogy feleségem kitöltötte-e a 08T1011. jelzésű lapot, igenlő válaszomra pedig azt felelte, hogy akkor minden rendben van, mert a külképviseleti dolgozók által fizetett nem csekély társadalombiztosítási összeggel együtt a házastársak társadalombiztosítási járulékát is levonják és továbbítják az illetékes hivatalnak.

         Mialatt azonban én Finnországban diplomáciai kiküldetésemmel voltam elfoglalva, a hazai államigazgatás gépezete működésbe lendült. Az APEH levelet küldött üres lakásunkba, amit természetes módon nem vehettünk át. Ajánlott küldeményeket a magyar szabályok  szerint visszaküldik a feladónak, a harmadszori sikertelen kézbesítés után úgy tesznek, mintha átvettük volna. Végtére is mi a különbség?  Bárki is foglalkozott az ügyünkkel az APEH-ben, nem jutott el hozzá – mert a rendszer hibájából el sem juthatott hozzá  - az  „Ideiglenes külföldön tartózkodás bejelentése” dokumentum, és az sem tűnt fel neki, hogy a 08T1011 dokumentum aláírásának helyszíne – hogy, hogy nem – Helsinki volt. 

         Tovább árnyalta a képet, hogy kiküldetésem ideje alatt 2009 nyarán – még mindig mit sem sejtve a fölöttünk sokasodó viharfelhőkről – vidékre költöztünk. Annak rendje és módja szerint kiváltottuk a lakcímkártyánkat, a település okmányirodájában leadtuk a korábbit. Van még további teendőnk? Nincs, felelte készségesen a tisztviselő.

         2011 őszén, végleges hazatérésünk napjaiban kemény hangú levél érkezett a NAV megyei Igazgatóságától, gyakorlatilag már a végrehajtók kopogtak a kapun, hogy a magyar állam számára visszaszerezzék a be nem fizetett járulék ellenértékét. Felhívtam az OEP budapesti központját, az ügyfélszolgálatos hang azonban azt javasolta, forduljak a megyei adóhivatalhoz, nekik „már semmi közük ehhez   a  dologhoz”. Ugyancsak felhívtam volna a Külügyminisztérium akkor még illetékes munkatársát, ám ő akkor már  nem dolgozott a Bem rakparton és újabb tudálékoskodó kérdéseimre senki sem tudott válaszolni.

         Felhívtam a NAV  megyei illetékesét, ügyintézőnket, és megkérdeztem, hogy mégis, mit kellett volna tennünk, amit nem tettünk meg vagy nem helyesen tettük meg?

         Kérdésemet az ügyintéző  nem értette, hogyan is érthette volna. Ő nem tanácsokat szokott adni, ő ügyeket intéz, azért fizetik.

         -Beszéljen az ügyfélszolgálattal – javasolta némileg elhűlve. – Ott firtasson.

         Az ügyfélszolgálati hívást mintegy fél órás várakozás után feladtam, és inkább elmentem  firtatni a megyeszékhelyen működő hivatalba.

         Az ügyfélszolgálatos hölgy alaposan elolvasta a levelet, amit az ő hivatalától kaptunk, majd rám nézett.

         -Ön az adózó állami adóhatósághoz bejelentett képviselője?

         -Nem, én az adózó férje vagyok.

         -Van az adózótól eseti vagy állandó, közjegyző által hitelesített meghatalmazása?

         -Nincs – feleltem.

         -Sajnos, ezesetben nem segíthetek.

3.

Végtére is: mi történt? Az (akkori) APEH megkapta Helsinkiben feladott levelünket, válaszolt rá a nyomtatványban feltüntetett címre, azaz állandó lakásunkba. A postás – bár tudta, hogy nem vagyunk Magyarországon – bedobta a postaládába az ajánlott levélről szóló értesítést, majd újból és újból bedobta, hiszen neki más dolga nem volt.  Település szerinti önkormányzatunk tudomásul vette, hogy ideiglenesen külföldön tartózkodunk, de ezen túl semmiféle kötelezettséget az okmánnyal kapcsolatban nem vállalt. Akkor meg mi szükség van rá? Az OEP nem tudta, hol vagyunk – vagy nem akarta tudni -,  ugyan nyilván érzékelte, hogy az orvosi számlák 2008 és 2011 között Finnországban keletkeztek, de hát minden számlának nem járnak utána.

         Nyilvánvaló volt, hogy az elmaradt összeget be kell fizetnünk, efelől kétségem sem volt.  A társadalom működését évtizedek óta figyelő  közíróként azonban – egy kiscsoportos óvodás naivitásával – 2011 őszén levelet írtam a megyei NAV vezetőjének, rákérdezve, hogy vajon mit kellett volna tennünk, amit nem tettünk meg.  Mi az, ami adott esetben elvárható egy magyar állampolgártól azon túl, hogy két nyilatkozatban is tájékoztatja az illetékes államigazgatási szerveket és ő maga is állami kiküldött, tehát valamelyest lehet igénye némi segítségnyújtásra. A levélre másfél éve nem érkezett válasz. Miért is érkezett volna?

Ugyan feladtam már a küzdelmet, de egy utolsó próbát mégis megér a dolog, gondoltam, és a kérdést telefonon is feltettem az ügyintézőnknek. Azt is elmondtam, hogy annak idején kitöltöttük az „Ideiglenes külföldön tartózkodás bejelentése” című nyomtatványt. Az  ügyintéző már kissé terhesnek tartotta örökös érdeklődésemet, de felsorolta, hogy milyen törvényeket nem tartottam be, majd hozzáfűzte azt a demagóg érvet, miszerint a „törvény nem ismerete nem mentesít”. Erre én visszakérdeztem, hogy ő vajon tisztában van-e az európai jogrendszer összes törvényével,  ezen belül az állampolgárok külföldi tartózkodására vonatkozó szabályokkal, de az ügyintéző azt felelte, hogy cseng a másik telefonja és letette a kagylót. Azt is szerettem volna megtudni, hogy a 2012 január elsején létrejött Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság, amelyiknek feladata  többek között a személyes adatok védelméhez, valamint a közérdekű és a közérdekből nyilvános adatok megismeréséhez való jog érvényesülésének ellenőrzése és elősegítése, vajon illetékes-e az ügyemben, a telefonközpontos kapcsolt is egy illetékest, aki azonban közölte, hogy tévedés forog fenn, mert sem ő, sem a Hatóság ilyen ügyekben nem illetékes.

A NAV rövidesen  „végzés” formájában közölte, hogy az összeget be kell fizetnem, a végzést az Art. 123. §-ra, 151. §. (2)-(6) bekezdéseire, továbbá a közigazgatósági hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. Törvény 72. § (2) bekezdésén alapul. Természetesen hosszú felsorolás érkezett azokról a törvénycikkekről, amelyek alapján fellebbezést nyújthatok be, ám fellebbezésre nem is gondoltam.

Néhány héttel később találkoztam egy  régi ismerősömmel, aki történetesen az adóhivatalban dolgozik. Végighallgatta a történetemet, megveregette a vállamat, ugyan már, felelte, a magyar államigazgatásban ha egy ügy magától nem intéződik el, az nem is fog elintéződni, és nálunk amúgyis minden rendszer addig működik jól, amíg nem lép be a felhasználó, az én esetemben az állampolgár.

Világos, gondoltam. Csak azt nem értem még mindig, hogy miért kell ehhez nyomtatványokat kitölteni?