Az ázsiai mentalitás - rettegés a felelősségtől

A maláj repülőgép eltűnését, most pedig a dél-koreai kompbalesetet követő zűrzavar, kormányzati hablatyolás és a "jaj, még kiderült egy-két új részlet" kommunikációs baklövése pontosan rámutat a gyorsan fejlődő ázsiai országok egyik súlyos társadalmi problémájára: a hibázástól való félelemre, ezzel összefüggésben pedig a felelősségtől történő rettegésre. Hosszú története van ennek, eredete visszanyúlik a buddhizmus hirdetéseihez, aminek tanítása szerint az ember előző életének tettei alapján (karma) szükségszerűen újjászületik új alakban. Az újjászületés láncolata örökké tart, minthogy minden cselekvés fenntartja a lélekvándorlás körforgását. Az életben elkövetett jó vagy rossz cselekedeteik determinálják, hogy milyen alakban, kasztban születünk újra. Emögött az örök világtörvény, a dharma áll, mely a kozmikusan mindent elrendező és az emberek számára mint cselekvés mércéje nyilvánul meg. És hiába a gyors technikai fejlődés ezekben az országokban, a társadalmi gondolkodás még mindig száz évekkel emögött van. Ne kövess el hibát és ne legyél felelős. Ezek a legfontosabb életelvek. Ha pedig baj van, akkor nincs hová nyúlni. Világosan mutatja ezt a két tragédia, amelyiknek kibomlási folyamatában a cselekvéstől való félelem mutatkozott meg. Uramisten, csak ne nekem kelljen kimondanom, hogy baj történt! Csak ne nekem kelljen döntenem arról, hogy mit tegyünk! Korábban több légibaleset történt amiatt a térségben, mert a szenioritás mindent felülíró hagyományának megfelelően a másodpilóta nem akarta vagy nem merte felhívni a figyelmet a repülőgép-parancsnok hibás döntéseire, és nem is akarta vagy merte volna vállalni a felelősséget. Ha mégis így tett volna, nem számíthatott volna a későbbiekben más kapitányok bizalmára. Az ázsiai országokban szokás nyilvánosan bocsánatot kérni az elkövetett hibákért, ám a felelősség szót mindenki kerüli. Így történhetett meg, hogy a maláj repülőgép "észrevétlenül" tűnt el az ország légteréből és a dél-koreai komp mentésénél végzetes perceket veszítettek a mentéssel.

Zavar a baloldalon - II

A kommunikáció. Hát igen, mint mindig. A baloldal, nevezetesen az MSZP, majd később az Összefogás meglehetősen szerencsétlenül választott szóvivőket. Mintha szándékosan törekedtek volna arra, hogy jellegtelen, száraz alakokat helyezzenek előtérbe. A hanyatlás Török Zsolttal  és a vidéki primadonna-stílusú Kormos Katával kezdődött, amikoris Mesterházy - szokás szerint - azt ígérte, hogy megújul a kommunikáció, majd a még szürkébb és még halványabb Veres Gáborral és a kedvetlen, megfáradt Budai Bernadettel folytatódott. Csak semmi eredetiség és semmi humor - mintha ez lett volna a kiválasztás alapja. És még belekavarták szegény, jobb sorsra érdemes Kunhalmi Ágnest is. De sehogyan sem találták a helyüket. Felkészültek a feladatra? Tudták, hogy milyen munka vár egy politikai pártra a választások előtt? Nyilván nem. Másképpen aligha adódott volna olyan helyzet, mint amikoris elnöküket, hazaérkezve az Egyesült Államokból, újságírók serege várta és majdnem fellökte a pártház bejárata előtt, miután négyszemközt, valahol, találkozott Simon Gáborral. Hol voltak akkor a szóvivők? Miért nem hívták be a média embereit akkor egy almáspitére vagy pogácsára, vagy egy kávéra a pártház egyik termébe? Miért nem tartottak egy tisztességes sajtókonferenciát? Hol volt akkor a kommunikációs vezető, akinek akkor ezt a forrongó helyzetet kezelnie kellett volna? Kommünikét fogalmazott az irodájában? Csakugyan, hogyan történhetett meg mindez? Gondolt akkor valaki arra, hogy ez hány százalékot jelent majd április 6-án?

Zavar a baloldalon - I

Nyilván nem kell mondanom, milyen nagy rajongója vagyok Konrád Györgynek. Ezért most nem is arról írok, milyen fontosak voltak a regényei szellemi épülésemnek. Ám mostani megnyilvánulásai, az összefogást sürgető, majdnem fontoskodó szerepe, majd most, a főpolgármesteri állás ügyében tett nyilatkozatai méltatlanok ehhez az életműhöz. És ha már egyszer nem jött be a választás előtti javaslata, miért nem vonja le a tanulságot, nevezetesen azt, hogy neki ebbe a dologba nem kell beleszólnia, amint tette azt az ATV műsorában. És milyen érdekes, hogy Kálmán Olga most nem húzta el a száját, pedig megtehette volna, hogy visszakérdez. Zavar van a baloldalon, méghozzá nagyon nagy zavar.

Ukrajna nem lesz, de nem is volt

Nézzük a konfliktust európai szemmel. Ezért még egyszer: Ukrajna  nem lesz, és soha nem is volt. Nem szeretném olvasóimat az ország tragikus történelmi fordulataival és ezek összefüggéseivel untatni, már csak azért sem, mert minden országnak és népnek lenne oka saját történelmének fordulatain keseregni. Ukrajna függetlensége és önálló államisága azonban, nézzünk szembe vele, mindig csak álom volt, aki nem hiszi, olvassa el ezt a szomorú, reménytelen történetet.  Évszázadokon át csak csatározások, idegen megszállók, szétdúlások, felfordulások, ébredezések, kiábrándulások, újabb álmodozások. Még 1988-ban Delhiben diplomataként volt szerencsém meghallgatni a neves amerikai politológus és elnöki tanácsadó, Zbigniew Brzezinski előadását, amiben 2000-re jósolta a szovjet birodalom bukását - amiért azért Ronald Reagan elnök nem is keveset tett. De hiszen ma ezt már jól tudjuk. Brzezinski akkor azt mondta: a szovjet rendszer felbomlását követően évtizedekig tartó gazdasági, társadalmi és politikai hullámverésre és kemény harcokra kell számítani, amelyek közül a legkeményebb csata Ukrajnáért folyik majd, mert ez a szovjet birodalom koronagyémántja.

Nos, ez történt.
A birodalom szétesése után Ukrajna nem tudott mit kezdeni a függetlenség lehetőségével, vezetői rendszerint kaotikus és értelmetlen nyílatkozatokat tettek arról, hogy milyen irányban képzelik el a jövőt, miközben semmilyen irányban sem képzelték el. Ezt csak fokozta az Európai Unió mindenféle, különböző nevű programjaival, amelyek célja végsősoron még a csatlakozás lehet, mondták a brüsszeli politikusok, de közben arra gondoltak, hogy legalább Kijevet elszakítják Moszkvától. Az Európa-barát ukrán politikusok szívesen fogadták a segélyeket és a hiteleket, miközben úgy gondolták, a tagság az egyetlen lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak Moszkva öleléséből.  Másrészt nem akartak és nem is tudtak kiszabadulni, hiszen az olcsó orosz olaj és gáz tartotta életben ezt a valójában mélységesen megosztott országot.  És talán sem  a brüsszeli hivatalnokok, sem a tagállami diplomaták nem örülnének egy ukrán tagságnak. Hiszen hiába sürgették a demokratikus átalakulást és az oligarchák kiiktatását a politikusok kapcsolatrendszeréből, ezekhez még az úgynevezett Narancsos Forradalom vezetőinek sem volt sem kedve sem ereje, nem is tudták, hogyan kell csinálni az ilyesmit. Ukrajnának semmiféle demokratikus társadalmi vagy piacgazdasági hagyománya sem volt, hová is nyúltak volna? A nyugati sajtó és az unió  egy jó darabig kitartott - mígnem aztán belefáradtak az ukrán elit hazudozásaiba, a szerződések és megegyezések be nem tartásába, az afrikai méretű korrupcióba, az érthetetlen, mindmáig szovjet típusú bürokráciába, az egyéni érdekek állandó előretolásába.

Az oroszok tehát csatát vesztettek 2004-ben, de akárcsak a Nyugat, ők is sok tapasztalatot szereztek. Úgy fest, elegük lett. Egy ideig úgy hitték, Ukrajna ellenőrzéséhez elegendő az energiaszektor  ellenőrzéséhez. Aztán megint megpróbáltak bízni Janukovicsban, ám ő ügyetlennek bizonyult, a mostani káosz pedig senkinek sem jó. De vigyázzunk, hogy most kivel rokonszenvezünk: emlékezzünk csak arra, hogy  Julija Timosenko kezdetben bírta Brüsszel szimpátiáját Juscsenkóval szemben, de az a csínytevése, midőn az EU pénzén vásárolt volna orosz gázt úgy, hogy a tározói szinte csurig voltak, kimerítette az amúgy is fogyó európai türelmet, Washington pedig akkor mintha feladta volna az értelmetlennek látszó küzdelmet. Oldja meg az Unió ezt a dolgot, ha már belekezdett. Csak hát az Unió az Egyesült Államok nélkül  még egyetlen nemzetközi konfliktust sem tudott megoldani. Ukrajnának már nincsenek szövetségesei Brüsszelben, ott választásra készülnek, Obama egyetlen eszköze forró drót a Kremlhez, ez azonban kevés. Mostanra pedig, úgy fest, hogy Kijev már saját érdekeit sem tudja felismerni. A gazdaság romokban, a társadalom megosztott, a politikai osztály erőtlen és hiteltelen. Ukrajna eközben elvárja, hogy a világ törődjön vele. És így nagyon, de nagyon borúsan fest a jövő. Ha lesz egyáltalán.

Hat hét gipszben - avagy négy ok, amiért a baloldal veszített

Sajnos, csak most tudom leírni, mert a jobb kezem hat hétig gipszben volt.
1. A jól választott szövetséges
Orbán még 2010 előtt kitalálta magának a hűséges alattvaló, jellegtelen szövetségest. Megbízhatóak, egysíkúak, támogatják a Fidesz minden lépését, Semjén igazi éltapsoló. Ilyen az álomszerű koalíciós partner.
2. A rezsicsökkentés
A választási kommunikáció (mert az egész a kommunikációról szól, ne áltassuk magunkat) alapja, hogy egy témát kell a középpontba állítani. Orbán meg is mondta: ez a rezsicsökkentés lesz. És ugyan, ki tudott ennél jobbat? Senki. Azok a baloldali értelmiségiek, akik Simicska milliárdjaival jöttek elő, rosszul építkeztek. A havonta megnyert ezer forint többet jelent, mint egy ismeretlen arcú vállalkozó bankszámlájának adatai.
3. Kényszerszövetség
Magyarországon hagyományosan az MSZP a baloldal vezető ereje. Ennek a rövidítésnek van tartalma. Sem Bajnai, sem Gyurcsány nem tudott tartalmat adni saját képződményeinek. Bajnai intelligens értelmiségi, a politika azonban sehol a világon nem értelmiségi foglalkozás, és ilyen megfáradt arccal, ilyen fátyolos tekintettel nem lehet híveket szerezni. A politika a hatalom megszerzésének tudománya. Gyurcsány még mindig Őszöd rabja. Amióta kitalálta, hogy a kiszivárogtatóknak csak a keresztnevét mondja el, nem komoly politikus. Az MSZP tragédiája, hogy Mesterházy könnyűsúlyú vezető, aki hasonló könnyűsúlyú középvezetőkkel vette körül magát. Az utolsó, a választások előtti év csupa ingadozás volt. Csupa frázis, csupa elfecsérelt hónap. Mesterházy-t sok mindenért lehet vádolni. Komoly országban két ilyen súlyos választási vereség után csakis a távozás következhetne, nem pedig a sértett vádaskodás. Hogy még mindig elnök, az az egész magyar baloldal süllyedésének bizonyítéka. És akkor  még nem is beszéltünk a Simon-ügyről, aminek a kezelését taníthatnák a Kommunikációs Ballépések Tanszékén.
4. Mi az ATV-t nézzük
Ez a valamikor színvonalas csatorna minden hír- és elemző műsorában Orbánt szidalmazta, minden szakértője, különösen a hétfői újságírói tábor mással sem foglalkozott, mint a Fidesz szörnyű baklövéseivel, amik katasztrófába sodorják az országot. Kálmán Olga az utóbbi időben sajnálatos módon félrértelmezte a szerepét. Erről külön lehetne írni. Fogok is.