De mit ünnepeltek valójában?

Persze, értem. A túlélést ünnepelték, azt ünnepelték, hogy rövid pályafutásuk ellenére ott vannak a magyar politikai pályán. De milyen ez a pálya? Csakugyan van ok az ünneplésre akkor, amikor a kormánypárt és a Jobbik is előttük végzett? Kit győztek le? A saját korábbi szövetségeseiket. Bajnait és a szerencsétlen, romjaiban is szánalomra méltó korábbi anyapártjukat. Akkor mi az igazi öröm? Egy kis szerénység talán jobb lett volna. Az a vád, amivel ezt a mozgalmat illették, miszerint hajlamos az agresszivitásra, úgy fest, reális.

Budapest, Bethlen tér, 1963

Akkor vásárolták szüleim első autónkat, mégpedig hála apám külföldi kiküldetésének, egy Opel Rekordot. CI 20-43, ez volt  rendszáma. Nagy szó volt ez a hatvanas években, nyugati autó, a járókelők megcsodálták, bekukucskáltak az ablakon, megtapogatták, ez igen, mondták elismerően.Opel, sose kop el.
Egy este csengettek, Imre, a rendőrjárőr állt az ajtóban. Barátságos fiatalember volt, magabiztos, de szerény is. Mindenki kedvelte a környéken.
-Odze elvtárs itthon van? - kérdezte. - Csak azért, mert nem látom az autóját.

-A szüleim színházban vannak - feleltem. 
-Akkor minden rendben - mondta Imre és előírásszerűen tisztelgett is. - Tetszik tudni, első a közbiztonság. 
És akkor még így is volt.