2014. június 30., hétfő

A mesés India




1959-ben tíz éves voltam, amikor egyik este apa egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem Indiába utazni. Õ akkor a külkereskedelemben dolgozott, sokat utazott, de mindig egyedül. Mi az az utazás? Ezt sem nagyon tudtam. Csak láttam, ahogy összecsomagol, becsukja a bőröndjét, megmutatta az útlevelét és a repülőjegyét, megcsókolt és elment otthonról.
És akkor most egyszer csak India. Nem állítom, hogy keveset tudtam Indiáról, inkább azt mondhatnám, hogy semmit sem tudtam. Azt tudtam, hogy Budapesten élünk, pontosabban a Hernád utcában, tudtam, hogy délutánonként jó dolog a Városligetben focizni, és kéthetente hajat kell vágatni a Bajza utcai fodrászatban. A Vasas volt a kedvenc csapatom. Körülbelül ennyit tudtam a világról. De bíztam apában, és mindig boldogsággal töltött el, ha együtt lehettem vele. Így aztán majdnem mindegy volt nekem, hogy hol van India.
Nem is mesés, egyenesen álomszerű volt: séták a pálmafák alatt a decemberi napsütésben, az utcán ökörfogatok, kígyóbűvölők, majomtáncoltatók, a fákon majmok csimpaszkodtak, az étteremben sötét bőrű, csillogó fogsorú pincérek szolgálták fel az ebédet, kezet nyújtottak minden találkozásnál, a mennyezeten pörgettyűk zúgtak. Szeretem Indiát, írtam haza első levelemben. És mennyire szeretem az iskolát is, ahol kényeztettek, mint egyetlen európait, büszkék voltak rám, én pedig meséltem nekik Magyarországról.
Budapest a Duna-partján. Pest és Buda.
És micsoda kirándulások.
A Taj Mahal. Mint a mesében. Jaipur. Egy város, ahol minden épület rózsaszínű. Egyszer vacsoráztunk egy igazi maharadzsánál, Raipurban, ahol a különféle fogásokat kisvasút hozta a konyhából. Luk et disz. A házigazdánk maga kezelte a váltókat és a szemafort, és megengedte, hogy én is irányítsam a mozdonyt. Le is fényképeztük, ott ülünk mindnyájan a nagy asztalnál, a maharadzsa családjával, előttünk a kis vagonok a köris csirkével.
Aztán, húsz évvel később, egyszer én is azzal mentem haza, hogy megkérdeztem Maritól: lenne-e kedve Indiába utazni. Elővettük a régi fényképeket, elmeséltem a régi történeteket (igyekeztem persze mindig másképpen, hogy ne legyen unalmas), este pezsgőt bontottunk, mégiscsak nagy dolog visszajutni Indiába. És egyszercsak ott voltunk, Delhiben. Megérkeztünk, mondom könnybe lábadt szemmel. Kislányaimról patakzik a víz a váróteremben (ó, hát ikrek, milyen édesek), nem értik, mi ez a hirtelen rájuk szakadt meleg, vörös az arcuk, mint a paradicsom. Mari attól fél, kiszáradnak.
De hát nem ez benne a szép? Mintha expedíciót vezetnék. Mondjuk, kisebb nehézségekkel. A lakás hónapok óta lakatlan, a légszabályzók csak zakatolnak, de nem tudják lehűteni az átizzott falakat, a csapok nem működnek, a telefon süket, a hűtőszekrény üres, a bútorok porosak és rongyosak, a nappaliban megtelepedtek a galambok. Mari nem hiszi el, hogy ez lesz az otthona. Reggel fél hét, folyik rólunk a veríték. Élvezni fogjátok, mondtam még otthon, minden percét élvezni fogjátok. Mari délutánra kicsomagol, kelletlenül rágunk néhány falatot, aztán mind az öten felkerekedünk, kimegyünk a közeli piacra, alig pár száz méter, Orsit majdnem elüti egy autó (megmondtam neked, ordítok rá, itt jobbra hajts van, ő erre elsírja magát, amúgy is nyomasztja a sok sötét bőrű ember, nem érti, hogy mit beszélnek és szeretne hazamenni.
Az autók vadul tülkölnek, a piac szűk utcájában lökdösődnek az emberek, Orsi elkóborol, alig találjuk meg, végül halálosan fáradtan megyünk haza, lerogyunk az ágyra, Kati bekapcsolja a mennyezeti pörgettyűket, élvezi, ahogy zúgva kavarja a levegőt.
-Kapcsold ki - üvöltöm -, reumát kapunk tőle!
-Melegem van - mondja.
 Ne panaszkodj, ez India  - szólok rá. Soha nem sír, de most majdnem. Amikor a gyerekek végre elalszanak, töltök Marinak egy könnyű whiskyt szódával (apa is biztosan így csinálta), kimegyünk a kertbe, beleszagolunk a sűrű indiai estébe, amelyben keveredik a hölgy-ujj zsíros szaga, a benzingőz, a veríték, a népszaporulat, összeölelkezünk (merész vállalkozás, de hát én hazajöttem), amikor egyszer csak elsötétül a ház, füst tör elő a kapcsolótáblából, valósággal ránk szakad a meleg. A telefon nem működik (kinek is telefonálnék), megmozdulnak bennem a régi ösztönök. A gyerekkor.
-Kimegyek a piacra, hozok  villanyszerelőt.
-Megőrültél? - néz rám Mari. – Villanyszerelőt a piacról? Éjszaka?
-A piacokon mindig alszik néhány villanyszerelő - mondom határozott önbizalommal. -  Én ismerem ezt az országot.
-Lehet, hogy az országot ismered, de engem nem ismersz - szól utánam mérgesen. - Holnap hazamegyek. Nemsokára visszatérek egy rongyos, koszos fiatalemberrel, akinek egyetlen szerszáma egy életlen bicska. Mari kinn ül a kertben, ölében a szomorkásan cumizó Orsival.
-Kihányta a vacsorát - mondja majdnem sírva Mari.  - És lázas.
-Előfordul - simogatom meg Orsi fejét. - Természetes reakció. Az átállás nehézségei.
Orsi zokogni kezd, neki semmi köze ehhez a sötét és forró országhoz.
Aztán csoda történik: világosság árasztja el a lakást, elindulnak a légszabályozók.
Néhány hónap múlva pedig kirándulunk Raipurba. Sokat meséltem már róla, sikerült izgalmat gerjesztenem a lányaimban, mikor érünk már oda? Háromszáz kilométer, ami Indiában nem gyerekjáték, fáradtak, türelmetlenek és csapzottak vagyunk, emlékeimben valahogy közelebb volt. De hát megígértem. Egy apa tartsa a szavát. Estefelé érkezünk, a közelgő élmény éberen tartja a lányokat, na most majd meglátjátok. A hatalmas homokkőpalotát már messziről látni, olyan, mint régen. Semmi sem változott. A kapuban a portás először akadékoskodik, de hát nyilván ez a munkája, a hungarian diplomat varázsszó azonban megteszi a hatását, bemegyünk a hatalmas fogadóterembe, leülünk kristálycsillárok alatt és kínai vázák között a bársony fotelekbe.
-Na, ilyet még nem láttatok - dőlök hátra magabiztosan. A maharadzsa évekkel korábban meghalt, a lánya vezet körbe bennünket, megmutatja a kitömött tigriseket (Orsi azonnal elsírja magát a látványtól), amelyeket apja lőtt a közeli dzsungelben, előveszi a régi vendégkönyvet 1962-ből, megtalálják benne a nevünket, apa kézírását. Micsoda megható pillanatok. Itt jártunk. Úgy érzem, mintha én magam lennék a történelem. Akkor talán most megnézhetnénk azt a bizonyos kisvasutat. A gyerekek lelkesedése határtalan. A maharadzsa lánya elbizonytalanodik.
-Itt sohasem volt kisvasút - mondja mosolyogva, mert nehezére esik csalódást okoznia.
-De hát emlékszem, határozottan - mondom. - Be is vagyunk írva. Itt vacsoráztunk.
-Igen, itt voltak, persze - a maharadzsa lánya elmosolyodik -, de kisvasút nem létezett....Mindegy, ha már itt vannak, töltsék itt az éjszakát. Vannak vendégszobáink. Értesítem a személyzetet. Néhány percre magunk maradunk. Mindenki hallgat. Ilyen mély hallgatás még nem volt ebben a családban.
-Szóval ez csak afféle mese volt - jegyzi meg aztán Mari -, és nincs is semmiféle kisvasút. A "mesés India" .
-Nem történt semmi - igyekszem némileg vigasztalni a lányokat. - Van itt a környéken egy sivatagi vadrezervátum. Tele tigrisekkel. A legnagyobb egész Ázsiában. Annak idején, emlékszem, egészen közel jöttek hozzánk az állatok, apa a tenyeréből etette a barnamedvét. Nem is beszélve az orrszarvúról meg a gepárdról. És párduc. Az egyetlen élő barna párduc. Egy vízesés környékén táboroznak. És az elefántok! Egy szigeten élnek egy kis tó közepén. Valósággal lebegnek a vízen. Holnap oda megyünk.
-Nem megyünk sehová - mondja Mari határozottan. - Elég volt a mesékből.
Másnap reggel azonban mégis nekivágunk a sivatagnak, a mese, gondolom útközben, mégiscsak a legnagyobb hatalom a világon.

2014. június 26., csütörtök

Kosáry



1990-ben az Akadémia sajtótitkára voltam. Szerényen hangzó tisztség, de én nagyon szerettem.Okos, tájékozott, kellemes emberek között dolgoztam, úgy festett, hogy akkor ez még hosszú ideig a munkahelyem lesz. Abban az évben Kosáry Domokos lett  az elnök. kedvelt is engem, bár kezdetben még nem akarta az újságírókat közel engedni az Akadémiához.  Nem szeretett szerepelni, az újságírókat nem kedvelte, a nyilvánosság nem foglalkoztatta.

         -Vigye el innen az újságírókat – mondta nekem elnöksége első napján némi csendes türelmetlenséggel és még legyintgetett is hozzá. – Itt komoly munka folyik.
         -Kíváncsiak az Elnök Úrra – feleltem. Ő volt az átalakult rendszer első akadémiai elnöke, ez magától értetődő volt.  
         -Maga a sajtófőnök – nyugodott bele. De azért jólesett neki.
         Egy hét múltán csakugyan ritkábbak lettek a telefonhívások, az újságírók más hírekre vadásztak.
         Egy délután Kosáry hivatott.
         -Mi van, már nem vagyok elég érdekes? – kérdezte kíváncsisággal vegyes gyanakvással.
         -Ez a dolgok természete – válaszoltam. – Majd lesznek események, és akkor újra érdekesek leszünk.
         -Maga a sajtófőnök, maga tudja – sóhajtott.
         Egy alkalommal vidékről jöttünk haza, ő szokása szerint elől ült, a gépkocsivezető mellett. Este volt már, hosszú ideje nem beszéltünk, azt gondoltam, elaludt.
         -Megmondtam Antall Jóskának is – szólalt meg egyszer olyan halkan, hogy abban sem lehettem biztos, hozzám beszél. – Megmondtam nekik, hogy új korszak van. Többé nem panaszkodhatunk az elnyomóinkra. És nem kenhetünk rájuk semmit.  Ilyen helyzetekben pedig a legnagyobb veszély a saját hülyeségünk. Ettől senki sem fog megmenteni bennünket.
         Hallgattunk egy ideig.
         - Olvasta a Délibábok Hősét? – kérdezte azután.  
         -Nem olvastam – ismertem be. Kosárynál nem lehetett füllenteni, illetlenség is lett volna.
         -Van benne egy jó mondat: „A magyar mindent hisz, mit fél vagy remél”. Így aztán, ha a remények nem válnak valóra, jön a hivatkozás a balsorsra.
         Aztán már nem beszéltünk többet.
         Egy alkalommal, késő délután ült az elnöki irodában, félhomályban. Amikor beléptem, egy sűrűn telegépelt papírlapot tett elém.
         -Ezt nézze meg!
        Sűrűn gépelt oldal volt, akadémiai munkatársak listája, mellette feltüntetve, hogy ki volt párttag és ki dolgozott a belügynek.
         -Szabályszerű feljelentés – bökött rá a ceruzájával.
         -Mit csinál vele, Professzor Úr? – kérdeztem.
         -Amit kell – felelte gondolkodás nélkül. Összegyűrte és bedobta a szemétkosarába.  Aztán felállt, az ablakhoz ment és kinézett a Dunára.
         -Kommunistáznak – mondta mérgesen.  Szenvedélyes, lobbanékony ember volt. – Ezek a hülyék azt hiszik, hogy ez előreviszi a dolgokat. Én is kommunistázhatnék és az aztán hiteles lenne. De mire mennénk vele?
         1991-ben aztán egyszercsak megjelent Morvai Ferenc, a hirtelen meggazdagodott nagyrédei üzletember, megalakította a „Megamorv-Petőfi Bizottságot” és úgy vélte, hogy a burjátiai Barguzinban megtalálta Petőfi Sándor sírját. El is mondta mindenkinek: „Amire a kommunista Akadémia képtelen volt, az sikerült egy lelkes magyar vállalkozónak.”
Ez azonban csak a látszat volt. Szentágothai akadémikus csak  egyetlen pillantást vetett a csontváz fényképére és máris megállapította: „De hiszen ez egy nő!” – meg hát voltak egyéb, nemzeti színű ábrándokkal összehangolt tévelygések is. „A magyar mindent hisz…” – ez jutott eszembe. Az akadémiai szakemberek véleménye akkor az volt, hogy nem hallgathatunk tovább. Még Szentágothai is felhívott, érdeklődött, hogy mi lesz a következő lépés.
-Morvai  tudomásom szerint Petőfi temetésére készül – újságolta. – Már meg is rendelte az ágyútalpat, amivel a Ferihegyi repülőtéren várják.  Nos, mi lesz?
Beszélnem kell Kosáryval, feleltem neki.
-Maga a sajtófőnök, nem? Hát álljon elő valamivel – és letette a kagylót.
Másnap reggel az irodájában vártam Kosáryt. A téma akkor már valamennyi újságot foglalkoztatta.
-Ki kell lépnünk a nyilvánosság elé, mielőtt mindenkit megbolondít – javasoltam.
         -Szó sem lehet róla – Kosáry nagyon mérges volt. – Azt nyilatkozza az egyik lapban, hogy engem feljelent Gorbacsovnál, mert kommunista vagyok! Ez bolond!
         -Éppen ebben áll a veszélye. Most csak az Akadémia mentheti meg a helyzetet – kicsit patetikusan hangzott, amit mondtam. De hát ez nyilván a hely szelleme volt, ott álltam Barabás Miklós Széchenyi-portréja alatt.
         -Az Akadémia ilyen alakokkal nem áll szóba – mondta Kosáry határozottan.
         -Márpedig ez elkerülhetetlen. Az Akadémiának állást kell foglalnia, méghozzá nyilvánosan. Elnök Úrnak személyesen.
         -Nekem? – nézett rám Kosáry.
         Nehéz pillanat volt.
         -Igen, a Professzor Úrnak. Meggyőző lenne.
         -Soha – mondta Kosáry. – Soha.
         Másnap megjelent a Magyar Televízió forgatócsoportja az Akadémia székházában. Szokásom szerint magam kísértem Kosáryt a felvételre.
         -Lehet, hogy nagy hülyeséget csinálunk – mondta a lépcsőfordulóban. Megigazította a nyakkendőjét.  – De hát maga  a sajtófőnök. Maga tudja.
         És elmosolyodott. Kis mosoly volt, de fontos.     








2014. június 24., kedd

Morvaival Burjátiában - Újra aktuális



Akadémiai sajtófőnök koromban, még 1990-ben tudós kollégáimmal néhány napot együtt töltöttünk Morvai  Ferenccel kazángyárossal és társaival Ulan-Udéban, a Burját SZSZK fővárosában, ahol rábukkantak az állítólagos Petőfi-csontvázra.  Ulan-Ude amúgy nyolc órányi repülés Moszkvától, a hagyományosan kényelmetlen Aeroflot Iljusinján.  Ulan-Ude nem igazi metropolis, egyetlen látványossága a világ legnagyobb Lenin-fej kőszobor. Igen, kissé csakugyan elméretezték. Mínusz negyven fok volt, az olyasmi érzés volt, mintha az ember éles borotvákkal menne szembe a járdán.
Vászontetős, virsligumis GAZ-zal furikáztak bennünket a síkos utcákon, időnként összekoccantunk trolibuszokkal és teherautókkal, ilyenkor leesett egy-egy lámpa meg kilincs, a sofőrünk azonban csak nevetett, nyicsevo, a szocializmus amúgy is összeomlóban van.
            Egy este összeakadtam Morvaival a Lenin szálló folyosóján. Lehetett már éjfél, mi vodkáztunk, ők a saját pálinkájukat fogyasztották. Morvai nem kedvelt bennünket, az Akadémiát a szocializmus utolsó védelmi bástyájának tekintette és amúgyis kisgazda képviselői tervei voltak, miközben a polgári életben kazánbéléseket hamisított. Útközben nem veszekedtünk, időnként lekommunistázott bennünket, ennyi volt az egész. Különösen akkor volt elemében, amikor egydolláros, hamis Rolex órákkal ajándékozta meg a burját pártvezetőket, miközben azt terjesztette az akadémia régészeiről, hogy ávós hóhérok.
            Azt gondoltam, csak úgy elmegyünk egymás mellett, de nem, Morvai megállt és mutatóujjával mellbe bökött.
-Leszámolok veled, te bolsevikbérenc - ő mindenkit tegezett, alanyi jogon.
- Miért lennék én bolsevikbérenc? - kissé nevetségesnek tartottam a helyzetet. Két magyar így beszélget egy burját szálloda folyosóján.
- És mondd meg az elnök haverodnak,  Berend Ivánnak, hogy ha a kisgazdapárt győz a választáson,  fel fogom akasztatni, mert ő is bolsevikbérenc.
- Megmondom - feleltem. Ezen, gondoltam, végül is, ne múljék.
Morvai ballagott tovább, én is nyitottam be a szobámba.
- Mind kommunisták vagytok. Feljelentettelek benneteket Gorbacsovnál - szólt még vissza.
Ebben maradtunk.


2014. június 23., hétfő

Lenin és Krupszkája




Szerettem Lenint, mert kispolgár volt. Miközben meg forradalmár is. És különös alak, született kispolgár és hivatalnok, számon kérte beosztottjaitól, hogy rendesen iktassák az aktákat, reggelente takarított az irodájában, maga javította a kerékpárját, mellényes öltönyökben járt, nagy gonddal válogatta ki a nyakkendőit, de szerette a kihívásokat is, nem félt az összecsapásoktól, nekem a harc az életem, mondta egyszer Inyesza Armandnak, még 1916-ban. Ez az Inyesza Armand egy vonzó, zöld szemű, fiatal francia asszony volt,  aki elhagyta gazdag bankár férjét, hogy elvtársnő lehessen. A  forradalom női szárnyát vezette, ő találta ki az „orosz asszonyok, dobjátok ki a lábosokat és a fazekakat" jelmondatot, mert az volt az elképzelése, hogy a forradalomnak fel kell szabadítania a szexuális gátlásokat is és éppen Vlagyimir Iljics volt az első, akinél a gátlások felszabadítását elkezdte. Sokat üldögéltek egymás mellett a Genfi-tó partján, az emigráció boldog évei alatt, tervezték Oroszország jövőjét, fogták egymás kezét, azután együtt töltötték az éjszakát is. A Nagy Októberi után Inyesza lett a Központi Bizottság Női Ügyosztályának (Zsenogyel) vezetője, ebben a minőségében gyakran szeretkezett Leninnel a nagy vezető Kreml-beli irodájának bőrpamlagán, miközben Nagyezsda Krupszkája otthon vacsorát főzött és féltékenykedett. Ráadásul jó barátnők voltak Inyeszával, a nőmozgalom és a forradalom győzelme iránti meggyőződés hozta össze őket, akárcsak anyát és Edit nénit az ötvenes években, de hát nincs is jobb kötőanyaga a barátságnak, mint a nőmozgalom és a forradalom győzelmébe vetett erős hit.  Edit néni férje, Feri bácsi munkásőr volt,  minden hét végét az alakulatnál töltött, vagy legalábbis ezt mondta. Én láttam egyszer egyenruhában,  a Tulipán presszóban, csókolózott egy piros pulóvert viselő fiatal lánnyal, félrecsúszott szürke sapkáján megcsillant a vörös csillag. Biztosan konspiratív tevékenységet végzett, mondta  erre anyám, igaz, kissé pirulva. Apám is így hódított nőket a felszabadulás idején, nehogy már szüzen menjünk a szocializmusba.  
Lenin esténként fáradtan ment haza, csapzottan, hóna alatt elintézetlen, ámde pontosan iktatott aktákkal, Krupszkája megtörölte a kezét egy konyharuhában, megkérdezte forradalmár férjét, hogy hol volt olyan sokáig. Lenin azt felelte erre, hogy természetesen a forradalom ügyeivel volt elfoglalva, mert ne higgye azt Krupszkája, hogy egy ilyen forradalom, az gyerekjáték, nem, egy forradalom, az rengeteg munkával jár, és ezt végzi el ő olyan késő óráig az irodájában, na és Inyesza, kérdezte az asszony, egész Moszkva azt beszéli, hogy a szeretőd, ugyan már, felelte erre meggyőződés nélkül Lenin, mert már kifáradt az egész napos hivatali hazudozásban, annyi mindenfélét beszélnek a moszkvaiak, de Krupszkaja nem hagyta magát, találkoztam Valentyinovval a piacon, ő mesélte, hogy már Genfben kefélted és szerelmes leveleket is irogattál neki, márpedig Szergej Ivanovics becsületes ember és jó forradalmár, te magad is elismerted, persze, bólogatott Lenin, de néha azért túloz és az utóbbi időben kissé trockista, ezt is mondtam. Az a te bajod, Vlagyimir Iljics, hogy mindig a farkadra hallgatsz, nem pedig az eszedre, zárta le a vitát Krupszkája, kitette a káposztalevest az asztalra, Lenin pedig kiment vizelni.
-A deszkát hajtsd fel – szólt utána az asszony, mert szerette, ha övé volt az utolsó szó.

2014. június 19., csütörtök

Írt a bank




A hetvenes években meglátogattam Londonban élő nagybácsikámat és nagynénikémet. Bevallom, tetszett nekem az az élet, tetszett ott minden. Így kellene élni, gondoltam, szerettem volna átlépni a szocializmusból a kapitalizmusba. Aztán egyik nap nagynénikém kétségbeesetten újságolta a nagybácsikámnak, hogy írt a bank. Na és, gondoltam magamban, miért baj az, ha ír a bank? Nagybácsikám alapvetően nyugodt ember volt, varrodája volt London külvárosában, biztonságban éltek. Ámde este összehajoltak a levél fölött és hosszasan tanulmányozták, nincs semmi baj, mondta később kissé sápadtan nagynénikém, a bank csak néhány apróbb feltételt módosít a szerződésünkben. Nagybátyám felhívta a barátait, ismerőseit és üzletfeleit, sokat beszélt és hosszan hallgatott. Aztán leült a karosszékbe, töltött magának egy konyakot és azt mondta a nagynénikémnek.
            -Vi fakd ap, darling.
            Most már én is tudom, milyen érzés az, amikor ír a bank.
            Pedig csak apróbb feltételeket módosítanak, ennyi az egész.

2014. június 17., kedd

Háború a csokinyuszik ellen





Magam is nagy híve vagyok a kemény fogyasztóvédelemnek, szeretem tudni mit mennyiért, mi meddig szavatos, mit hogyan lehet cserélni. Na és most végre van egy szervezet, ami katonás fegyelemmel, kódolt nevekkel akciókat és razziákat szervez, ráadásul nyilvánosan  (a kereskedelmi televíziók is hálásak, szaftos látvány a kenyérbe sült egér, még izgalmasabb, amikor az álszakállas riporter ellenőröket kísér), persze, rendben van ez, tudjuk, mindenki csal, a hatóság viszont legyen hatóság, de hát szokás szerint mi magyarok mindig alulcélzunk vagy fölécélzunk. Ha húsvét, akkor csokinyuszi. A sonkát is megnézik az ellenőrök, tanácsokat is adnak, de adnak tanácsokat a hetnesek is, de azért mégiscsak a csokinyuszi az igazi ellenfél. A főellenőr Micsurin-típusú kissé szűk, sildes fehér sapkában peckesen jár-kel a piacon és nézegeti a csokinyuszik popsijára ragasztott használati útmutatást, na kérem, ebben csak harminc százalék a kakaóvajtartalom, nem beszélve a szójalecitinről, hát kérem, ezt nem lehet gyerekeknek adni, az eladó érvelne, hogy ez megfelel az európai uniós szabványnak, ugyan kérem, intik le az ellenőrök és már számlázzák is a büntetést. A közvélemény meg mellettük áll, így van, büntessük, akit lehet. Szójalecitin, na még csak ez kellene. Tiszta Csernobil leszünk.
Első látásra tehát minden rendben. Mellesleg a fogyasztók is kapnak okos tanácsokat: olvassák el alaposan a  termék körülbelül két milliméteres betűméretű használati utasításait, az üzletekben legyenek bátrak és kezdeményezőek, érdeklődjenek, legfőképpen azonban éljenek jogaikkal. És kell is a buzdítás. Nemrégen egy bevásárlóközpontban utasított a pénztáros, hogy cseréljem ki  a kiválasztott csokinyuszit, mert a fenekére ragasztott vonalkód megsérült.
-Én vigyem vissza? – szerettem volna élni a jogaimmal.
-Ki más? – nézett rám a pénztáros, mert nyilván ő is élni szeretett volna a jogaival.
-Akkor feltehetően nem tetszett engem megismerni – feleltem.
-Miért? Ki maga? – érdeklődött némileg visszafogottan, nehogy esetleg megbántson egy közjogi méltóságot vagy egy televíziós műsorvezetőt.
-Én vagyok a vevő – mondtam, általános meglepetést keltve.
Aztán jött egy görkorcsolyás főnök, rosszkedvűen kicserélte a nyuszit. És nekem is odaszólt.
-Ha ideges vagy, öreg, vásárolj máshol – majd elhúzott.
Talán mégsem a csokinyuszi az igaz ellenfél.





2014. június 14., szombat

Europejszki bácsi




A nagybácsikám volt. Magas beosztású pártember, megszállott hazudozó. Állandóan válófélben volt Manci nénitől. Manci néni gyakran jött fel hozzánk, a konyhaasztalnál ültek, igyunk valamit, javasolta ilyenkor anya, nem, tiltakozott Manci néni, az alkohol nem segít, de aztán persze, ittak, mert kiderült, hogy az alkohol segít, Manci néni azt mondta, elege van, de most aztán tényleg, egy ilyen férfivel, aki örökösen nőket szed fel, ráadásul közönséges nőket, nem lehet együtt élni, anya természetesen igazat adott Manci néninek, nem lehet és nem is szabad, azután pedig alaposan bekonyakoztak. Manci néni azonban mindent elkövetett, hogy megmentse a házasságát, elment Europejszki szeretőihez, elment Kádár titkárságára, mindenhol a végsőkig megalázta magát. Europejszki aztán rendre ráunt a szeretőire, és visszaköltözött Manci nénihez, aki akkor azt mondta anyának, hogy Vilmos csodálatos férfi, akit nem lehet megunni, anya egyetértett vele, azután alaposan bekonyakoztak. Europejszki valóban csodálatos ember volt, tele volt filozófiai tételekekkel, amelyeket szeretett megosztani a környezetével.
         -Soha ne lepődj meg azon, amit a nők kérdeznek – tanácsolta nekem egyszer. – Mert a nők mindig olyasmit kérdeznek, ami a férfiakat meglepi.
         Bólogatott, és megveregette a vállamat.
         Még Leningrádba is elutaztak, mert Manci néni szerette volna látni az Auróra cirkálót. Krejszer Avrora. Szeretett volna ott állni a Néva partján, ahol megváltozott a történelem. Szerette a pártot és hitt is benne.
         -Lenin nagy ember volt – mondta könnybelábadt szemmel a Téli Palota előtt.
         -Lenin egész nap a macskáit símogatta – felelte erre Europejszki bácsi fázósan. November volt. Talán éppen november hetedike. – Szeretett mindent, ami szőrös. Igazi nőcsábász volt. Még Krupszkáját is megcsalta Inyesza Armanddal.
         Ezzel befejezték a beszélgetést, Manci néni azzal fenyegetőzött, hogy elválik.
         Egy délelőtt éppen a tihanyi családi villában nyaraltak, amikor  táviratot hozott a postás. Europejszki úgy tett, mintha nem is akarná átvenni, hiszen, mondta, szabadságon van, de hát a fontos elvtársak sohasem lehetnek szabadságon, hiszen különben összeomlana a szocializmus, így aztán kényszeredetten, de átvette a sürgönyt, amiben az állt, hogy Biszku elvtárs kéreti, azonnal jöjjön fel Budapestre. Hát ez van, tárta szét a karját Europejszki ál-naivan, amihez nagyon értett, ál-naivan beszélni és ál-naivan forgatni a szemeit, máskülönben azonban nem lehetett volna vezető pártmunkás. Gyorsan lezuhanyozott, megborotválkozott, autóba ült és indult is Budapestre. Manci néninek ezt megelőzően már voltak hasonló élményei Europejszki bácsi kalandos eltűnéseiről, ám azt nemigen merte volna feltételezni, hogy férje az általa nagyra becsült Biszku elvtárs nevét belekeverné holmi olcsó szerelmi történetbe, el is határozta, hogy nem gyanakszik, inkább élvezi a nyári napsütést és a Balaton semmihez sem hasonlítható illatát, de minél inkább meg akarta magát győzni arról, hogy nem érdemes gyanakodnia, annál erősebb lett benne a gyanakvás, így délután már vonatra ült, este pedig már Budapesten volt. A Délinél taxiba ült, és nem sokkal később becsengetett aját lakásának ajtaján, a Kútvölgyi úton. Nem is volt meglepődve, amikor Europejszki nyitott ajtót fürdőköpenyben, kócosan.
         -Mit csinálsz te itt? – kérdezte a férfi mérgesen. Ez jellemző volt rá, ha bajban volt, támadott.
         -És te, te mit keresel itt? – kérdezte vissza Manci néni.
         -Mondtam, Biszku hivatott.
         -Talán beengednél a saját lakásomba – és Manci néni már nyomult is befelé. A nappaliban pezsgőspoharak sorakoztak. – És feltételezem, hogy nem vagy egyedül.
         -Nem vagyok egyedül – mondta Europejszki szemrebbenés nélkül. Tudta, hogy ez nem jó válasz, de jobb nem jutott eszébe. – De nem arról van szó, amire te gondolsz.
         -Honnan tudod, hogy én mire gondolok?
         -Te arra gondolsz, hogy nővel vagyok.
         -Igen – felelte eltökélten Manci néni. – Arra gondolok, hogy nővel vagy.
         Europejszki nagyot sóhajtott. Csupa félreértés az élet.
         -Nem arról van szó, hogy nővel vagyok, hanem arról, hogy Irénke van itt a Pártközpontból, neki diktálok. Egy fontos politikai anyagot készítünk elő, ezért Irénkével hazajöttünk, hogy nyugodtan dolgozhassunk.
         -És hol van Irénke? – nézett körül Mancika.
         -Irénke a fürdőszobában van, mert kimelegedett.
         Manci néni erre bólintott, hogy érti.
         -Szóval mégiscsak nővel vagy.
         -Nem szeretem, ha gyanakszol – mondta Europejszki. – A gyanakvás megrontja a kapcsolatunkat.
         Amikor Mancika később elmesélte ezt anyának, még hozzátette.
         -Csak azt tudnám, mit esznek rajta a nők?
         Europejszkitől is megkérdezte egyszer.  Europejszki keresztrejtvényt fejtett és cigarettázott, Mancika a púderesdobozának tükrében nézegette magát.
         -Mondd, Vilmos, mit esznek rajtad a nők?
         -Mindent - felelte rá jellemző tömörséggel a nagybácsikám. – Mindent.

2014. június 10., kedd

Majd az apparátus eldönti



Már első hallásra és ésszerűtlen és – tudomásom szerint – példátlan a kormányzati hivatalok szétszórása az országban. Magam hosszú éveken át voltam köztisztviselő és tudom, hogy Magyarországon még a legkisebb átszervezés is szinte földrengésszerű és nehezen helyrehozható károkat tud okozni, mert többnyire minden efféle feladatot szakmai ismeretek hiányában, többnyire sietve végezzük el.  Nem is érdemes azonban beszélni azokról a károkról, felesleges utazgatásokról, költségekről és nehézségekről, amelyeket ez a rendszer gerjesztene, mert hiszen nyilvánvalóan nem lesz  belőle semmi. Gorbacsov egykori pártfőnök egyszer magához hívatta Rizskov miniszterelnököt és vázolta neki a kormány átfogó reformját célzó merész terveit, majd megkérdezte, hogy mit gondol az elképzeléseiről.
            -Teljesen mindegy, hogy mit gondolok – felelte Rizskov. – Ha az apparátus akar valamit, akkor megcsinálja, ha nem akarja, akkor nem csinálja meg. Ez ilyen egyszerű.