2015. október 6., kedd

Ölellek, Árpád

-Hát te mit keresel itt? – kérdezte örömteli  csodálkozással vegyes meglepetéssel tőlem Göncz Árpád a brit nagykövetség fogadásának forgatagában 1992 őszén.
      -Külügyes lettem – feleltem.
      -De az írást sem adtad fel, remélem? – kérdezte.
A történet a hetvenes években kezdődött, amikor még kultúrhivatalnok voltam, de már írtam és nagyon szerettem volna fordítani is. Kéry László, a  PEN Club főtitkára bíztatására már meg is jelentem angol és amerikai novellákkal  az általa szerkesztett Nagyvilág című folyóiratban.  Régen volt.  Aztán adott nekem egy könyvet, Ragtime,  ez volt a címe, nagy siker Amerikában, mondta Kéry. Egy éjszaka alatt elolvastam,  csakugyan csodálatos regény volt, egy bizonyos Doctorow  írta, akiről korábban semmit sem hallottam. De mindegy is volt, nem az ilyesmi számít. Felhívtam Osztovits Leventét, az Európa Kiadó igazgatóját, megbeszéljük,  mondta, gyere be a szerkesztőségbe.
      Jól ismertük egymást, nem voltunk barátságban, de mégis. Ez volt akkor az értelmiség. Tudtuk egymásról, hogy ki kicsoda.
      -Az igazság az, hogy te jól lefordítanád – mondta Osztovits. – Csak már odaígértem valaki másnak, akinek most éppen nagy szüksége van pénzre. – És ő is kiváló fordító.
      Hát ezt megbeszéltük. A titkárságon ült egy ősz férfi, kockás ingben, mellette egy fekete szkáj aktatáska. Bemutatkoztunk egymásnak. Ő volt Göncz Árpád és végül ő fordította a regényt magyarra.
Aztán Londonban találkoztunk újra, amikor  Erzsébet királynő meghívásra hivatalos látogatáson járt ott. Mint sajtótanácsos, aktív szerepet kaptam az utazás megszervezésében, szinte naponta tárgyaltunk a Buckingham Palota illetékeseivel. Göncz rendkívül humoros és szórakoztató tárgyalópartner,  az angolok ezért is kedvelték.  Egy alkalommal a királynő megdícsérte  az angol tudását, mire az akkori magyar köztársasági elnök így felelt:
      -Csak a szókincsem sajátos, mert a börtönben tanultam.
      Szerencsém volt, mert volt időnk beszélgetni. Elmesélte, hogy 1990-ben, hivatalba lépésének harmadik napján fogadta Dianát és Károlyt a  ferihegyi repülőtéren. Alig látott az izgalomtól, tartott attól, hogy mi lesz, ha  áthágja át a protokoll szabályait, de végül minden jól sikerült és a brit királyi pár is csak a legjobb benyonásokat őrizte meg.
      -Erről Diana is ír az önéletrajzában. Ő sem szerette a formalitásokat  – mondtam Göncznek. Éppen Londonban voltunk városnézésen. Göncz titka ebben állt. Bármikor  készen állt egy jó beszélgetésre.
      -Komolyan? – kérdezte vissza.
      -Persze – feleltem. – Benne van a könyvében.
      -Elküldöd nekem?
      -Természetesen – mondtam.
      -Mennyibe kerül? – kérdezte és a zsebébe nyúlt, előhúzott néhány gyűrött ötfontos bankót.
      -Fogalmam sincs, de majd elszámolunk.
      Amikor a repülőtérre értünk, megölelt.
      -A Ragtime miatt, ugye, nincs harag? – kérdezte.
      -Ez a világ legjobb fordítása volt – mondtam és úgy is gondoltam. Göncznek nem lehetett hízelegni. Valahogy, de nem lehetett.

      A könyvet elküldtem neki, ő pedig küldött egy újévi üdvözletet, azóta is őrzöm,  a lényeg ez volt: ölellek, Árpád. 

2015. szeptember 16., szerda

Polgár Laci halálára

Az unokatestvérem volt. És elképesztően szerény, ami nem felvett vonása volt, valahogy vele született.  Olyan szerény, amilyen én csak az álmomban tudtam lenni. Még főiskolás volt, amikor egyszer együtt utaztunk a 74-es trolibuszon. Sötét öltönyt viselt, nyakkendőt.
-Miért vagy ilyen elegáns? - kérdeztem.
-A Schubert dalverseny döntőjének eredményhirdetése van  - felelte. Aztán leszálltunk a Zeneakadémiánál, én is mentem a dolgomra. - Nem jössz?
-Nem, dolgom van - hazudtam, mert soha nem szerettem a dalesteket. - És ki nyert?
Rám nézett, ahogyan csak ő tudott. Nem mondta ki. Ő nyerte.
Utoljára 1998-ban találkoztunk, amikor ő a Kékszakállút énekelte Londonban, a Barbican-ben. Hihetetlen siker volt. Őt amúgyis imádták. Marival bementünk hozzá az előadás után az öltözőbe. Megöleltem, isteni voltál, mondtam neki.
-Milyen szépek vagytok - felelte erre.
Többet már nem találkoztunk.  Azt hittem, vele  mindig, minden rendben van. Hogy vele aztán semmi rossz nem történhet.  De mégsem így volt. Nagyon szerettem.

2015. szeptember 13., vasárnap

Csak azt ne mondjuk, hogy nem tudtuk előre - ez történt 2012 júniusában

Kicsit hosszú, de nagyon izgalmas, benne van minden. 
2012 június 8-i hír:
Egyetértés született csütörtökön Luxembourgban az uniós tagországok belügyminiszterei között abban, hogy a szabad mozgást biztosító schengeni övezet belső határain rendkívüli körülmények - például a külső határok védelmének tartós és súlyos hiányosságai - esetén akár hosszabb időre is vissza lehessen állítani a határellenőrzést.
http://01.creativecdn.com/impressions?id=20150913_YMz4dm2qM6ZwzBOknKa0&s=rp&t=1442125854551&p=dPnd6jV3iGxIPGDe5vVV&wp=94A0A1A2B717734F
Az uniós kormányok képviselői szerint ilyen, az ellenőrzés visszaállítására vonatkozó javaslatról minősített többséggel határozhatnának a tagállamok, miután az Európai Bizottság- az unió legfőbb javaslattevő-végrehajtó intézménye - előzetes helyzetfelmérést végzett. A döntés eredetileg hat hónapra szólhatna, de meg is hosszabbíthatnák - közölték uniós diplomaták. Az előkészített dokumentumokban három, egyenként hat-hat hónapos meghosszabbítási lehetőség szerepelt, a reform tehát elvben összesen két évre tenné lehetővé a belső ellenőrzés visszaállítását. Az ilyen meghozott döntés felhatalmazná, de nem kötelezné a tagállamokat a schengeni belső határokon való ellenőrzés újbóli bevezetésére.
Martin Schulz, az EP szocialista párti elnöke a luxembourgi megállapodás hírére úgy reagált, hogy számára mélységes csalódást okozott a miniszterek "egyoldalú és kontraproduktív" magatartása. Azt, hogy az EP-nek a kormányok elgondolása szerint ebben a kérdésben nem lenne együttdöntési joga, az EP-jogosítványok figyelmen kívül hagyásaként értékelte.
Manfred Weber, az EP legnagyobb létszámú frakciójának, a jobbközép, kereszténydemokrata irányzatú pártokat tömörítő Európai Néppártnak a frakcióvezető-helyettese - a bajor CSU politikusa - úgy fogalmazott, hogy a miniszterek nem fogadták el az Európai Parlament kinyújtott kezét, hanem a konfrontációt választották.
Schulz párttársa, Hannes Swoboda szocialista EP-frakcióvezető azt hangsúlyozta, hogy itt nem egyszerűen a tagállami kormányok és az uniós intézmények közötti jogvitáról, hanem az EU-polgárok egyik alapvető szabadságjogának a megvédéséről van szó.
Az EP liberális frakciója szerint a belügyminiszterek "hadüzenetet intéztek" a parlamenthez.
Az unió belügyi tanácsának ülésén Kontrát Károly, a belügyminisztérium parlamenti államtitkára képviseli Magyarországot. A belügyi tárca előzetes tájékoztatása szerint a tanács nagy lépést tesz előre a schengeni kormányzás megerősítését célzó javaslatcsomag úgynevezett "általános megközelítésének" elfogadásával, és a tervezetekkel kapcsolatos kompromisszumos elnökségi javaslatok megfelelnek a magyar érdeknek.
Az útiokmány-ellenőrzéstől mentes, szabad mozgást biztosító schengeni övezet - amelynek jelenleg csaknem valamennyi EU-tag, valamint néhány unión kívüli ország, összesen 26 állam is részese - az európai integráció egyik legjelentősebb, az egyének számára a gyakorlatban is jól érzékelhető vívmánya.
A rendszert azonban jelentős kihívások érik, részben az unióba beáramló menekültek számának növekedése nyomán. Az EU külső határvédelmében segédkező Frontex ügynökség adatai szerint a schengeni övezet külső határán a 2010-es 104 ezerről tavaly 141 ezerre nőtt a regisztrált illegális határátlépések száma. Ez főként az "arab tavasz" eseménysorozatának volt betudható.
Áprilisban a német és a francia belügyminiszter közös levélben szorgalmazta, hogy tegyék rugalmasabbá a belső ellenőrzés átmeneti visszaállításának szabályait, és hogy a megoldás kulcsa a tagállamok - ne az Európai Bizottság - kezében legyen. Az ezzel kapcsolatos vitában a leggyakrabban elhangzó érv, hogy a görögök nem őrzik elég hatékonyan a török határt, és azon át tömegével jutnak be a schengeni területre a világ legkülönbözőbb válságövezeteiről érkezők.
Jelenleg a tagállamoknak csak arra van lehetőségük, hogy a közrend, illetve közbiztonság védelmének érdekében - például megnövekedett terroristaveszély esetén, illetve nagyszabású rendezvények idejére - rövid időre, legfeljebb egy hónapra állítsák vissza az ellenőrzést. Ilyen alkalom lesz például a közelgő labdarúgó Európa-bajnokság, amelynek ideje alatt a lengyelek ellenőrzéseket fognak végrehajtani a belső határokon.


2015. szeptember 11., péntek

Sötét napok Európa fölött

Nem nehéz megjósolni, hogy ez a helyzet a tökéletes európai bizonytalanság bizonyítéka. Orbán is tanácstalan, kormányának tagjai tapasztalatlanok nemzetközi ügyekben, a külügy- és a belügyminiszter láthatatlan,  Ádert valamiért csak a klímaváltozás foglalkoztatja. De nem jobb a helyzet máshol sem, nem lehet kétséges, hogy a német politika is sodródik az eseményekkel. Görögország szokás szerint tojik minden nemzetközi szerződésre és előírásra, de megteheti. Súlyos válságot élünk át. Amúgy a kvótarendszerből Magyarország jól jöhetne ki, ha lenne megfelelő diplomáciai érzékünk, de hát nincs. És Merkel is áldozat lehet, hiába látszik stabilnak a helyzete.  Az én szememben nem stratéga, csak taktikus. Könnyen lehet, hogy számára ez a végjáték.

2015. szeptember 7., hétfő

Soha nem jöttek vissza, MA110, Kijev


Ez minden repülőtéri forgalmista igazi rémálma. Hogy az ő járata zuhan le. Hogy ő látja utoljára azokat az arcokat. Ott áll a gép mellett, amikor elhúzzák a lépcsőt, a légiutaskísérő neki integet utoljára, mielőtt becsukja az ajtót.  1971. szeptember 16-án, csütörtökön minden a szokások szerint kezdődött. Átlagos nap Ferihegyen, a forgalmi irodában. A szolgálatvezető kiosztja a járatokat. MA 110, Kijev, Odze. Csak egy a járatok közül. Papírmunka, megbeszélés a kapitánnyal, üzemanyagfelvétel, rakodási utasítás, utaslista lezárás. A repülőgép, egy Tu-134-es, HA-LBD,  már a betonon. A személyzet nem szereti ezt a gépet, volt egy korábbi, különös leszállása januárban, mindig arra gyanakodott a műszak, hogy valami rejtett hibája lehet, de ez soha nem bizonyosodott be. A járat késéssel indult, a parancsok már türelmetlen volt, időjárás miatt, aztán volt egy légtérzár Brandt német kancellár utazása miatt, a fedélzeten pártküldöttség. Na, gyerünk már, induljunk. Minden rendben. Fedélzeti okmányok, utaslétszám-ellenőrzés, mehetünk. Már az ajtóban állok, Kati, az egyik légiutaskísérő még néhány szót vált velem.
-Megkaptam az új autómat - mondja. -Ha megjöttünk, jössz velem néhány kört?
-Persze - felelem. Megszorítja a kezemet, lejövök a lépcsőn, becsukja az ajtót. Egy utolsó pillantás. A lépcsőt elhúzzák, a hajtóművel indulnak, a gép felszáll. Visszamegyek a forgalmi irodába a rozoga Moszkviccsal. Nézem a felszállást, mint mindig. Kihagyhatatlan pillanat, ahogyan egy repülő elemelkedik. Volt rossz érzésem? Volt. Az ember ezt megérzi. Ötven perc Kijevig. Ennyi lett volna.

2015. augusztus 21., péntek

Felkészült-e a Balaton?

Vegyük csak Tihany példáját. A lakosság száma kb. 1600 fő. A nyári idegenforgalomban a becslések szerint kb. 20 ezer látogatóval számolnak egyes napokon.  A községben három élelmiszerbolt működik. Ez olyan nyomást helyez ránk, mintha Budapesten 25 millió turista jelenne meg. Vajon ők hogyan bírnák?

2015. augusztus 9., vasárnap

Lenin és a nők

Szerettem Lenint, mert kispolgár volt. Miközben meg forradalmár is. Született kispolgár és hivatalnok, számon kérte beosztottjaitól, hogy rendesen iktassák az aktákat, reggelente takarított az irodájában, maga javította a kerékpárját, mellényes öltönyökben járt, nagy gonddal válogatta ki a nyakkendőit, de szerette a kihívásokat is, nem félt az összecsapásoktól, nekem a harc az életem, mondta egyszer Inyesza Armandnak, még 1916-ban. Ez az Inyesza Armand egy vonzó, zöld szemű, fiatal francia asszony volt,  aki elhagyta gazdag bankár férjét, hogy elvtársnő lehessen. A  forradalom női szárnyát vezette, ő találta ki az „orosz asszonyok, dobjátok ki a lábosokat és a fazekakat" jelmondatot, mert az volt az elképzelése, hogy a forradalomnak fel kell szabadítania a szexuális gátlásokat is és éppen Vlagyimir Iljics volt az első, akinél a gátlások felszabadítását elkezdte. Sokat üldögéltek egymás mellett a Genfi-tó partján, az emigráció boldog évei alatt, tervezték Oroszország jövőjét, fogták egymás kezét, azután együtt töltötték az éjszakát is. A Nagy Októberi után Inyesza lett a Központi Bizottság Női Ügyosztályának (Zsenogyel) vezetője, ebben a minőségében gyakran szeretkezett Leninnel a nagy vezető Kreml-beli irodájának bőrpamlagán, miközben Nagyezsda Krupszkája otthon vacsorát főzött és féltékenykedett. Ráadásul jó barátnők voltak Inyeszával, a nőmozgalom és a forradalom győzelme iránti meggyőződés hozta össze őket, akárcsak anyát és Edit nénit az ötvenes években, de hát nincs is jobb kötőanyaga a barátságnak, mint a nőmozgalom és a forradalom győzelmébe vetett erős hit.  Edit néni férje, Feri bácsi munkásőr volt, minden hét végét az alakulatnál töltött, vagy legalábbis ezt mondta. Én láttam egyszer egyenruhában,  a Tulipán presszóban, csókolózott egy piros pulóvert viselő fiatal lánnyal, félrecsúszott szürke sapkáján megcsillant a vörös csillag. Biztosan konspiratív tevékenységet végzett,mondta  erre anyám, igaz, kissé pirulva. Apám is így hódított nőket a felszabadulás idején, nehogy már szüzen menjünk a szocializmusba.  
Lenin esténként fáradtan ment haza, csapzottan, hóna alatt elintézetlen, ámde pontosan iktatott aktákkal, Krupszkája megtörölte a kezét egy konyharuhában, megkérdezte forradalmár férjét, hogy hol volt olyan sokáig. Lenin azt felelte erre, hogy természetesen a forradalom ügyeivel volt elfoglalva, mert ne higgye azt Krupszkája, hogy egy ilyen forradalom, az gyerekjáték, nem, egy forradalom, az rengeteg munkával jár, és ezt végzi el ő olyan késő óráig az irodájában, na és Inyesza, kérdezte az asszony, egész Moszkva azt beszéli, hogy a szeretőd, ugyan már, felelte erre meggyőződés nélkül Lenin, mert már kifáradt az egész napos hivatali hazudozásban, annyi mindenfélét beszélnek a moszkvaiak, de Krupszkaja nem hagyta magát, találkoztam Valentyinovval a piacon, ő mesélte, hogy már Genfben kefélted és szerelmes leveleket is irogattál neki, márpedig Szergej Ivanovics becsületes ember és jó forradalmár, te magad is elismerted, persze, bólogatott Lenin, de néha azért túloz és az utóbbi időben kissé trockista, ezt is mondtam. Az a te bajod, Vlagyimir Iljics, hogy mindig a farkadra hallgatsz, nem pedig az eszedre, zárta le a vitát Krupszkája, kitette a káposztalevest az asztalra, Lenin pedig kiment vizelni.
-A deszkát hajtsd fel – szólt utána az asszony, mert szerette, ha övé volt az utolsó szó.

2015. július 28., kedd

Eörsi Matyinak - volt államtitkáromnak

Általában nem szeretem, ha valaki külföldi útjain fényképezkedik, de Matyi valamiért kivétel. Minden képe őszinte, a családi képek is összetartást sugallnak. Akár Afrikában tűnik fel, akár a családdal Amerikában, ezt mindig jó nézni. Külügyi államtitkárként is ilyen volt: közvetlen, természetes, nyitott, egyértelmű.

2015. július 27., hétfő

Kik olvasnak újságot?

 A brit televízió egyik legsikeresebb sorozatában a főszereplő Hacker rövid elemzést ad a brit sajtóról, meg arról, hogy melyik újságot kik olvassák. Nagyon szellemes, ezért megpróbáltam átültetni magyar viszonyokra:   „Ismerem ezeket a lapokat: A Magyar Nemzetet azok olvassák, akik azt hiszik, hogy ők irányítják az országot. A Népszabadságot azok, akik azt hiszik, hogy nekik kellene vezetniük, a Népszavát azok, akiknek a feleségeik hiszik azt, hogy nekik kellene vezetniük az országot. A Világgazdaságot azok veszik, akik azt hiszik, hogy mindenhez értenek, a 168 órát pedig azok, akik egykoron azt hitték, hogy mindenhez értettek. A Blikket nem érdekli, hogy ki vezeti az országot, csak nagy mellei legyenek. Azok pedig, akik vezetik az országot, nem olvasnak újságot, mert vannak jól fizetett újságolvasó munkatársaik, akik elmondják nekik azt, amit hallani szeretnének önmagukról.

2015. június 10., szerda

Diplomáciai kislexikon - I: A nagykövet és a többiek


A nagykövetségen minden és mindenki a nagykövettől függ.  A nagykövet élet és halál ura. A nagykövetnek nem kell okosnak lennie, elég, ha annak látszik, nem kell jól ismerni azt az országot sem, ahol dolgozik, mert a munkatársai úgyis jól ismerik, ő pedig majd úgy tesz, mintha ő ismerné. Sőt, mintha ő ismerné a legjobban. A nagykövet szabályozza a nagykövetség életét. Nem csak a szabályokat határozza meg, de a kivételeket is. A nagykövet hóbortjai szabályokká válnak. Új nagykövetek új szabályokat alkotnak és szeretnek is új szabályokat alkotni, mert ebből érzik, hogy ők a nagykövetek. A többiek nem számítanak. A Korábbi Nagykövetet nem zavarta, ha a diplomaták a Titkárságon beszélgettek egymással, az Új Nagykövet a titkárnőjével megüzente, hogy őt ez zavarja. A Korábbi Nagykövet gondoskodott arról, hogy a diplomaták a földszinti konyhában ásványvízhez jussanak és kávét főzhessenek, az Új Nagykövet azt mondta, hogy ezt a gyakorlatot felszámolja. A Korábbi Nagykövetet nem érdekelte, hogy melyik munkatársa mikor jön munkába és mikor megy haza (a diplomácia amúgy tagadhatatlanul huszonnégy órás szolgálat), az Új Nagykövet viszont igényt tart arra, hogy a hét végén is rendelkezhessen beosztottjai fölött.
         Ha valaki megkérdezné, hogy miért és hogyan történnek ezek a változások, azt a választ kapná, hogy azért történnek ezek a változások, mert a nagykövet ezeket a változásokat helyesnek tartja. De természetesen senki sem tesz fel ilyen kérdéseket, mert mindenki tudja, hogy a nagykövetségek így működnek – és nem csak a magyar diplomáciában, de mindenhol a világon. Ha a beosztottak mindenben a nagykövet utasítására várnak, akkor nem eléggé önállóak, ha pedig önállóan cselekszenek, akkor nem eléggé fegyelmezettek.
         -A csapatmunka híve vagyok – mondja  a nagykövet, de nem gondolja komolyan. A nagykövet csak  siker esetén része a csapatnak, és minden siker, ami születik, az neki köszönhető.  
         A nagykövet alatt dolgoznak a diplomaták, akik között a Primus Inter Pares  az Első Beosztott (EB), aki attól Első, hogy ő kapja elsőként a nagykövet utasításait és szidalmait, rá hárulnak mindazok a feladatok, amelyekhez a nagykövetnek nincs kedve.  A nagykövetségen ugyanis a Nagykövet az igazi és egyetlen úr, akkor is, amikor nincs jelen. 
         Amikor a nagykövet nem tartózkodik az országban, akkor az EB lesz az Ideiglenes Ügyvivő (IÜ), és kissé beleszagolhat a hatalomba. Például ő kérdezheti meg a titkárnőtől reggelente, hogy mi újság?, ő használhatja a nagyköveti autót,  felesége pedig nagykövetnének képzelheti magát. Amikor én IÜ voltam, nem használtam a nagyköveti autót és a feleségem soha nem képzelte nagykövetnének magát, a titkárnőm viszont mindig megsértődött, ha nem kérdeztem meg tőle, hogy mi újság? Én ugyanis tudtam, hogy ha a nagykövet távol van, akkor nem lehet semmi újság. És nem is volt.


2015. június 6., szombat

Hogyan nem tanultam meg könnyen, gyorsan oroszul?



Érettségi előtt álltam. Régen volt, a hatvanas években. Írónak készültem, a rádióban már fel is olvasták egy novellámat, büszke voltam tehát és öntelt. Csak hát az orosz. Az sehogyan sem ment. Általános iskolába részben Indiában jártam, oroszt ott nem tanítottak, Jutka néni, az egyik magyar diplomata fiatal felesége vállalta, hogy felkészít a középiskola megpróbáltatásaira. Ott ültünk a lakás teraszán, Delhiben, kettesben, ő könnyű nyári ruhát viselt és magyarázott, én pedig sok mindenre gondoltam, csak éppen nem az oroszra. Hol jár az eszed, Gyurika, kérdezte, közben belekotort rövid, barna hajába, ragozás, Gyurika, ragozás. Anyám, aki velem kapcsolatban ugyancsak szeretett elszakadni a valóságtól, beiratott az egyik legjobb budapesti gimnázium orosz tagozatára. Orosz tankönyvekből orosz tanárok tanítottak.  Vot eta ucsebnyik! Már az első felmérő dolgozatnál kiderült, hogy gyakorlatilag semmit sem tudok. Pedig okos fiú voltam, jóeszű, ahogy akkoriban mondták. De valahogy mégsem. Bukásra álltam, legjobb esetben kettesekkel végeztem az évek során, ám érettségi előtt a helyzet menthetetlennek látszott, és gyakorlatilag az is volt.
         -Átiratkozom -  mondtam szomorúan Inyesza Vlagyimirovnának,
akit a tantestületben a legjobban szerettem. Alacsony, vékony asszony volt. Gyakran jött velünk kirándulni, ott beszélgettünk, a Mátrában, egy hegyi úton.  Szeretett engem, mindig megmutattam neki  a készülő írásaimat. – Nincs nyelvérzékem.
         -Egyszerűen csak lusta vagy  - felelte. Kissé törve, de pontosan beszélt magyarul. – Legyen önbecsülésed. Az a legfontosabb. Majd én keresek megoldást.
         A megoldás egy Székely Juli nevű egyetemista lány volt, orosz szakra járt az egyetemen és gyönyörű volt. Azonnal beleszerettem, de hát akkoriban két év korkülönbség fényéveket jelentett,  így a  reménytelen szerelem önbecsüléssé alakult. Korrepetálás. Ennél borzalmasabb szót nem ismertem. Úgy hangzott, mint a májgyulladás. Jutka néni is felhívott időnként, azt mondta, már két nagy fia van, éppen velük szenved, de sokat gondol rám, én meg azt feleltem, hogy én is sokat gondolok rá.  
         -Nagyon tetszett a novellád a rádióban – mondta Székely Juli az első órán, miközben teáscsészket tett az asztalra. Zuglóban lakott a szüleivel, de délután mindig kettesben voltunk. Nagyot sóhajtott és szomorúan nézett rám. Mi lesz így velünk? – Te ennél sokkal okosabb vagy.  Csak hát a szorgalom. Az hiányzik.  
         És akkor nagyon kezdtem akarni. Megtanultam, hogy milyen nagy erő az akarás. De nem ment könnyen. Azt akartam, hogy Juli mondja azt, hogy na, ugye. Fel is írtam magamnak minden füzet első oldalára: az akarat helytállás. Még anyám is csodálkozott, megkérdezte, milyen az a lány, akihez különórákra járok.
         -Pattanásos – hazudtam.
         Inyesza is gyakran érdeklődött, hogy hogy állunk, mindig azt feleltem neki, hogy haladunk. És haladtunk is. Gyakran maradtam ott Julinál, és akkor már oroszul beszéltünk. Már nem csak a tankönyv volt, az ucsebnyik, Lermontovot olvasott fel nekem.
         És végül az érettségi is jól sikerült. Vettem a Baross téren három csokor virágot, hogy megköszönjem Jutka néninek, Székely Julinak és Inyeszának, hogy segítettek és bíztak bennem. Át is adtam, persze csak képzeletben, hiszen már nagyfiúnak tartottam magam, és úgy gondoltam, hogy ebben a korban nem csinál ilyesmit az ember. Úgyhogy most megírtam nekik ezt  a történetet.


2015. június 3., szerda

Kaladjaink a Jangce folyón


Még korábbi kiküldetésem során, Londonban Marinak valahogy ez volt a szíve-vágya. Hajózás a Jangce folyón. Ábrándozott róla, hogy az milyen jó is lenne. Megnéztük az árakat, aztán lebeszéltem róla. Néhány évvel  később már Pekingben dolgoztam, amikor a Sárga-folyó (azaz a Jangce) immáron mégiscsak elérhető közelségbe került. Ráadásul a kínai külügyminisztérium bemutató hajóutat szervezett európai diplomaták számára, aminek legfőbb látványossága a Három Szurdok romantikus környezetében épülő hatalmas - sőt, a világ legnagyobb - vizierőművének népszerűsítése volt. A Sárga-folyó több, mint ötezer kilométer hosszú, nevét és színét annak a sárga lösznek köszönheti, amit Közép-Kínából hoz magával. Mi Csunkingban szálltunk vízre és Jicsangig hajóztunk. Többnyire szeles, ködös, esős idő volt, alig-alig mentünk ki a fedélzetre, az időt általában beszélgetéssel és alkoholfogyasztással múlattuk.  Amúgy, ha lepillantottunk a hömpölyő hullámokra, többnyire emberi és állati testrészeket láttunk a víz felszínén. "Van ilyen" - mondta jókedvűen kínai idegenvezetőnk -, "tudni kell, hogy a Jangce a világ legveszélyesebb folyója, az időjárás kiszámíthatatlan és mindennaposak a szélviharok. Sok baleset is történik errefelé."
-Akkor örüljünk, ha túléljük? - kérdezte Kaczmarczek, a lengyel kolléga.
-Bizony - felelte jókedvűen a kínai idegenvezetőnő.
Jót nevettünk. Vártuk a vacsorát.

2015. május 17., vasárnap

Sorba álltak

1958, Brüsszel, világkiállítás, magyar pavilon, étterem. Hatalmas világsiker. Paprikás csirke, somlói galuska, Lakatos Sándor és zenekara. A vendégek hosszú sorban kígyóznak. Két híres színész is vár a bejutásra. Alain Delon és Romy Schneider, a kor álompárja. Apám, aki akkor ott volt kormánybiztos, menesztette a teremfőnököt, hogy a világsztárokat engedje előre, ők azonban nem is értették a gesztust.
-Kivárjuk a sorunkat - mondta Delon  mosolyogva.
Elvégre nagy embereknél ez így természetes.

2015. május 14., csütörtök

A kerékpáros és a főszerkesztő

Sejtem, hogy mit élt át Murányi, amikor visszament a Rottenbiller utcába és látta a rendőrautók fényeit. Nyilván tudta, hogy vége. Nyilván tudta, hogy hibázott. Nyilván az ügyvéde tanácsára ment vissza és állt elő ezzel a mesével. Akkor már nem volt más megoldás. Ám igazából akkor hibázott, amikor a baleset napján nem állt elő ezzel a lemondással. Mire várt? Nem könnyű. Csak azt gondoljuk, hogy ez olyan könnyű. Tudjuk mindnyájan, hogy a közlekedésben egyetlen pillanat élet és halál között dönthet. Egy rossz kormánymozdulat, egy felelőtlenül, de lelkileg indokolható ital minden következő napot és évet megváltoztat, aki volt már részese ilyen szörnyű élménynek, az tudja. A főszerkesztőnek azonban még ezen túl is sajátos felelőssége van. Az igazság kiderítése. Ezért neki, Murányi Marcellnek a baleset éjszakáján kellett volna beismernie azt, amit tett, vagyis a cserbenhagyást,  ezzel mutatva példát azoknak, akikről ír. Így túl kevés és túl késő. De nagyon sajnálom, hogy így történt.

2015. május 13., szerda

A britek és Európa: az igazság pillanata

Hangsúlyozom: nem Cameron ügye ez Európával, hanem az évtizedek óta fennálló ellentmondás az angolszász és a germán gondolkodás között. A britek régóta harcban állnak a brüsszeli bürokráciával, és ebből soha nem is csináltak titkot, miközben keményen harcoltak saját érdekeik érvényesítéséért. Úgy tűnik, most, Cameron megválasztásával betelt a pohár.  Miért finanszírozzák a hazug görög és a korrupt magyar kormányzatokat? Miért értsenek egyet Merkellel, aki a saját bankárait védi? Remélem, hogy kilépnek. És azt is remélem, hogy ez fordulópont lesz az önaltató, álmatag, túlfizetett uniós tisztviselők számára. Bár, alig hiszem.

2015. április 11., szombat

Áder csodálkozik

De legalább bevallja. Felkeresi - természetesen a Keleti Nyitás jegyében, ami most mindenre felhatalmazást ad - Szingapúrt, és egyszeriben a világ egyik legmodernebb, legjobban szervezett és környezetvédelmében is szinte világelső államában találja magát. Rácsodálkozik, Hát ilyen Szingapúr! És gyakorlatilag a semmiből. Ez igen!  Hallott már róla, de most már saját szemével is látja. Majd csodálkozásában mond egy mondatot: "Magyarország hosszú távon is építhet arra, hogy a Kelet-Európai térségben Szingapúr legfontosabb partnere legyen". És vajon miben? Szingapúr már megoldotta a tenger sótalanítását, zseniális védőgátakat terveztek az óceán hullámai ellen, és még arra is maradt erejük, hogy működtessék a világ legnagyobb orhideagyüjteményét. Hát igen, van ott mit csodálni. És majd mások is csodálják. Kövér László - természetesen a Keleti Nyitás jegyében - már megcsodálta, rövidesen tehát Orbán Viktor is megcsodálja majd. "Nagy kereskedelmi fejlődés előtt állunk" - mondja majd. A szingapúriak pedig bólogatnak. Őket az ilyesmi nem nagyon érdekli.

2015. április 4., szombat

Hogyan találkoztam majdnem Romy Schneiderrel?


Soha nem szerettem visszamenni olyan városokba, ahol egyszer már jól éreztem magam. Ahol boldog voltam. Pedig nem szeretem ezt a szót, boldogság, van benne valami kislányos vágyakozás. Persze, boldognak lenni. Mindenki ezt akarja. De mit is jelent valójában? Ezt meg nem tudjuk biztosan.
         Éppen kilenc éves voltam, 1958-ban, a világkiállítás idején. Apukám ott dolgozik, Brüsszelben, mondtam, ez volt a szerényebb változat, valójában ő volt a magyar kormánybiztos, igen, nagyon büszke voltam rá, sokszor elalvás előtt ki is mondtam hangosan, de persze, csak magamnak: kormánybiztos. És én is ott voltam, ami akkoriban nagy dolognak számított, külföldre utazni, különösen Belgiumba.
         Aztán egyszercsak ott álltam a magyar pavilon előtt. Lobogott a magyar zászló, én hazafiságom csúcsára érkeztem, majdnem el is sírtam magam. Világkiállítás, és mi is ott vagyunk, ahol ott van mindenki. Sok magyar volt ott, jöttek-mentek, magyarul beszéltek. Még meg is lepődtem, hogy külföldön a magyarok magyarul beszélnek. Kalapos amerikaiak álltak meg és fényképeztek bennünket, mintha más bolygóról jöttünk volna.
Mire emlékszem? Mindenre.
Brüsszel mennyire más volt! Nagy lakás a Rue de Chevaliers-n, hívólift, kaputelefon, a nappaliban televízió, egy este Romy Schneider-filmet néztünk, akkoriban ő volt a nagy csillag, húsz évesen már világhírű és gyönyörű, apám olvasta is az újságban, hogy éppen Alain Delonnal fut,  sőt, éppen ott jártak, Brüsszelben, a magyar pavilonban is voltak, a német színésznő somlói galuskát evett, hát ez igen, gondoltam, de hát a tizenegy év korkülönbség akkor soknak látszott, apámat fekete Buick szállította sofőrrel, Bon jour, Monsieur George, esténként sétáltunk a fényes Avenue Louisse-en, az utcán kis papírzacskóból sültkrumplit ettünk és Coca-colát ittunk, apám nevetett, hogy nekem jobban ízlett otthon a Bambi, az Ixelles-i vendéglők teraszán elegáns polgárok söröztek jókedvűen, egyszer felhívtuk Budapesten nagymamát, hogy vagytok, kérdezte, jól vagyunk, és ti, mi is, kétszer megszakadt a vonal, biztos belehallgatnak, jegyezte meg apám, a szülők egyik este Paul Anka-koncertre mentek, kiöltözve, ahogyan illett, apám, szájában cigarettával, még megnézte magát a tükörben, és ivott egy pohárka konyakot, hogy jobb hangulata legyen, engem addig beadtak a magyar pavilon étterembe, amit egyáltalán nem bántam, szerettem ott lenni, ültem egy asztalnál, nézegettem a vendégeket, a bejáratnál a hosszú sort, mint minden nap, hetekkel korábban kellett asztalt foglalni, láttam egyszer Sophia Lorent is, a teremfőnök kissé meghajolt előtte, amikor tüzet adott neki, ő pedig kedvesen mosolyogva megköszönte, a pincérnők népviseletben szolgáltak fel, az egyik sarokban, kis dobogón a cigányzenekar, megőrjítettük a belgákat, úgy fest, akkoriban jól tudtuk szervezni az életünket, minden nap hajnalban Kecskemétről különgép hozta a magyar csirkéket, mert a szakácsok ragaszkodtak a hazai nyersanyaghoz, erre az alkalomra találtuk ki a somlói galuskát, mikor jön Székely Mihály, Palánkai Klára és Fischer Annie, mikor lép fel Rodolfó, erről beszélt apám a munkatársaival, amikor ott ültek az irodájában, megállás nélkül cigarettáztak és szőtték a terveket, és láttam is őket a pavilonban sétálgatni, különösen Melis ragadt meg bennem, ahogy fehér szalmakalapjában jókedvűen osztogatta az autogramokat, apám is elkísérte őket, közben egy munkatársát elküldte, hogy érdeklődjön, hány jegyet adtak el a magyar nap esti hangversenyére, hát ilyen  nincs, Odze elvtárs, jött vissza a fiatalember lelkesen, mi vagyunk a legjobbak, és én is úgy éreztem, hiszen akkor Brüsszelben minden újságosnál kapható volt a Lakatos Sándort ábrázoló képeslap, amint a prímás a banda előtt állva belehúz, szóval nagyon jól működött minden, csak apám volt gondterhelt, ő már a  másnapra készült.
         Mert másnap meglátogatja a pavilont Vorosilov elvtárs.
         És ennek fele sem tréfa.
         -A szovjet elvtársak azt kérik, hogy gyerekek fogadják – mondta apám. Fel-alá sétált az irodájában, vele volt a sajtófőnöke, ő is fel-alá sétált az irodában.
         -Akkor gyerekek fogják fogadni. És legyen Gyurika az egyik – mutatott rám a sajtófőnök.
Este otthon is erről beszéltünk.
         -Úttörőnyakkendőt hoztál? – kérdezte anyám.
         -Nem hoztam – estem kétségbe. Hogy is lehettem ilyen felelőtlen? Eljövök Brüsszelbe úttörőnyakkendő nélkül? És hosszú nadrágom sem volt, elvégre nyár volt, azokban az években nem öltöztették a gyerekeket márkás ruhákba, volt két rövidnadrágom meg egy hosszú, ünnepi alkalmakra, pajtásavatásra, ilyesmi. De hát ki gondolt Vorosilov elvtársra? .
         -Jó lesz a kis pántos nadrágod – döntött végül anyám.
         Szóval fogadtuk Vorosilov elvtársat. Ketten voltunk, magyar kisfiúk, ott álltunk a bejáratnál, mellettünk színes népviseletbe öltözött fiatal lány virágcsokorral. Ahogy illik. A tokaji már a hűtőben volt, a poharak egy tálcán a háttérben várakoztak.
Vorosilov megköszönte, puszit is adott, én kezet ráztam vele. A lépcső tetején pedig elkészült a fénykép, amelyen kissé megszeppenve állok a sok felnőtt között a kis pántos nadrágomban, amihez szemlátomást nemigen illett a zokni és a szürke pulóver sem. Vorosilov átölelte a vállunkat, aztán bennünket félresodort a tömeg. Kaptunk még vacsorát az étteremben, én fatányérost, kis magyar zászlóval és csokoládéspalacsintát.
Közben arra gondoltam, hogy Romy Schneiderrel szívesebben töltöttem volna az időt. De hát az ember ne legyen telhetetlen.



2015. március 29., vasárnap

Besúgók a kormányban: Áder és a biztonságiak

Sajtóértesülések szerint  Áder János nem bízik a Terrorelhárítási Központ embereiben, mert úgy gondolja, hogy minden találkozójáról tájékoztatják Orbán miniszterelnököt. Végzetes félreértések sorozata: a köztársasági elnöknek hivatalból minden találkozójáról tájékoztatnia kell a miniszterelnököt (ez még a Göncz-Antall időben is így volt), ez az államigazgatás működésének egyik fontos alapelve. Nagy-Britanniában a királynő minden hivatalos találkozója előtt kéri a kormányfő (a kormányfő útján pedig a kormány) segítségét a felkészülésben. Ha tehát Áder azt gondolja, hogy a biztonsági emberei a háta mögött súgnak Orbánnak, akkor gyakorlatilag azt csinálják, amit neki kellene csinálnia. De hát milyen találkozókról lehet szó, amikről Orbán nem tudhat? Nőügyek? Régi szerelmek felidézése egy kávéházi asztalnál? És most Áder egy merész húzással a TEK helyett a Készenléti Rendőrség embereivel veszi körül magát. És vajon miért gondolja, hogy ők nem súgnak Orbánnak?  A dolog lényege azonban más: súlyos bizalmi válság lehet a magyar politikai vezetésben, ha ilyen mélyre süllyedtek. 

2015. március 16., hétfő

Diplomáciai kislexikon: Mit csinál a diplomata?


Sokan azt gondolják, hogy főleg utazik. Mások azt képzelik, hogy a diplomata jókat eszik, sokat iszik és kényelmesen él. Igaz, a diplomata sokat utazik. Az is igaz, hogy gyakran jár előkelő társaságokba étkezni. De másrészről sokat költözik, gyakran van távol az otthonától, a család fele  olykor Magyarországon, másik fele külföldön, miközben intézni kell a dolgait otthon is, meg itthon is. A feleségek gyakran elveszítik hazai állásukat, előléptetésnél nem gondolnak rájuk, hiszen előbb-utóbb úgyis elmennek külföldre, a diplomáciai pálya sikereiért ők fizetnek alkalmazkodásban. A gyerekek világot látnak, jól megtanulhatnak egy-két idegen nyelvet, megszokják az utazásokat, az idegen kultúrákat, ám nincsenek barátaik, erős a kényszerű, szülői kötődés. Én is sok éjszakát töltöttem a forró, barátságtalan delhi repülőtéren, és dugókban izgulva a londoni repülőtérre vezető autópályán, sokat vezettem egyhangú finn autópályákon, sokszor nem ott és nem akkor pisiltem, ittam és ettem, ahol és amikor a szükség diktálta, hanem ott és akkor, amikor lehetőség engedte, diplomatának lenni azonban alapvetően romantikus foglalkozás. Van benne valami fojtott izgalom, valami titokzatosság, élni egy idegen országban, amelyet félig otthonomnak tekintek, és ahonnan végleg hazatérni olykor szívfájdító. 
A diplomata legfontosabb feladata azonban nem az evés és az ivás. A diplomata legfontosabb feladata,  hogy elemezze a  fogadó országnak azokat a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatait, amelyeket a nemzetközi együttműködés érdekében a magyar vezetésnek is ismernie kell. Az elemzésekhez természetesen hiteles – és törvényesen elérhető - információkra van szükség. A diplomáciában természetes ezeknek az ismereteknek a cseréje, többnyire annak vannak jó esélyei a megszerzésükre, aki alkalmas cserében értékes és felhasználható információkat adni partnerének. A diplomata tehát beágyazódik a fogadó országba és a diplomáciai testületbe, találkozókra, fogadásokra és vacsorákra jár,  értékes dolgokat hall, amelyek alapján  elemzéseket készíthet politikai témákról. Képeznie pedig azért kell magát, mert el kell tudnia dönteni, hogy amit hall, az értékes, legyen szó energiáról vagy új uniós szabályozásról.
Egy ilyen elemzés akkor jó, ha megnyeri a nagykövet tetszését, de természetesen nem annyira jó, mintha azt a nagykövet maga írta volna. Annak sajnos csekély az esélye, hogy a budapesti főnökök elolvassák, de azért erre is van példa. Tapasztalt diplomaták pontosan tudják, hogy mi tetszik majd a nagykövetnek és mit olvasnának szívesen a budapesti főnökök, tehát nem okvetlenül azt írják le, amit hallottak vagy netán gondolnak, hanem azt, amit a főnökök olvasni szeretnének, de olyan ravasz megfogalmazásban, hogy abban elrejtsék az igazság magvát. Bevett sablonok az ellentétpárok, az egyrészt-másrészt fordulat, a várható, elképzelhető sejthető, gyanítható, előrelátható szavak használata. A főnökök persze tudják, hogy egyes diplomaták az ő kedvükben szeretnének járni, és a diplomaták is tudják, hogy a főnökök is tudják, hogy ők is tudják.
         Természetesen senki sem várja el a diplomatától, hogy a jövőbe lásson, óvakodni kell a jóslatoktól is, mert ezek könnyen tévútra vihetik a budapesti döntéshozókat.  Kérdés, persze, hogy mennyire vagyunk merészek és vállaljuk a felelősséget a saját véleményünkért.  A nagykövetségnek nem az a feladata, hogy előre tudja egy közelgő választás eredményét, de legyenek pontos értékelései arról, hogy egy párt győzelmeesetén milyen politikát folytat majd. Én mindig hajlamos voltam keményen fogalmazni, nagyköveteim azonban rendszeresen puhítottak a szövegen.
         A diplomata ezenkívül sokat tehet Magyarország meg- és elismertetéséért, fáradozik és munkálkodik a két ország kapcsolatán, előadásokat tart, elintéz ügyeket, előmozdítja azokat. 
A diplomata akkor végzi jól a munkáját, ha be tud ágyazódni a fogadó ország társadalmi és politikai életébe. Engem már a középiskolában azzal vádoltak, hogy szeretek a társaság középpontjába kerülni, és pontosan ez az az erény, ami a diplomáciában – persze, mértékkel – hasznos. Szeretek emberekkel beszélgetni, van bennem mersz és elszántság, hogy akármilyen magasrangú politikust megszólítsak, és úgy vélem, ezekből a próbálkozásaimból sikereket is értem el. Szerencsém volt az angol nyelvvel, amelyet nem magyar iskolában, hanem Indiában tanultam meg, nem a nyelvtani szabályokkal gyötrődtem, hanem könnyedén használtam, mintha magyarul beszélnék. Munkatársaimat is arra ösztönöztem, hogy ne a nyelvtanra figyeljenek, és az sem baj, ha hibákat követnek el, hiszen az idegen nyelv használatának legfontosabb eleme a kommunikáció fenntartása.
A diplomata sokat jár fogadásokra és sok közös étkezésen vesz részt, cserében viszont fogadásokat és étkezéseket kell szerveznie. A nagyszabású fogadások ideje a kommunikáció felgyorsulásával és a diplomáciai élet nyíltsága következtében lejárt, manapság a legtöbben úgy vélik, hogy a ráfordított pénz és a befektetett munka nem arányos az ilyen alkalmakon aratott sikerekkel. Az efféle rendezvényeket hosszú előkészületek előzik meg, amelyek összefogása általában a nagykövet, vagy az Első Beosztott  feladata még azokban az esetekben is, ha a misszión esetleg dolgozik protokolláris feladatokkal megbízott diplomata. A vendéglista összeállításánál fontos szempont, hogy ne legyenek sokan, de ne legyenek kevesen se, legyenek ott fontos kapcsolataink, ügyesen szervezzük meg az ételek és italok felszolgálását (a missziók többségén a hivatalsegédek, vagy helyi alkalmazottak szolgálnak fel), a kínálat ne legyen hivalkodó, de ne legyünk azért zsugoriak sem. A vacsorák szervezésénél ügyelni kell a helyi étkezési szokásokra: a britek például délben szeretik a levest, este azonban ez már nem illik a menübe, az indiaiak szívesebben mennek vacsorázni, mint ebédelni, általában késnek, ezt azonban a háziaknak nem illik szóvátenni. A hosszú italozást és magropogtatást követő étkezés közben vidáman szellentenek és böffentenek, az utolsó fogást követően pedig szinte azonnal távoznak. Kínában az ebéd időpontja pontosan dél, a vacsoráé este hat óra. Indiában az is természetes, ha egy vendég a megbeszélt időpont helyett csak másnap jön vacsorára. Ilyenkor sem kell megijedni. Egy jó rántotta mindig kihúzza a bajból a diplomatát.


2015. március 5., csütörtök

Diplomáciai kislexikon – Hogyan működik a nagykövetség?


A nagykövetségen minden és mindenki a nagykövettől függ.  A nagykövet élet és halál ura. A nagykövet szabályozza a nagykövetség életét. Nem csak a szabályokat határozza meg, de a kivételeket is. A nagykövet hóbortjai szabályokká válnak. Új nagykövetek új szabályokat alkotnak és szeretnek is új szabályokat alkotni, mert ebből érzik, hogy ők a nagykövetek. A Korábbi Nagykövetet nem zavarta, ha a diplomaták a Titkárságon beszélgettek egymással, az Új Nagykövet a titkárnőjével megüzente, hogy őt ez zavarja. A Korábbi Nagykövet gondoskodott arról, hogy a diplomaták a földszinti konyhában ásványvízhez jussanak és kávét főzhessenek, az Új Nagykövet azt mondta, hogy ezt a gyakorlatot felszámolja. A Korábbi Nagykövetet nem érdekelte, hogy melyik munkatársa mikor jön munkába és mikor megy haza (a diplomácia amúgy tagadhatatlanul huszonnégy órás szolgálat), az Új Nagykövet viszont igényt tart arra, hogy a hét végén is rendelkezhessen beosztottjai fölött.
         Ha valaki megkérdezné, hogy miért és hogyan történnek ezek a változások, azt a választ kapná, hogy azért történnek ezek a változások, mert a nagykövet ezeket a változásokat helyesnek tartja. De természetesen senki sem tesz fel ilyen kérdéseket, mert mindenki tudja, hogy a nagykövetségek így működnek – és nem csak a magyar diplomáciában, de mindenhol a világon. Ha a beosztottak mindenben a nagykövet utasítására várnak, akkor nem eléggé önállóak, ha pedig önállóan cselekszenek, akkor nem eléggé fegyelmezettek.
         -A csapatmunka híve vagyok – mondják a nagykövetek, de nem gondolják komolyan. A nagykövet csak  siker esetén része a csapatnak.
A nagykövet alatt dolgoznak a diplomaták, akik között a Primus Inter Pares  az Első Beosztott (EB), aki attól Első, hogy ő kapja elsőként a nagykövet utasításait és szidalmait, rá hárulnak mindazok a kellemetlen feladatok, amelyek végrehajtásához azonban nincs sem igazi hatásköre, sem tekintélye. A nagykövetségen ugyanis a Nagykövet az igazi és egyetlen úr, akár jelen van, akár nincs.
         Amikor a nagykövet tartósan távol van, akkor az EB lesz az Ideiglenes Ügyvivő (IÜ), és kissé beleszagolhat a hatalomba. Például ő kérdezheti meg a titkárnőtől reggelente, hogy mi újság?, ő használhatja a nagyköveti autót,  felesége pedig nagykövetnének képzelheti magát. Amikor én IÜ voltam, soha nem használtam a nagyköveti autót és a feleségem soha nem képzelte nagykövetnének magát, a titkárnőm viszont mindig megsértődött, ha nem kérdeztem meg tőle, hogy mi újság?
         A nagykövetség munkarendje is a nagykövettől és a helyi adottságoktól függ. Egyes missziókon a diplomaták hetente értekeznek, itt kellene elmondaniuk, mit csináltak az elmúlt héten és mit csinálnak a következő héten. Nem állítanám, hogy ez eszmecsere, mert eszméket ritkán cseréltünk. Többnyire alkalom arra, hogy a nagykövet szerepeljen a diplomatái előtt és bebizonyosodjon, hogy mindenben föléjük magasodik, a diplomaták pedig arra használják, hogy érdemeket szerezzenek. Az értekezletet többnyire a nagykövet azzal nyitja meg, hogy legyünk rövidek, majd esze ágában sincs rövidnek lenni, sőt, inkább hosszan beszél, beosztottjait pedig türelmetlenkedve sietteti, mert nem kíváncsi arra, hogy mit is gondolnak. 
A diplomaták jegyzetfüzettel és tollal jönnek az értekezletre, hogy azt a látszatot keltsék, miszerint érdeklődést mutatnak majd a nagykövet és egymás szavai iránt. A szorgalmasabbak az értekezlet első percében felírják egy üres lap tetejére a dátumot, a stréberek még alá is húzzák, aztán várnak, hátha elhangzik valami érdemleges. Érdemleges azonban nemigen hangzik el. Az igazi információ nagy kincs, senki sem szereti megosztani másokkal. A nagykövet számára többnyire a delegációk érkezése az igazi esemény, mert az ilyen alkalmakkor bizonyíthatja kiválóságát hazai főnökei előtt. Ezért, ha delegáció érkezéséről kap hírt, azt az értekezleten jelenti be, a diplomaták pedig szorgalmasan felírják jegyzetfüzetükbe az időpontot és az esetleges tennivalókat. Én soha nem vittem magammal jegyzetfüzetet, egy alkalommal a nagykövet meg is kérdezte, hová írom fel mindazt az érdemlegeset, ami elhangzik.
         -Megjegyzem – feleltem.
Amikor a nagykövet végre befejezi a szavait, következik az EB. Ő is szeretne hosszan beszélni, de alig kezdi el a mondanivalóját, a nagykövet máris az órájára pillant, jelezve, hogy nincs ideje a sok sületlenséget végighallgatni. Hasonló elbánásra számíthatnak a többiek is, ezért én mindig rövidre fogtam, sokszor inkább meg sem szólaltam.
Elképzelhető az is, hogy a nagykövetség munkatársai nem értekeznek rendszeresen, és olyan is lehet, hogy egyáltalán nem értekeznek. A diplomaták általában elégedetlenek a nagykövet vezetési módszereivel, tehát ha van értekezlet, akkor az a baj, ha nincs, akkor azt kifogásolják.
A nagyköveteknek természetesen vannak kedvencei és kijelölt áldozatai. Sorsuk többnyire hamar megpecsételődik, akárcsak gimnáziumban a tanulóké. Gyorsan eldől, ki milyen osztályzatot kap majd év végén. Kedvencek azokból lesznek, akik tudják, hogy hogyan kell a nagykövet kedvében járni és a kedvében is járnak. A nagykövet ugyanis szeret fontos lenni, el is hiszi magáról, hogy fontos és szereti, ha fontosságát mások is elismerik és méltányolják.
         A nagykövetségen minden hivatalos ebéd és vacsora fontos. A nagykövet többnyire maga dönt a menü ügyében, ellenőrzi a rezidencián a terítést, aztán felöltözik és várja a vendégeket. Ha a nagykövetségről még valakit meghív, annak illik legalább negyed órával a vendégek előtt érkeznie. Reméljük, jól sikerül. Ezt persze, nem gondoljuk komolyan. Csak éppen úgy teszünk, mintha komolyan gondolnánk.
Minden ebéd és vacsora sikeres. Ahogyan minden fogadás, amit mi rendezünk, vagy amin részt veszünk, jól sikerül, minden rendezvény, amit mi rendezünk, sikeres. Ha sokan jönnek el, akkor azért, ha kevesen, akkor azért. 
A nemzeti ünnepi fogadás különösen nagy esemény, a nagykövetség minden munkatársa hosszú ideig készül rá, és mindig nagyon sikeres. A nagykövet úgy tesz, mintha minden szálat a kezében tartana. Bejárja az épületet, észreveszi, hogy poros a lépcsőház korlátja.
-Robikám – mondja szemrehányó hangon a gondnoknak – ezt le kell törölni.
-Senki sem látja, mert úgyis rossz a világítás – feleli a gondnok.
-Akkor cseréld ki az égőket – érvel a nagykövet.
-De azt meg nem bírja el a hálózat – érvel a gondnok.
-Miért ne bírná el a hálózat? – a nagykövet itt hibázott, számára idegen terrénumra téved.
-Mert a konyhában villanysütők vannak, fogadás alatt pedig mindegyiket bekapcsoljuk – feleli Robi magabiztosan.
-Rendben – vonul vissza a nagykövet. – De majd gondoljunk a hálózat megerősítésére.
A gondnok bólogat. Harminc éve hallgatja a nagykövetek ködös utasításait, már megedződött. Tudja, hogy ha az ember nem akar valamit  megcsinálni, akkor csak kifogást kell keresni hozzá. És igaza van. A nagykövet ekkor ráun a dologra, úgy gondolja, hogy számára már terhes, egyszersmind kicsinyes is a feladat, de nem szívesen civakodna a gondnokkal, ez ugyanis méltóságán aluli. Ezért benyit az EB irodájába, aki éppen a közel-keleti helyzet értékeléséről ír jelentést.
-Most ne ezzel piszmogjál – szól rá barátságtalanul -, inkább a takarítással foglalkozzál. Ez a követség egy kupleráj.
Majd kimegy. Ő elvégezte a dolgát.
A nagykövet szeret kis dolgokkal személyesen foglalkozni. Szeret felügyelni előkészületekre. Még a konyhába is ellátogat. A nagykövet úgy tesz, mintha ő értene mindenhez a legjobban. Belekóstol a pörköltbe.
         -Jó lesz – csettint. – De nem hiányzik belőle egy kis paprika?
         A szakács bólint, úgy tesz, mintha már ő is gondolt volna rá. Tudja, hogy a nagykövet nem ért a konyhaművészethez, azt is tudja, hogy a pörköltből nem hiányzik a paprika, de éppen most szeretne engedélyt kérni tőle a kis, szolgálati lakás kifestéséhez, ezért maga is belekóstol és úgy tesz, mintha csakugyan kevés lenne a pörköltben a paprika. 
A fogadások sokféleképpen zajlanak, mégis mindegyik egyforma.  A rendelkezésre álló helyiségek általában nem alkalmasak két-háromszáz vendég meghívására, és ami ennél fontosabb, etetésére és itatására. Ahogy gyülekezik a közönség, szükségszerűen egyre többen beszélnek egyszerre kis- és nagyobb társaságokban,  egyre nagyobb a hangerő, a végén már mindenki kiabál, de senki nem hallja pontosan a másikat.  Rosszabb esetben kevesen jönnek el, akkor  mindenki jobban érzi magát, csak a nagykövet nem érti, hogy miért nem jöttek többen.  Aztán elérkezik a várva-várt pillanat: a vendégek a büféasztalhoz furakodhatnak,  púpozottra szedték a tányérjukat, leállnak enni,  hogy újra- meg újra vehessenek a finomságokból, így nem tud létrejönni a természetes körforgás. Persze vannak élelmes tolakodók, különösen Kínában,  akik minden szégyenérzetről és udvariasságról megfeledkezve a hátsó sorokból nyomulnak. Egyes fogadásokon olyan tömeg van, hogy mozdulni nem lehet, egy-egy vörösboros pohár biztosan megborul, olykor-olykor még egy-egy pörköltnyom is kerül a nyakkendőkre. Egyes nagykövetek ráadásul elvárják, hogy a diplomaták ilyenkor szocializáljanak, ám a fogadások komoly, vagy akár félkomoly  beszélgetésekre sem alkalmasak, az igazán fontos partnerek pedig fogadásokra már nemigen járnak el. Régen divatban volt még a koktélparti, egy-egy pohár bor és olivabogyó, vagy apróbb szendvics kíséretében, ám a műfaj népszerűsége leáldozóban van. Az elektronikus kapcsolatteremtés idején már senki sem szeret hosszú időt autóban tölteni azért, hogy lássa azokat az arcokat, amelyeket néhány nappal korábban látott és akkor sem kapott tőlük használható információt.
         A nagykövetség életének jelentős pillanatai a hivatalos látogatások. Miniszter, miniszterelnök, államfő. A diplomácia egyik alapszabálya, hogy utólag minden látogatást jól sikerültnek értékelünk, mégpedig azért, mert másképpen nem is sikerülhet. Mindenkinek ez az érdeke. A sikerért természetesen  elsősorban a nagykövetet illeti a dicséret. Az elutazás előtti utolsó pillanatban az ő kezét szorítja meg a miniszterelnök vagy a miniszter, neki köszöni meg azt a sok munkát, amit ebbe a látogatásba áldozott. És persze a munkatársaidnak is köszönöm. A nagykövet szerényen bólint, igyekszik kifejezni örömét, amiért megdicsérték és csakugyan örül is. A repülőgép felszáll, a nagykövet fellélegzik, egy pillanatig még elgondolkodik azon, hogy megdicsérje a munkatársait, de aztán meggondolja magát. Végtére is őt dicsérte meg a miniszterelnök vagy a miniszter és ő ezt a dicséretet meg is érdemelte, igaz, hogy volt egy elejtett megjegyzés a munkatársaknak szánt köszönetről, de ezeket az elejtett megjegyzéseket nem kell mindig komolyan venni.  Azután a kifutópályát figyeli. Tudja, hogy nincs kellemesebb illat a világon, mint a távozó delegációt szállító repülőgép hajtóműveiből kiáramló kerozin édeskés szaga.
A nagykövetség jobbágyai a nem-diplomata (szaknyelven adminisztratív) beosztottak: titkárnő, szakács, hivatalsegéd, sofőr, különböző kisegítők. Bérük jelentősen alacsonyabb a diplomatákénál, kisebb lakásban laknak, nincsenek nemesi előjogaik. Emiatt rendszeres a morgolódás, amit általában az EB-nek kell meghallgatnia. A diplomaták többsége szerint a nem-diplomaták örülhetnek annak, hogy külföldön dolgozhatnak, a nem-diplomaták azt gondolják, hogy a diplomaták nem dolgoznak, csak élvezik a diplomata-élet megszámlálhatatlan előnyét, vedelik a whisky-t és állandóan kaviárt zabálnak. A morgolódás azonban nem igazán komoly, ugyanis közeledik az a pillanat, amikor a nem-diplomata beosztott hosszabbítási kérelemmel fordul nagykövetéhez, aki ilyenkor többnyire annak alapján dönt, hogy a nem-diplomata beosztott sokat vagy keveset morgolódott-e. A nem-diplomaták egy része ráadásul nem mindig szeret nyelveket tanulni, mert azt gondolják, hogy nyelvtudás nélkül is lehet boldogulni.
És többnyire lehet is.

Amikor megérkeztünk Pekingbe, a hivatalsegéd és a nagykövetségi szakács is azt tanácsolta, hogy a „Tejfölös kislányok” nevű boltban vásároljunk  élelmiszert, ott a legnagyobb a választék, és a kislányok beszélnek magyarul. A „Tejfölös kislányok” valójában egy általános iskola büféje volt, szegényes kínálattal,  a két fiatal kiszolgálónő csakugyan néhány szót beszélt magyarul, és tudták énekelni a Boci, boci, tarka, se füle, se farka, című népdalt, amit szabad óráiban a nagykövetség szakácsa tanított meg nekik. Az, hogy viszontlátásra, már túl nehéz volt nekik, helyette Szerbusz, Ikarusz-szal köszöntek el a magyar vásárlóktól. 

2015. február 4., szerda

Ki legyen az ellenzék vezetője avagy a brit példa

Úgy fest, ez most megint fontos kérdés. Közben pedig, mintha nem tudnák, hogy pontosan mi a dolguk. A civilek nem akarják a pártokat, a pártok szeretnék a civileket, de nem nagyon. És most már 2015 van, lassan csakugyan kellene keresni egy komoly politikust, akinek a neve még nem értékelődött le a korábbi hatalmi harcokban, jó kommunikációs készségei vannak, nem demagóg és járatos a külpolitikában. Ezt az embert "be kell járatni", ismertté és átláthatóvá kell tenni. Most már minden további hét és hónap végzetes késlekedés. A pártvezetőt magának a pártnak  kell megszülnie, körülbelül úgy, ahogyan a brit Munkáspárt a számára letargikus kilencvenes években ezt tette. Az öregek rádöbbentek, hogy már nincs esélyük a régi szakszervezeti dumával, ezért körülnéztek és rátaláltak egy vagány, kedves,  fiatal képviselőjükre, akit történetesen Tony Blairnek hívtak. Kitalálták, hogy a rend kedvéért mellé állítják John Prescottot, a régiek emberét, aki majd megszólítja a nyugdíjasokat és képviseli a folyamatosságot, valamint Peter Mandelsont, aki majd kitalálja az új gazdasági modellt és megszerzi az üzleti körök támogatását. Alastair Campbell, egy ravasz bulvárszerkesztő lett a mindenható kommunikációs vezető, aki tétovázás nélkül nekiállt a kampánynak.Pontosan tudták, hogy nem a program a fontos, mert a programot kevesen olvassák és a pártok, miután  megnyerik a választást, legyintenek a programra. Az számít, hogy a vezetők mit mondanak, hol mondják és hogyan mondják azt, amit mondanak. Tudatosan megterveztek minden nyilvános szereplést, minden vidéki találkozót, összehangoltak minden rendezvényt.
A Munkáspárt 1997-ben 179 mandátumos többséggel aratott elsöprő győzelmet. 1974 óta ez volt az első győzelmük.
Ha rajtam múlna, én már nem a jelenlegi vezetőkre építenék, hanem keresnék egy kedves, művelt, elegáns, közvetlen többgyerekes, legfeljebb negyvenéves, nyíltan és egyenesen fogalmazó asszonyt, akihez képest Orbán és Deutsch már kiöregedett, idejétmúlt fazonok lennének.  Kellene egy párt, amelyik megszüli magának az utódot.
És persze, még valami. Kellene egy hivatásos, kemény, szakértő média is. Londoni diplomata koromban volt szerencsém ismerni egy bizonyos Nicholas Jones nevű újságírót, aki húsz éven át volt a BBC politikai munkatársa és úgymond szakosodott a Munkáspárt ügyeire. Ő volt az, aki mindent tudott róluk, és amit ő nem tudott, azt nem volt érdemes tudni.
De hát persze, mi Magyarországon élünk.

2015. február 1., vasárnap

Gyurcsány évértékelője - félreértések

Én magam is láttam Gyurcsány évértékelőjét. De miről szólt? Mit jelent az évértékelés? Én azt vártam volna, hogy GyF elsősorban a saját teljesítményét értékeli, vagyis azt, ami 2014-ben elmaradt. Választási vereségek, csalódások, kiábrándultság, a  baloldal további szétszakítása. Ez az év a semmittevések éve volt, legyünk őszinték. Kerék-Bárczy barátom is kezet csókolt Dobrev Klárának, amikor megjelent egy gyűlésen. De hol maradtak az igazi értékek? Hol marad a komoly stratégia?

Barátok közt - egy kis életszerűség

Tudom, hogy egy szappanoperától nem kell túl sokat várni, de azért mégis...az egyik főszereplő elindul Budapestről a Como-i tóhoz. Az utat egy napra tervezik, ami arra utal, hogy fogalmuk sincs a reális távolságtól,  ez ugyanis legalább két napi autózás. Útközben a főszereplő barátnője megáll egy bokros területen pisilni. Vajon mit keres egy ilyen, ötven évvel ezelőtti momentum ebben a filmben? A Comoi-tóhoz végig autópályán lehet eljutni, útközben körülbelül kétszáz benzinkút és útközi étkező található. Miért kell  bokorban pisilni?