Besúgók a kormányban: Áder és a biztonságiak

Sajtóértesülések szerint  Áder János nem bízik a Terrorelhárítási Központ embereiben, mert úgy gondolja, hogy minden találkozójáról tájékoztatják Orbán miniszterelnököt. Végzetes félreértések sorozata: a köztársasági elnöknek hivatalból minden találkozójáról tájékoztatnia kell a miniszterelnököt (ez még a Göncz-Antall időben is így volt), ez az államigazgatás működésének egyik fontos alapelve. Nagy-Britanniában a királynő minden hivatalos találkozója előtt kéri a kormányfő (a kormányfő útján pedig a kormány) segítségét a felkészülésben. Ha tehát Áder azt gondolja, hogy a biztonsági emberei a háta mögött súgnak Orbánnak, akkor gyakorlatilag azt csinálják, amit neki kellene csinálnia. De hát milyen találkozókról lehet szó, amikről Orbán nem tudhat? Nőügyek? Régi szerelmek felidézése egy kávéházi asztalnál? És most Áder egy merész húzással a TEK helyett a Készenléti Rendőrség embereivel veszi körül magát. És vajon miért gondolja, hogy ők nem súgnak Orbánnak?  A dolog lényege azonban más: súlyos bizalmi válság lehet a magyar politikai vezetésben, ha ilyen mélyre süllyedtek. 

Diplomáciai kislexikon: Mit csinál a diplomata?

Sokan azt gondolják, hogy főleg utazik. Mások azt képzelik, hogy a diplomata jókat eszik, sokat iszik és kényelmesen él. Igaz, a diplomata sokat utazik. Az is igaz, hogy gyakran jár előkelő társaságokba étkezni. De másrészről sokat költözik, gyakran van távol az otthonától, a család fele  olykor Magyarországon, másik fele külföldön, miközben intézni kell a dolgait otthon is, meg itthon is. A feleségek gyakran elveszítik hazai állásukat, előléptetésnél nem gondolnak rájuk, hiszen előbb-utóbb úgyis elmennek külföldre, a diplomáciai pálya sikereiért ők fizetnek alkalmazkodásban. A gyerekek világot látnak, jól megtanulhatnak egy-két idegen nyelvet, megszokják az utazásokat, az idegen kultúrákat, ám nincsenek barátaik, erős a kényszerű, szülői kötődés. Én is sok éjszakát töltöttem a forró, barátságtalan delhi repülőtéren, és dugókban izgulva a londoni repülőtérre vezető autópályán, sokat vezettem egyhangú finn autópályákon, sokszor nem ott és nem akkor pisiltem, ittam és ettem, ahol és amikor a szükség diktálta, hanem ott és akkor, amikor lehetőség engedte, diplomatának lenni azonban alapvetően romantikus foglalkozás. Van benne valami fojtott izgalom, valami titokzatosság, élni egy idegen országban, amelyet félig otthonomnak tekintek, és ahonnan végleg hazatérni olykor szívfájdító. 

A diplomata legfontosabb feladata azonban nem az evés és az ivás. A diplomata legfontosabb feladata,  hogy elemezze a  fogadó országnak azokat a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatait, amelyeket a nemzetközi együttműködés érdekében a magyar vezetésnek is ismernie kell. Az elemzésekhez természetesen hiteles – és törvényesen elérhető - információkra van szükség. A diplomáciában természetes ezeknek az ismereteknek a cseréje, többnyire annak vannak jó esélyei a megszerzésükre, aki alkalmas cserében értékes és felhasználható információkat adni partnerének. A diplomata tehát beágyazódik a fogadó országba és a diplomáciai testületbe, találkozókra, fogadásokra és vacsorákra jár,  értékes dolgokat hall, amelyek alapján  elemzéseket készíthet politikai témákról. Képeznie pedig azért kell magát, mert el kell tudnia dönteni, hogy amit hall, az értékes, legyen szó energiáról vagy új uniós szabályozásról.

Egy ilyen elemzés akkor jó, ha megnyeri a nagykövet tetszését, de természetesen nem annyira jó, mintha azt a nagykövet maga írta volna. Annak sajnos csekély az esélye, hogy a budapesti főnökök elolvassák, de azért erre is van példa. Tapasztalt diplomaták pontosan tudják, hogy mi tetszik majd a nagykövetnek és mit olvasnának szívesen a budapesti főnökök, tehát nem okvetlenül azt írják le, amit hallottak vagy netán gondolnak, hanem azt, amit a főnökök olvasni szeretnének, de olyan ravasz megfogalmazásban, hogy abban elrejtsék az igazság magvát. Bevett sablonok az ellentétpárok, az egyrészt-másrészt fordulat, a várható, elképzelhető sejthető, gyanítható, előrelátható szavak használata. A főnökök persze tudják, hogy egyes diplomaták az ő kedvükben szeretnének járni, és a diplomaták is tudják, hogy a főnökök is tudják, hogy ők is tudják.

         Természetesen senki sem várja el a diplomatától, hogy a jövőbe lásson, óvakodni kell a jóslatoktól is, mert ezek könnyen tévútra vihetik a budapesti döntéshozókat.  Kérdés, persze, hogy mennyire vagyunk merészek és vállaljuk a felelősséget a saját véleményünkért.  A nagykövetségnek nem az a feladata, hogy előre tudja egy közelgő választás eredményét, de legyenek pontos értékelései arról, hogy egy párt győzelmeesetén milyen politikát folytat majd. Én mindig hajlamos voltam keményen fogalmazni, nagyköveteim azonban rendszeresen puhítottak a szövegen.

         A diplomata ezenkívül sokat tehet Magyarország meg- és elismertetéséért, fáradozik és munkálkodik a két ország kapcsolatán, előadásokat tart, elintéz ügyeket, előmozdítja azokat. 

A diplomata akkor végzi jól a munkáját, ha be tud ágyazódni a fogadó ország társadalmi és politikai életébe. Engem már a középiskolában azzal vádoltak, hogy szeretek a társaság középpontjába kerülni, és pontosan ez az az erény, ami a diplomáciában – persze, mértékkel – hasznos. Szeretek emberekkel beszélgetni, van bennem mersz és elszántság, hogy akármilyen magasrangú politikust megszólítsak, és úgy vélem, ezekből a próbálkozásaimból sikereket is értem el. Szerencsém volt az angol nyelvvel, amelyet nem magyar iskolában, hanem Indiában tanultam meg, nem a nyelvtani szabályokkal gyötrődtem, hanem könnyedén használtam, mintha magyarul beszélnék. Munkatársaimat is arra ösztönöztem, hogy ne a nyelvtanra figyeljenek, és az sem baj, ha hibákat követnek el, hiszen az idegen nyelv használatának legfontosabb eleme a kommunikáció fenntartása.

A diplomata sokat jár fogadásokra és sok közös étkezésen vesz részt, cserében viszont fogadásokat és étkezéseket kell szerveznie. A nagyszabású fogadások ideje a kommunikáció felgyorsulásával és a diplomáciai élet nyíltsága következtében lejárt, manapság a legtöbben úgy vélik, hogy a ráfordított pénz és a befektetett munka nem arányos az ilyen alkalmakon aratott sikerekkel. Az efféle rendezvényeket hosszú előkészületek előzik meg, amelyek összefogása általában a nagykövet, vagy az Első Beosztott  feladata még azokban az esetekben is, ha a misszión esetleg dolgozik protokolláris feladatokkal megbízott diplomata. A vendéglista összeállításánál fontos szempont, hogy ne legyenek sokan, de ne legyenek kevesen se, legyenek ott fontos kapcsolataink, ügyesen szervezzük meg az ételek és italok felszolgálását (a missziók többségén a hivatalsegédek, vagy helyi alkalmazottak szolgálnak fel), a kínálat ne legyen hivalkodó, de ne legyünk azért zsugoriak sem. A vacsorák szervezésénél ügyelni kell a helyi étkezési szokásokra: a britek például délben szeretik a levest, este azonban ez már nem illik a menübe, az indiaiak szívesebben mennek vacsorázni, mint ebédelni, általában késnek, ezt azonban a háziaknak nem illik szóvátenni. A hosszú italozást és magropogtatást követő étkezés közben vidáman szellentenek és böffentenek, az utolsó fogást követően pedig szinte azonnal távoznak. Kínában az ebéd időpontja pontosan dél, a vacsoráé este hat óra. Indiában az is természetes, ha egy vendég a megbeszélt időpont helyett csak másnap jön vacsorára. Ilyenkor sem kell megijedni. Egy jó rántotta mindig kihúzza a bajból a diplomatát.

Diplomáciai kislexikon – Hogyan működik a nagykövetség?

A nagykövetségen minden és mindenki a nagykövettől függ.  A nagykövet élet és halál ura. A nagykövet szabályozza a nagykövetség életét. Nem csak a szabályokat határozza meg, de a kivételeket is. A nagykövet hóbortjai szabályokká válnak. Új nagykövetek új szabályokat alkotnak és szeretnek is új szabályokat alkotni, mert ebből érzik, hogy ők a nagykövetek. A Korábbi Nagykövetet nem zavarta, ha a diplomaták a Titkárságon beszélgettek egymással, az Új Nagykövet a titkárnőjével megüzente, hogy őt ez zavarja. A Korábbi Nagykövet gondoskodott arról, hogy a diplomaták a földszinti konyhában ásványvízhez jussanak és kávét főzhessenek, az Új Nagykövet azt mondta, hogy ezt a gyakorlatot felszámolja. A Korábbi Nagykövetet nem érdekelte, hogy melyik munkatársa mikor jön munkába és mikor megy haza (a diplomácia amúgy tagadhatatlanul huszonnégy órás szolgálat), az Új Nagykövet viszont igényt tart arra, hogy a hét végén is rendelkezhessen beosztottjai fölött.

         Ha valaki megkérdezné, hogy miért és hogyan történnek ezek a változások, azt a választ kapná, hogy azért történnek ezek a változások, mert a nagykövet ezeket a változásokat helyesnek tartja. De természetesen senki sem tesz fel ilyen kérdéseket, mert mindenki tudja, hogy a nagykövetségek így működnek – és nem csak a magyar diplomáciában, de mindenhol a világon. Ha a beosztottak mindenben a nagykövet utasítására várnak, akkor nem eléggé önállóak, ha pedig önállóan cselekszenek, akkor nem eléggé fegyelmezettek.

         -A csapatmunka híve vagyok – mondják a nagykövetek, de nem gondolják komolyan. A nagykövet csak  siker esetén része a csapatnak.

A nagykövet alatt dolgoznak a diplomaták, akik között a Primus Inter Pares  az Első Beosztott (EB), aki attól Első, hogy ő kapja elsőként a nagykövet utasításait és szidalmait, rá hárulnak mindazok a kellemetlen feladatok, amelyek végrehajtásához azonban nincs sem igazi hatásköre, sem tekintélye. A nagykövetségen ugyanis a Nagykövet az igazi és egyetlen úr, akár jelen van, akár nincs.

         Amikor a nagykövet tartósan távol van, akkor az EB lesz az Ideiglenes Ügyvivő (IÜ), és kissé beleszagolhat a hatalomba. Például ő kérdezheti meg a titkárnőtől reggelente, hogy mi újság?, ő használhatja a nagyköveti autót,  felesége pedig nagykövetnének képzelheti magát. Amikor én IÜ voltam, soha nem használtam a nagyköveti autót és a feleségem soha nem képzelte nagykövetnének magát, a titkárnőm viszont mindig megsértődött, ha nem kérdeztem meg tőle, hogy mi újság?

         A nagykövetség munkarendje is a nagykövettől és a helyi adottságoktól függ. Egyes missziókon a diplomaták hetente értekeznek, itt kellene elmondaniuk, mit csináltak az elmúlt héten és mit csinálnak a következő héten. Nem állítanám, hogy ez eszmecsere, mert eszméket ritkán cseréltünk. Többnyire alkalom arra, hogy a nagykövet szerepeljen a diplomatái előtt és bebizonyosodjon, hogy mindenben föléjük magasodik, a diplomaták pedig arra használják, hogy érdemeket szerezzenek. Az értekezletet többnyire a nagykövet azzal nyitja meg, hogy legyünk rövidek, majd esze ágában sincs rövidnek lenni, sőt, inkább hosszan beszél, beosztottjait pedig türelmetlenkedve sietteti, mert nem kíváncsi arra, hogy mit is gondolnak. 

A diplomaták jegyzetfüzettel és tollal jönnek az értekezletre, hogy azt a látszatot keltsék, miszerint érdeklődést mutatnak majd a nagykövet és egymás szavai iránt. A szorgalmasabbak az értekezlet első percében felírják egy üres lap tetejére a dátumot, a stréberek még alá is húzzák, aztán várnak, hátha elhangzik valami érdemleges. Érdemleges azonban nemigen hangzik el. Az igazi információ nagy kincs, senki sem szereti megosztani másokkal. A nagykövet számára többnyire a delegációk érkezése az igazi esemény, mert az ilyen alkalmakkor bizonyíthatja kiválóságát hazai főnökei előtt. Ezért, ha delegáció érkezéséről kap hírt, azt az értekezleten jelenti be, a diplomaták pedig szorgalmasan felírják jegyzetfüzetükbe az időpontot és az esetleges tennivalókat. Én soha nem vittem magammal jegyzetfüzetet, egy alkalommal a nagykövet meg is kérdezte, hová írom fel mindazt az érdemlegeset, ami elhangzik.

         -Megjegyzem – feleltem.

Amikor a nagykövet végre befejezi a szavait, következik az EB. Ő is szeretne hosszan beszélni, de alig kezdi el a mondanivalóját, a nagykövet máris az órájára pillant, jelezve, hogy nincs ideje a sok sületlenséget végighallgatni. Hasonló elbánásra számíthatnak a többiek is, ezért én mindig rövidre fogtam, sokszor inkább meg sem szólaltam.

Elképzelhető az is, hogy a nagykövetség munkatársai nem értekeznek rendszeresen, és olyan is lehet, hogy egyáltalán nem értekeznek. A diplomaták általában elégedetlenek a nagykövet vezetési módszereivel, tehát ha van értekezlet, akkor az a baj, ha nincs, akkor azt kifogásolják.

A nagyköveteknek természetesen vannak kedvencei és kijelölt áldozatai. Sorsuk többnyire hamar megpecsételődik, akárcsak gimnáziumban a tanulóké. Gyorsan eldől, ki milyen osztályzatot kap majd év végén. Kedvencek azokból lesznek, akik tudják, hogy hogyan kell a nagykövet kedvében járni és a kedvében is járnak. A nagykövet ugyanis szeret fontos lenni, el is hiszi magáról, hogy fontos és szereti, ha fontosságát mások is elismerik és méltányolják.

         A nagykövetségen minden hivatalos ebéd és vacsora fontos. A nagykövet többnyire maga dönt a menü ügyében, ellenőrzi a rezidencián a terítést, aztán felöltözik és várja a vendégeket. Ha a nagykövetségről még valakit meghív, annak illik legalább negyed órával a vendégek előtt érkeznie. Reméljük, jól sikerül. Ezt persze, nem gondoljuk komolyan. Csak éppen úgy teszünk, mintha komolyan gondolnánk.

Minden ebéd és vacsora sikeres. Ahogyan minden fogadás, amit mi rendezünk, vagy amin részt veszünk, jól sikerül, minden rendezvény, amit mi rendezünk, sikeres. Ha sokan jönnek el, akkor azért, ha kevesen, akkor azért. 

A nemzeti ünnepi fogadás különösen nagy esemény, a nagykövetség minden munkatársa hosszú ideig készül rá, és mindig nagyon sikeres. A nagykövet úgy tesz, mintha minden szálat a kezében tartana. Bejárja az épületet, észreveszi, hogy poros a lépcsőház korlátja.

-Robikám – mondja szemrehányó hangon a gondnoknak – ezt le kell törölni.

-Senki sem látja, mert úgyis rossz a világítás – feleli a gondnok.

-Akkor cseréld ki az égőket – érvel a nagykövet.

-De azt meg nem bírja el a hálózat – érvel a gondnok.

-Miért ne bírná el a hálózat? – a nagykövet itt hibázott, számára idegen terrénumra téved.

-Mert a konyhában villanysütők vannak, fogadás alatt pedig mindegyiket bekapcsoljuk – feleli Robi magabiztosan.

-Rendben – vonul vissza a nagykövet. – De majd gondoljunk a hálózat megerősítésére.

A gondnok bólogat. Harminc éve hallgatja a nagykövetek ködös utasításait, már megedződött. Tudja, hogy ha az ember nem akar valamit  megcsinálni, akkor csak kifogást kell keresni hozzá. És igaza van. A nagykövet ekkor ráun a dologra, úgy gondolja, hogy számára már terhes, egyszersmind kicsinyes is a feladat, de nem szívesen civakodna a gondnokkal, ez ugyanis méltóságán aluli. Ezért benyit az EB irodájába, aki éppen a közel-keleti helyzet értékeléséről ír jelentést.

-Most ne ezzel piszmogjál – szól rá barátságtalanul -, inkább a takarítással foglalkozzál. Ez a követség egy kupleráj.

Majd kimegy. Ő elvégezte a dolgát.

A nagykövet szeret kis dolgokkal személyesen foglalkozni. Szeret felügyelni előkészületekre. Még a konyhába is ellátogat. A nagykövet úgy tesz, mintha ő értene mindenhez a legjobban. Belekóstol a pörköltbe.

         -Jó lesz – csettint. – De nem hiányzik belőle egy kis paprika?

         A szakács bólint, úgy tesz, mintha már ő is gondolt volna rá. Tudja, hogy a nagykövet nem ért a konyhaművészethez, azt is tudja, hogy a pörköltből nem hiányzik a paprika, de éppen most szeretne engedélyt kérni tőle a kis, szolgálati lakás kifestéséhez, ezért maga is belekóstol és úgy tesz, mintha csakugyan kevés lenne a pörköltben a paprika. 

A fogadások sokféleképpen zajlanak, mégis mindegyik egyforma.  A rendelkezésre álló helyiségek általában nem alkalmasak két-háromszáz vendég meghívására, és ami ennél fontosabb, etetésére és itatására. Ahogy gyülekezik a közönség, szükségszerűen egyre többen beszélnek egyszerre kis- és nagyobb társaságokban,  egyre nagyobb a hangerő, a végén már mindenki kiabál, de senki nem hallja pontosan a másikat.  Rosszabb esetben kevesen jönnek el, akkor  mindenki jobban érzi magát, csak a nagykövet nem érti, hogy miért nem jöttek többen.  Aztán elérkezik a várva-várt pillanat: a vendégek a büféasztalhoz furakodhatnak,  púpozottra szedték a tányérjukat, leállnak enni,  hogy újra- meg újra vehessenek a finomságokból, így nem tud létrejönni a természetes körforgás. Persze vannak élelmes tolakodók, különösen Kínában,  akik minden szégyenérzetről és udvariasságról megfeledkezve a hátsó sorokból nyomulnak. Egyes fogadásokon olyan tömeg van, hogy mozdulni nem lehet, egy-egy vörösboros pohár biztosan megborul, olykor-olykor még egy-egy pörköltnyom is kerül a nyakkendőkre. Egyes nagykövetek ráadásul elvárják, hogy a diplomaták ilyenkor szocializáljanak, ám a fogadások komoly, vagy akár félkomoly  beszélgetésekre sem alkalmasak, az igazán fontos partnerek pedig fogadásokra már nemigen járnak el. Régen divatban volt még a koktélparti, egy-egy pohár bor és olivabogyó, vagy apróbb szendvics kíséretében, ám a műfaj népszerűsége leáldozóban van. Az elektronikus kapcsolatteremtés idején már senki sem szeret hosszú időt autóban tölteni azért, hogy lássa azokat az arcokat, amelyeket néhány nappal korábban látott és akkor sem kapott tőlük használható információt.

         A nagykövetség életének jelentős pillanatai a hivatalos látogatások. Miniszter, miniszterelnök, államfő. A diplomácia egyik alapszabálya, hogy utólag minden látogatást jól sikerültnek értékelünk, mégpedig azért, mert másképpen nem is sikerülhet. Mindenkinek ez az érdeke. A sikerért természetesen  elsősorban a nagykövetet illeti a dicséret. Az elutazás előtti utolsó pillanatban az ő kezét szorítja meg a miniszterelnök vagy a miniszter, neki köszöni meg azt a sok munkát, amit ebbe a látogatásba áldozott. És persze a munkatársaidnak is köszönöm. A nagykövet szerényen bólint, igyekszik kifejezni örömét, amiért megdicsérték és csakugyan örül is. A repülőgép felszáll, a nagykövet fellélegzik, egy pillanatig még elgondolkodik azon, hogy megdicsérje a munkatársait, de aztán meggondolja magát. Végtére is őt dicsérte meg a miniszterelnök vagy a miniszter és ő ezt a dicséretet meg is érdemelte, igaz, hogy volt egy elejtett megjegyzés a munkatársaknak szánt köszönetről, de ezeket az elejtett megjegyzéseket nem kell mindig komolyan venni.  Azután a kifutópályát figyeli. Tudja, hogy nincs kellemesebb illat a világon, mint a távozó delegációt szállító repülőgép hajtóműveiből kiáramló kerozin édeskés szaga.

A nagykövetség jobbágyai a nem-diplomata (szaknyelven adminisztratív) beosztottak: titkárnő, szakács, hivatalsegéd, sofőr, különböző kisegítők. Bérük jelentősen alacsonyabb a diplomatákénál, kisebb lakásban laknak, nincsenek nemesi előjogaik. Emiatt rendszeres a morgolódás, amit általában az EB-nek kell meghallgatnia. A diplomaták többsége szerint a nem-diplomaták örülhetnek annak, hogy külföldön dolgozhatnak, a nem-diplomaták azt gondolják, hogy a diplomaták nem dolgoznak, csak élvezik a diplomata-élet megszámlálhatatlan előnyét, vedelik a whisky-t és állandóan kaviárt zabálnak. A morgolódás azonban nem igazán komoly, ugyanis közeledik az a pillanat, amikor a nem-diplomata beosztott hosszabbítási kérelemmel fordul nagykövetéhez, aki ilyenkor többnyire annak alapján dönt, hogy a nem-diplomata beosztott sokat vagy keveset morgolódott-e. A nem-diplomaták egy része ráadásul nem mindig szeret nyelveket tanulni, mert azt gondolják, hogy nyelvtudás nélkül is lehet boldogulni.

És többnyire lehet is.

Amikor megérkeztünk Pekingbe, a hivatalsegéd és a nagykövetségi szakács is azt tanácsolta, hogy a „Tejfölös kislányok” nevű boltban vásároljunk  élelmiszert, ott a legnagyobb a választék, és a kislányok beszélnek magyarul. A „Tejfölös kislányok” valójában egy általános iskola büféje volt, szegényes kínálattal,  a két fiatal kiszolgálónő csakugyan néhány szót beszélt magyarul, és tudták énekelni a Boci, boci, tarka, se füle, se farka, című népdalt, amit szabad óráiban a nagykövetség szakácsa tanított meg nekik. Az, hogy viszontlátásra, már túl nehéz volt nekik, helyette Szerbusz, Ikarusz-szal köszöntek el a magyar vásárlóktól.