Ez kínaiul lesz

A kínaiaknak soha nem volt szükségük idegen nyelv tudására, valahogy mindig boldogultak nélküle, külföldön is. Amikor először jártam Amerikában, ottani ismerőseim mesélték, hogy a kínai közösség számos tagja nem is próbálkozik meg az angol nyelv elsajátításával, kínai újságot olvasnak, kínai televízióadót néznek. Pekingben a fiatalok már érzékelik, hiába beszéli másfél milliárd ember a kínai nyelvet, a nemzetközi elszigeteltséget csak úgy lehet feloldani, ha egyre többen tanulnak angolul, ám ez még mindig nem általános. A nagyvárosokban elterjedtek az angol utcanevek, feliratok, a közlekedéssel tehát nincs gond. Ott van azonban a gondolkodásbeli különbség, a már korábban is említett civilizációs szakadék. Amint máshol írom, a kínai  úgynevezett betűnyelv, és ennek komoly mentális hatásai is vannak. A struktúra távol áll az európai nyelvekétől. Az egyszótagos nyelvek osztályába tartozik, azaz nagyrészt egytagú változatlan, tehát nem hajlított, vagy ragozott hanem végződés nélküli szavakból áll. Minden szótagot négyféleképpen lehet hangsúlyozni egyenletesen magas, emelkedő, emelkedő-majd-eső, és eső szerint változik a jelentéssel. Ebből adódik, hogy az európai fül a kínai nyelvet éneklő nyelvnek hallja. Némely szótagnak 50-60 jelentése is lehet. A tárgyakat ábrázolásukkal jelölik, ilyen például a hegy, a ház, fa, nap, hold jele. Mindenki, aki csak a képek jelentését ismeri, úgyszólván a saját nyelvét olvashatja és értelmezheti azokat anélkül, hogy ismerné a nyelvet. A nyelvek szerkezeti különbségei miatt a kínai szövegek fordítása nagyon nehéz.       

  

A kínaiak emiatt is nehezebben gondolkodnak áttételekben, idegen nyelvre történő fordítások gyakran nevetségesek. Angolul tudóknak két fényképet is készítettem a Nagy Fal kötélvasútjának irányítófülkéjéről, hasonló borzalmányok olvashatók éttermek amúgy nagy gonddal megtervezett étlapjain, vagy különböző külföldieknek címzett ajánló- és reklámfeliratokon. Kedvenc vendéglőnk, a Home Away tulajdonosának felajánlottam, hogy ingyen megírom az angol étlapjukat, amit nagy örömmel fogadott is, és miután egy neves szálloda közelében működött, ezt követően forgalma is fellendült.

Lakóparkunk, a Capital Paradise munkatársai is igyekeztek: annak a buszjáratnak a vezetői, akik óránként szállították a többségében külföldi utasokat a belvárosba, nyelvtanfolyamra jártak és a végállomásokon gyűrött füzetekből szorgalmasan magolták a szavakat. Különösen kedvelték a Sorry  kifejezést, amit akkor is használtak, ha a busz elindult, vagy megállt, minden nap- és évszakban a Good Morning, boss köszöntést, rejtélyes okokból a Happy Christmas-t ami a „kellemes hétvége” helyett, valamint hétfőn reggel hangzott el.

Utcai bűvész

Peking egyik legforgalmasabb kereszteződésében, a buszok, gépkocsik, kerékpárosok nyüzsgő, sűrű, zajos forgatagában áll egy fiatal férfi. Amikor azt írom, hogy forgatag, az európai ésszel amúgysem fogható fel. 

A fiatal férfi vékony, fekete filcpapucsot, vörös öltönyt, vörös csokornyakkendőt visel. Színes tollpelyheket helyez papucsa orrára, majd onnan azokat végtelen ügyességgel a hajára libbenti. Nem figyel rá senki, ő sem néz sehová, csak összpontosít. A tollpelyhek hibátlanul célba érnek egymás után.

         Világszám. 

Terike biztosan szólt a Főnöknek

Néhány évvel ezelőtt komppal keltünk át Visegrádról Nagymarosra (micsoda nagyszabású, sokat sejtető kifejezés: átkelés – valójában néhány perces recsegés-ropogás a Dunán),  a komp egy meglehetősen elhasznált, fekete füstöt pöfögő, a szétesés határán úszó  motoroshajó, kötelekkel hozzá erősített uszály, két végében felhúzható rámpa éppencsak eléri a part szegélyét,  azon kell az autóknak le- és felgördülniük), a legénység két kemény tekintetű, borostás, unott arcú, nyilván korán életcélt tévesztett legény, szájukban cigaretta lóg,  szóval átkeltünk. A folyóparthoz vezető lejtőn sorjáztak a járművek, így magam is járművemmel, benne családtagjaimmal. Feleségem szállt ki, megszokott önfeláldozásával és feudális alávetettsége révén, hogy az értelmetlenül távolra épített, lépcsőn megközelíthető pénztárnál jegyet vegyen. Lehetne közelebb is a jegypénztár, vagy, mondjuk, lehetne jegyet venni a hajón – de nincs közelebb a jegypénztár, nem lehet jegyet venni a hajón. Valamiért. Így alakult ki. Lehet, hogy Terike, a jegypénztáros már szólt egyszer a Főnöknek, hogy kényelmesebb lenne az autósoknak, ha, mondjuk, a szakadó esőben nem kellene mászkálni az amúgyis síkos kövezeten, a Főnök azonban kedvesen bár, de határozottan arra intette Terikét,  hogy törődjön a maga dolgával, ne akarja átszervezni a hajóközlekedést a Dunán. Tehetséges nép a magyar, vitán felül, mint sokan állítják, ám konkrét helyzetekben meg ügyetlen. Hiába, a sokszáz éves külföldi elnyomás kiszívta az önbizalmunkat. Ilyenkor persze mindig arra gondolok, hogy a finnek is ötszáz évig éltek idegen elnyomás alatt, de hát mások példája bennünket nem vigasztal. Miután feleségem kiszállt, behúztam a kéziféket, sebességbe helyeztem a sebességváltókart és beszélgettem a hátsó ülésen ülő gyerekeimmel. Társadalmi beágyazottságomnak hála, személygépkocsim jó márkájú, műszaki állapotát folyamatosan magas szinten tartom, gyermekeim nevelésünk eredményeképpen türelmesek, okosak, még csak figyelmeztetni sem kell őket arra, hogy a sebességváltókart rugdosni ilyen helyzetben  nem szerencsés. Időnk van, mert mindig úgy tervezzük az utazást, hogy ne kelljen kapkodni, inkább várunk, mint sietünk, gyerekeink is sokat utaztak, tudják, hogy a sikeres utazás titka a pontos indulás. Az  életformám is így alakult. Szerencsés pasasnak számítok tehát Közép-Európában. De azt is tudom, hogy ez nem általános. Sokan nem ilyen szerencsések: ők veszik a használt autót, amivel már korábban is gondok voltak, de ezeket eltitkolták, pénzt kellett volna áldozni a karbantartásra, de mindig ez az a pénz, amit nem karbantartásra áldoznak, ez a sorstragédia első eleme, hogy azt gondoljuk valamiről, történetesen éppen a kézifékről, hogy nincs jelentősége, mindig sietni kell, mert mindig késésben vagyunk, „át kell kelni” a gyerekorvoshoz, el kell érni a kompot, a gyerekek azonban nem tudnak sietni, minél jobban siettetjük őket, annál kevésbé tudnak sietni, és minél inkább kellene sietni, annál kevésbé tudnak, a komp menetrendje és az orvos fogadóórája szigorú, és akkor elérkezik a pillanat, a sorstragédia visszafordíthatatlan pillanata, az apa, aki tudta, hogy az autója rozoga, sejtette, hogy a kézifék megbízhatatlan, mégiscsak kiszáll jegyet venni, mert a kikötő pénztárában dolgozó Terike hiába mondogatta a Főnöknek, hogy ez így nem jó, hogy az autóvezetőknek kell szaladgálniuk a pénztárhoz, meg lehetne ezt oldani okosabban is, a Főnök azonban barátságosan megveregette Terike hátát, hagyja csak másra a szervezést, Terike,  és sem Terikét, sem a Főnököt nem érheti sem rossz szó, sem megrovás, hiszen csak úgy cselekedtek, mint mi, mindnyájan, tehetséges nép vagyunk, de évek óta nézzük a bizonytalanul kikötő kompokat, a meredek lejtőn sorjázó autókat, a rossz burkolatú utakat, amelyek közvetve számos baleset okai, ám ezért a karbantartókat és a tervezőket nem érheti sem rossz szó, sem megrovás, hiszen magunk is ilyenek vagyunk,  egy budai utcasarkon egy autó két éve kidöntötte a balra kanyarodni tilos táblát, azóta mindnyájan balra is kanyarodunk, számos baleset is volt ott, az önkormányzatnál azt mondják, nem az ő dolguk, nem is tudják, pontosan, kinek a dolga, a rendőrség azt mondja, nem az ő dolga, ez a közterületfenntartó dolga, ott meg azt mondják, ha majd az önkormányzat szól, megnézik,  ott is van egy Terike, aki szólt a Főnöknek, de a Főnök legyintett, vannak ennél fontosabb dolgok, persze, mindig mindennél vannak fontosabb dolgok,  egy évvel ezelőtt egyszer még a képviselőmet is kerestem, de az irodájában csak egy tarka otthonkát viselő nénit találtam, aki keresztrejtvényt fejtett, a képviselő úr nagyon elfoglalt, mondta, nincs ideje ilyen apróságokkal foglalkozni, de mindenesetre felírta a nevemet és a telefonszámomat egy kockás füzetbe, hogy majd visszahívnak,  jó ez így is, vajon kinek vagy minek van ma olyan tekintélye, ami változtatást kényszerítene ki, persze, ezek nem nagy dolgok, látszólag a kézifék állapota sem nagy dolog, mindnyájan látjuk, hogy milyen sorsuk van a mozgáskorlátozottaknak fenntartott parkolóhelyeknek, miközben már nem hiszünk a mozgáskorlátozottaknak kiadott engedélyeknek sem, egy televíziós műsorban bemutatták, hogyan lehet ilyenek viszonylag könnyen és olcsón vásárolni, az ember azt várná, hogy na, ebből aztán nagy botrány lesz, de nem lett botrány, semmi sem történik, hiába, a közállapotok, mondjuk, pedig a közállapotok mi magunk vagyunk, és most már mi magunk is elkoptunk ebben a harcban, hogy szóljunk a szabálytalankodóknak, a törvényszegőknek, de senkit sem érhet rossz szó vagy megrovás, és akkor egyszercsak elérkezik az apa életében a sorstragédia kiteljesedésének pillanata, még éppen időben érkeznek a komphoz, sietve kiszáll az autóból, hátrahagyva családját a rosszul, balesetveszélyesen épített lejáraton, biztosan számtalanszor cselekedett már így, és a kézifék, amíg bírta, tartotta az autót, de most, éppen most már nem bírta, és az apa, akinek szemefénye a három gyerek, az élete értelme, amiért szerény életében annyi áldozatot hozott,  lesz maga a gyilkosuk. Anya segíts, de már nincs segítség. Lett volna, de most már nincs. Nincs más felelős, nincsenek tanúk, nincs Terike, nincs Főnök, nincs senki. Marad a bíróság. Az ügyet, ugye, muszáj tárgyalni, mert, ugye, egy ügy ma Magyarországon, a mi igazságszolgáltatásunk rendszerében nem maradhat lezáratlan. Az apának nem jutott neves ügyvéd, ebben a dologban a neves ügyvédek nem találnak fantáziát. Tisztességes, pontos ügyvédje van, aki azonban nem tud szembemenni az igazságszolgáltatással. Meg kell úszni, valahogy.  És ott vannak a bizonyítékok. A kézifék, meg a kulcs. Hogy milyen állásban van. A tisztességes rendőrségi szakértő is mutatja, hogy hát bizony. Gondatlanság.  A komplejáratok azóta is veszélyesek, Terike időnként szól a Főnöknek, a Főnöknek azonban mindig van más dolga. Így van ez. 

Olimpia után, másnaposan

Először persze nagy volt az eufória, végülis olimpia csak négyévente van, minden szem a nemzeti lobogón, a riporterek hangja elcsuklik, a magyar persze sportnemzet (sokféle nemzet vagyunk, éppen  azok vagyunk, aminek lennünk kell, ami kell, Semjén Zsolt szerint például világnemzet), nagy volt a készülődés, miközben a realisták már felhívták a figyelmet arra, hogy számos sportágban gyengébbek vagyunk, mint a klasszikus időkben (torna, vizilabda, birkózás), nem untatom az olvasókat, nem ez a lényeg. Borkai Zsolt már előre számolt. Szóval voltak előjelek, de Magyarországon nem szeretnek figyelni az előjelekre. A lényeg megint az önámítás, a szereplési kényszer, amit most aztán a legmagasabb csúcsokra járatott a tervezett 2024-es budapesti olimpia reménye. A köztársasági elnök ebből az alkalomból bejárta Dél-Amerikát, hogy foglalkozzon ott élő magyarjaink lelkével, megjelent a játékok végére Viktor is, rosszkedvűen jött-ment zsebredugott kézzel, és már akkor benne volt a levegőben, hogy  valahogy az egész nem úgy sikerült, ahogyan tervezték. Az lett volna a jó, ha minden számot mi nyerünk. Most éppen az derült ki, amit minden férfi tudott: mindent a nők csinálnak jó, pontosabban mindent jobban csinálnának, ha hagynák őket.

         Szóval Orbán nem elégedett. Először minden alattvaló elégedett volt, az M1 riporterei a végsőkig számoltak, hogy a régióban, a szubrégióban, szóval leköröztünk mindenkit, különösen azok voltak lelkesek, akiknek az állása kötődik az elégedettséghez, aztán Orbán Viktor azt mondta, hogy ő bizony nem elégedett, és annyira nem elégedett, hogy jobb lesz, ha átszervezik a magyar sportképzést, mert megint nincs idő, megint késésben vagyunk, mint mindig. Persze, jó lenne egyszer összeszámolni (ami lehetetlen), hogy ebben az országban hány ember és milyen hatékonysággal foglalkozik sportszervezéssel,  hányan képezték ki magukat sportközvetítésekre, hányan és hogyan szóltak bele a felkészülésbe. Szóval Orbán Viktor egyszercsak azt mondta, hogy nem elégedett és akkor már azok, akik korábban olyan elégedettek voltak, kissé gondterheltek lettek és ilyenkor következik az átszervezés, ami a magyar közélet egyik legsebezhetőbb pontja. Először meg kellett volna vizsgálni, hogy csakugyan olyan nagy tragédia történt Rióban? Végtére is egy kis, közép-európai ország vagyunk, most ennyire futotta. Vagy volt valaki, aki figyelte a brit tapasztalatokat, azokat a pénzügyi és szervezeti változásokat, amelyeket ők hajtottak végre egy sikeres olimpiai szereplés érdekében?

      Igen, az  átszervezés. Rosszabb szó, mint a tatarozás.  Borkai Zsolt újraszámol. Magyarországon, ezt mindenki, aki dolgozott közhivatalban, tudja.  Így hullajtotta el a Fidesz 2010-ben a közlekedési és a környezetvédelmi tárcát, aminek az árát most is sokan (nem ők) fizetik. Átnevezések, táblacsere, szobabeosztás, telefonelosztás, kutatás elveszett akták után, aztán persze szép lassan minden működni kezd (ugyanúgy, mint korábban), csak éppen az az idő nem jön vissza, amit az átszervezésre fordítottak. De arra is van forgatókönyv: ha az átszervezés miatt csúsznak a programok, mindenki megkönnyebbül, az átszervezés varázsszó.

         Azt azonban senki se gondolja, hogy Magyarország egyik legkaotikusabb, legszerteágazóbb tevékenységével foglalkozó főhatóság lesz képes hatékony sportszervezésre. De nincs baj: mindig lesz mód átszervezésre és mindig lesznek, akik bólogatnak.

         

Futárút 1956

Athénban még minden rendben volt. A két futár, Solymosi elvtárs és Tanító elvtárs a nagykövetségi gépkocsival, egy diplomata kíséretében hajtott ki a Hellinikon repülőtérre, miközben vasmarokkal szorították a titkos iratokkal és a külképviseleteknek szánt dollárkötegekkel tömött fekete, szkáj futártáskát és pillantásukat le nem vették róla. Hivatásos futárok voltak, járták a világot. Tartásuk egyenes, tekintetük komor és felelősségteljes. Más ember örömét lelte volna abban, ha utazgathat a világban, ők azonban ezt munkának tekintették, nem pedig élvezetnek.

         -Mi újság Budapesten? – fordult hátra a kocsiban Solymosi elvtárs, a főfutár a mögötte ülő harmadtitkárhoz, aki a futárfogadó diplomata volt.

        -Minden a legnagyobb rendben, Solymosi elvtárs – biccentett készségesen a diplomata. Ő is tudta, hogy a futárokat szoros kapcsolat fűzi illetékes belügyi szervekhez, amelyeket diplomáciai körökben senki sem szokott ennél pontosabban megnevezni. Nem is nagyon kellett. A diplomatának ezért esze ágában sem volt elmesélni, hogy egész éjszaka a Deutsche Welle adását hallgatta, onnan értesült arról, hogy Magyarország számos egyetemén diáktüntetések robbantak ki.

         -Helyes – felelte Solymosi elvtárs. Rutinmozdulattal megérintette zakója alatt lapuló kézilőfegyverét. Ő volt a testesebb, fiatalkorában atletizált. A szabályok szerint az éjszakát is közös szobában töltötték. Az éberség, ugye, mindennél fontosabb. Megérkeztek a repülőtér forgalmi épülete elé, a gépkocsivezető szolgálatkészen kiemelte a bőröndöket a Mercedes csomagtartójából, a két futár pedig a diplomata munkatárs kíséretében a jegykezelő pulthoz ment, kiváltották a beszállókártyát az isztambuli Sabena-járatra.

         -Küldjél értesítést a Központnak és Ankarának is – adta ki az utasítást a főfutár a diplomatának, mielőtt beléptek a tranzit területére. A megjegyzés felesleges volt, valamennyi nagykövetségi beosztott pontosan tudta, milyen feladatai vannak a futárutak adminisztrálásában. A harmadtitkár azonban rezzenéstelen arccal bólintott, sőt, mosolyogva integetett a két férfinek, majd megkönnyebbülten felment az emeleti étterembe, ahol a gépkocsivezető már várta őt és a konyakot is megrendelte. Koccintottak.

         -Végre elment ez a két fasz – mondta a diplomata. Kipillantott a betonra, ahol éppen üzemanyaggal töltötték fel a belga légitársaság Convair típusú gépét.

         A futároknak Isztambulban néhány órát várniuk kellett a török légitársaság belföldi gépére és csak este kilenckor indultak tovább Ankarába. Tanító elvtárs el is álmosodott. Általában korán ébredt, de most hamar elnyomta az álom. Akkor ébredt fel, amikor a kis  Fokker futóműve földet ért a repülőtér leszállópályáján. Az épületbe érve Solymosi elvtárs tekintetével azonnal a nagykövetségi futárfogadó elvtársat kereste, de senkit sem látott. Az érkezési területen csak néhány török atyafi kószált. Ilyen esetre még nem volt példa hosszú futármúltja során. Hogy nem várták volna a repülőtéren. Pedig az értesítést megkapták még Budapestről és biztosra vette, hogy Athén is elküldte a megfelelő jelzést. Igen, késett a járat, a nagykövetség munkatársának azonban ilyen esetekben is kötelessége a végsőkig kitartani, ellenkező esetben fegyelmivel sújtják és hazarendelik.

-Mi az isten fasza van itt? – nézett Tanító elvtársra Solymosi. – Hol a picsában vannak ezek?

Kiváltották a csomagjaikat és kiléptek a zsúfolt, sötét járdára.

-Taxit kell fognunk – szögezte le Tanító elvtárs.

-A taxi nem biztonságos – utasította el a javaslatot Solymosi.

-De hát itt sem maradhatunk – vélekedett Tanító.

-Menj el és telefonálj a követségre – adta ki az utasítást Solymosi elvtárs.

Tanító elvtárs kelletlenül elindult, hogy keressen egy fülkét, előtte még aprópénzt is kellett szereznie, Solymosit pedig közben megrohanták a kétségek. Belügyes ismerősei  már a Rajk-temetés után mondogatták, hogy ebből még lehetnek bajok, de hát persze, az ilyesmi vélekedést imperialista forrásból származó felesleges aggodalmaskodásnak tartották.

A nagykövetségen senki sem vette fel a kagylót, így Solymosi és Tanító a szabályokat megszegve taxival indult a misszióra. Majd félórás út után szálltak ki a kocsiból és becsengettek az elhagyottnak látszó villa kapuján. Némi várakozás után megjelent egy hivatalsegéd és megkérdezte, hogy mit akarnak.

-Hogy mi mit akarunk? – kérdezte felháborodva Solymosi. – Mi vagyunk a futárok.

-Az lehet – mondta a férfi, aki Solymosi megfigyelése szerint enyhén alkoholista befolyásoltság alatt állt. – De bennünket ez már nem érdekel.

-Mi az, hogy bennünket? És mi az, hogy nem érdekel?

-Budapesten győzött a forradalom. Mi pedig a forradalmi kormányt akarjuk szolgálni.

-Miről beszél, maga szerencsétlen? – kérdezte erre a főfutár. – Inkább engedjen be.

A hivatalsegéd kinyitotta az ajtót, Solymosi és Tanító megragadták a csomagjaikat, és felmentek a nagyköveti irodába, ahol együtt találták a diplomatákat és családtagjaikat. Valamennyien italoztak és népdalokat énekeltek. Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország.

-Mi történik itt, Sebestyén elvtárs? – vonta félre  Solymosi Sebestyén Bódogot, a nagykövetet.

-Többé nem vagyok az elvtársad – szögezte le elszántan Sebestyén. Testes, őszülő férfi volt, vasmunkásból lett diplomata. - Elegünk volt a szocialista önkényből. -  Arra kérlek benneteket, hogy tegyétek ki az asztalra a szolgálati fegyvereteket és a pénzt. Az iratokra nincs szükségünk. Már nem tartozunk a bolsevista seggnyalók bandájához. A független magyar kormányt kívánjuk szolgálni.

Solymosi egyetlen szó nélkül engedelmeskedett. Érezte ő még a budapesti elindulás előtt, hogy ebből még baj is lehet. Tanító elvtárs némi csalódottsággal nézett a főfutárra, miközben a hivatalsegéd elmélyülten a futártáska tartalmát vizsgálgatta.

-Mi testületileg menedékjogot kérünk az amerikai nagykövetségen – folytatta a nagykövet -, ti pedig itt maradtok. Aztán boldoguljatok, ahogy tudtok.

Néhány perc múlva csakugyan távoztak, Solymosi kettesben maradt a nagykövetség épületében Tanítóval. Ittak egy korty whisky-t,

-Mi lesz most? – kérdezte tőle Tanító.

-Semmi – felelte ő. - Mi a lófasz lenne?

Két évvel később Solymosi még mindig futár volt, és egy alkalommal  Amerikában járt. Első este New Yorkban kiment sétálni, a főpályaudvarról felhívta Budapesten Ildikót, akit azóta sem vett feleségül, aztán egy csomag Lucky Strike cigarettát vásárolt az egyik kioszkban. A férfi, aki kiszolgálta, Sebestyén Bódog volt. Solymosi egy dollárossal fizetett, Sebestyén visszaadta az aprót.

Úgy tettek, mintha nem ismernék egymást.

A Delhi-spuri

Az Indiába érkező magyarok legjobban a hasmenéstől féltek. Sokan már a repülőgépen marokszám kezdték Sulfaguanidin-nal, ami a trópusi körülmények között teljes mértékben hatástalan volt. Persze, elismerem, nem kellemes dolog. Az emberből feltartóztathatatlanul ömlik a béltartalom, úgy tűnik, se vége, se hossza. Különösen akkor kell összpontosítani, ha az ember hirtelen a klasszikus, guggolós változattal 

kerül szembe.  
Nem volt  kivétel Losonczi Pál, az akkori Elnöki Tanács elnöke sem, aki valósággal rettegett az efféle dolgoktól.

         -És mi lesz, ha tárgyalás közben jön rám? – kérdezte a nagykövettől idegesen, akivel már számtalan alkalommal történt hasonló.

         -Előfordulhat – felelte a nagykövet.

         -És kiérek időben?

         -Kizárt dolog – bólogatott a nagykövet.

Félni amúgy felesleges volt, egyszerűbb az első napokban átesni a Delhi-spurin, aminek megfelelője a Bombay-roham és a Kalkutta-vágta, a félelelem azonban erős érzés és nincs ellene gyógyszer.  

És ha az ember fél valamitől, az sokszor be is következik. Szántó volt a leggyávább, akivel az öt év során találkoztam. Egy kartondoboz konzervet és több liter ivóvizet hozott magával, mert úgy tervezte, hogy kéthetes tanulmányútja során nem szeretne indiai ételt és italt magához venni.

         -Ezt nem tanácsolom – mondtam neki, miközben a repülőtérről a város felé hajtottunk. – A hasmenés…

         -Nem szeretnék hasmenést kapni – mondta rémült arccal. 

         Megvontam a vállam. Én csak egy kultuszminisztériumi kiküldött vagyok, gondoltam, nem lélekgyógyász.

         Másnap éjjel kettőkor megszólalt a telefon. Szántó volt a vonalban.

         -Hasmenésem van – mondta kétségbeesetten.

         Azt feleltem, hogy nagyon sajnálom, reggel majd elmegyünk az orvoshoz.

         -Lehet, hogy nem érem meg a reggelt. Ilyen hasmenésem még nem volt az életben.

         -Ez a Delhi-spuri. Pontosan tudom, magam is átéltem.

         -De hát hogyan kaptam? – kérdezte. – Még egy teát sem ittam.

         Azt feleltem, hogy erre nem tudok válaszolni.

         -Éjszakai ügyelet nincs? – faggatott tovább. De már nem volt ideje megvárni a válaszomat, elszólította a bélműködés.

         Reggel elvittem orvoshoz, aki felírta a szokásos karamellízű folyékony gyógyszert, biztosította a sápadt és végsőkig elkeseredett Szántót, hogy másnapra rendbejön.

         Aztán kimentünk a régi városba, a pályaudvar környékére, ahol utcai árusok sütötték a rántottát és friss lepényt árultak hozzá. Ha arra jártunk, soha nem mulasztottuk el Marival, hogy megkóstoljuk.

         -Zabálj – mondtam Szántónak, miután kiparancsoltam a kocsiból és magammal ráncigáltam az egyik árushoz. – Zabálj, ha nem akarsz meghalni.