Egy kis diplomácia

Üzletember-delegáció Pekingben

A miniszterelnökök manapság szeretik, ha üzletember-delegáció kíséri őket, mert úgy gondolják, hogy ez komolyságot kölcsönöz az utazásuknak. Az üzletemberek azonban nem azért utaznak, hogy üzletet kössenek külföldi partnereikkel, hanem azért, hogy kedvenc magyar politikusuk társaságában lehessenek, a szállodában együtt reggelizzenek, esténként összejöjjenek egy kis ivászatra, aminek költségeit természetesen ők fedezték. Miközben a miniszterelnök és kísérete járt programról-programra, az üzletemberek többsége a szálloda uszodájának partján napozott, otthoni munkatársaikkal folytatott hosszú telefonbeszélgetéseket, vagy olcsó, hamis ingekre, órákra és nyakkendőkre vadászott, délután pedig a szálloda előcsarnokában várták, hogy véletlenül összefuthassanak a magyar miniszterelnökkel. Amikor aztán a magyar miniszterelnök megérkezett, össze is futottak.

         -Eredményes napotok volt? – kérdezte hamis érdeklődéssel a miniszterelnök.

         -Maximálisan – hazudták  szemrebbenés nélkül az üzletemberek.

         -Helyes – bólogatott a miniszterelnök. – Erősítenünk kell a gazdasági kapcsolatokat.

         -Azon vagyunk – hazudták az üzletemberek. 

         -Nekem is eredményes napom volt – hazudta a  miniszterelnök. – Jó politikai kapcsolatok nélkül nincsenek jó gazdasági kapcsolatok.

         Bizony, nincsenek. 

Stratégiailag fontos ügyek

Bizonyos szavak divatba jöttek, amelyeket  a diplomaták szívesen használnak, pedig nincs mögöttük igazi tartalom. Egyik ilyen kifejezés a geopolitikailag fontos, amit gyakorlatilag minden országra és térségre elmondhatunk. A finneknek Izland is geopolitikailag fontos, Azerbajdzsánnak Türkmenisztán, Kínának Mongólia. Akkor szeretjük használni, ha semmi más nem jut eszünkbe. Ehhez hasonló a stratégiai kérdés, ami szinte valamennyi külügyi iratban előfordul, és alig-alig van olyan diplomáciai párbeszéd, amelyikben néhányszor ne fordulna elő. 

         -Mi a véleménye az Európai Unió bővítéséről?

         -Ez stratégiai kérdés.

         -És a japán atomerőművek bezárásáról?

         -Ez energiastratégiai kérdés.

         -És mit gondol  a nyári uborka-őrületről?

         -Az agrárágazat stratégiai kérdés. Nem is lehet vitás.

         És elégedetten bólogatunk.

         Hasonló kifejezés a nagyságrendileg és a homloktér.

         -Hogy áll a magyar export? – kérdezte a nagykövettől a külügyi államtitkár, pedig tudja, hogy rosszul állunk.

         -Vannak gondjaink, de nagyságrendileg rendben vagyunk – felelte a nagykövet, pedig tudja, hogy nem vagyunk rendben.

         -És mi áll a homloktérben? – érdeklődik tovább az államtitkár.

         -A technológiailag igényes ágazatok – feleli a nagykövet, mert tudja, hogy most ezt kell mondani

         -Helyes – bólint az államtitkár, mert mást nem mondhat.

Kulináriai reformjaim

Mindigis szerettem és tudtam is főzni, soha nem vettem szakácskönyvet a kezembe. Aztán megtörtént a forradalom, rájöttem, hogy lehet hinni azoknak, akiknek ez a hivatásuk, hogy van valaki, aki jobban tud mindent, mint én. Mindent, amit a tanácsai alapján csináltam, jól sikerült. Arra is rájöttem hogy lehet osztozni a sikeren.

Találkozásom Indira Gandhival

Vannak pillanatok, amikor az ember egyszercsak úgy érzi: átéli a történelmet. Amikor olyasmi történik, amihez köze van. Nem hitte volna, de mégis. Ez egy szerdai napon történt, 1984 október 31-én. A miniszterelnöki villa éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, hetente többször elhajtottam előtte. Sőt, néhány alkalommal magam is jártam odabent, amikor a kormányfő magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, ami rezidenciáját, ezt a földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát  jellemezte.  Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány őr, olyan ódivatú puskával felszerelve, amelyek sokkal inkább illettek volna fegyvermúzeumba. Hogyan védik meg ezek a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? Ezen minden alkalommal, amikor ebben a házban jártam, elgondolkodtam. A hindu vallás azonban természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartják, ami minden élőlény földi útjának végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli. És vajon nem így van?

Indira Gandhi egyébként maga is rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami egyértelmű határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan ki is kísért mindenkit, amikor távozott. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”

És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt.

Egy alkalommal a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról. Egy éjszaka megjelent álmában Rabindranath Tagore, ezért lányával útrakelt, hogy felkeresse a neves bengáli költőt Calcuttai-i othonában. Bombay-ig hajóval utaztak, onnan vonattal tovább, amihez azért a negyvenes években nem kis bátorság szükségeltetett. Később megfestette Tagore képét, közel került a Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi otthonát is.  Idős korára, amikor mi megismertük, izületi bántalmai miatt már nem tudott festeni, szerény körülmények között élt, Mari gyakran vitt neki magyar ételeket. 

A bemutatóra meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy eljön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt.

Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, minden rendben van-e, és hogy a gondok, Nath, bezárta-e a kiállítótermet és lekapcsolta-e a légszabályozókat. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem az indiai újságokat és vártam. Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam. Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador   mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Az ajtóban kezet fogtunk, a titkára még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott. Félix  már a pályán melegített.

-Ne haragudj – mondtam neki. – Indira Gandhi volt itt.

-Nem történt semmi – felelte ő udvariasan, ám enyhén szólva kételkedve a szavaim hitelességében.

Arra viszont nem számítottam, hogy a fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és az agyonmosott Fred Perry nadrágban állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Próbáld Géza első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.

-Odze, mi ez a stílus? – kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel. –  Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? Normális vagy? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla?

-Én sem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.

Próbáld hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.

-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót.

Erre én hallgattam, mint rendesen.

-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő - dohogta.

-Rendben van – feleltem. - Majd szólok a miniszterelnöknek, hogy tanuljon jómodort. 

Indira Gandhit néhány hónappal később meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az Amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni.

Október 30-án, kedden a kormányfő Orissa államban tartott beszédeket, az ország már a választásokra készült. A miniszterelnököt szállító különrepülőgép későn este érkezett vissza Delhibe. Indira Gandhi még egy tanácskozást tartott a rezidenciáján, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.

-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között.  Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.

Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.

Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott. 

Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített volna interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult egy árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje. 

Aztán, egyszercsak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá.

“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”

A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.

Igazán nem hivalkodás, de ezt a cikket még szeptemberben írtam a Népszavába...

Amerikai újságíró ismerőseimmel beszélgettem a napokban: mind ugyanazt mondák. Trump esélyes,   Európában pedig nem értik az amerikai politikát. Meg is magyarázták: ez az alak jobban hasonlít a klasszikus amerikai elnökre, mint elődei. Bush elbújdokolt, amikor megtudta, hogy megtámadták az Ikertornyokat, amúgyis jobban szerette Jim Beant, mint a feleségét, Clinton sok más játszadozásra használta az időt, kevés időt fordított a gazdaságra, amelyik – talán ezért – amúgy fellendült. Lehet, hogy bárdolatlan férfiú, de ez csak az európaiaknak fontos, akik megszokták a finomkodást, mert azt hiszik, hogy a politika, az egy értelmiségi foglalkozás. Őszinte, kimondja, amit gondol, legyen az akármekkora marhaság, azután visszavonja, mert akkor meg úgy gondolja. Végülis sok poitikus csinálja ezt, csak árnyaltabban. Imádja a médiát, és a média is imádja.

Kell valaki, aki véget vet az egyhangú Obama-korszaknak. Akármennyire lelkesedtünk is annak idején az első fekete elnökért, lássuk be, unalmas volt. Amerika a szórakoztatásról szól, a politika, a politikai naggyűlés is egyfajta show-műsor, talán ezért is választja annyi színész a politikát, úgy érzik, ez is egyfajta szerep, amit ügyesen el kell játszani. A harmadik tényező, ami növeli Trump esélyeit: maga Clinton. Unalmas, mint Obama, nem tud és nem szeret nyilvánosan beszélni, nem meggyőző, néha azért ő is mond butaságokat (mint mindenki, aki sokat beszél), látni rajta, hogy őt magát sem szórakoztatják az efféle események. Hillary nem sok mindent mondhat el magáról, ami igazán alkalmassá tenné elnöknek, túl azon, hogy  ismeri a Fehér Házat, továbbá sokak szerint „inkább ő, mint Trump”, ám ez a hangulat a választások másnapján már elmúlik és következnek a kemény hétköznapok.

         Trump demagóg, de tudja, hogy a demagóg érveléseken a legnehezebb fogást keresni. Abba, hogy erőssé teszi Amerikát, nem lehet belekötni és ez ellen nincsenek ellenérvek sem. Az, hogy harcol a bevándorlók ellen, ma tükrözi a természetes társadalmi hangulatot az Egyesült Államokban. Az a tény, hogy gazdasági birodalmat épített, amiben széleskörű szociális juttatásokat biztosít, kiemelt szerepet szán  a nőknek, óhatatlanul, de árnyalja a róla kialakult képet, miszerint egy durva és erőszakos fajankó.

Aztán itt van ez a dolog, ami Amerikában mindig nagyon megfog egy kampányt és ez ebben az esetben a volt külügyminiszter Hillary Clintonhoz is köthető: a háború és béke kérdése. Érdemes pár sot szenteli rá, mert az utóbbi időben kevesen írtak róla. Sokan azt gondolják Európában, hogy az óceán túloldalán nem számít a külpolitika, mert úgyis az történik, amit Washington szeretne. Ebben sok igazság van, és sajnos, sokszor az is történik. Kissinger erre mondta: „az amerikai külpolitika mindig megtalálja a legjobb megoldást, csak előtte minden rosszat kipróbál.”

És hát még sok minden előkerülhet. A kampány végnapjaiban szoktak felbukkanni feketén alkalmazott takarítónők, eddig titkolt egészségügyi gondok,  kisebb lopások áruházakban, be nem fizetett parkolójegyek, titokban jó állásokba helyezett jóbarátok. Lesznek még meglepetések.

Churchillről mesélik, hogy egyszer levelet küldött amerikai kollégájának, ám a tervezeteket sorra visszaküldte munkatársainak.

-Ne angolul írjátok – mondta végül mérgesen. – Azok ott nem ismerik ezt a nyelvet…

És igaza lehetett…

Orbán már nem ura a helyzetnek?

A jelek mindenesetre valami ilyesmire utalnak. Egy átlagos olvasó előtt is nyilvánvaló, hogy a bőnyi rendőrgyilkosság szakmai hiba vagy tévedés eredménye, most az mindegy, hogy a terrorelhárítókat (ha már vannak), miért nem értesítették, vagy ha értesítették, miért nem mentek ők, de a lényeg, hogy október 26. óta még senki sem mondott részleteket, és ami a nagyobb baj, hogy senki sem vállalt  felelősséget. Hiába is írnám, hogy más országokban ilyenkor lemond a belügyminiszter, de legalább egy rendőri vezető mondaná azt, hogy „én hibáztam”. De ha már senki sem mondja, és Pintér sem mond le, akkor miért nem jut Orbán Viktor eszébe, hogy megkérdezze, mégis, hogy is áll ez a dolog és miért nem beszélnek róla a nyilvánosságnak?

            És nem ez az egyetlen eset, amikor azt látom, hogy Orbán nem foglalkozik olyan dolgokkal, amit országvezetésnek hívnak. Nem érdekli mindaz, ami Rogán körül vagy a saját vejével történik, vagy, ami sokkal rosszabb,  úgy tesz, mintha nem érdekelné,  pedig sok minden történik körülöttük, ami nem fér bele a tisztességes kormányzásba.

Lehet, hogy éppen szétesett a baloldal, de ettől függetlenül  kormányoldalon most túl sok a hiba, túl sok az ügyetlenkedés, túl sok a szerencsétlen mondat  (nem idézem őket: Kósa és  Schmidt Mária ostoba kampánya, ráadásul a házelnöki hazudozás a miniszterelnök halaszthatatlan közfeladatáról), ezek pedig mindig a széthullás jelei. Mi van? Orbánról tudjuk, hogy okos fiú, tudjuk, hogy karizmatikus, ám éppen ezt a karizmatikus vonás szorult most háttérbe. Kiderült, hogy a kormányzat emberei sebezhetőek és ezt a sebezhetőséget nem tartják gondnak. Hazudnak? Hazudnak, igen, és semmi sem történik. A hatalom, a hatalom kezdi az embert büszkévé tenni, nem pedig a cselekvésvágy. De hát nem ő az első és nem is az utolsó. Brüsszelnek már megüzentük, amit meg akartunk üzenni, és gyakorlatilag semmi sem  történt és nem is fog, Brüsszelt különösebben nem érdekelte, hogy mit üzentünk, különösképpen azért, amit már többször megírtam, hogy ilyen, hogy „Brüsszel” nem létezik,  tehát most lehetne más dolgokkal foglalkozni.

Fontos a foci, persze, fontos a szotyizás a haverokkal a lelátón, de nem, ez nem egy kormányfői magatartás, és mégsem kellene otthagyni egy fontos munkanapot egy gyengécske fociselejtező miatt. Ennél sokkal fontosabb ügye Budapestnek a 3-as metro, két politikus üzenget egymásnak már a tragikomikum szélén, már senki sem érti pontosan, hogy ki kinek mit ígér, mindkét fél hivatkozik a miniszterelnökre, aki azonban ezzel sem foglalkozik, amellett zavaros helyzetek  vannak az államigazgatás átszervezésében is, egy államtitkár tízezres leépítésekről beszél, de közben az Országgyűlés előtt erről szó sem esik. Vajon hogy van ez?

            Aztán  a sport. Európa-bajnokság: „nagy siker”. Csakugyan? Mit értünk el?  Valójában semmit. Nagy volt az ünnep az olimpia után is egy ideig, mindenki mámorban úszott, amíg Orbán  egyszercsak ki nem mondta, hogy ez valamiért nem volt az igazi, a férfiak sehol sem voltak, erre jött egy gyors, értelmetlen átszervezés,  a szokásos kapkodás, majd Balogh Zoltán megoldja ezt is, aki eddig semmit sem oldott meg, csak úgy tett, mintha mindent megoldana.

            Az a benyomásom, hogy Orbánt igazából kimerítette a migráns-válságnak nevezett harc, amit az európai vezetéssel szemben  vívott, és a maguk által gerjesztett feszültség feltehetően felőrölte azokat az embereket is, akiknek  a tanácsaira valamikor még bizonyára hallgatott. Korábban többször írtam, hogy baj van a kommunikációval, hiszen szemlátomást olyan emberek foglalkoznak vele, akik összekeverik  a propagandát a tájékoztatással. A bajok azonban, ez most már látnivaló, mélyebben vannak.