SZOT-üdülés

Feltehetően már csak mi emlékszünk erre. A hatvanas évek. A SZOT az országos szakszervezet volt, szerette megoldani a közepesen vagy rosszul kereső emberek üdülési gondjait. Minden működött, mindenki azt kapta, amit várt, nem többet, nem kevesebbet.  Még érettségi előtt álltam, amikor anyám egy este kipirult arccal jött haza, megkaptuk a beutalót,  főszezonban, méghozzá három személyre, úgyhogy te is jöhetsz, Gyurikám, Galyatető, ahová kértük, apám is lelkesedett, de ez inkább csak egyetértési kényszer volt, mert ő nem szeretett nyaralni. Én már nagyfiúnak éreztem magam, nem szívesen nyaraltam a szüleimmel, de ha már megvolt a beutaló, főszezonban, nem nagyon lehetett mit tenni, pedig úgy terveztem, hogy inkább kihasználom szüleim elutazását és meghódítom Lukács Julit, akivel már hetek óta járogattunk moziba, egyszer pedig csókolóztunk is a Városligetben.

         -Mit fogok én csinálni Galyatetőn? – kérdeztem anyától.

         -Elfoglalod magad – kaptam meg azt a választ, amire számítottam.

         Akkor megtanultam, hogy a SZOT-üdülés: életforma.  Fegyelmezett, lüktető élet, étkezés turnusokban, reggeli fél nyolc, ebéd délben, vacsora este fél hétkor, televíziónézés a társalgóban.  Első nap ismerkedési est,  egy másodosztályú tánczenekar játszotta a kor slágereit, a kultúrfelelős, egy vékony egyetemista lány, Panni mindenkit arra bíztatott, hogy táncoljon, utána tombola. A következő napokban  lengőteke-, asztalitenisz és célbadobó-bajnokság, a győztesek oklevelet kaptak, közös kirándulások, könyvtárlátogatás szellemi vetélkedővel, szóval minden, amit egy tizenhét éves fiú remélhet egy önfeledt nyaralástól.

         Anyám persze azonnal jól érezte magát, talált magának kártyapartnereket, apám régi ismerősöket fedezett fel, akikkel esténként cigarettáztak és a politikáról beszélgettek, én pedig azon tépelődtem, hogyan tudnék megszökni, a porta mellett volt egy telefonfülke, próbáltam Lukács Julit hívni, de nem találtam otthon, írtam neki egy ostoba képeslapot Üdvözlet Galyatetőről, még ráírhattam volna, hogy hiányzol, de tudtam, hogy a szülei úgyis elolvassák, és azt gondolják majd rólam, hogy inkább az érettségire készüljek.

         Utolsó nap anyámék Kékestetőre kirándultak, én azt hazudtam, hogy fáj a lábam és inkább otthon maradnék, kiültem a parkba egy  könyvvel a kezemben, amikor odaült mellém Panni.

         -Miért nyaralsz a szüleiddel? Látom, hogy unatkozol. Nincs barátnőd?

         -Nincs – hazudtam. A hazugság olyan, mint egy utazás. Egy másik világba kerül az ember.

         -Nekem sincs barátom. És én is unatkozom. Ez csak egy kis pénzkereset.

         Sétáltunk egyet, aztán azt javasolta, hogy nézzem meg, hol lakik. Az üdülő mögött volt egy kis ház, ott béreltek neki szobát. Gondoltam Lukács Julira is közben, meg a beutaló is eszembe jutott, hogy hát  főszezonban, ráadásul Galyatetőre, ahová kértük.

         Még volt egy búcsúest, a már ismert zenekar játszott slágereket,   felkértem Pannit táncolni, megállapodtunk, hogy majd Budapesten találkozunk, de tudtuk, hogy ez csak afféle nyaralóhelyi ígéret.

         Másnap, hazafelé a buszon anyám ült mellettem.

         -Na, ugye sikerült elfoglalnod magad? – kérdezte, mert szerette, ha neki van igaza.

         -Igen – feleltem. És csakugyan.

Korábban megjelent a Népszava  "Vélemények" rovatában

Vágyaink reménytelen tárgya: Európa

Aztán Bárdos Marci mégiscsak nekivágott. A hideg valósággal arculcsapta, amikor megérkezett Helsinkibe. Pedig még csak november volt. Más ez a hideg, gondolta Bárdos Marci, kemény, szigorú, kíméletlen, csontig hatol. És látta az emberek arcán is, hogy tudják, itt van már  a tél, kemény lesz, fagyos lesz, nincs menekvés. Magukba húzódtak, mintha már most megfagytak volna. Selbach Rudi a repülőtéren várta, ahogy megbeszélték, kezet ráztak, megölelték egymást. Jókedvű volt, legalábbis annak látszott, de ha valaki jókedvűnek látszik, az már olyan, mintha jókedvű is lenne. Van egy kis változás, újságolta Selbach Rudi, amikor beszálltak az autójába. Volvó, mutatta büszkén, nem új, de Volvó. Majd nekem is lesz, gondolta Marci és ettől már ő is jókedvűnek akart látszani. Nem Helsinkiben dolgozol majd, ez lenne a kis változás, hanem Tamperében, nem nagy  távolság, kétszáz kilométer. Ott sok traktort javítanak, szükség  van rád. Hát, ha így van, így van.

Végülis Selbach Rudi tudja, ő beszélte rá Marcit, hogy jöjjön ide dolgozni. Rendszeresen hívta Helsinkiből, kellenek a jó szakemberek, mondta, ezer eurót is megkereshetsz, van ingyen szállás, étkezés, orvosi ellátás, Mónikának is tudsz küldeni.  Nem könnyű, de ma sehol sem könnyű. Tapolcán az autójavítóban dolgoztak együtt, Marcinak nem volt ott rossz dolga, szerették, igazi kedvencnek és jó szakembernek is tartották. Álmodott valami saját vállalkozásról  de soha nem jött össze annyi pénze. Tizenhét éves volt, amikor feleségül vette Mónikát, szerettek volna gyereket, de sehogyan sem sikerült, hiába jártak orvosokhoz és hiába szedtek gyógyszereket, kölcsönt vettek fel egy új házra, ahol a szülőkkel laktak, így aztán már nem is álmodozott tovább. Akkoriban már sokan mentek külföldre, Marcinak azonban meg sem fordult a fejében, ők korábban csak egyszer-kétszer merészkedtek el Bécsig, de ott is idegennek érezték magukat. Hogy csinálják mások? Fogalma sem volt.

Mónika ellenezte ezt a finn munkát, szétmegy a házasságunk, ezt mondta, Pauler, a műhely vezetője aggodalmaskodott,  hideg lesz ott, északon, de hát  most ott van hely és a pénz, az meg fontos, Selbach is jól beágyazódott, tudja, mit beszél. Az a kibaszott pénz. Ez a dolog lényege. Éjszakánként erre ébredt. Jó szakmája van, sokat dolgozik, elismert szerelő, mégse viszi semmire. Miért nem elég az, ami van? Mert nem elég. Elégnek kellene lennie, de mégsem. Aztán végül döntött, elmegy. Harminc éves, valamit beszél angolul, szeretne több pénzt, egy gyors autót, szeretne a tengerparton nyaralni. Olyan nagy kívánságok ezek?  Mónika tudomásul vette, Pauler sok szerencsét kívánt.

Tamperében Marci másnap aláírta a munkaszerződést, egy szót sem értett a finn szövegből, ez nem gond,  legyintett Selbach, elvégre a finnek finnül beszélnek, mi is minden szerződést magyarul írunk, még nevettek is rajta, megveregették egymás vállát, ittak egy korty pálinkát, amit Marci Tapolcáról hozott.

         -A finnek nem barátságosak, de igazságosak. Alkalmazkodni kell, ez a titok - mondta Selbach Rudi. Mindigis ilyen volt, magabiztos, tudatos, vagy legalábbis ilyennek látszott. De hát látszani valaminek, az majdnem annyit ér, mintha valaki olyan is. Magas, izmos férfi volt, mint a helyiek, ismert mindenkit, ügyesen jégkorongozott, bevették a csapatba. Nem kell aggódni, veregette meg Marci vállát, aztán beült a Volvójába és visszament Helsinkibe.  

         A munkásszálláson hét finn szerelővel együtt lakott, mind más városból érkeztek. Kezet sem fogtak, éppen csak elmormogták a bemutatkozást, egymással sem nagyon beszéltek, hát nem barátságosak, az biztos, ráadásul hűvös is volt odabent, tizennyolc fok, a közös zuhanyozó csapjaiból csak langyos víz folyt. Amikor megkérdezte a finneket, hogy nem fáznak-e, csak a vállukat vonogatták. Naponta küldött leveleket Mónikának egy kávézó számítógépén, azt írta, hogy minden rendben, jól alakulnak a dolgok, Mónika  aggódó kérdéseket tett fel, amelyekre Marci igyekezett megnyugtatóan válaszolni. Hét végén a finnek ittak, ő mosott és takarított. Nem beszélgettek egymással sem a szálláson, sem a műhelyben, a finnek ilyenek, mondta még az autóban Selbach Rudi, nem szeretnek beszélgetni, amúgysem történik velük semmi, miről is beszélgetnének. Marcinak néha eszébe jutott a régi műhely, a nagy nevetések, velük mindig történt valami,  mindenkinek volt mit mesélnie, de hát Tampere  az  nem Tapolca. Nem kesergek, én akartam idejönni.

         Erkki Tomjola, a műhely magas, szikár, gyanakvó tekintetű főnöke naponta körbejárta a telepet, bekukkantott az öltözőkbe, rászólt azokra, akik telefonáltak.     Ha sok volt  a munka, este nyolcig dolgoztak. Az első hónap végén Marci ment a fizetéséért az irodába. Christina, a fiatal, kövér és barátságtalan pénztárosnő, aki egész nap dzsezzenét hallgatott a rádióján, nem is szólt hozzá, egy mozdulattal ötszáz eurót tolt oda elé.  

         -Nem ebben állapodtunk meg – Marci törte az angolt, de azért már képes volt kifejezni magát.

         -Ezer euró levonások előtt. Szállás, étkezés, orvosi ellátás. Ebben az országban semmi sincs ingyen – felelte a lány. – És nincs túlóra, az is benne van a szerződésben.

         -Ez így kevés.

         -Másnak így is megéri – vonta meg a vállát a lány.

         Másnap Marci elment a postára, hogy feladjon háromszáz eurót Mónikának. Nem sok, de talán megnyugtatja.

         -Miért nem küldi bankszámláról? Az olcsóbb – kérdezte a postáskisasszony. Vékony, törékeny, sápadt lány volt.

         -Mert nincs bankszámlám. Amíg nincs lakcímkártyám és nincs társadalombiztosítási számom, nem lehet bankkártyám sem.

         -Sajnos, akkor fel kell számolnom a postaköltséget – mondta résztvevően Lisa.

         Marci megvonta a vállát.

         -Külföldi?

         -Magyar.

         A lány bólintott, nem lehetett tudni, hogy mit gondol.

         -A munkahelye irányítószámát tudja?

         -Nem – Marci már majdnem elsírta magát.

         -Én Lisa vagyok. Majd megoldjuk valahogy – Egymásra mosolyogtak, már ez is nagy dolog volt.

Két nappal később Mónika írta, hogy bezárt a mosoda, ahol dolgozott, és azt kérdezte Marcitól, hogy mi lesz velük, de Marci erre nem tudott felelni.

Délután megszólította Tomjolát az udvaron. Volt irodája is de ő mindig az udvaron beszélt a szerelőkkel, volt ebben valami tudatos távoltartás. Hideg volt, a hó már derék-magasságig ért, nekik kellett lapátolniuk.  

         -Szeretnék előleget kérni – mondta.

         -Finnországban nincs előleg – felelte a férfi, hópihékkel a szempilláján.

         -Pénzt kell küldenem a feleségemnek. Elvesztette a  munkáját.

         -Ez a te problémád. Minden hónap végén kapsz fizetést. Finnországban az emberek dolgoznak, fizetést kapnak, és nem panaszkodnak. Itt ez a rend, akár tetszik, akár nem. Senki sem panaszkodik.

         -Ezer eurót ígértek – igyekezett makacskodni Marci.

         -Ki ígért neked ezer eurót?

         -Selbach  – felelte ő meggyőződés nélkül.

         -Ugyan már, ki az a Selbach? Senki. Itt csak az számít, amit én mondok – Tomjola tárgyilagos volt és kimért.

-A szálláson is hideg van. Miért nem fűtenek?

         -Nem nyaralni jöttél.

         -Rendesen dolgozom, miért nem segít? – kérdezte Marci.

         -Három hónap a próbaidő – ezzel Tomjola befejezte a beszélgetést.

Marci elment a postára, hogy telefonáljon Mónikának.

-Lehet, hogy Selbach Rudi becsapott? – kérdezte a felesége.

-Ugyan már – de Marci hangjából hiányzott a meggyőződés. Igen, lehet, miért is ne lehetne?

-Hívd fel – nem utasítás volt ez, inkább kérés. Nem is kérés, könyörgés.

         -Nem tudom elérni – ezt felelte, mert ez volt az igazság. Marci mérges volt, tehetetlennek érezte magát. Amikor kijött a fülkéből, Lisa megszólította.

         -Nem kell kifizetni – mondta. – Nem indítottam el az órát.

         -Köszönöm – felelte Marci.

         -Bajban van?

Tulajdonképpen nincs semmi baj. Egyedül van, hideg van, sötét van. Három hónap próbaidő.

-Meg kell szokni – mondta Lisa. – Itt az emberek nem kíváncsiak egymásra. Én Kemiből jöttem,  mert ott nem kaptam munkát.  Tudja, hol van Kemi? Hatszáz kilométerre Tamperétől. A világ végén. Engem is lenéznek, egy ostoba, vidéki lánynak tartanak. Szobát bérelek egy özvegy férfinél a külvárosban.  Nem szabad vendégeket fogadnom, de ha lenne kedve, látogasson meg. Tudja, hol van Olkahinen?

-Fogalmam sincs.

-Jöjjön el az utolsó ötvenhatos busszal a végállomásig. Tízkor ott várom.

Egyedül utazott a buszon, fáradt volt, majdnem elaludt. Lisa ott várta, a hóesésben, szótlanul mentek hazáig. A lány szállásadója már aludt, csendben mentek végig az előszobán, de Marci a csukott ajtón át is hallotta a horkolását. Lisa ölelése kedves volt, de hűvös, az ágyneműnek poshadt szaga volt. Hajnalban távozott, hangtalanul ment végig a hosszú előszobán, látta az özvegy férfit, aki bánatosan ült a konyhaasztalnál és cigarettázott. Marci gyalog ment haza, fázósan, a szállásig. Egyszer látta a férfit éjszaka, amint hálóingben bánatosan ül a konyhaasztalnál és cigarettázik.

December végére még hidegebb lett, még több hó esett, még többet lapátoltak. A fizetése nem változott, háromszáz eurót küldött Mónikának.

         Karácsonykor  Christina megengedte, hogy az irodából felhívja Selbach Rudit.

         -Nem ezt ígérted – tett neki szemrehányást. –  Lesz ingyen szállás meg ellátás. Hideg van, semmi más sincs. És hallottam, hogy másokat is becsaptál.

         Selbach Rudi azt felelte, hogy sajnálja, nem tehet róla.

         -Keress nekem egy másik munkahelyet.

         -Most éppen nincs más lehetőség.

         Hallgattak.

         -Megmondtam, hogy itt alkalmazkodni kell- mondta végül Selbach.

         Igen, ezt is mondta. Marci letette a kagylót.       Megköszönte Christinának, hogy használhatta a telefont. Este vett egy üveg vodkát, felszállt az autóbuszra és kiment Olkahinenbe.

         Másnap hajnalban, amikor éppen lopakodott ki Lisa szobájából, az ajtóban megállította az özvegy férfi. Most is hálóinget viselt, a haja kócos volt.

         -Többet ne gyere ide – egészen közel hajolt Marcihoz, a leheletében keveredett az alkohol és a dohány szaga. – Semmi közöd Lisához. Menj haza oda, ahonnan jöttél. Nem szeretem az idegeneket.

         Marci  másnap megszólította Tomjolát az udvaron.

         -Elég volt. Hazautazok – mondta neki.

         -Persze, bármikor felmondhatsz –  bementek az irodába, a férfi elővette a szerződését a fiókból, kanyarított rá néhány mondatot. – Írd alá és végeztünk. Csalódtam  benned. Nem szeretjük a panaszkodó munkásokat.

         Húsz eurója maradt, éppen elég a buszjegyre Helsinkiig. Selbach üzent, hogy majd várja, de aztán megint üzent, hogy nem tudja várni.

         A  repülőgépen elbóbiskolt. Talán Pauler visszaveszi a műhelybe.  Nem bízott benne, csak remélte. Soha nem lesz Volvója. Minden kezdődik előről.  

Megjelent az Élet és Irodalom című hetilapban

Keleti pályaudvar 1958

Tíz éves koromban úgy döntöttem, hogy csak magammal beszélem meg a dolgokat. Ez a kor a nagy elhatározások kora. Sokáig azt hittem, kell valaki, akivel mindent meg lehet beszélni. Aki mellettem áll, igazat ad vagy megmondja, ha tévedtem. De ebben  tévedtem. Mesék, ábrándok és rejtélyek, ez volt az élet.  Ott volt apa, például, a legnagyobb rejtély. Sokat utazott, én pedig nem szerettem, ha távol volt. Én azt szerettem volna, ha mindig velem van. Az a nap, amikor végre hazaérkezett, mindig tele volt izgalommal. Mi lesz, ha előbb jön a vonat? Nem jön előbb, nyugtatott meg anya, arra való a menetrend, hogy a vonat ne jöjjön előbb. A Hernád utcában laktunk, közel a Keletihez, öt perc alatt odaértünk, de én mégis attól féltem, hogy elkésünk. Nehezen teltek ilyenkor a percek. Alig vártam, hogy induljunk, anya azonban aprólékosan készülődött, fontos, hogy egy feleség ilyenkor csinos legyen, mondta. Én ott toporogtam az előszobában, kabátban és sapkában, és vártam rá. Legszívesebben futva tettem volna meg az utat, de anya még a kirakatoknál is megállt, amiket pedig már ezerszer látott. Ráadásul szerettem is a pályaudvarokat. A Keletit meg különösen. A levegőben keveredett az olajos talpfák szaga a várakozók idegesen elszívott cigarettáinak füstjével. Szorítottam anya kezét és verejtékezett a homlokom. Mert mi lesz, ha apa egyszercsak nem jön haza? Palkovics, a házmester egyszer azt mondta anyának, meglátja, a férje egyszercsak nem jön majd haza. Sokan nem jönnek haza manapság. Ott állt, a folyosón, a villanyt szerelte a lépcsőházban, akkor mondta. Nem is értettem. Van ilyen, hogy egy apa nem jön haza? Palkovics azt mondta, ő megmondta, amit megmondott. Sokat gondoltam apára, amikor külföldön volt. Megpróbáltam elképzelni, hogy mit csinál. Ausztria. Mi lehet Ausztriában, amiért oda kell utazni? Kerestem a térképen, itt van, Magyarország mellett. Bécs. Wien.  Milyen nyelven beszélnek Ausztriában? Nincs osztrák nyelv. Nyelvében él a haza. Az osztrákok németül beszélnek, abban élnek. De mit csinál ott apa? Szállodában lakik, azt tudtam, a Hotel Post-ban, küldött róla képeslapot, gyakran nézegettem, ott volt az íróasztalomon. A Práter, arról is volt képeslapom. De mit csinál apa azon kívül? Egyszer megmutatta az útlevelét. A Magyar Népköztársaság állampolgára. Az oldalak tele voltak pecsétekkel. Ezek vízumok, mutatta.

          És akkor egyszercsak megjelent a távolban, piros és zöld jelzőfények között, mintha a semmiből bukkant volna elő, a bécsi vonat. Már a mozdonyt is láttam. Kandó. A mozdonyvezető unott arccal könyökölt ki az ablakon, mint akinek mindegy, hogy megérkezik-e vagy sem. Anya rám szólt, hogy ne legyek ideges. Csikorogtak a fékek, kivágódtak az ajtók. Szerettem volna azonnal felfedezni apát, anya is őt kereste, de én láttam meg előbb. Letette maga mellé a bőröndöt a földre, széttárta a karját, én pedig a nyakába borultam. Apa. Beszívtam az illatát, amiben keveredett a cigarettafüst, az arcvíz és az otthoni biztonság. Hogy végre itthon. Kimentünk az állomás elé. Hűvös szél fújt. Taxiba ültünk, én előre, a sofőr mellé, hogy lássam a műszerfalat, anya és apa hátra. Fogták egymás kezét. A taxisofőr megkérdezte, hogy merre járt az elvtárs, apa pedig azt felelte, hogy Salzburgban. Szóval mégsem Bécs, gondoltam csalódottan. Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Apa a nappali közepén kinyitotta a bőröndöt. Hiába tagadtam, már alig vártam az ajándékokat. A szobát hirtelen furcsa illat töltötte meg, amit már jól ismertem. Banán, narancs, anyának kölni. Ez volt a Nyugat. Ajándékok. Nekem játékautó, majd holnap játszol vele,  mondta apa, aludjál, mert holnap iskola, betakart, aztán leoltotta a villanyt. Amikor aztán egyedül maradtam, lábujjhegyen a szekrényhez mentem, kivettem az ajándékot, egy kis Mercedes-Benz modellt, az orromhoz tartottam. Matchbox. Ez volt a dobozra írva.

         Beszívtam az illatát. Apa hazaérkezett.

Megjelent az Élet és Irodalomban 2017 decemberében

                                                                                    

Miért nem szeretek repülni?

Pedig régen szerettem. Szerencsés voltam, már gyerekkoromban, az ötvenes évek végén utazhattam  repülőgépen, méghozzá Brüsszelbe, egy kis Convair típusú Sabena-gépen anyukámmal. Apukámat látogattuk meg, aki a Világkiállításon dolgozott.  És milyen kellemes dolog volt.  Sőt, előkelő. A férfiak öltönyben, a nők kiskosztümben,  a gyerekek megszeppenve.  Az utasok többsége külföldi férfi, jókedvűek, nevetgélnek,  felszállás után pezsgőt isznak, úgy festett,  nekik ez volt a természetes.  A szűk fedélzetre csak aktatáskát is ridikült lehetett felvinni, én is csak a rolós tolltartómat vittem, biztos, ami biztos. A légikisasszonyok csinos kis sapkát viseltek, a hölgyek ajándék-nesszeszert, a gyerekek színes ceruzákat kaptak ajándékba.

Néhány évvel később az igazi nagy repülés Indiába, a KLM négymotoros, propelleres gépén, 
Kairóból Delhibe tizenkét óra, közben látogatás a pilótafülkében, majd jött egy igazi szakács, aki felvette a ebédrendelést. Ahogy sötétedett, anyám biztatott, hogy aludjak, a légiutaskísérő kispárnát és takarót hozott, de olyan izgatott voltam, hogy csak néztem ki az ablakon, a sötétbe, amíg csak jött a hajnal, ami sehol sem olyan csodálatos, mint tízezer méter magasan.

         Aztán minden megváltozott. 

A turistaosztályon jöttek a hármas ülések, ami mindenkinek kényelmetlen, középen ülni egy éjszakai járaton egyenesen merénylet az emberi méltóság ellen, a repülőgépek egyre nagyobbak, a fedélzeti mosdók egyre kisebbek, a repülőterek egyre zsúfoltabbak lettek, a poggyászra várakozásnál olyan a tolongás a forgószalag körül, mintha gyerekeknek cukrot osztanának karácsonykor, a biztonsági vizsgálatok szinte a megalázásig alaposak. Persze, nincs mit tenni, a világ ilyen.

         Csak hát a gyerekkori emlékek.

         Külügyes koromban egyszer egy delegáció tagjaként New Yorkból Torontóba repültem. Már vagy húsz perce gurultunk a Kennedy kifutópályája felé, amikor munkatársnőm fejgörcsöt kapott,  gyógyszere szerencsére a táskájában volt. Mit sem sejtve megnyomtam a légiutaskísérő hívógombját, elvégre a hívógomb azért van, hogy az ember hívjon valakit, ha segítségre van szüksége. Semmi válasz. Tettem még egy kísérletet, amikoris megjelent az alkalmazott hölgy.

         -Egy pohár vizet szeretnénk kérni, a munkatársnőm nem érzi jól magát - mondtam.

         -Gurulás közben nincs kiszolgálás – dorgált meg, majd visszavonult a függöny mögé. Hangos nevetgélést is hallottam, feltételezem, én lehettem a téma.

         További hosszú percek teltek el, gurulás, megállás, gurulás. Újabb gombnyomás, hátha most szerencsém lesz. A kisasszony helyett azonban egy markáns, szigorú férfi jelent meg „Légimarsall” kitűzővel.

Fölém hajolt, zakóját kigombolta, hogy látható legyen az övére csatolt oldalfegyvere, a tenyerét a vállamra tette.

         -Ha még egyszer csenget,  haver, megállítjuk a gépet, Önt pedig a légiközlekedés megzavarásáért őrizetbe vesszük. A költségeket Ön viseli. Világosan beszéltem?

         Világosabban nem is beszélhetett volna.

         Hát ezért.

Megjelent a Népszava "Vélemény" rovatában 

A legendás Taj

Hajnali hat óra, de már perzsel a meleg, úton vagyunk, araszolunk kifelé Delhiből, zsúfolt, zajos, tömör külváros, teherautók, kerékpárok, szamárkordék, riksák kusza örvényében, kétszáz kilométeres keskeny és forgalmas út áll előttünk,  az indiaiak felelőtlenül, figyelmetlenül és rosszul vezetnek, az irányjelzés ismeretlen, ha előznek, dudálnak, ha nem előznek, dudálnak, a szabályokat senki sem tartja be és nem is várja a másiktól, hogy betartsa, az egyetlen törvény, ami érvényes, hogy ki az erősebb, a teherautó leszorítja a buszt, a busz  a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros a gyalogost.  Hajt mindenki, mintha az életük múlna rajta.  És mintha az egész ország utazna  vagy szállítana valamit.

         Félúton megállunk egy – hogy is nevezzem pontosan – étkezdénél, nyílt lángon sütik a csirkét, mellette egy tepsiben fűszeres spenót és  kemencében a lepény,  a kerti asztaloknál külföldi vendégek, egy brit diplomataismerősöm is a családjával, az ő  édesapja még itt volt gyarmati tisztviselő.

         -Annak idején az angolok hetente lejártak Agrába – meséli. Nekik India csak ugyan a Korona Gyöngyszeme volt. A sajátjuknak érezték, vasutat építettek, megszervezték a postai szolgáltatást és a belföldi légiközlekedést.

         Némi nosztalgia-hangulat, amit felold a Rosy Pelican indiai sör, azután indulunk tovább.

Az északi szélesség 27-ik  fok tíz perce és a keleti szélesség 78-adik fok ötödik percének metszéspontjának fekvő zajos és zavaros kisvárosba, Agrába igyekszünk. Bizonyára nem sokan járnának erre, ha éppenséggel nem állna itt egy különleges építmény, nem is építmény, hanem jelenség, a Taj Mahal. Szűk utcákon araszolunk, egyik kezemben a térkép, másikkal a kéregető koldusokat hessegetem el magamtól, de egyszercsak ott magasodik előttünk, és akkor már nem számít a bűz, a zaj,  por, a rengeteg ember. Ott a Taj Mahal.

         És a legenda, ami övezi, egy igazi romantikus regény. A.  A XVII. században élt egy uralkodó, Shah Jahan, aki feleségül vette a gyönyörű szép fiatal lányt, Mumtaz Mahalt, aki tizenegy gyerekkel ajándékozta meg, majd az utolsó szülésbe belehalt. Azt kérte férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé és építtessen különleges síremléket a számára. A terveket a kor híres építészére, a francia Austin mesterre bízta, akinek még a feleségét is megölette, hogy érezze  át az ő fájdalmát. Az építkezés húsz évig tartott, a főépület csillogó márvány, drágakő berakásokkal. Az  ember csak áll ott és azt kérdezi: hogyan lehetett ezt megépíteni, honnan ez a mesebeli, légies könnyedség, honnan volt a világban ennyi gazdaság, ami ezt  a szépséget létrehozta.

         Aztán belépünk: a kis kapun alig szűrődik be a fény, a félhomályban még félelmetesebbnek látszanak a lenyűgöző méretek. A hatalmas boltozat alatt a két sír, mert végül ide temették a császárt is.

         Shah Jahan  egy pillanatra sem tudott szabadulni a kibontakozó látványtól, teljesen megőszült, belerokkant. Szerette volna  a folyó túlpartján fekete márványból megépíteni saját síremlékét, ám  gyermekei megelégelték a végtelen költekezést és a közeli erődbe záratták. A megtört uralkodó olyan cellát kért,  aminek ablaka a Taj Mahalra néz.

         Ezzel a látvánnyal búcsúzott az élettől.    

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában szeptember 18-án

Taxi!

A pekingi taxisofőr nem ismeri Pekinget. Térképe nincs, nem is tudja, mi az a térkép. Meg aztán Pekingben egyszerre két-háromszáz nagyobb építkezés folyik, mire a térképet kinyomtatnák, már elavul. Sok autóban van műholdas navigációs rendszer, de a kínaiak ezt a szórakoztató elektronika részének tartják, szeretik nézni, de nem ebből tájékozódnak. A taxisofőr ennek megfelelően tehát sorsára bízza magát és mint tudjuk, a sors az egyik legelszántabb eleme az életünknek. Amikor az utas beszáll, és bemondja a címet, a taxis azonnal indít, azt a látszatot keltve, hogy tudja, merre kell mennie. Cigarettázik, rádiót hallgat, telefonál, vakarózik. Általában olyan utcákba hajt be, ahol nincs nagy forgalom, mert úgy fest, hogy előrehaladása biztosított. Ha az utasnak feltűnik, hogy rossz irányba mennek, úgyis szól. Elvégre az utasnak kell tudnia, hogy hová akar menni, nem igaz?

         A klasszikus londoni cabbie ellenben zárkózott, elkülönített fülkében ül, mint egy fertőző beteg, ha leintik, a járda szélén állva kell bemondani a címet az ablakán, aztán beszállhatunk a kényelmes, még cilinderes férfiakra tervezett utastérbe, amihez két felnyitható ülés is tartozik, útközben semmi locsi-fecsi, semmi kérdés. A londoni taxis – hála a szigorú vizsgának - minden utcát ismer Londonban, közömbösen ül a kormány mögött. Amerikai turisták szoktak érdeklődni a fizetéséről, ami súlyos becsületsértésnek számít. Ugyan már, mi köze hozzá? Pénzről és nőkről Angliában nem beszélnek.

         Nem úgy, mint New Yorkban. Ott aztán van társadalmi élet. Honnan jött? Mit csinál? Tetszik New York? Igazából azonban nem kíváncsi a válaszra, mert legjobban a saját hangját szereti hallani, amit elnyom a zene és a központ recsegője. Mindazonáltal udvarias, kisegíti  a hölgyutasokat a célállomásnál, amibe egy kis intim, de nem bántó fogdosás is belefér, a csomagot leteszi a kapuban, örül, mondja, hogy találkoztunk, és legyen szép napunk, kézrázás, elkéri a névjegyemet, ha netán magyar vízumra lenne szüksége, legyen egy kis protekciója.

       
India, az aztán csakugyan más világ.  A sárga-fekete járgányok többnyire több évtizedes Morris- és Fiat adaptációk, kuplung, kézifék, akkumulátor nem szükségszerű tartozék,  csomagtér korlátlan, a taxióra pörög, de semmi köze a tarifához, ami megállapodás kérdése, a műszerfalon a mutatók őrült módjára cikáznak és az is természetes, ha elfogy az üzemanyag, ilyenkor azonban semmi izgalom, a sofőr  egy kannával kiáll az út szélére és előbb-utóbb jön valaki, aki elviszi a legközelebbi kúthoz, ahonnan aztán visszasétál, mindezt jókedvűen, mintha vidámparki lövészeten lenne, rágyújtás kötelező, cigaretta nélkül semmit sem ér az élet.

         Pekingből egyszer hazafelé Koppenhágában egy török taxis vitt a szállásunkra – annak idején még a légitársaság fizette az  szolgáltatást. Mari szóba elegyedett az elegáns Volvót vezető, szemlátomást nem dán származású  sofőrrel.

         -Török vagyok -  mondta a fiatalember. – De nem érzem jól magam. Örökké esik az eső, drága az iskola, drága a biztosítás, a feleségem nem kap munkát, az anyósom egész nap a lakásban ül,  mert fázik. Gyenge a foci, nincsenek barátaim.

         -Miért nem megy haza? – érdeklődik Mari a maga természetes módján.

         -Törökországba? Majd ha megőrültem. Soha – fejezi be a panaszkodást a sofőr. A szállodát természetesen nem találta meg, én igazítottam útba, de  tartotta a kezét a borravalóért.

         Végül még egy történet. Jeruzsálemben érzékeltem, hogy a taxis nagy kerülővel visz bennünket a bazárba. Mondtam is Marinak, hogy erre még ráfizetünk.  

         -Ha tud rövidebb utat, majd mutassa meg – mondta magyarul a sofőr, hátrafordult és kacsintott egyet.

Az írás korábban megjelent a Népszava "Vélemény" rovatában

        

Igazi skótok

Autóval megyünk a szigetország egyik legészakibb pontján, a szűk, kanyargós 8662-es úton. Nyári vasárnap, hűvös szél fúj, szemerkél az eső. Lépten-nyomon lassítunk, Nagy-Britanniában negyven millió juh tenyészik, de nekem az az érzésem, mintha húsz millió éppen arrafelé legelne, amerre mi megyünk. Már megnéztük a mesebeli Loch Watten tavacskát. Kékeszöld, Skóciára jellemző lapos dombok között fekszik ez a kis tó, turisták már nemigen jutnak el errefelé. Félúton lehettünk Gillock és Winless között,  amikor elszakadt az ékszíjunk. A legközelebbi lakott település húsz mérföld, autóval az elmúlt egy órában nem találkozunk, a helyzetünk reménytelennek látszott. 194-ben mobiltelefonunk még nem volt, ilyen mellékúton segélykérő készülékek sem voltak. Mi lesz most? Mari és a lányok rám néznek, elvégre én vagyok a család Nagy Problémamegoldója. De most mi lesz? Sötétedik, a szél erősödik, a Nagy Problémamegoldó tanácstalan.

         Aztán egyszercsak felbukkan egy teherautó. Sofőrje torzonborz, vörös fiatalember, leszáll a fülkéből, belekukkant a motorházba.

         -Elszakadt – jegyzi meg.

         -El- hagyom helyben.

         -Van tartalék ékszíja? – de aztán legyint. Ki tart manapság tartalék ékszíjat a csomagtartóban? Persze, a régi szép időkben, amikor még Dáciám volt, ami másnaponta falta az ékszíjakat, mindig gondoskodtunk tartalékról.

         -Akkor elvinném az asszony és a lányokat Killimsterbe - mondja a skót. – Ott lakom. Megteáznak nálunk. Minek fázzanak? Aztán visszajövök egy szerelővel és megoldjuk.

         Csakugyan, mit tegyünk? Mari és a lányok felkászálódnak a vezetőfülkébe és eltűnnek a 8662-es út egyik bukkanója mögött. Ki volt ez az ismeretlen? Nem tudom sem a nevét, sem a rendszámát, csak azt tudom, hogy elvitte a feleségemet és a lányaimat. Hibát követtem el? Ülök az autóban és várok, tele kétségekkel.

Fél óra múlva aztán egyszercsak felbukkan a teherautó, a göndör vörös és egy barátja. Jókedvűek, vállveregetések, sose aggódjak, mondják, mindig van megoldás. Az ékszíjcserével tíz perc alatt végeznek, fél órával később már Killimsterben vagyunk, a falucska szélén egy terméskőből épült ház, odabenn, a nappaliban már ott ül a vörös, göndör családja, három vörös, göndör gyerek, szőke asszony, és persze Mari meg a lányaim. Vacsorához készülődnek, valami pörköltszerű a tányérokon, előkerül a pincéből egy üveg spanyol bor is. Csatlakozik hozzánk az autószerelő és a felesége is, még egy ideig beszélgetünk, magyarnak lenni hálás téma egy ilyen társaságban, édesapjának Puskás volt a nagy kedvence, a torzonborz vörös azt mondja, szívesen látnának bennünket éjszakára,van egy szép vendégszoba az emeleten, hajnalban  a lányok mehetnének tehenet fejni. Orsit és Katit azonban a hajnali tehénfejés nem vonzza, így felkerekedünk, hogy még aznap eljussunk Wickbe.

         Búcsúzkodunk,  megkérdezem, mivel tartozom, a vörös göndörhajú csak nevet, a jó cselekedet díja a jó cselekedet maga, átadok egy névjegyet, ha Londonban jár, mondom, feltétlenül keressen meg, mi soha nem járunk Londonban, feleli, minek is járnánk Londonban, nem igaz? Nevetnek a feleségével, a gyerekek nevetnek velük.

         Minden karácsonykor küld üdvözlőkártyát, pontosan és nagy műgonddal címezve, aláírja mindenki, a gyerekek is.

         Mikor megyünk újra Skóciába? Ezt a kérdést mindig odakanyarítja a neve fölé.

         Megyünk, üzenem neki. Amint tudunk, megyünk.

Megjelent a Népszava "Vélemény" rovatban

Interurbán

Ez volt nálunk a családi élet egyik fénypontja: az 1956 óta  Londonban élő rokonok hívása, ahogy akkor mondták: interurbán. Leveleztünk is, de az nem volt az igazi, nem volt mit írnunk egymásnak. Mit is írtunk volna? De a telefon, az más, abban van valami rejtett feszültség. Londonnal beszélni! A hatvanas években még bejártunk a Petőfi Sándor utcai postára, kitöltöttünk egy nyomtatványt, a postáskisasszony lepecsételte, aztán megkezdődött a várakozás. Egy idő múlva a kisasszony átkiabált a tömegen:

         -London a kettesben!

         A család bepréselődött a  szűk, dohányszagú fülkébe. Kis idő múlva meghallottuk a vonalban a kinti telefon csengését. Természetesen nagypapa kezdte a beszélgetést. Rossz minőségű volt a hang, inkább csak recsegés-ropogás.

         -Hogy vagytok? – ordította nagypapa, aki amúgyis nagyothalló volt, és a rossz fülén volt a kagyló.

         -Esik az eső – felelte Vilma néni, anyám nővére. – Mindig esik.

         -Az jó – mondta nagypapa, mert nem hallotta a választ, de nagymama már nyúlt a kagyló után.

         -Hogy vagytok? – kérdezte izgatottan nagymama.

         -Esik az eső  felelte Vilma néni, mert ő sem hallotta jól a kérdést.

         Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, te is kérdezz valamit.

         A helyzet  a hetvenes években már nem jártunk a postára, egy központos kapcsolta a londoni számot a lakás telefonszámára. Így is várni kellett, a vonalak állandóan terheltek, mondta közömbös hangon a központos. Ilyenkor otthon összegyűltünk a készülék körül és vártunk, nagypapa, nagymama, anyám és én, mert apám nem kedvelte Vilma nénit és ilyen alkalmakkor elmenekült otthonról. Aztán, amikor végre megszólalt a telefon, nagypapa azonnal lecsapott rá.

         -Mi újság? – kérdezte. Sokat romlott a hallása, ezért egyre hangosabban beszélt. – Rossz a vonal – tette hozzá.

         Vilma néni akkor nem válaszolt.

         -És Péterke hogy van? – vitt új színt a beszélgetésbe nagymama.

         -Péterke most szekondhend autókkal foglalkozik – mondta a fiáról Vilma néni, de mi akkor még nem tudtuk, mi az a szekondhend. Anyám Vilma néni férjéről, Franci bácsiról érdeklődött.

         -Meccsen van – felelte Vilma néni.

         -Mindig az a büdös foci – elégedetlenkedett nagymama a hátérben.

         Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, te is kérdezz valamit, de én úgy éreztem, már mindent megbeszéltünk.

-Igazad van, úgyis drága a vonal – nagymama ezzel véget is vetett a beszélgetésnek.

Nem sokkal később már működött a távhívás, a család szokás szerint összegyűlt, ezúttal minden pénteken este ugyanabban az időben tárcsáztuk Londont. Nagypapa már nem vett részt a beszélgetésben, sértődötten visszavonult egy fotelbe és feltűnően hangosan lapozgatta az Esti Hírlapot.

-Hogy vagytok? – most nagymama volt a szóvivő. 

-Franci a héten meghalt, Péterke pedig előzetesben van, mert lopott autókkal kereskedett. – mondta Vilma néni szokásos közömbös hangján.

-Hát ez borzasztó – felelte nagymama.

-Ráadásul esik az eső – szomorkodott Vilma néni. Egyik csapás a másik után.

Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, te is kérdezz valamit, de én úgy éreztem, már mindent megbeszéltünk.

Nagymama letette a kagylót.

-Mi újság Londonban? – érdeklődött nagypapa  a fotelből és megigazította  zakója zsebében a hallókészülékét.

-Semmi – felelte ingerülten nagymama. – Londonban soha nem történik semmi. Az egy ilyen város, nem igaz, Gyurikám?

(Megjelent korábban a  Népszava "Vélemény" rovatában)

Nagypapa Londonban

Ő volt  családunk csodálatos mandarinja. Az első világháborúban Doberdónál, a hatodik isonzói csatában megsebesült, a gyomrát a kezében vitte a frontsebészetre, ahol a műtét után rövid életet jósoltak neki, ne egyen nehezet, ne igyon alkoholt és ne dohányozzon, mondta neki az olasz orvos. Nagypapa néhány hétig lábadozott, közben viszonya volt egy olasz nővérrel.  Kis zöldségüzletet nyitott Szombathelyen, ami a világválság idején tönkrement, a család Budapestre költözött, nagypapa akkor vas-edény üzletet nyitott, ami szintén tönkrement. Jöttek a sötét évek, nagypapa megszökött a haláltáborból, és munkát vállalt egy osztrák uszályon, ami Linz környékén elsüllyedt.

         -Kincseket szállítottunk, ékszereket, ilyesmit – mesélte nekünk, de mi persze nem hittük el. Nagypapa gyakran füllentett, konfabulált, úgy is mondhatnánk, hogy megrögzött hazudozó volt. Ha a boltban sorba kellett állnia, azt állította, hogy nemzetközi hálókocsi-kalauz és nemsokára indul a vonata.

         Egyik lánya, Eszter és családja 1956-ban Londonba költözött

- akkori kifejezéssel disszidált -, a férje kezdetben szemétszállító volt, nehezen éltek, de talpra álltak, Eszter saját kozmetikai szalont nyitott. A hetvenes években nagymama meghalt, akkor hívták meg nagypapát Londonba egy hónapra.

         -Mit fogok ott csinálni ennyi ideig? – kérdezte tőlem a repülőtéren. Öltönyt viselt, nyakkendőt, de kezében sétabot. A lábának semmi baja sem volt, de néha úgy tett, mintha sántítana, és örült, ha fiatal nők segítenek neki a közlekedésben.

         -Majd ismerkedsz – mondtam neki.

         Nagypapa persze nem beszélt angolul, miért is beszélt volna, de néhány olasz és német szó eszébe jutott a múltból. Naponta sétára indult a Bayswater negyedben, ahol  Eszterék laktak, végigjárta a Queensway üzleteit, mindent megnézett, kipróbált,  soha nem vett semmit, de az eladók mindig örültek neki, mert azt állította, hogy nyugdíjas olasz operaénekes, aki már fellépett a Milánói Scalában is. Eszter ugyan meglepődött, amikor délután kenyeret vett az ismerős pékségben és gratuláltak neki a sikeres édesapjához,  o sole mio, de ő csak mosolygott.  Egy este  Eszter telefonált, nagypapa haza akar menni, elszánt, nem lehet marasztalni,  nem is mond semmit, de már be is csomagolt, másnap érkezik Ferihegyre.

         Marival mentünk ki a repülőtérre. Nagypapa, ahogy sejtettük is, botra támaszkodva jött ki az útlevélvizsgálatról, egy fiatal földi utaskísérő támogatta.

         -Mi történt? – kérdeztem izgatottan.

         -Hát képzeld, mi történt – felelte nagypapa feldúltan. – Lementem a közeli halárushoz és megkérdeztem, van-e ponty. Haben Sie Karpf?  Úgy nézett rám, mint egy őrültre.

         Azért nem állt messze a valóságtól, gondoltam.

         -Mondtam otthon Eszternek, én egy pillanatig nem maradok olyan országban, ahol nem ismerik a pontyot. Elegem volt.

         -Jól tetted – a feleségem pedagógus volt, tudta, mit kell mondani.

         A frontsebész valamit jól csinált annak idején, mert nagypapa kilencvenhét éves koráig élt, utolsó éveit a diplomáciai kiküldetésem idején egy öregek otthonában töltötte. Az ápolónők szerint fogdosta őket, de én ezt nem hittem el. Amikor meghalt, egy cipősdobozt találtunk az ágya alatt. Tele volt ékszerekkel. Volt mellette egy üzenet is. „Marinak és Gyurinak az uszályról.”

         Szóval egyszer mégis igazat mondott.

(Megjelent augusztusban a Népszava "Vélemény" rovatában

Borisz

Amikor hat évvel ezelőtt Tihanyba költözünk, nem is tudtuk pontosan, mire vállalkozunk. Egy budai bérlakásból egy önálló házba, nagy kerttel, különösen egy olyan városi fiúnak, mint én, aki szinte semmihez sem ért és semmit sem tud megjavítani, nagy kihívás volt. Az első ember, Jóska, a mesterember, aki velünk szemben lakik, már első nap érdeklődött, kell-e segítség. Nem jött át, én  sem mentem át, a kerítésnél fogtunk kezet.  Ott állt mellette Borisz,  a barna, szigorú tekintetű rottweiler, nem kell tőle félni, mondta Jóska, és csakugyan nem kellett tőle félni, soha nem lépett ki a kertkapun, szeretett labdázni, játszani, futni, és rövidesen engem is megkedvelt. Mindig szerettem volna kutyát, gyerekkoromban szüleim ellenezték, apám óvott attól is, hogy egy kutya, aki aztán egyszercsak családtag lesz, elvesztése keserves , később gyerekeim sem lelkesedtek, aztán jöttek az ázsiai kiküldetések a diplomáciai pályán, hát nem biztos, hogy szerencsés lett volna mindezt kutyával.

Aztán a feleségem egy délután hátradőlt egy kerti széken, már itt Tihanyban, és azt  mondta, Gyurikám, ha akarod, hát legyen, de akkor meg én rettentem meg a felelősségtől.  Borisszal persze nem ment könnyen, először még bizalmatlan volt, később megenyhült, ha látta, hogy hazaérkezem, még ki sem szálltam az autóból, már jött a nyálas labdájával, amit  néhány száz alkalmimmal kellett kötelezően visszadobnom neki és ő újra meg újra elém hozta. Ha átmentem Jóskához egy csavarhúzóért (ilyen bonyolult eszközöket nem tartottam otthon), már hozzám dörgölőzött, szerette, ha megvakarom a fejét,  amikor Jóska átjött, megjavította, amit kellett, Borisz ott állt a kerítésüknél és féltékenyen nézett rám. Elfogadta, ha Jóska másokkal beszél vagy máshol dolgozik, hiszen tudta, hogy ez a munkája, de nem szerette. Jóska az övé volt. Reggelente nagy, elmaradhatatlan sétákat tettek, de nem úgy ám, ahogy sokan, hogy csak úgy tessék-lássék, nem, az egy igazi közös szórakozás volt, még esőben, hóban is, mindketten élvezték. Tessék, gondoltam, ilyen egy melegszívű rottweiler. Ha Jóskáék elutaztak, csakugyan a ház őrzésével foglalkozott, aznap este pedig, amikor hazaérkeztek, már reggel óta, szinte mozdulatlanul ott állt a kert sarkában és szomorkás, de reménykedő tekintettel várta őket. Mi lesz,  gondolhatta, ha baj éri őket vagy éppen világgá mennek.

Akkor legyen labrador, döntöttem el, mert olvastam, hogy mennyire tudja olvasni a gazdája gondolatait, attól persze féltem, hogy csakugyan olvassa majd, de akkor már ott volt Borisz, akihez különleges kapcsolat fűzött. Amikor egyszer kutyás vendégeink érkeztek, ott állt a kapujukban és csak azt nézte, hogy mi történik nálunk, különös kényszert éreztem, hogy átmenjek hozzá, megsimogassam, a szemébe nézzek, ne aggódj, mondtam neki, nem lesz sajátunk és ha a szavaimat nem is értette, de a gesztusaimat mindenképpen. Amikor  a lányaim meglátogattak, természetes volt, hogy Borisz örült nekik és ők is örültek Borisznak. Szóval megszerettük. Néha, rosszabb hangulatomban, ha éppen nem ment az írás, meglátogattam Jóskát a műhelyében, jó volt beszélgetni vele, szerettem hallgatni a véleményét, és persze ott volt Borisz, aki csodálkozott, hogy mit is keres ez az új ember a környéken, de mindig szeretett hozzám simulni.

         Borisz aztán egyre lassabban járt, elmaradtak a  reggeli séták, már szívesebben feküdt mint járt, már nem evett, nem ivott, nem érdekelte, ha simogatom. A szíve, mondta az állatorvos. Tizenegy év mégiscsak hosszú élet, nincs mit tenni. Beteg, mondta Jóska. Aztán vége lett. Jó lett volna tudni, mi volt az utolsó gondolata, mert biztosan volt neki. Talán én is szerepeltem közöttük. Jó lett volna.

         

Az írás

Vannak napok, amikor keserves írni, máskor boldogság. Milyen ritkák e napok, és milyen rövid az idő. Az öröm munkanapjai szerények. Az  igazi feladat akkor kezdődik, amikor az író már nem a mondatot akarja javítgatni, hanem a gondolatot. (Márai)

Miről beszélgetnek a lányok?

Mindig érdekelt, hogy vajon miről beszélgetnek a lányok, ha egymás között vannak? Fiúkról, ruhákról, reményekről? Miről tudnak beszélgetni, ha mi, fiúk, akik mindig igyekszünk szórakoztatni őket, nem vagyunk velük? Nem unatkoznak? Aztán megláttam ezt a fényképet, amin Orsi és barátnője Zsuzsi beszélgetnek (fotó: Odze Katalin) és rájöttem: nem, nem unatkoznak. Még az is lehet, hogy jobban szórakoznak, mint amikor velünk vannak.

Életem 50: XXIII:A tenger olykor barátságtalan

Nyári vasárnap délután elhagyjuk Brüsszelt, csendes esőben haladunk Calais felé. Este hétkor indul a komp, amivel visszatérünk Angliába. Persze, nem afféle kis átkelőhajóra kell gondolni: több száz kamion és személyautó fér el a hatalmas rakodófelületeken, a fedélzeteken pedig éttermek, üzletek működnek. Nem ez volt az első átkelésünk londoni kiküldetésem során, többnyire a fedélzeten napoztunk és élveztük a tenger illatát.

Felhajtunk a rámpán, parkolás a mínusz harmadik szinten, aztán liften fel a plusz negyedikre. Néha eltévedünk, de hát valamivel el kell tölteni az időt az indulásig. Látszólag minden rutinszerűen működik.  Jó angol szokás szerint a felnőttek evéssel, ivással, hányással és vásárlással töltik az átkelés négy óráját,  mialatt a gyerekek kedvükre ökörködhetnek a játékautomatáknál.

         Aztán, amint kiérünk a kikötő védőgátjai közül, minden másképpen alakul. A hajót egyszercsak oldalba kapja a szél, megkezdődik a hánykolódás a hullámok között. Előre-hátra, jobbra-balra. Recsegés-ropogás, az asztalokról lecsúsznak a söröspoharak, aki nem kapaszkodik, menthetetlenül elveszíti az egyensúlyát. Orsi egykedvűen  bámul ki a szalon ablakán a szakadó esőbe – ő semmiféle járművet nem szeret, ami mozog -, én persze igyekszem nyugtatni, de érzem, hogy a hangomból hiányzik a szokásos meggyőző erő. Az eső hangosan veri az ablakokat, körülöttünk villámok csapkodnak a tengerbe. Mari és a lányok keményen kapaszkodnak a karfába. Bátorságot mutatva Katival sétálni indulunk, de  néhány lépés után visszatérünk a szalon asztalához.

         Aztán felkerekedek, hogy megkeressem a személyzetet, vajon milyenek a túlélési esélyeink. Nagy nehézségek árán lebotorkálok a keskeny lépcsőn, azon tépelődök, vajon hol akadhatnék a mentőmellényekre, hogy aztán belevessem magam a jéghideg vízbe. Az információs tiszt és munkatársnője jókat nevetgél a pult mögött, feltételezem, ez is szerepel a munkaköri leírásukban: minél rosszabb a helyzet, legyetek annál vidámabbak.

         -Némileg aggódom a hullámzás miatt – jegyzem meg.

         -Nos, mi egy cseppet sem aggódunk – mosolyog rám a tiszt -, nem vitás,  a tenger olykor kissé barátságtalan, ennyi az egész,  ámde így szórakoztatóbb az utazás, higgye el.  A tiszt ezzel emlékeztet arra, hogy a brit sportembereknek a kihívás fontosabb, mint az élvezet.

         Visszatérve családomhoz, megerősítem, hogy a személyzet ura a helyzetnek, semmi ok az aggodalomra, de az út további részében már nem váltunk szót egymással. Látom a tekintetükben: soha többé hajózás. A doveri kikötés után ugyancsak szakadó esőben haladunk Londonig, amint rákanyarodok az autópályára, mindhárman álomba zuhannak.

         A lakásba érve lehajtok  egy konyakot és gratulálok magamnak férfias viselkedésemért. Kati már ágyban, szokása szerint a londoni esti bulvárlapot böngészi.

         -Nem történt ma hajóbaleset? – igyekszem viccelődni, kevés sikerrel.

A konyhában találkozom Orsival. Már pizsamában van és kekszet ropogtat.

         -Most már minden rendben – ölelem át.

         -Persze – simul hozzám. – Attól féltem, hogy elsüllyedünk vagy elhányom magam. A hányástól azért egy kicsit jobban.

(Megjelent a Népszava november 6-i számában)