Nézzetek M1 Híradót

Mert ilyet még nem láttatok.  Színtiszta állami propaganda, egyszerű kivitelben. Primitív szerkesztési elv szerint működik,  a lényege, hogy kizárólag kormányzati tényezők szerepeljenek benne, akik elmondják, hogy az ország sikeres, jó irányba halad és még jobb irányba halad majd. Mindig kell egy-két miniszter, és legalább öt-hat államtitkár, akik megerősítik, hogy ez így van. 

Az egyik főszereplő Szíjjártó, aki naponta nyit meg külföldi üzemeket, legyen az csavargyár vagy cérnagombolyító, és nem győzi hangsúlyozni, hogy Magyarország Közép-Európa, sőt, Európa motorja, a befektetők paradicsoma. Rendszeresen láthatjuk Varga Mihályt, aki gazdasági adatokat ismertet, amelyek igazolják a sikereket. Vannak mondatok, amelyeknek minden nap szerepelniük kell: „ez rekord a korábbi évekhez képest”. Vagy: „célunk, hogy a lakosság is érzékelje a gazdaság fejlődését”.  Az idegenforgalom ragyogó évet zárt, soha ennyi külföldi még nem járt Magyarországon (ez ugyan nem  igaz, de az igazság nem számít). A mezőgazdaság virágzik, állítja Fazekas miniszter,  mert feltehetően nem látja a piaci árakat, aztán áttér kedvenc témájára, a hungarikumokra, aminek a jelentőségét épeszű ember nem érti, hiszen minden országnak vannak saját termékei  (sajnos, nekem mindig a skót whisky jut eszembe), de ezért nem kell nemzeti bizottságot kreálni, telefonon elérhetetlen titkársággal, a kiskereskedelmi forgalom meghaladta a várakozásokat, állítja egy államtitkár, ami természetes, hiszen csak az áremelkedésekre kellene gondolni, de hát erre senki sem gondol. Állandó vendég Bakondi György, a miniszterelnök belbiztonsági tanácsadója, az ő feladata, hogy ébren tartsa a  „migránskérdést”, elmondja, hogy a veszély nem múlt el annak ellenére, hogy „hazánk vezető szerepet játszik a probléma megoldásában”.

         Fontos szerkesztési elv, hogy a politikusoktól soha semmit nem kérdeznek, a riportereket ugyan lehet néha látni, ám feladatuk mindössze annyi, hogy a mikrofont egyenesen tartsák. Ugyanez a helyzet a külpolitikai tudósításokban. A  műsorvezető elmondja a hírt, a tudósító elmondja még egyszer, a műsorvezető megköszöni a tudósítást és vége. Semmi pozitívum sem szivároghat be. Egy-két protokoll-hír, néhány baleset, kormányválság, tüntetések távoli országokban. Ha szakértőket kérdeznek meg, ők kizárólag kormányközi munkahelyekről érkeznek, véleményük alátámasztja a kormányzati álláspontot.  És az értelmes néző csak csodálkozik: ennyi volt az egész?

A műsorvezetők komorak, soha egy mosoly, de még egy félmosoly sem. Többnyire hangsúlyozás nélkül beszélnek, tekintetük olyan, mintha éppen egy elvetélt észak-koreai rakétakísérletet kellene bejelenteniük, feltehetően nem jutott el hozzájuk a köztársasági elnök óhaja, miszerint népünk humorosan közeledjen komoly ügyekhez.

És még nincs vége: a propaganda nem kíméli az időjárás-jelentést sem. A táncoslábú fiúk és szűkruhás lányok kerülik a „hideg” szót, helyette a „kissé hűvösebb” a szabályos. Szél sincs, csak légáramlat. És kötelező a „jövő héten jobb idő lesz” kifejezés.

Akkor mégis miért nézzük az M1 Híradóját? Pontosan ezért. Tudnunk kell, hogy létezik egy ilyen ál-világ, aminek semmi köze az objektivitáshoz, hogy érzékeljük, micsoda szűrőkön mennek át ezek az információsnak szánt műsorok és vegyük észre, hogy a magyar kormányzat körülbelül ennyit szeretne tudatni saját magunkról és nem is kell, hogy a néző, ha csak ezt a csatornát nézi, ne is tudjon többet.

Még mindig Verona

Nagy  jóstehetség nem kellett hozzá, hogy az ember sejtse, hogy ez lesz a vége. Még emlékszem az egyiptomi buszkatasztrófára, amelynek sérültjei és az áldozatok hozzátartozói évekig tartó vizsgálódásnak, egymásramutogatásnak, jogszabályokra történő hivatkozásokra voltak kényszerítve, amíg szabályosan kicsikarták a nekik járó kártérítést.

         Most, a veronai esetben is valami ilyesmi kezd kibontakozni. Nem tudom, milyen szerződést kötött a busztársaság a biztosítóval, azt sem tudom, hogy a diákok láttak-e ilyen dokumentumot, és ha látták, értettek-e belőle valamit, és ha valamivel nem értettek (volna) egyet, lett volna lehetőség a változtatásra, azt sem tudom, volt-e az indulás előtt szakmai eligazítás és azon mi hangzott el. Azt sem tudom, volt-e valami mentési gyakorlat, hiszen erre a sítábor idején lett volna idő és lehetőség.

         Akkor nagy volt a gyász, nagy volt az összefogás, sok ígéret és fogadkozás hangzott el, sok politikus beszélt arról, hogy lám, micsoda nagy összefogást lehet válsághelyzetekben tapasztalni, naponta aggódtunk a sérültekért, miközben azért egy-két apró részlet kiderült, ami már utalt arra, hogy a dolgok nem egészen úgy mentek, ahogyan menniük kellett volna. Semmiféle elképzelése nem volt a busztársaságnak a saját felelősségéről, beleértve az utasok hozzátartozóinak telefonszámairól, vagy  másféle elérhetőségéről. Senki sem érzi kötelességének, hogy tájékoztassa a közvéleményt, amelyik annak idején gyászolta a baleset áldozatait. A kormányzat is szép lassan megfeledkezik arról, milyen reformelképzeléseket sürgetett. 

         Én is dolgoztam külföldön, végeztem konzuli munkát (nem igazi leányálom), és akkor tapasztaltam, hogy egy magyar turistabuszon van ugyan utaslista, ám azt maguk az utasok írták, egyiküknek sem jutott eszébe telefonszámot a nevük mellé írni. A busz műszaki hiba miatt egy autópályán vesztegelt, a sofőr tudta, mi lenne a teendő, ám angolul nem tudta magát kifejezni, mi mást tehetett, hívta a nagykövetséget.

         -Kit értesítsünk, ha  baj lenne?  - kérdeztem.

         -Miért kell mindig a bajra  gondolni? – nevetett rám az egyik utas. Azt kellett volna válaszolnom, hogy a konzul dolga, hogy minidig a bajra gondoljon, mert ha a baj már bekövetkezik, akkor már késő gondolkodni, akkor cselekedni kell.

         Szóval Verona.

         Csakhogy elmúltak a vészterhes napok, nyilván a biztosítót kötik a megkötött szerződések,  jönnek a jogi csavarok, hogy ez nem is iskolai kirándulás volt, az intézményfenntartó Klebersberg Központnak is biztosan megvannak a maga jogi keretei, mert mint kiderült „nem tud fellépni a károsultak nevében”, Balog miniszter szerencsésen közölte, hogy az eset nem bizonyult iskolai rendezvénynek.

         És szép lassan háttérbe szorulnak az autóbuszok műszaki felülvizsgálatáról szóló elképzelések, már nemigen foglalkoznak a sofőrök éjszakai alvásának fontosságával.

         Hát körülbelül így állunk Veronával. 

In memoriam Roger Moore

London,  kilencvenes évek. A nagykövetségen dolgoztam, és gyakran félúton a Bag O Nails ivóban ebédeltem a feleségemmel. Egy alkalommal a szomszédos asztalnál ismerős férfit véltünk felfedezni.

         -Szerintem ő Roger Moore -  mondta Annamária.

         -Nem elég jóképű – feleltem fanyalogva.

         A feleségem azonban a tettek asszonya volt, odament hozzá és azt  mondta neki, hogy ő a legnépszerűbb külföldi színész Magyarországon.

         -Köszönöm – mondta Moore.

         Aztán átült hozzánk, beszélgettünk fél órát, aztán azt mondta, mennie kell. Kezet csókolt Annamáriának, mi kezet ráztunk.

         -Ön  itt dolgozik? - kérdezte tőlem.

         -Diplomata vagyok  - feleltem.

         Egy sokatmondó biccentés, aztán távozott. Vajon mit gondolt rólam?

         

Horn Gyulával Londonban

Korábbi diplomáciai pályámon többször találkoztunk, ez az eset a kilencvenes években történt Londonban. Ő miniszterelnök volt, én sajtótanácsos. Mindenképpen szerettem volna elérni, hogy felkeresse a Financial Times szerkesztőségét és találkozzon a vezető újságírókkal. Keservesen ment az előkészítés,  ő nem akarta, nem is kedvelte a médiát, az angolok végig attól tartottak, hogy lemondja a látogatást, és aggodalmukban én magam is osztoztam. Még egy nappal korábban is csak legyintett.

         -Nem szeretem az angolokat és nem szeretem az újságírókat. Ők sem szeretnek engem, akkor minek menjek oda?

         -Már megbeszéltem velük – makacskodtam. - Számítanak rád.

         -Majd lemondod.  Ez a dolgod.

         A nagykövet irodájában ültünk, hármasban. Konyakot ittunk.

         -És miről beszéljek nekik? – kérdezte némi hallgatás után.

         -Egy hete jártál Moszkvában - feleltem. -  Meséld el a találkozódat Jelcinnel. Az érdekli majd őket.

         Horn hallgatott egy darabig. Nem szeretett engedni.

         -Rendben – felelte végül. – Dohányozni lehet?      

         Hát erre meg én nem gondoltam.

         -Megoldjuk – mondtam.

         Tony Robinson, a rovatvezető ugyan elképedt, amikor aznap este telefonon a miniszterelnök kérését ismertettem vele.

         -Hát persze – válaszolta az angolokra jellemző fanyar öniróniával.  – Csak a londoni tűzoltóparancsnok engedélye kell hozzá,  hogy kikapcsolhassuk a rendszert, de végülis van rá egy fél napunk.

         A beszélgetés nagyon jól sikerült. Horn dohányzott, mesélt Jelcinről, a rendszerváltásról, a többiek hallgattak és szívták a füstöt. Miután kijöttünk az épületből, kezet fogtunk a főszerkesztővel, beszálltunk az autóba.

         -Na, jó voltam? – kérdezte Horn.

         -Igen – feleltem. És csakugyan jó volt.

         -Látod – mondta erre. – Még szerencse, hogy magamra hallgattam és eljöttünk. De hogy bírják ki ezek egész nap bagó nélkül?

         És rágyújtott.

Szegény Magrittte

Képzőművészetekben is járatos barátom rendszeresen örvendeztet meg bennünket a legnagyobb közösségi oldalon. Legutóbb éppen a világhírű  szürrealista belga festőművész, René Magritte egy aktját publikálta, amiért szinte perceken belül egy napra letiltották az oldal használatától (ráadásul magyar nyelven). Szóval valaki nagyon figyel.

Orbán Nagygécen

Mindig azt gondolom, hogy nincs akkor hülyeség, amit ne írna felül a magyar kormányzati propaganda. De tévedtem. Valamilyen kiismerhetetlen oknál fogva a népétől eddig távol tartózkodó Orbán Viktor egyszer csak megjelent a magyar térképen alig található Nagygécen, ott pedig – mintegy váratlanul – bekopogott Bözsi nénihez, hogy elbeszélgessen vele a magyar politikai helyzetről. Elképzelem, hogy a miniszterelnök már reggel úgy ébredt, hogy hát csakugyan rá kellene már nézni Bözsi nénire – akit soha életében korábban nem látott -, hogy mi újság arrafelé, az egyik legkisebb magyar településen. Bözsi néni nem vallott szégyent, a magyar politikai kormányzatot megszégyenítő módon fogadta a kormányfőt, aki megnyugtatta, hogy a nyugdíját emelni fogja. Szerényen, három autóval érkeztek a kissé gödrös úton, a biztonságiak azonban szerencsére nem láttak potenciális veszélyt az egyedül élő nyugdíjas asszonynál, így kivételesen a háttérben maradtak. Jót beszélgettek. Bözsi néni megmutatta a befőtteit, aztán a nyugdíjakra terelte a szót, elmesélte hogy nagyon jól jött a múltkori 1,6 százalékos emelés és az év végi 10 ezer forint. Erre Orbán Viktor azt felelte, hogyha jól alakulnak a számok, novemberben ismét emeli a nyugdíjakat.

         Jó volt ezt látni. A kormány elnöke beszélget a nép egyszerű gyermekével, nyilván spontán, előkészítés nélkül, egyszercsak betoppan, mint Rákosi Mátyás annak idején, hogy megkérdezze, elégedett-e a munkásosztály a politikai vezetéssel. Bözsi mama megfelelt a forgatókönyvnek, elégedetten nyilatkozott Orbánról, és volt még egy  elítélő mondata Gyurcsányról is, amiért az a gazember elvette a tizenharmadik havi nyugdíját.

         Létezik ember Magyarországon, aki elhiszi, hogy a miniszterelnök spontán belép egy idős asszonyhoz, és akivel elbeszélhet a nyugdíjhelyzetről? Ez a Fidesz-kommunikáció mélypontja, azoknak, akik a kormányfőt egy ilyen mesterkélt helyzetbe kényszerítették, azonnali felmondással kellene  távozniuk.

         És hát Orbán. Azért ez is szomorú. Komolyan azt gondolja, hogy van ma valaki, aki ezt a szánalmas színjátékot elhiszi? Nem gondolta, hogy ez  a népszinmű-paródia inkább riasztó emlékeket idéz ?  kormánypárton belül sok a repedés, az értelmiségiek  már kételkednek az ideológia megvalósíthatóságában, mi kell még? Ki az, aki szerint  a miniszterelnök találkozója Bözsi nénivel segít a hanyatló népszerűség  megállításában? Ki hiszi el, hogy egy ilyen találkozó csakugyan spontán módon történt?

          Bözsi néni bízik a miniszterelnökben és  bízik a nyugdíjemelésben.

         És természetesen szidta Gyurcsányt, aki elvette a tizenharmadik havi nyugdíját, amit Orbán némi Rákosi-stílusú mosollyal nyugtázott, holott tudta, hogy ez nem igaz. De jó volt hallania.

         Megnézték még  a jószágokat is, Bözsi néni készségesen megmutatott mindent, a malacok is rendesen viselkedtek.

         Csak így tovább. 

Orsika Rómában

1984-ben, még indiai külszolgálatom idején töltöttünk néhány napot Rómában és a festői magyar intézetben, a Via Giulia festői palotájában

- Francsesco Borromini munkája - tölthettünk el néhány éjszakát. Felejthetetlen napok voltak a világ egyik legszebb városában. Most Orsi visszatért és természetesen megörökítette gyerekkora szálláshelyét. Hát íme.