Söfu

A söfu Kínában mesterembert jelent, pontosabban jelentene, ám tapasztalatom szerint ezek többnyire inkább szakik, akik úgy tesznek, mintha értenének valamihez, miközben nem értenek semmihez, és valójában tudják is, hogy nem értenek semmihez, ám mégis megcsinálnak mindent, amivel megbízzák őket. Wang, Hong Kongból áttelepült ingatlantulajdonos, akitől mi is béreltük a lakásunkat, állítja, hogy Kínában nem képeznek ki szakmunkásokat, erre nincs pénz, sem idő, egyszerűen kijelölik őket egy feladatra, aztán biciklire pattannak és mennek is. Az egyébként csodálatos lakóparkban, ahol Pekingben laktunk, ez többnyire úgy működött, hogy ha elromlott, mondjuk, a konyhai lámpa, telefonáltunk a recepcióra, ők értesítették a fődiszpécsert, a diszpécser konzultált az aldiszpécserrel, aki aztán menesztette a söfut. A söfu meg is érkezett, természetesen szerszámok és alkatrészek nélkül, hogy szemrevételezze, mi a helyzet. A kínai söfu nem találékony, nem is az a feladata, hogy találékony legyen. Ma vízcsapot szerel, holnap fűtést, holnapután kertet ápol, nincs ideje elmélyedni a feladat megoldásának rejtélyeiben. Az igazi, mester-söfunak több kitűző is van a zsebében, mindig olyat visel, amilyen a feladat elvégzéséhez kell.

A söfu felkapcsolja a világítást, maga is konstatálja, hogy a konyha sötétben marad, tehát a hiba valós (nyilván nem hisznek a külföldinek), megkérdezi, hogy telefonálhat-e. Természetesen telefonálhat, felelem. Hogy pontosan kit hívott, a diszpécsert-e vagy a nagynénikéjét, ezt nem tudjuk, mert nem beszéljük a nyelvüket. A beszélgetés sem igazi beszélgetés, inkább hallgat és mormol egy-egy szót, kitölt egy ugyancsak kínaiul szerkesztett nyomtatványt, amit aláírat velem, majd elmegy. Hozzávetőlegesen fél óra múlva ismét jön, hoz magával égőt. Ámde kiderül, hogy a szereléshez nem elég magas. Feltesz egy kérdést kínaiul, nem értjük. Rámutat a telefonra, nyilván azzal a céllal, hogy szeretné használni. Tessék, mutatom. Hosszan beszél, hosszan hallgat, megint hosszan beszél, megint hosszan hallgat, bevallom, majd megőrülök a kíváncsiságtól, hogy kivel és miről társaloghat. Végül átadja a kagylót. Az egyik recepciós kislány van a vonalban, kérdezi, hogy van-e létránk.

-Miért nem hoz magával létrát a szerelő? – dörrentek rá.

-Sorry – szeppen meg, de hát nem érti, hogy a kerekszemű, nagyorrú férfi miért ideges. 

A söfut nem zavarja a kis közjáték, jókedvűen távozik, majd újabb fél óra múlva megjelenik egy létrás söfu társaságában, elkíséri őket egy pót-söfu, sőt, egy pót-pót-söfu is, aki segít a létra felállításában, miután levertek néhány festményt a falról és eltörték kedvenc vázánkat, de hát a munka nem tréfadolog, áldozatok nélkül nincs győzelem. Megérkezik a söfu-diszpécser, aki telefonon tartja a kapcsolatot a központtal. A létrás-söfu irányítása mellett a szerelő-söfu felmászik a létrára, a másik két pót-söfu meg fogja a létrát. Közben egyfolytában csevegnek, mobiltelefonjuk legalább annyiszor szólal meg, mint egy tőzsdeügynöknek, miért is foglalkoznának az én értelmetlen bosszankodásommal.

Általában négy-öt látogatás szükségeltetik, mondjuk egy kisebb dugulás megállapításához, amelyet követően ugyanakkor kicsi az esélye annak, hogy az elhárítás meg is történjen. A kínaiakat azonban az efféle hiábavaló kísérletek nem zavarják. Megpróbálták, nem sikerült, majd próbálkoznak újra. És lehet, hogy akkor sem sikerül.

De miért kell ezen mérgelődni?

Lecsó, az életmentő

Pentik András építészmérnök már évek óta Tihanyban élt. Nem volt már fiatal, hatvan éves elmúlt, keveset dolgozott, ha csak tehette, ült a teraszán, olvasott, délután gint ivott gyomorkeserűvel, este pedig vacsorát főzött magának. Amióta felesége, Anna meghalt, csak Lecsó, a fekete labrador osztotta meg vele a házat. Ha csak tehette, a napokat ő is a teraszon töltötte semmittevéssel, vagy labdázásra ösztönözte gazdáját. Együtt mentek vásárolni, és rendszeresen tettek sétákat a környéken. Andrásnak csupán egy barátja volt, Kindler Gyuri, aki feleségével, Borikával, valamint két gyönyörű lányával, Katival és Orsival Aszófőn, néhány kilométerre lakott. Amikor András télen beteg volt,  Kati és Orsi minden nap meglátogatta, hoztak ebédet,  kitakarították a lakást, és még Lecsóról is gondoskodtak, ahogy illett.

Egy őszi napon András sétálni indult Lecsóval. Nem a szokásos útvonalon indultak, hanem felkaptattak az Öreg-hegyre, aminek tetejéről gyönyörű kilátás nyílt a Balatonra.

         -Mit szólsz, Lecsó, milyen gyönyörű!
         -Gyönyörű  – felelte Lecsó, mert tudott beszélgetni a gazdájával.

Már visszafelé tartottak a Kaptai-dűlőn, amikor András egyszercsak elcsúszott, elveszítette egyensúlyát, a kiálló faágakban sem tudott megkapaszkodni és a szakadékba zuhant. Lecsó a domb tetejéről nézett rá. András szeretett volna mondani neki valamit, de nem jött ki hang a száján. Ebben az évszakban a környék elhagyatott volt, senki sem járt erre. Nincs esély a menekülésre. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elveszítette az eszméletét.  Lecsó azonnal érezte, hogy baj van. Mit tegyen?  A környéken a nyaralók ilyenkor mind zárva,  ugatásnak tehát semmi értelme. Látta, hogy András csukott szemmel fekszik, ami nem jelent jót. Sőt, rosszat jelent. Nincs idő a tétovázásra. Eszébe jutott Pap doktor, akivel András telefonon beszélt, amikor beteg volt, és egyszer meg is látogatta őket. De vajon most tud-e segíteni? Nem valószínű. Talán Kindler Gyuri? Aszófő ugyan nincs közel, ám Lecsó erőteljes és kitartó kutya volt, néhány kilométer nem okozott neki gondot. Ámde délelőtt volt, ami azt jelenti, hogy Gyuri dolgozik, csak Borika van otthon,  a lányok pedig iskolában vannak Tihanyban. Ez a megoldás, döntött Lecsó. Indulás, méghozzá azonnal. Negyed órával később már az iskolánál volt. Várnia kellett. Nemsokára csengőszót hallott és gyerekek jöttek ki az udvarra. Meglátta közöttük Katit és Orsit is. Felkapaszkodott a kerítésre és ugatni kezdett. A lányok azonban játszottak, nem is figyeltek rá. Mi lesz így? Aztán végre észrevették, ő pedig megragadta Kati szoknyája szélét és vonszolni kezdte.

-Mi van, Lecsó? – kérdezte tőle nevetve Kati, mert játéknak vélte a dolgot.
         -Talán akar valamit – vélte Orsi.

         -Menjünk vele? – Most már Kati is érezte, hogy ez nem  játék. Lecsó elvezette őket a Kaptai-dűlőre, hívták  a mentőket, akik kiemelték Andrást. Este már Kindleréknél boroztak mindnyájan, mert nem volt olyan nagy a baj, az orvos  is csak kisebb zúzódásokat és horzsolásokat állapított meg.

Éjfélkor Borika hazavitte autóval Andrást és Lecsót.
         -Kérdezhetek valamit? – kérdezte a kutya, amikor kettesben maradtak.
         -Persze – felelte András.

         -Miért hívnak engem Lecsónak?

         -Azért, mert ez a kedvenc ételem.

         -Nem kaphatnék más nevet?

         -Mire gondolsz?

         -Szeretném, ha Drágám lenne a nevem – mondta Lecsó.

         Ez nem tetszett Andrásnak.

         -Én csak Annának mondtam, hogy Drágám, te is tudod - felelte.

         -De Anna már nem él – mondta szomorúan a kutya. – És én ma megmentettem az életedet. Talán nem érdemlem meg, hogy  végre elfelejtsük ezt a Lecsó nevet, amit mindig gyűlöltem?

         András megvakarta a kutyája homlokát.

         -Rendben van. Legyen Drágám.

         És ezzel nyugovóra is tértek. Mindketten gyorsan álomba merültek. Drágám a küszöbön aludt, ahogyan szokott. Élete legszebb napja volt. Megmentette a gazdája életét.

Szerelem utolsó látásra

Szerelem utolsó látásra

Majdnem klasszikus szerelmi történet, amiben azonban minden fordítva alakul. A szülők jó barátságban voltak fiatalkoruk óta, közös kirándulások, nyaralások a Balatonon, közös operabérlet. Gyerekeiket,   Szonját és Andrást, akik éppen egy korúak voltak, mindig vitték magukkal, sokat voltak együtt. A szülők szerették volna, ha összeházasodnak, tervezték és utaltak is rá. Talán nem kellett volna, de hát a szülők olyanok, amilyenek.  András húsz éves korában tele volt kalandvággyal, nem akart sem feleséget, sem családot,  csak lányokat akart hódítani. Szonja egyetemre járt, orvosnak készült, szorgalmas volt, tudatos, kiszámítható.  Különös barátság volt ez közöttük, jártak színházba, moziba, sétálni mentek, karácsonykor ajándékot vettek egymásnak. András szívesen üldögélt Szonjánál  vasárnapokon,  hogy elkerülje az otthoni unalmas ebédeket, zenét hallgattak, főleg Csajkovszkijt, és kirándultak Balatonfüredre  is.  Jól érezték magukat együtt. Egyszer csókolóztak is. 

         -Komolyabban  vehetnéd Szonját – mondta anya gyakran Andrásnak. – Nagyon kedvel téged. Majd idővel te is megszereted.

         András azt felelte, hogy ő azokat a lányokat szereti, akiket azonnal meg lehet szeretni. Amikor Szonja befejezte az egyetemet, férjhez ment Paszkál Ervinhez, a tehetséges matematikushoz.  Születtek gyerekeik is, mindenki boldog volt, és annak is látszott. Paszkál sikeres tudós lett, saját házban laktak,  aminek ablakai a Várra néztek, a karácsonyt minden évben Salzburgban töltötték, a  nyarat a tengerparton. András egy rádiónál dolgozott, híreket szerkesztett, a könnyű kalandok már nem okoztak örömöt, sokszor reménytelennek látta a jövőt. Regényekkel is próbálkozott, de egyikkel sem volt szerencséje. Egyedül élt egyszobás lakásában, a Böszörményi úton,  ami olyan rendetlen volt, mintha nem is ott lakna. Szeretett merengni a magányán.   

         Néha találkoztak itt-ott, uszodában, villamosmegállóban, Szonja és András, pár szót váltottak, de nem került szóba sem Csajkovszkij, sem a csók. Egyszer András korán végzett  a szerkesztőségben, azután valamilyen ostoba ürüggyel bement Szonjához a kórházba, mert  igazából  hiányoztak neki a régi beszélgetések.  Jól érezték magukat, este  András hazavitte autóval.  Öreg Opel volt, remélte, hogy beindul. Amikor a lány kiszállt, megölelte. Másnap a Pozsonyi úton egy kávéházban találkoztak,  azután egyre gyakrabban,  egy este pedig  felmentek a Böszörményi útra.  Szonjának nem kellett hazamennie, a férje éppen előadásokat tartott Amerikában.

-Beléd szerettem – mondta András.

         -Már nem lehet – felelte Szonja.

         -A szüleink is mindig ezt akarták.

         -Talán éppen ezért.

         Hajnalban Szonja felöltözött, megigazította a haját a fürdőszobában, a tükör előtt.

         -Jó volt velem? – kérdezte András.

         -Minden férfi  ezt akarja hallani. Ez most csak egy tévedés, semmi több –  Szonjának azért jólesett, hogy meghódították.  – De cserélhetnéd gyakrabban  az ágyneműt.

         Néhány hónappal később anya említette Andrásnak, hogy Szonja elvált Paszkáltól, aki mindigis kiállhatatlan ember hírében állt, alkoholista lett, beleőrült valami egyenlet megoldásába, ami nem sikerült neki.  András másnap elment a kórházba,  hogy megkeresse Szonját, de azt mondták neki, hogy a doktornő már nem dolgozik ott, csak annyit tudtak róla, hogy vidékre költözött.

         Aztán egyszer mégis látta  őt, már évekkel később. Balatonfüreden ült a mólónál, ősszel, napszemüvegben, vasárnap.  Egyedül volt,  könyvet olvasott.

         Milyen szép nő, gondolta András. Egy ideig gondolkodott, aztán mégis leült mellé a padra.

         -Későn érkeztem? – kérdezte.

         Szonja levette a napszemüvegét, egy ideig nézte a fiút. Mintha nem is lett volna meglepve. Mintha számított volna rá.

         -Talán nem – felelte.

        

                  

Szeretem a kínaiakat? Vagy nem?

A kínaiak úgy tudják, hogy övék a Föld legnagyobb és legfejlettebb kultúrája, ők találtak ki mindent, amit érdemes kitalálni a világon, még a kávédarálót is, és amit ők nem találtak ki, azt már nem is érdemes kitalálni. Ebben az országban át kell értékelni a távolság és a méret fogalmait, ők emelték a Nagy Falat, amiről később kiderült, hogy az egyetlen ember által épített létesítmény, amit a Holdról is látni lehet, de ez különösebben nem érdekli őket, végtére is nem azért építették, hogy a Holdról lássák, hanem, hogy védekezzenek az idegen hódítók ellen, aminthogy nem foglalkoznak azzal sem, hogy róluk mit gondolnak, cserében ők sem gondolnak semmit másokról. Más népeket nem szeretnek, de nem is gyűlölnek, elfogadják, hogy más népek másképpen gondolkodnak és azt szeretnék, ha más népek is elfogadnák, hogy ők is másképpen gondolkodnak. 

Nem sértődnek meg, nem haragszanak, és nem értik, hogy a kerekszemű, nagy orrú idegenek miért sértődnek meg apróságokon és miért tartanak haragot olyan ügyek miatt, amelyeknek másnap már nincs jelentősége, nem értik a csodálkozásomat, sőt, azon csodálkoznak, hogy mit csodálkozom annyit olyan dolgokon, amelyeken nem kell csodálkozni, Kínában sok minden másképpen van, itt türelmesnek kell lenni, teát kell inni, selyemruhában kell járni és porcelántálból kell enni, meg kell szokni, hogy a kereszteződésben ezer biciklista indul el egyszerre és ezer irányba, hetek alatt változik egy város vagy városrész arca, új épületek emelkednek, új autóutak vezetnek ott, ahol legutóbb még csak mezőt láttunk, a kínaiak megtanultak pókerezni, cigarettázni, elsajátították a nyugatiak tudományos módszereit, közben a saját képükre formálták a szocializmust és a kapitalizmust, tudják, hogy senkit sem szabad utánozniuk, mert abból csak baj származik, és rájöttek, hogy értenek a nemzetközi kereskedelemhez. Nagy távlatokban tekintenek a történelemre, és rendíthetetlenül hisznek abban, hogy az idő nekik dolgozik. A Földön több, mint egymilliárd kínai él nagyjából akkora területen, amelyen Európa kétszer elférne. Ők maguk legalább annyira különböznek egymástól, mint az európai népek, azaz vannak magas termetű, nagy csontú észak-kínaiak és apró, törékeny déliek. Gyermeki szívvel szeretnek barátkozni és önfeledten ápolják a családi kötelékeket. Nagy ünnepeken képesek többezer kilométert utazni csakis azért, hogy újra láthassák fél éve nem látott rokonaikat. Hiszen mi lenne az emberrel ebben a világban, ha nem számíthatna családtagjaira?

A kínaiak szeretik az életet, élvezik minden élvezhető percét, pedig a legtöbb kínai számára kevés az élvezhető perc az életben, de hát éppen ezért, de hát pontosan ezért nem kell feleslegesen izgulni és feszültséget kelteni, aggodalmaskodni, veszekedni, cívódni, haragudni és haragot tartani. A kínaiak szeretnek beszélgetni, azt gondolják, hogy az idő eltöltésének egyik legszerencsésebb módja a beszélgetés, és minden alkalmat meg is ragadnak a beszélgetésre. Nemigen keresik az igazságot a sors által osztogatott kegyekben és csapásokban, borzasztó, hogy milyen hideg van ma, mondom kínai szomszédomnak, aki bólogat, de nem érti, hogy mi ebben  a borzasztó, hiszen télen hideg van, ettől tél a tél, nyáron pedig meleg, ezért nyár a nyár, nyári szabadságomról visszatérve bosszúsan állapítottam meg, hogy nem indul a lakópark garázsában elhelyezett autóm, és az európai ember számára az autó a köldökzsinór, ami az élethez köti, csapzottan és mérgesen háborgok a portásnak, aki felveszi a pultján álló számtalan telefonkészülék egyikének kagylóját és hosszasan, időnként harsányan nevetve társalog valakivel, mi az isten olyan szórakoztató, még az is lehet, hogy rajtam nevetnek, az európai ember ilyenkor kiszolgáltatottnak és nevetségesnek érzi magát, nyugodtan menjen haza, uram, tíz percen belül a háza előtt lesz az autó, feleli mosolyogva, na hát erre kíváncsi leszek, az európai ember szeret is csapzott és mérges is lenni, ha idegen környezetben nem úgy mennek a dolgai, ahogyan szeretné, pedig idegen környezetben sokszor csakugyan nem úgy mennek a dolgok, ahogyan szeretnénk, ezek hülyének néznek engem, háborgok Marinak, de öt percen belül a kocsi a ház előtt, a garázsmester kesztyűben vezet, hogy ne maszatolja össze a kormányt, borravalót természetesen nem fogad el, ahogyan Kínában senki, a harag legcsekélyebb jele nélkül képesek sűrűn összezsúfolva élni, családjuk és szomszédaik jelenlétét és hóbortjait annyi türelemmel, könnyedséggel tűrik, amivel más nem kelhet versenyre, vidáman zsúfolódnak össze aprócska lakásokban vagy kunyhókban, hiszen legalább van fedél a fejük felett, derűsen vesznek tudomást embertársaik létezéséről, nem zavarja őket, ha kollégájuk egész álló nap dobol az ujjával íróasztalán, vagy bömbölteti a rádióját, de azt sem veszik észre, ha másokat hátráltatnak, autójukkal ügyesen elém furakszanak, majd hirtelen csigalassúsággal folytatják útjukat, nem értik, ha ezért haragosan nézek rájuk, csak mosolyognak, elfogadják az érzelmeket, meghajolnak előttük és tompítják őket, így kerülik az összeütközést, sejtésem szerint érzékenyen reagálnak a környezetük kibocsátotta láthatatlan jelzésekre, amelyek a személyes terükbe való még elfogadható behatolást jelzik, kínai, amúgy igen művelt, világot látott szomszédunkat illendőségből meghívtuk teára, de mintha nem hallották, vagy nem értették volna, mit akarunk, mert nem tudták eldönteni, őszintén keressük-e a társaságukat, vagy csak illendőségből, később már olyan szoros barátság alakult ki közöttünk, hogy ha elutaztak, ránk bízták az aranyhalaikat, amelyek szerencsét hoznak a ház lakóira, igen, a szerencse, ezzel Kínában nagyon sokat foglalkoznak, de valószínűleg igazuk is van, sok mindenre van szükségünk az életben, de szerencsére feltétlenül, nem bántja őket a zaj, sőt, mintha igényelnék is, hogy örökös hangoskodás közepette éljenek, soha nem magányosak, mert nincs hozzá elég hely, étteremben senkinek sem bántja a fülét az eszeveszett rikácsolás, a gyerekek értelmetlen szaladgálása, a pincérek mosolyogva nézik, ahogy lerántják magukkal az abroszt és a terítékeket, nem baj, nem történt semmi, mondják olyan jelenetek láttán, amelyek után európai étteremben a felszolgáló már régen kiparancsolta volna a vendéget, a végtelen madzsongpartik közepette hatalmasakat csapkodnak és kurjongatnak, nyilván ezért olyan a kínai zene, amilyen, a magas énekhangokat cintányérok, gongok, hiénabél-húrozatú hegedűk és rottyantáshoz hasonló hangokat kibocsátó fúvós hangszerek kísérik, a közönséget azonban ez sem köti le teljes mértékben, beszélgetnek, telefonálgatnak, egymás hátát csapkodva vicceket mesélnek közben, a kínaiak jókedvűek és lelkesek, szeretnek dolgozni, az utcaseprő szeret utcát söpörni, a sofőr szeret vezetni, a pincérnő szívesen szolgál fel, a rendőr jókedvűen ragasztja ki a büntetőcédulát a tilosban parkoló autóra, a legeredetibb hamisítványokat áruló piaci nyakkendőkereskedő nem örül annak, ha szótlanul haladok el mellette, mindenki szorgalmas, és a szorgalmat nem is szégyellik, velünk szemben, az építkezésen reggel testgyakorlatokkal kezdődik a munkanap, senki sem tiltakozik ez ellen és senki sem lázad, mindenkit hajt a becsvágy, a munka, mindenki szeret dolgozni, ma már nem bűn gazdagnak lenni, de nem szégyen a szegénység sem, a tévhitekkel ellentétben nagyon is fontos számukra  a nemiség, a férfiak tudják, hogy külsőre nem vehetik fel a versenyt a vaskos amerikai macsókkal, ezért cserébe állandóan potenciáljuk növelésével vannak elfoglalva, szívesen fogyasztanak élő kígyóból kivágott epehólyagot vagy szárított lópéniszt, nőideáljukat meghatározza a selymes bőr, a pillogó szem és a biggyedt ajak, a kínaiak törődnek az egészségükkel, nem bánják, ha az évezredekkel ezelőtt kitalált gyógyszereik büdösek, sőt, annál inkább meg vannak győződve arról, hogy hatásosak, nem titkolják, hogy szeretnek enni, méghozzá menetrendszerűen, ebéd fél tizenkettő és tizenkettő között, ami után a csendes emésztés elősegítéséhez jólesik egy kis susi, azaz szunyóka, este fél hétkor vacsora, ha pedig netán később megéheznek, még szó lehet egy kis éjféli nassolásról, Csen barátom például rendszeresen ökörherét fogyaszt ilyenkor, mert az biztosítja a nyugodt álmot, félbe kell harapni, ennyi az egész. 

Apák Napja

Korán reggel ébredek, feleslegesen.  Vasárnap van. Hat óra. Mexikóban még szombat este. Mire gondolok ébredés után? Emlékek. Milyen különös szó. Sokat vagyok egyedül, mindig előjönnek. Tolsztojra is gondoltam, hogy mit mondott a boldog és a boldogtalan családokról. Mi átlagos család voltunk, átlagos házasságban éltünk, egyszer boldogok, máskor boldogtalanok, többnyire a boldogság és a boldogtalanság között éltünk egy szigeten, mint annyi más tanácstalan ember. 

Amikor Zsófi tizennégy éves lett, Panni egyszercsak azt mondta, hogy válni akar. Ültünk otthon, a Böszörményi úti lakás nappalijában, ahol esténként ülni szoktunk, látszólag minden rendben volt, de azt már megtanultam, hogy a dolgok akkor mennek a legrosszabbul, amikor látszólag rendben vannak.

-Válni szeretnék – ennyit mondott.

Mit lehet erre felelni?

         -Talán Selbach Pali? – kérdeztem álnaívan, mert semmi más nem jutott eszembe. Selbach Pali csellista volt, komoly fiú, unalmas és komoly vőlegény, Panni miattam hagyta el. 

         -Ugyan már – felelte Panni azzal a lenézéssel, ami a nőket jellemzi, ha egy férfi ostobaságot kérdez tőlük. Túl volt ő már azon. Ugyan már, Selbach Pali. Hogyan is gondolhattam erre? Amúgyis már minden más szó felesleges lett volna. Panni rámunt, mert nem tudtam, hogy mi az a házasság. Sok más férfi sem tudja, de a feleségük ezért nem un rájuk. Panninak azonban már volt valakije, Béninger Náci, egy sikeres fakereskedő.

         -Gazdag?

         -És szórakoztató. Vele még lehet beszélgetni. 

         -Megtarthatom a lakást? – kérdeztem. Nem ezt kellett volna kérdezni, de akkor éppen ez érdekelt. Biztosan el is sápadtam. Negyven éves voltam, könyvtáros egy megszűnő könyvtárban,  semmim sem volt és akkor már az is nyilvánvaló volt, hogy semmim sem lesz.

         -Persze – felelte Panni könnyedén. –  Béninger Mexikóban lakik, mi is odaköltözünk.

         -És Zsófival mi lesz? – kérdeztem.

         -Eddig sem érdekelt a sorsa  – mondta hidegen Panni. – Most se érdekeljen. Jön velünk.  A bíróságon pedig ne próbálj erősködni, mert tönkreteszünk. Náci jól ismeri a bírónőt. Ha akarja, kicsinálunk. 

         Így aztán maradhattam volna a Böszörményi úton, csak éppen semmi kedvem sem volt hozzá. A válás mindenkit megviselt, legjobban anyámat, mert őt amúgyis minden megviselte, sőt, minden őt viselte meg a legjobban. Zsófinak Panni elmagyarázta, hogy mindketten ugyanúgy szeretjük őt, mint eddig szerettük, Zsófi pedig úgy tett, mint aki megérti, mert tudta, hogy úgy kell tennie. Még néhányszor találkoztumk, mielőtt elutaztak. Nem beszéltünk Panniról és nem beszéltünk Béningerről sem. Nem is beszélgettünk. Eltávolodtunk egymástól, ahogy válások után az apák természetes módon eltávolodnak a lányuktól. És minden mástól is eltávolodtam. A válásunk után, pontosabban akkor, amikor válófélben voltunk, abban a különös, félreérthető és ismeretlen életszakaszban, amikor már semmi sem olyan, mint volt, de még semmi sem olyan, ami lesz. Csak az eltávolodás az állandó. Mindenféle nőkkel is próbálkoztam, felhívtam régi szeretőimet, nem fogadták a hívásomat, fogadták, de nem érnek rá, ráérnek, de nem akarnak szeretkezni, szeretkeznének, de akkor meg nekem ment el a kedvem. Hosszú leveleket írok Zsófinak, ő rövid leveleket ír nekem.

         Hát ilyen nap volt. Apák napja.

        

Utaztál már betegszállítóval?

Pedig érdemes, mert így megismerheted Magyarország rejtett arcát.  Én magam egy szemműtétem kontrolljaira többször is utaztam a betegszállítóval Tihanyból Szombathelyre és vissza. Béla, a kissé elhanyagolt Ford Transit vezetője a megbeszélt fél nyolc helyett már hétkor a ház előtt áll, sok az utasunk, mondja, közben elpöcköli a cigaretta csikkjét, aztán indulunk. Jókedvű fiú, sokan azt gondolják rólunk, hogy kiszuperált mentősök vagyunk, mondja, ő amúgy csakugyan mentős volt, de otthagyta, elege volt, mentős csak az lehet, akiben van elhivatottság, neki sok volt a feszültség, de a betegszállítás sem olyan nagy öröm,  Németországban az ötszörösét kereshetné, de nem tud menni, a felesége és a két gyerek miatt, végülis nem mindenkinek való a külföldi élet, itthon nyugalmasabb. Első állomás Veszprém, Béla régi ismerőseit vesszük fel, mindketten naponta sugárkezelésre járnak Szombathelyre, gégerák, mondja Géza, középkorú férfi, még a szocializmusból maradt, rojtos autóstáska a hóna alatt,  a másik Erzsi, szenvedés az élet, mondja ő, indulás után szendvicset csomagol ki egy Centrum-zacskóból, körbekínálja, némi panaszkodás, amiért ennyit kell utazni, Győrbe is mehetnének, de valamiért a szombathelyi kórházba utalták be őket, a következő állomás Zirc, de előbb még megállunk egy élelmiszerboltnál, vizet veszünk, az eladó ismerősként üdvözli az utasokat, szemlátomást ez bevett gyakorlat, Géza a járdán rágyújt, most már mindegy, mondja, nem hisz a sugárkezelésben, amúgyis már rokkantnyugdíjas, a felesége évekkel korábban elhagyta, úgysincs mit csinálnia egész nap, így legalább nincs egyedül, a cigarettákkal végeznek, Béla sürgeti a társaságot, Zircen betolatunk egy öregek otthonába, Béla kiszáll, két ápolóval tárgyal, Jenőt, egy nyugdíjas bácsit kellene Körmendre szállítani, de ő nem akar menni, tolószékben ül, kabátban, kalappal a fején,  kis zacskó az ölében, maradni akarok, mondogatja, egy rampán tolják fel, nem akarok még meghalni, egy ápoló megnyugtatja, hogy másnap visszahozzák,  Jenő bácsi az ebédje miatt aggódik,  de az ápoló megnyugtatja, hogy félreteszik, még egy utasunk van, mondja Béla, keskeny, göröngyös utakon haladunk, térképre nincs szükség, minden települést ismer Nyugat-Magyarországon, és ismeri a kerülőutakat is, ha nagy a forgalom, vagy baleset történik, azonnal tud váltani, meg a kollégák is jeleznek telefonon. Szentimrefalva olyan falu, mintha a világ már végetérne előtte, kétszáz lakos, embert sem látunk sehol, egy  bolt és egy kocsma,  egy kis mellékutca legutolsó házához megyünk,  itt már nincs is élet, a ház ablakai bedeszkázva, a vakolat már régen lehullott, a kerítés bedőlt, itt él egyedül egy idős, rákos férfi, a járás is nehezére esik, Béla támogatja, tulajdonképpen mentőknek kellene vinni, mert  bármikor rosszul lehet, de hát aztán mégis mi visszük, Gézával segítik fel a hátsó ülésre, már nem fogjuk visszahozni, mondja nekem a sofőröm, nincs senkije, az ablakai azért vannak bedeszkázva, mert ha nincs otthon, kirabolják, a kutyáját megmérgezték, a szomszédjai vásárolnak neki ezt-azt, a háziorvos is látogatta, de megmondta, hogy nincs értelme itt tartani, így ér véget egy élet egy kis magyar faluban, a férfi maga elé néz, hátra sem fordul, nem akarja látni a romos házat, ami valamikor az otthona volt. Most már csendben utazunk Szombathelyig, Béla először a sugárkezelésre érkezőket kíséri fel, át kell adnia őket egy orvosnak, délután aztán majd jön értük, a szentimrefalvai férfiért hordágyat hoznak le a sürgősségiről, aztán majd elhelyezik valahol, ez már rutinfeladat nekik, sok az öreg, akik már nem tudnak gondoskodni magukról, a végén engem visz a szemészetre, délután majd jön vissza értem is, várjak csak türelemmel, neki van még egy útja Körmendre.

         Hazafelé még megállunk Farkasgyepűn, a tüdőszanatóriumban, rozzant nénit veszünk fel, vége a kezelésnek, visszük őt is haza Veszprémbe. Panaszkodik, mert otthon nem várja senki,  amúgyis vége az életének, útközben megállunk a szokásos élelmiszerboltnál, Béla vesz neki konzervet vacsorára, felviszi a csomagját a lépcsőn. Délután ötre én is hazaérek.

         -Nagy utazás volt – mondom Bélának.

         Kiszáll, elszív egy cigarettát, szokása szerint elpöcköli a csikket.

         Holnap neki kezdődik újra az egész.