Szóval a telex.
Akkoriban, 1975-ben kis légitársaság volt a Malév, mi, a repülőtéren jól ismertük egymást arcról, jó
is volt, szerettük ezt a helyzetet, a
repülés szórakoztató és izgalmas része volt az életemnek, pedig csak
forgalmista voltam, mi írtuk a járatok dokumentumait, megbeszéltük a pilótákkal
a tankolást, a repülési időket, a rakodást és persze, minden más dolgot is, jó
volt velük beszélgetni, igen, jól ismertük egymást. Tudtuk, melyik repülőgépünk
hol jár, ha szabadnapjaimon napközben hallottam hajtóművek hangját és felnéztem
az égre, nagyjából meg tudtam mondani, hogy melyik az a járat, és nem is
tévedtem. Szenvedély volt, végtelen nagy szenvedély, mint a morfium. Volt benne
öröm, igazi öröm. Érkezések, indulások, menetrend, tudtunk mindent fejből, ez
volt az életünk. Szerettünk ott dolgozni. A repülőtér Magyarország volt, de már
nem egészen. Amikor az ember ott állt, a Swissair pilótafülkéjében, és
figyelte, hogy a svájci kapitány hogyan fut át Mont Blanc golyóstollával a
terhelési lap rovatain, akkor az már
majdnem olyan volt, mintha külföldön lettünk volna, amúgy tiszta rutin, de mégsem.
Mercédesz, így
hívták a kis légiutaskísérőt, akivel akkoriban gyakran találkoztam, nem voltam
szerelmes belé de kedveltük egymást, komoly, jólnevelt lány volt, talán túlságosan is, nem
voltak barátnői, esténként otthon zongorázni, Schubert volt a kedvence, Genfben
járt iskolába, és ez látszott is rajta, nem, egyelőre szó sem lehetett másról,
mint hogy operába meg hangversenyre jártunk, amikor éppen nem repült.
A forgalmi
irodában folyamatosan kopogott a telex, akkoriban ez volt a kapcsolattartás
egyetlen módja, az utolsó üzenet egy szombat este Koppenhágából érkezett MA751
TXT, ez a rövidítés a telexnyelvben azt jelentette, hogy a repülőgépet
szerencsétlenség érte és már jött is a következő, az áldozatok listája
FATALITIES CONFIRMED, a személyzet névsora, És aztán a következő baleset, még
közelebb hozzám: meleg szeptemberi nap, csütörtök, MA110, Kijev, minden, minden
megmarad az ember emlékezetében, ültem az iroda barna, rozoga Moszkvicsában a
Tupoljev mellett, vártuk a kijevi utasokat, vajon számít a nap, meg az óra,
vajon számítanak a percek, nem számít már, semmi jelentősége, indultok? ezt
kérdeztem, mert Ukrajna fölött romlott az idő, már így is késésben voltak, a
diszpécser is kiszólt a recsegőjén, mi a faszra vártok, fiúk? a szerelő mondott
valamit a generátorról, de éppen akkor érkezett meg valami kormányküldöttség,
ott ölelkeztek az utazó elvtársak az otthon maradó elvtársakkal, felmentem a
fedélzetre, új kocsit vettem, piros Fiat, mondta Takács Zsuzsi büszkén, délután
megmutatom, persze, teszünk vele majd egy kört, aláírattam a papírokat, na,
végre, mondta Mészáros, a parancsnok türelmetlenül, mintha én tehettem volna az
egészről, aztán indulás, kézfogás, vállveregetés, az ajtó becsukódott mögöttem,
a lépcsőt elhúzták, a gép ott gurult el mellettem, én meg visszakocsikáztam az
irodába, HA-LBD, figyeltem, amint emelkedik, behúzza a futókat, szerettem ezt a
látványt, az elszakadást a földtől, aztán bekönyveltem az indulási adatokat,
DEP 12:10/12:17, az első időpont az ajtócsukás, a második a felszállás, aztán a
késést, DEL TCHN volt egy kis időm a következő járatig, cigaretta, igen, aztán
egyszercsak egy érzés, hogy valami nincs rendben, valami nem úgy alakul a világban,
ahogyan kellene, nézem a telexgépet, Kijevből nincs hír, sem telex, sem
érkezési üzenet, de hát a szovjetek soha nem telexeztek azonnal, sőt, nem is
írnak egyáltalán, felhívtam a diszpécsereket, leszállt, nyugtatott meg Palics, de aztán hivatott Faragó, az osztályvezető,
becsukta az irodája ajtaját, most nem volt jókedvű, az arca hirtelen csupa ránc
lett, odavan a Kijev, ennyit mondott,
elvitte magával a terhelési lapokat, mert a biztosító figyel arra, hogy az
adatok megfeleljenek a szabályoknak, remélem, nem basztad el, én is reméltem, de
közben az ablakon át a leszállópályát figyeltem, hátha mégis megjelenik, egyelőre
ne beszélj senkinek, rendben van, feleltem, megkínált nyugati cigarettával,
erre sem addig, sem azután nem volt példa, alig tudtam felmenni a lépcsőn,
Mercédesz várt a presszóban, már egyenruhában, indult Frankfurtba, neki sem szóltam,
mert vannak dolgok, amiket az ember nem tud megmondani, estig ültem a forgalmi
irodában, aztán felmentem a diszpécserekhez, igyunk valamit, de nem ittunk
semmit, mindenki meghalt, mindenki, a generátor meghibásodott, amúgyis szar
volt az idő, kétszer megkísérelték, aztán leálltak a hajtóművek, minek
kísérelték meg, persze, ez volt a kérdés, de hát nem mi voltunk ott, a
pilótafülkében, ahol minden, minden más, mások a zajok, mások a fények, mások a
lehetőségek, aztán este megjött a Frankfurt, az Iljusin szinte hangtalanul
ereszkedett a betonra, kiengedte a fékszárnyakat, nincs is szebb, mint egy
ilyen éjszakai leszállás, legalább ez rendben van.
-Szemét vagy – mondta Mercédesz,
amikor a parkolóban találkoztunk. – Te már tudtad.
Akkor aludtunk
először együtt.
Eltelt egy év.
Már nem dolgoztam a repülőtéren, szakítottunk Mercédesszel is. Már nem tudom,
melyikünk és miért, nem is fontos. És azt sem, hogy melyikünknek akkor mi volt
fontos. Találkoztunk néha, de már nem volt komoly. És akkor, augusztus első
napjaiban Mercédesz egyszercsak feljött hozzám, akkor már volt saját lakásom,
Budán. Kis lakás volt, egy szoba, kis fürdő, kis konyha, az ablak a
Gellérthegyre nézett.
-Szép – mondta.
Ők a Várban laktak, gyönyörű lakásuk volt, négy szoba, külön nappali a
zongorával, a teraszról látni lehetett a Dunát, az volt az igazán szép lakás. –
Egyedül élsz?
-Igen – mondtam
és ez igaz is volt. Huszonkét éves voltam, egyedül akartam élni.
-Én is – nem,
ezt nem akartam. És ezt ő is tudta. Tudta, de másképpen akarta.
-Abbahagyom a
repülést – persze, ezt is sokszor mondta már. – Nem költözünk össze?
-Nem – mondtam.
Nem, ezt nem lehet. Pedig Mercédesz szép lány volt. Finom. De mégsem. Vagy
talán ezért.
-Szeretnék
gyereket, mielőtt megöregszem.
Megittunk egy
Martinit, tettem bele citromot is, ahogy kell. Ittunk. Nem mondtam semmit. Nem voltam lelkes. Fiatalok vagyunk még,
gondoltam, de hát fiatalok is voltunk.
-Elmegyek – mondta.
De nem ment el. Akkor
vált a kapcsolatunk komollyá, cinikussá, bizonytalanná és kiszámíthatatlanná. Ragaszkodtunk
egymáshoz. Abba akarta hagyni a repülést, meg nem is. Ilyenek vagyunk. Érzések,
szenvedélyek, elhatározások keverékei.
Szeptember 30-án délután repült Bejrútba. Nem szerette ezt a járatot, a térségben háború volt, de hát
vállalta. Este még Ferihegyről hívott, késnek, csak másnap délben érkeznek
haza, röviden beszéltünk, szeretlek, mondta, én is szeretlek, feleltem.
Reggel kávét főztem, fürdővizet engedtem, bekapcsoltam a rádiót, az ember
akkoriban a Reggeli Krónikát hallgatta, a
Közlekedési és Postaügyi Minisztérium közli, olcsó, lapos hangú közleménynek ígérkezett, a
MALÉV 240-es járata, a HA-LCI lajstromjelű Tupoljev 154-es repülőgép hajnali
02:33 órakor, akkor úgy éreztem, ez nem
velem történik, fel kell hívnom Danit, ezt gondoltam, hogy mit ír a telex, de
nem olvasta fel, fedélzetén ötven utassal és tízfőnyi személyzettel, vizsgálóbizottság
alakult, ennyi volt a közlemény, lehajtottam
egy pálinkát, ugyan, miért kell mindig a legrosszabbra gondolni, a tengerbe
veszett, mert ez emberi dolog, elzártam a vízcsapot, leültem a kád szélére,
ittam még egy pálinkát, a mosdó fölött a töredezett csempéket nézegettem, a
balesetet senki sem élte túl, azért vannak a legrosszabb dolgok, hogy azokra
gondoljunk, Pintér János, Mohovics Árpád, Kvasz Károly, Horváth István, Fried
Richárd, Herceg Miklósné, Kmeth Ágnes, Németh Miklósné, Szentpály Mercédesz, igen, vannak legrosszabb
dolgok, és mi mindig azokra gondolunk.
