Április 8 előtt

Talán még soha nem  volt ilyen bizonytalanság, zavar és tájékozatlanság  választások előtt, mint most. Voltak esélyesek, voltak arcok, arcélek, volt jobb- és baloldal, voltak lehetséges koalíciós változatok. Most azonban más a helyzet. A közvélemény-kutatások, a különböző érdekcsoportokhoz (ne tagadjuk, hogy ma ilyenek vannak) tartozó szinte megszámolhatatlan hírforrás eltérő jóslatokkal , a politikusok pedig szinte kivétel nélkül vagy újabb és újabb üresen csengő ígérettel vagy egymás szapulásával állnak elő.

         A Fidesz már szemmel láthatóan nem az a magabiztos egyesülés, amelyik négy éve még – akkor is program nélkül – lelkesebb táborral győzött. Azóta soha nem érzékelt súlyos korrupciós ügyek rombolják a tekintélyét, vezetőik olykor durván, szinte méltatlan hangnemben nyilatkoznak, semmitmondó válaszokat adnak („nem foglalkozom nőügyekkel”), Kósa Lajos szinte már egy értelmes mondatot sem tud mondani, a többi vidéki nagyúrról már  nem is beszélve, Varga Mihály hónapok óta hamis adatokat közöl, a parlamentből játékszert csinálnak, nemzetközi tekintélyünket elveszítettük, nagyszájú és felelőtlen mondatokkal igyekeznek védeni saját igazukat (a külügyminiszter szerint vezető autógyártó hatalom lettünk, miközben gyakorlatilag beszállítók és összeszerelők vagyunk, akárcsak Törökország vagy Indonézia).  Nem lehet pontosan bemérni, hogy a Fidesz szavazótábora mekkora, biztosan vannak még hívei a nemzeti hangütésnek, de nem tudni, nem bíznak-e inkább a Jobbikban. És akkor mi lesz? A Fidesz elszokott a szoros parlamenti helyzettől,  a vitáktól, az érveléstől, mindenért vagy majdnem mindenért Gyurcsányt hibáztatják.

         De mi lesz, ha nagyon szoros eredmény születik vagy kisebbségben maradnak?  Vannak B-tervek? Úgy fest, hogy A-tervek sincsenek. A hatalom most már szinte mindent megenged magának, korábban soha nem hallott durvaságok kerülnek nyilvánosságra. Folytatódik a kampány, folytatódik a mocskolódás, most szinte valamennyi poszton politikai kinevezettek ülnek, sok pozícióban a szerződések 2018 után járnak le, amúgyis bonyolult dolog eltávolítani számos vezetőt, mert ilyenkor kezd működni a „jogrendszer”, mint mindid, amikor inkább cselekedni kellene. Másrészt úgy fest, hogy egyik ellenzéki párt sincs abban a helyzetben, hogy új, szakmailag magas színvonalú klientúrát állítson fel, az utóbbi időben túlságosan is egymással voltak elfoglalva.  Karácsony előállt ugyan egy fél-árnyékkormánnyal, de a miniszterek mögött már ott kellene állnia a középvezetésnek, nem is beszélve a többiekről. Mondjuk, ki lesz a külügyminiszter, ha – ennek nyilván nincs valóságtartalma – az LMP győz. Kezdődnek a koalíciós tárgyalások? Mi nem vagyunk Németország, amelyik fél évig kibírja ügyvezető kormánnyal, nem kérdés, szétesne sok minden.

         Emlékszem, 1990 nyarán egy közlekedési rendőr megbüntetett egy szabálytalankodó autóst, aki ezt mondta neki:

         -Mit akarsz tőlem, te mocskos kommunista?

         A rendőr pedig ott állt, szótlanul.

         Ma nem tudni, hogy melyik párt kivel lépne elvei feladásával koalícióval más pártokkal azzal érvelve, hogy „le akartuk győzni a Fideszt”, de a városban már azt is mondják, hogy a Fidesz és az LMP hónapok óta együttműködik, minden más csak látszat. Ráadásul sokan ma közömbösek, kiábrándultak a politikából. Amúgy csoda?

         Szóval: mi lesz velünk? Mi az a felállás, amit szeretni lehet, amihez, még ha kompromisszumokkal is, de elfogadunk. A baj az, hogy már a látszat sem számít. Mészáros Lőrinc, akiről már külföldön is tudják, hogy döbbenetes vagyonra tett szert kormányzati támogatással, mogorva arccal tessékel ki az irodájából amerikai és francia újságírókat, kezével még legyintget is hozzá, mondván „képviseleti ülés van”, miközben ott ül mellette néhány mameluk. Ez az ország szégyene.

         Erre mondta Orbán: „üzleti ügyekkel nem foglalkozom”.

Ilyenek a skótok

Autóval megyünk a szigetország egyik legészakibb pontján, a szűk, kanyargós 8662-es úton. Nyári vasárnap, hűvös szél fúj, szemerkél az eső. Lépten-nyomon lassítunk, Nagy-Britanniában negyven millió juh tenyészik, de nekem az az érzésem, mintha húsz millió éppen arrafelé legelne, amerre mi megyünk. Már megnéztük a mesebeli Loch Watten tavacskát. Kékeszöld, Skóciára jellemző lapos dombok között fekszik ez a kis tó, turisták már nemigen jutnak el errefelé. Félúton lehettünk Gillock és Winless között,  amikor elszakadt az ékszíjunk. A legközelebbi lakott település húsz mérföld, autóval az elmúlt egy órában nem találkozunk, a helyzetünk reménytelennek látszott. 194-ben mobiltelefonunk még nem volt, ilyen mellékúton segélykérő készülékek sem voltak. Mi lesz most? Mari és a lányok rám néznek, elvégre én vagyok a család Nagy Problémamegoldója. De most mi lesz? Sötétedik, a szél erősödik, a Nagy Problémamegoldó tanácstalan.

         Aztán egyszercsak felbukkan egy teherautó. Sofőrje torzonborz, vörös fiatalember, leszáll a fülkéből, belekukkant a motorházba.

         -Elszakadt – jegyzi meg.

         -El- hagyom helyben.

         -Van tartalék ékszíja? – de aztán legyint. Ki tart manapság tartalék ékszíjat a csomagtartóban? Persze, a régi szép időkben, amikor még Dáciám volt, ami másnaponta falta az ékszíjakat, mindig gondoskodtunk tartalékról.

         -Akkor elvinném az asszony és a lányokat Killimsterbe - mondja a skót. – Ott lakom. Megteáznak nálunk. Minek fázzanak? Aztán visszajövök egy szerelővel és megoldjuk.

         Csakugyan, mit tegyünk? Mari és a lányok felkászálódnak a vezetőfülkébe és eltűnnek a 8662-es út egyik bukkanója mögött. Ki volt ez az ismeretlen? Nem tudom sem a nevét, sem a rendszámát, csak azt tudom, hogy elvitte a feleségemet és a lányaimat. Hibát követtem el? Ülök az autóban és várok, tele kétségekkel.

Fél óra múlva aztán egyszercsak felbukkan a teherautó, a göndör vörös és egy barátja. Jókedvűek, vállveregetések, sose aggódjak, mondják, mindig van megoldás. Az ékszíjcserével tíz perc alatt végeznek, fél órával később már Killimsterben vagyunk, a falucska szélén egy terméskőből épült ház, odabenn, a nappaliban már ott ül a vörös, göndör családja, három vörös, göndör gyerek, szőke asszony, és persze Mari meg a lányaim. Vacsorához készülődnek, valami pörköltszerű a tányérokon, előkerül a pincéből egy üveg spanyol bor is. Csatlakozik hozzánk az autószerelő és a felesége is, még egy ideig beszélgetünk, magyarnak lenni hálás téma egy ilyen társaságban, édesapjának Puskás volt a nagy kedvence, a torzonborz vörös azt mondja, szívesen látnának bennünket éjszakára,van egy szép vendégszoba az emeleten, hajnalban  a lányok mehetnének tehenet fejni. Orsit és Katit azonban a hajnali tehénfejés nem vonzza, így felkerekedünk, hogy még aznap eljussunk Wickbe.

         Búcsúzkodunk,  megkérdezem, mivel tartozom, a vörös göndörhajú csak nevet, a jó cselekedet díja a jó cselekedet maga, átadok egy névjegyet, ha Londonban jár, mondom, feltétlenül keressen meg, mi soha nem járunk Londonban, feleli, minek is járnánk Londonban, nem igaz? Nevetnek a feleségével, a gyerekek nevetnek velük.

         Minden karácsonykor küld üdvözlőkártyát, pontosan és nagy műgonddal címezve, aláírja mindenki, a gyerekek is.

         Mikor megyünk újra Skóciába? Ezt a kérdést mindig odakanyarítja a neve fölé.

         Megyünk, üzenem neki. Amint tudunk, megyünk.

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatban

Igazi sportemberek

Nagy-Britannia életében nagyon fontos szerepet játszik a sport és minden más is, ami a sporttal összefügg. Ha valakit szeretnénk megdicsérni, akkor azt mondjuk neki, hogy sportszerűen viselkedett. Amikor Hurd külügyminiszter nyugdíjba vonult, megkérdezték, mire a legbüszkébb, nem a diplomáciai sikerek jutottak eszébe, hanem az, hogy „tíz éven át játszottam Essex grófság krikettcsapatában anélkül, hogy akár egyetlen mérkőzésen hiányoztam volna, és én vagyok az egyetlen, aki ezt elmondhatja magáról”. Azok a férfiak, akiket nem érdekel a sport,  vagy nem tudnak beszélgetni róla, nem tekinthetik magukat komoly alaknak. A sport lehet bármi, vadevezés, távgyaloglás, sivatagi expedíció, éhezőtúra, előkelőbb családokban a lovaspóló, a lényeg a bátorság és a kitartás.

         Illik imádni a krikettet, amelyik egyike azoknak a dolgoknak, amelyek segítségével a briteknek és egyes volt gyarmatainak sikerül távol maradniuk a civilizált világ többi részétől, a külföldiek számára ugyanis teljességgel érthetetlen  ez a játék,  ami azonban nem csak sport, hanem afféle családi kikapcsolódás és népi szórakozás, a mérkőzés ugyanis egész nap, sőt, több napig is tarthat, a találkozók közben ebéd- és uzsonnaidőt beiktatnak. Szabálytalanság és durvaság szinte soha nem fordul elő (ha előfordul, akkor azt csakis pakisztáni játékos követheti el).  Az ausztrál csapat egyik tagját azért küldték le a pályáról, mert „csúnyán nézett a bíróra” és ezért később sokáig magyarázkodnia is kellett.  Az 1890-ben alapított angol megyei bajnokság formája ma is változatlan, a játékosoknak kötelező ismerni a játék kézikönyvét, aminek külön fejezete foglalkozik a „pályán tanúsított viselkedési normákkal”.

Vidéken sokszor láthatók croquettet űző csapatok. Itt is szigorú öltözködési előírások vannak, még a cipő színét is szabályozzák. Gyakran magam is láttam, amint az angolok órákon át szinte szótlanul és indulatok nélkül játszanak. Az egyenletesre nyírt gyepen alma nagyságú fagolyókat kell hosszú nyelű fakalapáccsal (mallet) átütni kis fémkapukon, miközben a családtagok és barátok a pálya szélén szendvicseznek és borozgatnak, az eredmény pedig feltehetően mellékes.

         És hát persze, a labdarúgás, aminek népszerűségével semmi sem vetekszik. Másod- harmadosztályú mérkőzéseken is tel ház van, és azért nagy üzlet. Százmilliós bevételek a jegyekből, a televízió-közvetítésekből, a reklámokból, arab és orosz támogatóktól. A klubok ajándékboltjaiban méregdrágán árulják a mez-másolatokat, a címeres nyakkendőket és kulcstartókat. A közönség űzi a játékosokat, akik hajtanak, küzdenek az utolsó tizedmásodpercig. Mint tudjuk, a futball nem élet-halál kérdése, hanem sokkal több annál. Minden mérkőzés egy megnyert csata, de valójában akkor sincs tragédia, ha nem sikerül, hiszen a sportban nagyon fontos ugyan a győzelem, de meg kell tanulni a  vereséget is felemelt fejjel elviselni.

         Amikor a Manchester United egy alkalommal saját fanatikus szurkolói előtt 4:0-ra kikapott a Barcelonától, Ferguson, a csapat mestere így nyilatkozott a televízióban:

         -Azt hiszem, remek mérkőzés volt. A fiúk mindent megtettek, amit tudtak.  Én minden percét élveztem. – És még mosolygott is hozzá.

         Ezt is tanítanám Magyarországon.

Megjelent a Népszava „Vélemények” rovatában

Kínai elit

A Peking környéki lakóparkban szomszédunk egy kínai milliomos család volt. Ez nem olyan nagy dolog, Kínában vagy két millió milliomos él, és ráadásul több milliárdos, mint az Egyesült Államokban. A férfi, Li, angolul is jól beszélő, elegáns üzletember, már első találkozásakor átadta a névjegyét, ahogy ez arrafelé szokás.  „Li – Export-Import”. Felesége a háztartást vezette, számos alkalmazottat, takarítókat, pincéreket, kertészt tartottak, gyerekeiket sofőr vitte iskolába. Automata öntözőrendszer,  reflektoros biztonsági szolgálat. Esténként minden szobában világítottak a csillárok, gyakran jártak hozzájuk előkelően öltözött vendégek luxusautókon, de akkor is világítottak, ha senki sem volt otthon. Li asszony hét végén Hong Kongba járt vásárolni a barátnőivel, ha pedig olyan hangulata volt, akkor inkább a londoni üzletekben költött nézelődött.  Átlagos kínai milliomos család, ám Linek volt egy különös szokása. Minden reggel kiállt a garázsból egy tűzpiros Porschéval, aztán egy kis szürke Hondával dolgozni ment, majd este visszaállt.

         A lakópark uszodájában néha beszélgettünk, érdekelte a diplomataélet, szívesen járna magyar fogadásokra és természetesen bennünket is meghívna egyszer vacsorára, Mari azonban félt, hogy majd csukabelsőt kell ennie, mint egy korábbi vendégségben. Li négy nagy gyárában kulcstartókat és hűtőmágneseket készítenek,  darabját három centért, amit aztán hat-hét dollárért adnak el külföldi vásárolóknak, egy másik, kisebb üzemében évente nyolcmillió varrótűt gyártanak, darabját fél centért.

         -Megéri, nem? – kérdezte.

         -Mondja, Mr. Li, miért csinálja ezt a mutatványt a Porschéval minden reggel? – kérdeztem vissza.

         -Főleg az ügyfeleim meg  a vendégeim miatt – mondta a világ legtermészetesebb hangján. – Amúgy nem szeretem azt az autót, nekem bonyolult, én már csak ragaszkodom a kazettás magnós Hondához. Ráadásul ezek a németek rákérdeztek, hogy mikor viszem szervizre, és amikor megírtam nekik, hogy egy év után csak száz kilométer van az autóban, kiküldtek egy ellenőrt. Hát kell ez nekem?

         Néhány héttel később Li átjött, utazunk Európába, újságolta, mit érdemes ott megnézni, kérdezte ártatlan tekintettel. A Manchester United hívta meg őket a nagy kulcstartó-üzletért. Adjak néhány tanácsot, a felesége pedig azt szeretné tudni, hogy a Gucci betört-e már Kínából Európába, és nincsenek-e ott hamisítványok.

         Megittunk Livel néhány pálinkát, írtam neki egy rövid útmutatót, persze az Ord Tlafford, az kötelező, majd  megnézi az evezősversenyt is, hallotta, hogy az nagy futam,  és Párizs, feltétlenül, feleltem. 

         Amikor visszatérésük után találkoztunk az uszodában, Li ragyogott a boldogságtól.

         -Képzelje, a barátságunk jelképeként vettem Önnek egy igazi Picassót.

         -Nagyon köszönöm – feleltem zavartan.

         -De nem ám az  a kommersz autó – Li megcsillantotta  nemlétező műveltségét -, ez egy műalkotás. Ha holnap átjönnek Mari asszonnyal,  rendezünk egy ünnepélyes átadást.

         Hát elmentünk. Rengeteg vendég, pezsgő, suhanó pincérek, szóval ahogyan az Li házában szokás. És a végére tartogatta a mókát. Jött a Picasso.

         Be is mutatta. Egy Picasso-kiállítás kissé gyűrött plakátja volt, nyitvatartási időkkel, belépőkkel, kedvezményekkel, közepén pedig a közismert Guernica.

         -Na, mit szóltok? – nézett körbe Li a megszokott hamiskás mosolyával. – Ráadásul öt euróért vettem  a Szajna-parton!  Ez azért nem rossz üzlet, ugye?

        

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában

Feleségem 165 forint nyugdíjemelést kapott

Ezt érdemes mindenkinek elolvasni. Feleségem 2011. november 1-2012.02.09 közötti időszakban végzett munkájáért (nem tudjuk, pontosan milyen munkát végzett) a Magyar Államkincstár határozata szerint 165 forint nyugdíjemelést kapott.

A határozat ellen per indítható, amit ajánlott levélben kell feladni.  A mellékelt levelet azért érdemes elolvasni, mert szerintem az sem érti, aki írta.