Ebéd Károly herceggel

Tudom, hogy sokan nem kedvelik, semmire sem tartják, aki még mindig első igazi munkahelyére vár. Csakhogy ez így, nem igaz. Érdekes átmenet ő, a zárkózott, médiától irtózó szülők és a népszerűséget élvező fiai között, súlyosan terhelve a Diana-örökségtől, amiről tehet is, meg nem is.

         Mindez szinte lényegtelen, rövidesen feltehetően ő lesz az új Király, és lehet, hogy nagyon is alkalmas lesz rá. Akik nem ismerik, nem tudják, hogy  - kerülve a nyilvánosságot - rengeteg energiát áldoz jótékony szervezetek működésére, szigorú napirend szerint él, még hisz abban, hogy a monarchia a paloták falai között és nem a búvárlapok hasábjain fejti ki a tevékenyégét, évente közel hatszáz hivatalos programot bonyolít le elegánsan, jókedvűen, és a hírek szerint mindig időben érkezik és tudja, mikor kell távozni. A királynő ma 92 éves, halálára, temetésére

külön programot dolgoztak ki „A London Bridge leomlott” kódnévvel, amit követően a BBC gyászzenét és híreket sugároz, hivatalosan pedig Károly jelenti be a hírt a világnak.

         Látszólag nem érdekli a politika, ez azonban nem igaz. Naponta olvassa a brit nagykövetségek jelentéseit, aktívan tartja a kapcsolatot külföldi politikusokkal, hivatalos látogatásain pedig „majdnem” kormányfői szinten és formalitásokkal fogadják.

Aztán ott a Camilla-történet, amiben szintén sok a félreértés. Károly tizenhét éves kora óta ismeri őt, feltehetően ez volt az első szerelem, és az első felnőtt asszony az életében.

De hát akkor Camilla férjnél volt, a korkülönbség jelentős (akkor még annak számított), az Udvar semmiképpen sem járult volna a kapcsolathoz és egy fiatal, „múlt nélküli”, de nemesi háttérrel is rendelkező lányt kerestek. Camilla amúgy jól beilleszkedett a családba, nem akar fontoskodni, nem akar  előtérbe kerülni és állítólag sokat segített Harry ifjú feleségének a formalitások hátterének megismerésében.

A kilencvenes években egy alkalommal személyesen is találkoztam vele  vidéki birtokán, Highgrove-ban.  "A small house in the countryside" mondja a herceg titkára, amikor előzetesen útbaigazít. Londontól két órányi kellemes autózás nyugat felé az M4-es autópályán, azután a 419-es úton. Az előkelőség és a gazdagság Nagy-Britanniában többnyire nem párosul hivalkodással: a kastély szót is kerülik, helyette a mi kis házunk kifejezést használják, és közben hallgatnak a több hektáros parkról és az ott bóklászó őzikékről, meg a mesterséges vízesésről és a vadevezésre is alkalmas hegyi patakról, ha meg az ember ezeket megcsodálja és elismerését fejezi ki, csupán azt felelik: ó, ez volt Albert bácsi szenvedélye: de ügyesen megcsinálta. És valóban: nincs sorompó, nincsenek biztonsági őrök, senki sem mondja, hogy hol parkoljak.  Ha voltak is biztonsági emberek, én nem láttam egyet sem.

Az alkalom Makovecz Imre látogatása, Károly herceg szeretné, ha részt venne a leégett windsori kastély felújításában (végül nem jött össze az üzlet). Felbukkan egy süket, rövidlátó és szellemileg leépült komornyik, aki többnyire azzal van elfoglalva, hogy a szája széléről csordogáló nyálát itassa a zsebkendőjével, összekeverje a rá bízott kabátokat és a megrendelt italok helyett sűrű, rutinos bocsánatkérések közepette mindenkinek más italt hozzon ki, mint amit rendelt. Oh, sorry. A vendégek azonban ezt vidáman szemlélik és még a vállát is megveregetik: az öreg Jack. Hetven éve dolgozik nálunk, de eddig nem volt rá panasz. És milyen jól tartja magát. 

Károly jókedvű, szorgalmasan kortyolta italát, úton az étkezőasztal felé pedig belém is karolt. Közép-Európáról beszélgettünk, szeretett volna többet tudni a rendszerváltás társadalmi hatásairól.

-Felkészíttették az embereket a radikális változásokra? – kérdezte.

-Nem – feleltem őszintén.

Aztán témát váltottunk.

-Fürj lesz az ebéd - mondta. - Skóciából hozattuk, ma reggel. 

-Hát ez jó hír - felelem savanykás mosollyal. - A fürjről itt, Angliában tudtam meg, hogy tüdőbeteg veréb méretű madár, de annyi csont van benne, mint egy hüllőben, a húst pedig legfeljebb manikűrcsipesszel lehetne lefejteni róla.

És nem is csalatkoztam. Na és köret? Köret nincs? Néz rám csalódottan Makovecz. - Legalább krumpli lenne. Vagy savanyúság.

De hát ilyen helyen nincs krumpli, csak fagyott zöldborsó, kőkemény sárgarépa és ízetlen zöldbab, a savanyúságot itt pedig csak arckifejezésben ismerik. Fantasztikus menü,  mondja lelkesen a mellettem ülő brit királyi építészeti iroda tagja.

Ebéd után Károly csalódottan nézett a távozó magyar küldöttség autói után.

-Azt hiszem, ez a fürj nem volt nagy ötlet. Nem a magyar gyomornak való.

Széttártam a karomat. Őfelségének mindig igaza van.

A hivatalos fotót Morley von Sternberg udvari fényképész készítette, kérte, hogy amennyiben külön közölném, említsem meg a nevét. Ezen, gondoltam, nem múlik. 

Ganesh, az Odze-ikrek és a nevelés

Öt évesek voltak akkor, és Delhiben, a Magic Years óvodába jártak, ahol Montessori-elvek alapján foglalkoztak a gyerekekkel.

            -Mit jelent a Montessori-elv? – kérdeztem az igazgatónőt,  az olasz Miss Pavonét a beíratáskor. Fiatal, jókedvű asszony volt, szívesen beszélgetett  a szülőkkel.

            -Minden gyerek azt csinálja, amihez kedve van – felelte  mosolyogva.

            Hát ez szép, gondoltam. Én annak idején, a Délibáb utcában mindig azt csináltam, amihez az óvónéninek volt kedve.  Kati legszívesebben színezett, Orsi a fiúkkal focizott az udvaron.

            Mi újság, kérdeztem minden alkalommal, amikor hazaértek, semmi, felelték minden alkalommal.

            A kis Ganesh volt az egyik kedvencünk, anyukája norvég, apukája indiai, csodás nadrágtartókat viselt, sokszor beszélgettünk a szülőkkel is, amikor a gyerekeket vártuk délután a kapuban. Egy alkalommal néhány napig nem láttuk, esetleg beteg, kérdeztem a lányoktól, de csak rázták a fejüket. Nem tudják, mondták egyszerre. Egy fogadáson találkoztunk  Anni-Friddel, az anyukával. Szegény Ganesh, mondta, eltörte a karját, amikor Orsi lelökte a mászókáról.  Jobb lett volna politikáról beszélgetni, de hát mi a gyerekekről beszélgettünk.

            -Csakugyan, Orsi lelökte a mászókáról? – kérdeztem vissza aggódva.

            -Véletlen volt, bizonyára – felelte a norvég asszony -, Ganesh nem is panaszkodott. Nagyon szereti a lányokat, rajzolt virágot is nekik. Még egy-két nap és megy óvodába.

            Hát bizony, feleltem, mi is nagyon szeretjük a kis Ganesht.

            Másnap felkerestem Miss Pavonét, hogy megbeszéljem vele a dolgot.

            -Igazán sajnálom – mondtam. – Nem is tudtunk róla.

            -Ugyan már, egyszerű baleset volt. Miért kellene tudniuk róla? – az olasz igazgatónő nyilván úgy érezte, engem is nevelnie kellene egy keveset.

            -Gondoltam, beírják az üzenőfüzetbe - mentegetőztem.

            -Felesleges ilyesmibe bevonni a szülőket – mondta az igazgatónő. – A gyerekek így megtanulják, hogy hogyan kell a saját dolgaikat elintézni maguk között. Vagy nem erről szól a nevelés?  

           

           

Diplomaták élő adásban

És természetesen délután elkezdett havazni. December  6-a finn nemzeti ünnep, és hát abban semmi csoda nincs, ha Helsinkiben havazik. De aki nem járt Finnországban, az nem tudja, mi az a havazás. Egy óra alatt harminc centi, de lehet negyven is. Ideiglenes ügyvivő voltam, hivatalosak voltunk az elnökasszony fogadására. Készültünk, persze, hiszen az ország elitje gyűlik össze ilyenkor a tengerparti palota termeiben, ráadásul az állami televízió egyenes adásban közvetíti, ügyelni kell tehát a részletekre. Frakkom és Mari piros estélyi ruhája előkészítve. Talán hihetetlen, de az ember pályája végefelé már nem jár lelkesen fogadásokra, meg aztán megváltozott a diplomáciai érintkezés is, manapság már inkább telefonon és üzenetekben tartjuk a kapcsolatot, de hát a nemzeti ünnep azért más, állítólag rokonok is vagyunk az északiakkal, de lehet, hogy ez csak mese.  De hát negyven centi, az negyven centi. A fényes autó a garázsban, a sofőr a város végén lakik, hókotrás az ünnep miatt szünetel, a helyzet tehát reménytelen, sőt, kilátástalan. Lakóparkunk környezetbarát, autóval a lakás elé behajtani tilos, és ami Finnországban tilos, az tilos. Gumicsizmát húzok,  végigsétálok  a gyalogúton a garázshoz, aminek a kapuja persze nem nyílik, szakad a hó, a lapátolás pedig értelmetlen. Történt máskor is ilyen, de hát mégiscsak kezünkben a díszes meghívó, ing kivasalva, cipő kitisztítva,  egyetlen kitüntetésem, amit még Londonban kaptam a királynőtől, már kitűzve, Mari ruhája gyönyörű. És mégis.

         Maradunk, döntök, nincs más megoldás.

         De mi lesz a munkatársaimmal, akik alig várják már, hogy élőben lássanak a finn televízióban, amint kezet fogok az elnökasszonnyal? Vajon hogyan magyarázom meg nekik a dolgot?

         Másnap reggel némi izgalommal léptem be a nagykövetségre, felkészülve a magyarázkodásra.

         -Hát isteni voltál, Gyuri – mondta a titkárnőnk. - Csak pár pillanatig mutatott a kamera, de láttuk, hogy Mari ruhája csodálatos volt.

         A többiek is megerősítették, hogy jól szerepeltünk, így aztán többet nem is foglalkoztam a dologgal. Az élet tele van félreértésekkel és meglepetésekkel, ehhez, különösen a diplomáciában, hozzá kell szokni.

         Néhány nappal később a német nagykövetnél vacsoráztunk, persze, szóba került a nemzeti ünnepi fogadás és a nagy havazás.

         -Te hogy jutottál oda? – kérdezte von Stoberg már a konyak és a kávé mellett, miközben egy karcsú szőke berlini lány zongorázott a szalonban.

         -Hát keservesen – feleltem. Az igazmondás nem a szakma része. Az ember megszokja, azért fizetik, hogy hazudjon.

         -Az igazság az, hogy én nem mentem el – mondta ő. –A feleségem ruhája úgy festett volna, mint valami mosogatórongy.

         Hát ebben van valami, bólogattam.

         -És tudod, mi az érdekes? – folytatta a nagykövet, akivel akkor már majdnem baráti kapcsolatban voltunk. – Másnap reggel minden munkatársam gratulált, hogy milyen jól mutattam a televízióban.

         Hát ez érdekes, bólogattam.

         -Valójában ugyanis senki sem nézte az adást – olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletén a konyak és a szivar illatának keveredését. – Látod, ilyenkor derül ki, hogy csak seggnyalók, de hát így van ez rendjén. Mi is mind így kezdtük.

         Megveregette a vállamat, aztán hallgattuk tovább a Beethoven-szonátát.  Kellemes este volt, nem is havazott.

Korábban megjelent a Népszava „Vélemények” rovatában

Európa szívei

A jót könnyű megszokni. Úton vagyunk Észak-Finnországban, Kemiből Rovaniemi felé, Helsinkitől már több, mint hétszáz kilométerre vagyunk és már nyolcadik órája autózunk magányosan vakító napfényben sűrű fenyőerdők és tavak között, csak egy-egy kamionnal találkozunk. Végre egy benzinkút, megállunk, a mosdóban melegvíz, szappan, tiszta törölköző, a kiszolgáló kislány tökéletes angolsággal segít bennünket a tájékozódásban.

         -Hol tanulta a nyelvet? – kérdezem.

         -Az iskolában – feleli mosolyogva. – És svédül is beszélek, a biztonság kedvéért,  most pedig interneten oroszt tanulok. Nincs nagy forgalom, van időm.

         Egy évvel később, már hazafelé. Hajóval Stockholmba, onnan tovább, délnek. Félúton, Malmö előtt egy büfében állunk meg. Legnagyobb megdöbbenésünkre nincs személyzet, minden automatikusan működik. Gép adja a virslit, mellé a krumplipürét, az italt, a süteményt, a fagylaltot. Tanácstalanul álldogálunk Marival, szerencsénkre érkezik egy svéd, ő  magyarázza el, hogy mi az eljárás, errefelé ez a szokás,  fogyasztás, kifelé hitelkártya, az edényeket is egy futószalag húzza egy kis ablak mögé.

         Átkelés Dániába a nyolc kilométer hosszú Oresund hídon,

itt sincs személyzet, hitelkártyával fizetünk, délután már Dánia déli csücskén, Gedesby-ben vagyunk,  egy kis, tengerparti panzióban töltjük az éjszakát, a tulajdonos örül, hogy magyarokat lát, fiatalkorában egy kórussal járt a Balatonnál, még fényképeket is mutat, meghív egy italra, vacsora a közeli kocsmában, éppen esküvőt tartanak, jókedvű a társaság, alig tudunk szabadulni. Méghogy a dánok zárkózottak: megint ezek az ostoba előítéletek.

         Másnap hajnalban kelünk, újabb hajóút Rostockba, hajnali öt óra, ködös reggel, aztán autópályán tovább, Berlin,  Brandenburgi kapu, Checkpoint Charlie, de csak autóból, Lipcse, előjönnek a fiatalkori emlékek, valamikor egy nyarat itt töltöttem,  születésnapomra német nyelvtanfolyamra fizettek be a szüleim, még most is érezni, hogy valamikor ez volt az NDK,  hiába egy ország,  azért még mindig  mások a pihenőhelyek is,  a személyzet sem kedves, a pincérek a bejárat mellett cigarettáznak, nem érdeklik őket a várakozó vendégek, lengyel és ukrán turistabuszok, vendégmunkásokat szállítanak,  két kínai csoport is itt ebédel, vidáman fényképezik az autónk diplomata-rendszámát, csoportképek is készülnek.

         Prága, a számomra rossz emlékű Vencel tér, egy pillanatra a Hradzin,

délután érkezünk Pozsonyhoz,  nincs megállás, estére szeretnénk hazaérni, két nap alatt 2500 kilométer elég.

         Magyarország. Régen még szorongással vegyes örömmel léptük át a határt, Hegyeshalom a kelet-nyugati átjárás jelképe lett, ma már megállás nélkül hajtunk át, némi büszkeséggel gondolok arra, hogy a gyerekeinknek ezt hagyjuk örökségül, se vízum, se vámvizsgálat, se rettegés, remélem, majd értékelik. Tankolás Mosonmagyaróváron. Régen még olcsó volt a hazai benzin, most már csak hagyomány.

         Unott férfi nyomja az üzemanyagot, miközben mi a közép-európai színvonalú mosdóban idézünk fel az észak-finn körülményeket. De hát ez csak álmodozás.

         A pénztárnál csodálkozva látom, hogy hatvan litert számoltak fel.

         -Különös – mondom -, a mi tartályunk csak ötven literes.

         -Bocsánat – mondja közömbösen a pénztáros kisasszony és autónk finn rendszámára pillant.  – Nem tudtuk, hogy magyarok.

         Na, mondom Marinak, hazaérkeztünk.

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatban.

Brexit, a rémálom

Lassan csakugyan dönteni kellene, hogy mi legyen, mert úgy fest, vége ennek a keserédes kettős létnek: kint is, bent is. Pedig a britek ezt szerették Európában legjobban. Oda is tartozni, meg nem is. Nézzünk a múltba, talán segít megérteni. A hatvanas években a briteket furcsa érzés kerítette hatalmába, amit egy amerikai külügyminiszter, Dean Acheson így fogalmazott meg: „ez az ország elveszítette a birodalmát, de még nem találta meg a szerepét a világban”. Sokan tagadták ezt, sokan egyetértően bólogattak, mások abban bíztak, hogy az új szerep megtalálása könnyen megy majd. A hatvanas években a londoni kormánynegyed, a Westminster még csakugyan úgy festett, mint valami birodalmi központ, a politikusok pedig néha még úgy viselkedtek, mintha egy világot irányítanának, „ahol sohasem megy le a nap”. Acheson jóslata azonban hosszútávon nem bizonyult helyesnek. A britek ugyanis valóban elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág egyik európai központja, megjelent az utcákon a Mini autó és a mini szoknya, a Beatles népszerűsége pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges érdeklődést, ami a mai napig is tart. Utcanevek váltak fogalmakká. 

Anglia vonzó ország lett, bármi, ami itt történik, a világ érdeklődésének középpontjába kerül. Már senki sem beszélt az elveszített gyarmatokról, a Nemzetközösség révén a királyi család is számos hosszútávú kellemes utazási lehetőséghez jut és ezeket ki is használják.  Károly herceg még vár élete első munkájára,  de egyre kisebb az esélye, hogy valaha trónra léphet. De ez is így tetszik a briteknek.

1997. június 30-án ugyan hosszas tárgyalás után néhány könnycseppet ejtettek ugyan Hong Kong elvesztéséért, ám ebben a gyönyörű ázsiai városban azóta semmi sem változott.  A „Hongkong Különleges Igazgatású Terület” nagyfokú autonómiát élvez a kínai "egy ország, két rendszer" politikájának köszönhetően. Mindenben független Kínától, csak a hadügyekben és a külügyekben nem.  Ez is milyen kényelmes. Előnyök és hátrányok összhangja. Panaszkodás és kompromisszum. A Kínával aláírt nyilatkozata biztosítja a régiónak, hogy az 1997-es átadástól számítva még legalább 50 évig fenntarthassa kapitalista gazdaságát, és az emberek szabadságát.

A britek nagy dilemmája azonban mindigis Európa volt. Csatlakozzanak-e a Közös Piachoz vagy sem?  De Gaulle az első kísérletet még elhárította, mondván, a britek maguk sem tudják, hogy hová is akarnak tartozni és ebben sok igazság is volt. A britek tartottak attól, hogy Európa részeként felszámoltatják velük majd sajátos őrületeiket, amiket hagyománynak neveznek, a mértékegységeket, az űrmértékeiket, a langyos sört, esetleg a krikettet is, a baloldali közlekedést és legfőképpen ezt a sem-kint-sem-bent állapotot, amit annyira szeretnek. A csatlakozás végülis barátságosabban sikerült, mint gondolták, megőrizhettek mindent, amihez ragaszkodtak, maradt a szerelem az amerikaiakkal, de nem csatlakoztak sem a schengeni rendszerhez, sem a pénzügyi unióhoz, London virágzó pénzügyi központ lett és a sört továbbra is langyosan itták.

Cameron ezt nem értette. Történelmi hiba volt.

Nagypapa Londonban

Ő volt  családunk csodálatos mandarinja. Az első világháborúban Doberdónál, a hatodik isonzói csatában megsebesült, a gyomrát a kezében vitte a frontsebészetre, ahol a műtét után rövid életet jósoltak neki, ne egyen nehezet, ne igyon alkoholt és ne dohányozzon, mondta neki az olasz orvos. Nagypapa néhány hétig lábadozott, közben viszonya volt egy olasz nővérrel.  Kis zöldségüzletet nyitott Szombathelyen, ami a világválság idején tönkrement, a család Budapestre költözött, nagypapa akkor vas-edény üzletet nyitott, ami szintén tönkrement. Jöttek a sötét évek, nagypapa megszökött a haláltáborból, és munkát vállalt egy osztrák uszályon, ami Linz környékén elsüllyedt.

         -Kincseket szállítottunk, ékszereket, ilyesmit – mesélte nekünk, de mi persze nem hittük el. Nagypapa gyakran füllentett, konfabulált, úgy is mondhatnánk, hogy megrögzött hazudozó volt. Ha a boltban sorba kellett állnia, azt állította, hogy nemzetközi hálókocsi-kalauz és nemsokára indul a vonata.

         Egyik lánya, Eszter és családja 1956-ban Londonba költözött

- akkori kifejezéssel disszidált -, a férje kezdetben szemétszállító volt, nehezen éltek, de talpra álltak, Eszter saját kozmetikai szalont nyitott. A hetvenes években nagymama meghalt, akkor hívták meg nagypapát Londonba egy hónapra.

         -Mit fogok ott csinálni ennyi ideig? – kérdezte tőlem a repülőtéren. Öltönyt viselt, nyakkendőt, de kezében sétabot. A lábának semmi baja sem volt, de néha úgy tett, mintha sántítana, és örült, ha fiatal nők segítenek neki a közlekedésben.

         -Majd ismerkedsz – mondtam neki.

         Nagypapa persze nem beszélt angolul, miért is beszélt volna, de néhány olasz és német szó eszébe jutott a múltból. Naponta sétára indult a Bayswater negyedben, ahol  Eszterék laktak, végigjárta a Queensway üzleteit, mindent megnézett, kipróbált,  soha nem vett semmit, de az eladók mindig örültek neki, mert azt állította, hogy nyugdíjas olasz operaénekes, aki már fellépett a Milánói Scalában is. Eszter ugyan meglepődött, amikor délután kenyeret vett az ismerős pékségben és gratuláltak neki a sikeres édesapjához,  o sole mio, de ő csak mosolygott.  Egy este  Eszter telefonált, nagypapa haza akar menni, elszánt, nem lehet marasztalni,  nem is mond semmit, de már be is csomagolt, másnap érkezik Ferihegyre.

         Marival mentünk ki a repülőtérre. Nagypapa, ahogy sejtettük is, botra támaszkodva jött ki az útlevélvizsgálatról, egy fiatal földi utaskísérő támogatta.

         -Mi történt? – kérdeztem izgatottan.

         -Hát képzeld, mi történt – felelte nagypapa feldúltan. – Lementem a közeli halárushoz és megkérdeztem, van-e ponty. Haben Sie Karpf?  Úgy nézett rám, mint egy őrültre.

         Azért nem állt messze a valóságtól, gondoltam.

         -Mondtam otthon Eszternek, én egy pillanatig nem maradok olyan országban, ahol nem ismerik a pontyot. Elegem volt.

         -Jól tetted – a feleségem pedagógus volt, tudta, mit kell mondani.

         A frontsebész valamit jól csinált annak idején, mert nagypapa kilencvenhét éves koráig élt, utolsó éveit a diplomáciai kiküldetésem idején egy öregek otthonában töltötte. Az ápolónők szerint fogdosta őket, de én ezt nem hittem el. Amikor meghalt, egy cipősdobozt találtunk az ágya alatt. Tele volt ékszerekkel. Volt mellette egy üzenet is. „Marinak és Gyurinak az uszályról.”

         Szóval egyszer mégis igazat mondott.

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatban.

Nyolc millió lázmérő

Valamikor még 2002 novemberében a dél-kínai Guangdong tartománybeli Foshan városában bukkan fel először ez a különös betegség, amelyet később SARS néven ismertünk meg. A helyi újság  akkor még cáfolja, hogy rejtélyes kór ütötte volna fel a fejét a városban. Januárban a tartományi egészségügyi szervek bejelentik, hogy "egy nem hagyományos, de kezelhető tüdőgyulladásról van szó", egyetlen biztos felismerési pont a 38 fok körüli láz. Egy Kantonban élő orvos Hongkongba utazik, megfertőzi a Metropole szálloda a vendégeit, majd elrepül Torontóba. Márciusban Hongkongban húsz kórházi alkalmazott  betegszik meg, és Szingapúr is feliratkozik a fertőzött városok listájára. Egy amerikai üzletember hétfőn lázas, kedden meghal Fujianban. A többi nagyjából ismert.  Peking akkor már üres, turisták nem jönnek, családtagjaink hazautaztak. A pártvezetés április 20-ig titkolózott, tovább már nem is nagyon lehetett.  Közlik, hogy 30 milliárd dollárt tartalékolnak a betegség leküzdésére, és rögtön meg is mondják, mit várnak a világtól. 

Nyolc millió lázmérőre lenne szükség. Mikorra? Azonnal.

         A nagykövetségek jegyzéket kapnak, a küldeményeket az egészségügyi miniszternek kell továbbítani számlával együtt, pénz  most nem számít, mindent fizetnek.

         Telefon Budapestre, az akkori Egészségügyi Minisztériumba, egyenesen a helyettes államtitkárt célzom meg, már tapasztaltam, hogy alacsonyabb szinten nem érdemes kezdeni.

         Röviden elmondom, ki vagyok, mi a helyzet és mi lenne a teendő.

         -Hát ilyen ügyekkel eddig nem foglalkoztunk – mondja a titkárnő közömbösen -, az államtitkár úr amúgyis vidéken van.

         -Vidéken nem lehetne elérni?

         -Sajnos, nem adhatom meg a számát – vicces, hiszen egy magyar diplomata vagyok, mi lehet a titkolózás oka? -  Sürgős?

         -Nagyon – az órára nézek, otthon éppen fél öt, ilyenkor a hivatalnokok  már hazafelé készülődnek, pisi, vásárlási lista, telefon a házastársnak, indulok, drágám.

         -Persze - sóhajt a titkárnő. – Minden üzenet sürgős.

         Újabb kísérlet, jöjjön az államtitkár. Itt türelmesebb a titkárnő, végighallgat, az államtitkár konferencián van, de reggel korán kezd, érdemes hívni.

         Másnap csigalassúsággal telnek a percek az irodában, délután négykor, itthon reggel nyolckor újabb telefon.

         -Államtitkári értekezlet van – mondja közömbösen  a titkárnő. – Esetleg írjon egy rövid levelet, beadom neki.

         A levél készen, elektronikusan már Budapesten.

         Válasz nem érkezik, kétszeri tapintatos sürgetés, a titkárnő szerint az államtitkár megkapta a levelet és foglalkozik a témával.

         -Ez megnyugtató – felelem álszenten.

         Este tízig ülök a gép mellett, hátha. Semmi.

         Két nappal később egy osztályvezető jelentkezik Budapestről.

         -Nyolc milliót nem tudunk összeszedni – mondja.

         -Csak amennyit tudunk. Most akár húsz dollárt is fizetnek darabonként – egy kis ösztönzés.

         -Utánanézhetek, mennyi van raktáron.

         Megköszönöm, talán ez egy lépés előre.

         Néhány órával később érkezik a válasz.

         -Háromszáz van raktáron. Megnézem, mit tehetek – ez a válasz, a beszélgetés és egyben az ügy befejezése is.

         Több hívás nem volt, az osztályvezető napokig nem volt elérhető. A  németek megszerezték a nyolc millió lázmérőt, adtak hozzá egy katonai különgépet, ami Pekingbe szállította. Mindegyik dobozon egy kínai felirat: „A német nép ajándéka”.

         Számlát nem csatoltak.

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában

A fotón Peking a szokásos szmogban