2019. február 16., szombat

Öregek játszótere


A hetven éves Lin bácsi reggel ötkor kel, megissza a teáját, majd átmegy a hetvennégy éves Cheng bácsihoz, és együtt lemennek az Öregek Játszóterére, hogy pingpongozzanak egyet. Amikor befejezik a mérkőzést, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól. Közben a hatvanéves Lin néni és a hatvanegy éves Cheng néni a közeli parkban piros kendőket lobogtatva tornamutatványokat mutat be további barátnőikkel. Miután kitornászták magukat, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól.
         Néha magam is át- meg átsétáltam ilyen játszótereken: megismerkedtem egy kedves öregúrral, akit mindenki csak Longnak szólított. Megkérdezte, honnan jöttem, és miután megmondtam neki, felcsillant a szeme, ó, hát ismer ő magyarokat, Klampárt, Berczik Zoltánt, Sidó Ferencet, Jónyer Istvánt, na, hát ennek meg én örültem, jó érzés az ilyesmit hallani Pekingben, a Chuoming park közepén. Nem játszunk egy meccset, kérdezte. Én amúgy öltönyben, nyakkendőben voltam, ahogyan az ember diplomataként öltözik, ő meg tornacipőben és melegítőben, de tekintettel a magyar kapcsolatokra mégsem mondhattam nemet. 21:2-re nyerte az első játszmát, 21:3-ra a másodikat, és 21:4-re a harmadikat, de akkor már kicsit kiengedett és a körülöttünk összeverődött közönségnek is játszott.
         Megköszöntem a mérkőzést, ahogy kell, egy lucskos kölcsöntörülközővel letöröltem a verítéket a homlokomról, felvettem a zakómat.
         -Hány éves? – kérdeztem.
         -Hetven – felelte.
         -Jó formában van – ismertem el.
         -Már nem vagyok az igazi. A csúcson 1952-ben voltam, akkor nyertem világbajnokságot. Romlanak a reflexeim, pedig ebben a sportban az a legfontosabb…

2019. február 10., vasárnap

Háború lesz?


Háború lesz?
A politika és a nemiség összefüggései. És éppen az érettségim napján. 1967. június 5-én. Apám gondterhelten hallgatta a rádióban a reggeli híreket. A TASZSZ jelentette. Kitört a háború Egyiptom és Izrael között, a feszültség pedig akár világméretű is lehet, atomháború, akármi. Gondoltam, akkor el sem indulok az érettségire, ha háború lesz, nincs sok értelme, de apám azt mondta, menjek nyugodtan. És ha nem látjuk egymást többé? Anyám telefonon beszélt Laután elvtárssal, aki munkásőr volt, hátha többet tud arról, hogy mi lesz velünk, de Laután elvtárs sem tudott többet.
         -A te dolgod a tanulás – mondta.
Könnyű ezt mondani. De hát nem nagyon érdekelt az iskola. Mi lesz velem? Amúgy se nagyon tudtam, pedig tizennyolc éves korban már kell tudni, hogy mi legyen velem. Amikor kicsi voltam, apa gyakran bevitt a munkahelyére, egy építészeti intézetbe, ahol házakat terveztek, ő volt az igazgató, mindenkinek komoly volt a tekintete, mindenki fehér köpenyben járt és logarléc volt a köpenyük felső zsebében, nagy rajzasztalok mellett álltak, megsimogatták az arcomat, és azt mondták, milyen kedves kisfiú vagyok. Te is építész leszel, mint apuka? És jót nevettek. Talán legyél építészmérnök. Hidakat tervezhetsz, és amikor az emberek átmennek rajtuk, jó érzés lesz benned, hogy ezt te tervezted. Biztosan így van. Én csak állok a híd közepén, a korlátra könyökölök, lenézek a folyóra, cigarettára gyújtok, és közben hallom, amint az emberek azt mondják mellettem, biztosan ez a férfi tervezte ezt a hidat, igen, biztosan jó érzés, de engem nem töltött volna el örömmel az efféle korlátra könyöklés, nem, eszem ágában sem lett volna hidakat tervezni.
De hát akkor mégis, mi leszek? 
Tanulj szakmát! Györgyi néni, anya egyik barátnője laboráns volt, vérben, pisiben meg kakiban kutakodott, ez volt a szakmája. Ezt akartam? Nem, nem akartam laboráns lenni. Talán orvos? Mit tanulnak az orvosok? Megtanulják a betegségeket, és megtanulják, hogy hogyan lehet a betegségeket gyógyítani. Ha lehet gyógyítani. A nátha ellen nincs orvosság, ezt mondta mindig Lőhr doktor, a körzeti orvos, amikor anya belázasodott és egy kendővel kötötte be a fejét. És a másnaposság ellen sincs. Utcaseprő leszel, ezt állította gyakran anya. Legjobban filmrendező szerettem volna lenni, el is mentem a felvételire, de már az első vizsgán megbuktam. Egy dolgozatot kellett írni a Szentivánéji álomról, két oldalon, beadtam, a folyosón vártam az eredményt a többiekkel, aztán kijött egy magas, sovány, szemüveges férfi, azt mondta, hogy ő a bizottság titkára, és nem sikerült a felvételim, mert nincs fantáziám.
         A tanárok is a rádiót hallgatták az érettségi feleletek közben, hogy mit jelentett a TASZSZ, sápadtan és zavartan beszélgettek. Mi lesz velünk, ha háború lesz. Hiába volt minden. Ha ledobják az atombombát, még az árnyékunk sem marad meg. Soma azt mondta, elmegy főtt kolbászt enni egy hentesboltba, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó főtt kolbász az életében. Hogyan lesz háború? Hát a szovjetek is, meg az amerikaiak is beszállnak, és kész, magyarázta Vilhelm, az osztályfőnökünk. Aztán jön az atom. Annyi bombájuk van, hogy az egész Földet szétbombázhatják, senki sem éli túl. Másnap, június 6-án is tartott a háború, Mose Dajan izraeli hadügyminiszter ellencsapást rendelt el a Sínai-félszigeten gyülekező arab páncélosok ellen. Mi tovább érettségiztünk, a feleletek egyre rövidebbek, a tanárok egyre elnézőbbek lettek. Minek a szigor, ha úgyis háború lesz?
         Hazafelé bementem a fodrászatba, mert ott dolgozott Garami Csilla, a tanulólány, aki nagyon tetszett nekem. Egyszer már hazakísértem, egyszer moziban is voltunk, de még a kezét sem fogtam meg. Megvártam, amíg összesöpri a hajszálakat, kihozza a törülközőket a raktárból, azután befejezte a műszakot. Rövid, fehér szoknyát viselt és kék blúzt. Nagyon szép lány volt.
         - Lehet, hogy háború lesz - mondtam neki szomorúan.
         - Világháború?
         - Igen - feleltem, de azt gondoltam, kissé még rá kell erősíteni. - És atomháború. Bemondta a TASZSZ, akkor pedig az úgy van. - Mindnyájan meghalhatunk.
         - Mikor?
         - Lehet, hogy holnap - mondtam és igyekeztem sokat sejtető lenni. - De az sincs kizárva, hogy ma. Attól függ, hogyan haladnak előre a tankok a Sínai-félszigeten.
- Nem szeretnék meghalni.
Felnéztem az égre, mintha az első bombázórepülőket várnám. 
         - Én sem - mondtam. - Mert nagyon szeretlek. Hányszor vidul föl a halál előtt, Aki halódik. Ápolói mondják, Ez az utolsó lobbanás: mi hát most E lobbanás? Ó, szívem! asszonyom! Lehet mézét kiszívta a Halál, De nincs hatalma a szépségeden: Nem tört le: szádon-arcodon bíborlik Szépséged zászlaja, és a Halál még Nem tűzte ott ki sárga lobogóját.
         - Milyen szép - mondta.
Gondoltam, beismerem, hogy Shakespeare írta, de aztán mégse ismertem be. Megálltunk a sarkon, kicsit tétovázott.
         - Felmegyünk hozzátok? - kérdezte azután. Megérintette a kezemet. Ábrándoztam arról, hogy csókolózunk.
         - Persze - feleltem. Már ott voltunk, a Hajós utcában, a kapunk előtt. - Éppen üres a lakás.
         Az érettségi sikerült, Csillával később soha nem beszéltünk arról, ami a Hajós utcában történt.
         Azóta, ha ezt a szót hallom, hogy háború, mindig az érettségi és Csilla jut eszembe.


2019. február 8., péntek

Most szedik darabokra az Akadémiát

Nem új írás, de most aktuális. Kosáry Domokos 1990-ben lett az Akadémia elnöke, és hát abban az évben sok más fontos dolog is történt Magyarországon.  Sokan azt gondoltuk, hogy most átéljük a történelmet, mások hittek benne, pedig nem akarták, volt, aki akarta, de nem hitt benne. Meg nem is nagyon tudtuk, hogy mi az a történelem. Kosáry elnök lett, de nem szeretett szerepelni, az újságírókat nem kedvelte, a nyilvánosság nem foglalkoztatta.
         -Vigye el innen az újságírókat – mondta nekem elnöksége első napján némi csendes türelmetlenséggel. – Itt komoly munka folyik.
         -Kíváncsiak az Elnök Úrra – feleltem. Ő volt az átalakult rendszer első akadémiai elnöke, ez magától értetődő volt.  
         -Maga a sajtófőnök – nyugodott bele. De azért jólesett neki.
         Egy hét múltán csakugyan ritkábbak lettek a telefonhívások, az újságírók más hírekre vadásztak.
         Egy délután Kosáry hivatott.
         -Mi van, már nem vagyok elég érdekes? – kérdezte kíváncsisággal vegyes gyanakvással.
         -Ez a dolgok természete – válaszoltam. – Majd lesznek események, és akkor újra érdekesek leszünk.
         -Maga a sajtófőnök, maga tudja – sóhajtott.
         Egy alkalommal vidékről jöttünk haza, ő szokása szerint elől ült, a gépkocsivezető mellett. Este volt már, hosszú ideje nem beszéltünk, azt gondoltam, elaludt.
         -Megmondtam Antall Jóskának is – szólalt meg egyszer olyan halkan, hogy abban sem lehettem biztos, hozzám beszél. – Megmondtam nekik, hogy új korszak van. Többé nem panaszkodhatunk az elnyomóinkra. És nem kenhetünk rájuk semmit.  Ilyen helyzetekben pedig a legnagyobb veszély a saját hülyeségünk. Ettől senki sem fog megmenteni bennünket.
         Hallgattunk egy ideig.
         - Olvasta a Délibábok Hősét? – kérdezte azután.  
         -Nem olvastam – ismertem be. Kosárynál nem lehetett füllenteni, illetlenség is lett volna.
         -Van benne egy jó mondat: „A magyar mindent hisz, mit fél vagy remél”. Így aztán, ha a remények nem válnak valóra, jön a hivatkozás a balsorsra.
         Aztán már nem beszéltünk többet.
         Egy alkalommal, késő délután ült az elnöki irodában, félhomályban. Amikor beléptem, egy sűrűn telegépelt papírlapot tett elém.
         -Ezt nézze meg!
         Szabályszerű feljelentés volt, akadémiai munkatársak listája, mellette feltüntetve, hogy ki volt párttag és ki dolgozott a belügynek.
         -Szabályszerű feljelentés – bökött rá a ceruzájával.
         -Mit csinál vele, Professzor Úr? – kérdeztem.
         -Amit kell – felelte gondolkodás nélkül. Összegyűrte és bedobta a szemétkosarába. Aztán felállt, az ablakhoz ment és kinézett a Dunára.
         -Kommunistáznak – mondta mérgesen. – Ezek a hülyék azt hiszik, hogy ez előreviszi a dolgokat. Én is kommunistázhatnék és az aztán hiteles lenne. De mire mennénk vele?
         1991-ben egyszercsak megjelent Morvai Ferenc, a hirtelen meggazdagodott nagyrédei üzletember, megalakította a „Megamorv-Petőfi Bizottságot” és úgy vélte, hogy a burjátiai Barguzinban megtalálta Petőfi Sándor sírját. El is mondta mindenkinek: „Amire a kommunista Akadémia képtelen volt, az sikerült egy lelkes magyar vállalkozónak.”
Ez azonban csak a látszat volt. Szentágothai akadémikus egyetlen pillantást vetett a csontváz fényképére és máris megállapította: „De hiszen ez egy nő!” – meg hát voltak egyéb, nemzeti színű ábrándokkal összehangolt tévelygések is. „A magyar mindent hisz…” – ez jutott eszembe. Az akadémiai szakemberek véleménye akkor az volt, hogy nem hallgathatunk tovább. Még Szentágothai is felhívott, érdeklődött, hogy mi lesz a következő lépés.
-Morvai  tudomásom szerint Petőfi temetésére készül – újságolta. – Már meg is rendelte az ágyútalpat, amivel a Ferihegyi repülőtéren várják.  Nos, mi lesz?
Beszélnem kell Kosáryval, feleltem neki.
-Maga a sajtófőnök, nem? Hát álljon elő valamivel – és letette a kagylót.
Másnap reggel az irodájában vártam Kosáryt. A téma akkor már valamennyi újságot foglalkoztatta.
-Ki kell lépnünk a nyilvánosság elé, mielőtt mindenkit megbolondít – javasoltam.
         -Szó sem lehet róla – Kosáry nagyon mérges volt. – Azt nyilatkozza az egyik lapban, hogy engem feljelent Gorbacsovnál, mert kommunista vagyok! Ez bolond!
         -Éppen ebben áll a veszélye. Most csak az Akadémia mentheti meg a helyzetet – kicsit patetikusan hangzott, amit mondtam. De hát ez nyilván a hely szelleme volt, ott álltam Barabás Miklós Széchenyi-portréja alatt.
         -Az Akadémia ilyen alakokkal nem áll szóba – mondta Kosáry határozottan.
         -Márpedig elkerülhetetlen. Az Akadémiának állást kell foglalnia, méghozzá nyilvánosan. Elnök Úrnak személyesen.
         -Nekem? – nézett rám Kosáry.
         Nehéz pillanat volt.
         -Igen, a Professzor Úrnak. Meggyőző lenne.
         -Soha – mondta Kosáry. – Soha.
         Másnap megjelent a Magyar Televízió forgatócsoportja az Akadémia székházában. Szokásom szerint magam kísértem Kosáryt a felvételre.
         -Lehet, hogy nagy hülyeséget csinálunk – mondta a lépcsőfordulóban. Megigazította a nyakkendőjét.  – De hát maga  a sajtófőnök. Maga tudja.
         És elmosolyodott. Kis mosoly volt, de fontos.     


2019. február 7., csütörtök

Fő az egészség


Pekingben egy vasárnap este kemény fájdalmat éreztem az oldalamban. Álmatlan éjszaka következett, reggel pedig bementünk az amerikai-kanadai irányítás alatt működő Egyesült Családi Kórházba, ahol mint diplomaták, megérkezésünk után nem sokkal megkaptuk „Arany Kártyánkat”.
- Ez mit jelent? – kérdeztem némi gyanakvással a portán.
- Ez azt jelenti, hogy ha sürgősségi ellátásra szorul, akkor felmutatja, és mi ellátjuk. A tagsági díj évente száz dollár.
Az elegáns kórházban felmutattam az Arany Kártyát, senkit sem érdekelt. Tíz perc múlva viszont egy igen tekintélyes, ősz kanadai orvos vizsgálóágyán feküdtem, aki látható örömmel nyomogatta a hasamat.
- Első látásra vesekő – jelentette ki. – De csinálunk egy röntgent.
A röntgenkép a doktort igazolta. Minden röntgenkép mindig az orvosokat igazolja.
- Átadom Doktor Ying-nek, az urológusunknak – mondta, és átkísért egy másik rendelőbe. Doktor Ying ugyancsak megnyomkodott néhányszor, elmondta, hogy a vesekő körülbelül egy centiméteres és „megakadt”. Más, hatékony gyógymód nem lévén, javasolta, hogy talán ürítsem ki természetes úton. Kifelé menet a portán elém tették a számlát, aminek végösszege ezerötszáz dollár volt. Mari vett a boltban négy üveg Carlsberget, majd estére minden fájdalmam elmúlt.
Néhány hónappal később hasonló eset történt velem, akkor már egy kínai kórházba mentem.
- Nyugodtan mondja meg, ha rákom van – kértem nyíltan.
- Meg fogom mondani – felelte nyíltan. Itt is csináltak egy rétegfelvételt, melynek alapos tanulmányozása után a kínai orvos nyíltan a szemembe nézett. - A jelenséget kiszáradás okozza. Igyon meg napi két liter teát vagy vizet, akár többet is. Amúgy pedig nincs rákja. És nem is lesz.
- Ezt meg honnan gondolja?
- A tekintetéből.
Harminc dollárt fizettünk vizitdíjjal együtt.
Egy más alkalommal ügyvivőként a kereskedelmi miniszterhelyetteshez mentem tárgyalni. Kedves ember, jól beszél angolul, kellemesen társalogtunk, csupán az zavart, hogy éppen a légszabályozó alatt ültem, ahonnan valósággal zúdult rám a jéghideg levegő. Délután már merev volt a nyakam, fájt a fejem, alig tudtam mozgatni a vállam. Bevettem gyógyszereket, elmentem szaunába, próbálkoztam a konyakkal is, de semmi sem segített. Két álmatlan éjszaka után végül döntöttem, felkeresek egy masszőrt. Egy kis mellékutcában üzlethelyiségek sorakoztak, beléptem a „Chinese Traditional Clinic” nevű homályos helyiségbe: lepedővel leterített kezelőágy, mosdó, sámli, a falon néhány kínai okirat. A gyógymasszőrnő lelkesen fogadott, mutattam, hogy a nyakam, a vállam és a fejem fáj. Leültetett a sámlira, és harminc percig kőkemény kézzel, a könyökével, ujjaival, ököllel gyúrta a megjelölt részeket.
 -Harminc jüan – mondta aztán. Ez három euró volt. - Mikor jöjjek legközelebb? – kérdeztem.
- Nem kell jönni legközelebb. Meggyógyítottam.
És így is volt.   


Megjelent korábban a Népszava "Vélemények" rovatában  N. Kósa Judit aktív szerkesztői tevékenységével

2019. február 1., péntek

Doktor Fülöp, nekünk András


Vajon előre elrendeltetett, meghatározott-e az egyes ember sorsa? Megválaszolhatatlan kérdés. Valami azért van, valami egyenesbe vezető, ami nélkül csak tántorogna az ember, nem találná az alkalmas, a helyes irányt életének sorsfordulóiban. Irományom olvasói látni, érezni fogják, van valami, ami több a pillanatok, események véletlenszerűségénél, ami vezeti az embert útkeresésében, a különféle élethelyzetek megoldásában.