Az utolsó harmad 7.: Már nem vezetek

Erős szenvedély volt, de  elmúlt. Soha nem voltam márkafüggő, legkedvesebb autóm egy Ford Sierra, amit angliai külszolgálatom idején vettem. Igazán akkor is csak a hosszú utakat szerettem. Eljutni Londonból Bázelig egy nap alatt, az igen. Vagy nyaranta a hűvös Skóciába. Szép volt.

(Fotó: az angol-skót határ: Orsi didereg, a skót zászlót tépi a szél)

Szép és olykor kalandos. A szigetország egyik legészakibb pontján, a szűk, kanyargós 8662-es úton megyünk. Nyári vasárnap, metsző szél fúj, szemerkél az eső. Lépten-nyomon lassítunk, Nagy-Britanniában negyven millió juh tenyészik, de nekem az az érzésem, mintha húsz millió éppen arrafelé legelne, amerre mi megyünk. Félúton lehettünk Gillock és Winless között,  amikor elszakadt az ékszíj. A legközelebbi lakott település húsz mérföld, autóval az elmúlt egy órában nem találkozunk, a helyzetünk reménytelennek látszott. 1994-ben mobiltelefonunk nem volt, ilyen mellékúton segélykérő készülék sem. Mari és a lányok rám néznek, elvégre én vagyok a család Nagy Problémamegoldója. De most mi lesz? Sötétedik, a szél erősödik, a Nagy Problémamegoldó tanácstalan.

         Aztán felbukkan egy teherautó. Sofőrje torzonborz, vörös fiatalember, leszáll a fülkéből, belekukkant a motorházba.

         -Elszakadt – jegyzi meg.

         -El- hagyom helyben.

         -Van tartalék ékszíja? – de aztán legyint. Ki tart manapság tartalék ékszíjat? Amikor még Dáciám volt, ami másnaponta falta az ékszíjakat, tucatnyit tartottunk a csomagtartóban.

         -Akkor elvinném az asszonyt és a lányokat Killimsterbe - mondja a skót. – Ott lakom. Nálunk teáznak. Minek fázzanak? Aztán visszajövök egy szerelővel és megoldjuk.

         Mari és a lányok felkászálódnak a vezetőfülkébe és eltűnnek a 8662-es út egyik bukkanója mögött. Ki volt ez az ismeretlen? Nem tudom sem a nevét, sem a rendszámát, csak azt tudom, hogy elvitte a feleségemet és a lányaimat. Hibát követtem el? Ülök az autóban és várok, tele kétségekkel.

Fél óra múlva aztán újra jön a teherautó, a göndör vörös és egy barátja. Jókedvűek, vállveregetések, sose aggódjak, mondják, mindig van megoldás. Az ékszíjcserével tíz perc alatt végeznek, fél órával később már Killimsterben vagyunk, a falucska szélén egy terméskőből épült ház, odabenn, a nappaliban már ott ül a vörös, göndör családja, három vörös, göndör gyerek, szőke asszony, és persze Mari meg a lányaim. Vacsorához készülődnek, valami pörköltszerű a tányérokon, előkerül a pincéből egy üveg spanyol bor is. Csatlakozik hozzánk az autószerelő és a felesége is, még egy ideig beszélgetünk, magyarnak lenni hálás téma egy ilyen társaságban, édesapjának Puskás volt a nagy kedvence, a torzonborz vörös azt mondja, szívesen látnának bennünket éjszakára,van egy szép vendégszoba az emeleten, hajnalban  a lányok mehetnének tehenet fejni. Orsit és Katit azonban ez nem vonzza, így felkerekedünk, hogy még aznap eljussunk Wickbe.

         Búcsúzkodunk,  megkérdezem, mivel tartozom, a vörös göndörhajú csak nevet, a jó cselekedet díja a jó cselekedet maga, átadok egy névjegyet, ha Londonban jár, mondom, feltétlenül keressen meg, mi soha nem járunk Londonban, feleli, minek is járnánk Londonban, nem igaz? Nevetnek a feleségével, a gyerekek nevetnek velük.

         Minden karácsonykor küld üdvözlőkártyát, pontosan és nagy műgonddal címezve, aláírja mindenki, a gyerekek is.

         Mikor megyünk újra Skóciába? Ezt a kérdést mindig odakanyarítja a neve fölé.

         Megyünk, üzenem neki. Amint tudunk, megyünk.

Az utolsó harmad: 6. Főhadnagy lettem

A Királyi Viktoriánus Rendet Viktória királynő 1896-ban alapította azzal a szándékkal, hogy kitüntesse mindazokat, akik munkáját segítik vagy képviselik őt. A mindenkori uralkodó – mint látható -  személyesen választja ki, hogy ki kapja meg a kitüntetést. Én főhadnagy lettem Göncz Árpád nagy-britanniai hivatalos látogatásában kifejtett tevékenységemért. Biztosan vihettem volna többre is, de így sikerült. 

Az utolsó harmad: SARS

Úgy fest, mintha jókedvűen ülnénk a pekingi repülőtér várótermében 2003 nyarán, percekkel a Lufthansa frankfurti  járatának indulása előtt. (A fénykép, sajnos, sérült.) 

Pedig nem voltunk vidámak. Kínában kitört a SARS, a rejtélyesen terjedő madárinfluenza,  a diplomaták családtagjait hazarendelték.  A város sivár és üres, mindenki félt.  Sokan meghaltak, az adatokat titkolták. A lakópark  máskor zsúfolt uszodája üres.

Nehezen válunk el egymástól, de amikor látom felszállni a gépet, mintha meg is könnyebbülnék. Tíz óra múlva Európában lesz. 

         Engem a lakásban a vegyvédelmi osztag klórszagú  tagjai vártak, hogy fertőtlenítsenek az ismeretlen vírus ellen.  A SARS-ról még hosszabban is írok, tanulságos történet.

Az utolsó harmad

A  sors néhány éve különleges feladatot bízott rám: egy ember életére kell vigyáznom. Ezért is kezdtem el ezt a sorozatot. Voltak jelek és válaszutak, tragédiák, élmények és tapasztalatok. Mindenről szó lesz.

Az utolsó harmad 5: Kegyetlen hátrányban

A dadogás kegyetlen hátrány.  Finoman szólva: beszédhiba. Az ember csak áll vagy ül, nem kap levegőt, nem tud megszólalni. Kiveri a víz, belepirul. Szégyelli. Pedig az óvodában még minden rendben volt.

Fogyatékosság, amit az iskolában kinevettek, később munkatársaim és ismerőseim lenéző szomorúsággal figyeltek.  Tíz deka párizsit kérni a boltban, az kihívás. Mozijegyet a hetedik sorba,  az is kihívás. A legrosszabbkor tör rá az emberre, szégyenletes,  nem lehet leplezni. Legjobb lenne meg sem szólalni.

         -Ne törődj vele – mondta anya, de én törődtem. Ez nem olyasmi, amivel lehet csak úgy nem-törődni. Gyógytornára  jártam, metronómra énekeltem, légzésgyakorlatokat végeztem. Semmi. A gyerek agya előrébb jár,  mint ahogy beszél, mondta egy pszichiáter. Csecsemőkori reflex, mondta egy másik. Következett a logopédus.  Második emelet, gyalog, a lift nem működött. Apa is jött velünk. A rendelő folyosóján ültünk egy padon. Izzadt a tenyerem, fájt a fejem. Felálltam, hogy kimenjek vécére.

-Ne menj pisilni, mert pont akkor fog hívni a doktor bácsi – szólt rám anya.

-Nem tudom visszatartani – feleltem.

-Tanuld meg – mondta anya, benyálazta a zsebkendője sarkát, és letörölt egy kis csokimaradékot a szám széléről.

Sikerült időben visszatérnem,  kissé ugyan kapkodtam, az utolsó cseppek már a nadrágba mentek. De éppen hivattak. Fiatal, kedves orvos várt,  leültetett magával szemben, a szemembe nézett, aztán hátradőlt és felolvastatta velem Arany János Családi kör című versét. Szerettem ezt a verset, Este van, este van, hibátlanul elmondtam, egyszer sem akadtam meg. A logopédus elvette tőlem a könyvet, barátságosan megölelt, aztán kikísért.

-A gyereknek semmi baja sincs – mondta anyáméknak.

Apa egy borítékot csúsztatott a fiatal orvos zsebébe. Elköszöntem tőle, aztán elindultunk haza.

-Ez jellemző rád – mondta anya mérgesen, amikor a földszintre értünk. – Még dadogni sem tudsz rendesen.

Az utolsó harmad 4.: Egy szörnyű nap

Ez minden repülőtéri forgalmista igazi rémálma. Hogy az ő járata zuhan le. Hogy ő látja utoljára azokat az arcokat. Ott áll a gép mellett, amikor elhúzzák a lépcsőt, a légiutaskísérő neki integet utoljára, mielőtt becsukja az ajtót és még ötven perc van az életéből.  1971. szeptember 16-án, csütörtökön minden a szokások szerint kezdődött. Átlagos nap Ferihegyen  a forgalmi irodában. A szolgálatvezető kiosztja a járatokat. MA 110, Kijev, Odze. Csak egy járat a többi  közül. Papírmunka, megbeszélés a kapitánnyal, üzemanyagfelvétel, rakodási utasítás, utaslista lezárás. A repülőgép, egy Tu-134-es, HA-LBD, már a betonon. A személyzet nem szereti ezt a gépet, volt egy korábbi, gyanús leszállása januárban, mindig arra gyanakodott a műszak, hogy valami rejtett hibája lehet, de ez soha nem bizonyosodott be. A járat késéssel indult, a parancsok már türelmetlen volt,  romlik az időjárás,  volt egy légtérzár Brandt német kancellár utazása miatt, a fedélzeten pártküldöttség, nem lehet késni. Na, gyerünk már, induljunk, basszátok meg, induljunk, mordul rám mérgesen. Pedig minden rendben. Fedélzeti okmányok, utaslétszám-ellenőrzés. Már az ajtóban állok, Kati, az egyik légiutaskísérő még néhány szót vált velem.

-Megkaptam az új autómat - mondja. -Ha megjöttünk, jössz velem néhány kört?
-Persze - felelem. Megszorítja a kezem, lejövök a lépcsőn, becsukja az ajtót. Egy utolsó pillantás. A lépcsőt elhúzzák, a hajtóművek indulnak, a gép már gurul. Visszamegyek a forgalmi irodába. Nézem a felszállást, mint mindig.  A legszebb pillanat. A repülőgép elemelkedik. Volt rossz érzésem? Volt. Az ember ezt megérzi. Ötven perc Kijevig. Ennyi lett volna.

                 

Az utolsó harmad: 3. India, most kicsit lazábban

Delhi,1958. Első nap a Delhi Public School menzáján.

         -Vegetarian?

         -No. Hungarian.

Anna Schaappal, egy szőke holland kislánnyal egy indiai osztálytársam  születésnapján ismerkedtem meg,  apukája is diplomata volt, a közelünkben laktak.  Akkor már tizennégy éves voltam, nagyfiú, úgy is viselkedtem.Gyakran sétáltunk a Lodhi Parkban, nézelődtünk  piaci könyvárusoknál, egyszer pedig körbejártuk a kétszáz éves Jantar Mantar csillagvizsgálót. Aztán apukáját Indonéziába irányították. 

         Egy utolsó találkozó. Ügyetlen,  félénk csók.

         -Majd, ha felnőttek leszünk – mondta.

Másnap reggel a sarokról néztem, ahogy beszállnak a szürke  Mercedesükbe, és indulnak a repülőtérre. Anna Schaap nagyon szép volt,  hosszú haját kék masnikkal két copfba kötötte, rövid, piros ruhát viselt és kék cipőt. Egy ideig még írtunk egymásnak,  aztán, ahogy lenni szokott, a levelek ritkultak, majd elmaradtak.

         Harminc évvel később, londoni szolgálatom idején egyszercsak megjelent  az új holland nagykövetasszony. Szinte semmit sem változott. Összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam telefonon.

         Délután sétáltunk egyet a Hyde Parkban. Leültünk az egyik padra és volt egy csók. Igazi felnőttes.

Csak az emlékek kedvéért.

        

        

Az utolsó harmad: 2. Alkohol és megoldási kényszer

Nem mondom, hogy alkoholista voltam, azt se, hogy minden nap ittam, azt sem, hogy részeg lettem volna. De mégis. Huszonhárom éves koromig egyáltalán nem. Semmit. Még a Főiskolán sem, ahol azért sokan ittak. A repülőtéren kóstoltam bele. Három év tömény fiatalság, munka Ferihegyen reggeltől estig vagy estétől reggelig, napozás a Lukácsban, kevés alvás, sok ital, sok cigaretta, sok lány ölelése. De akkor is csak kilengések, mindig élvezetből, soha nem menekülésként. A diplomáciai életben majdnem természetes, mindig van alkalom.  Ha nincs alkalom, akkor az az alkalom. Az alkohol, ha az ember menekülésként issza, áthelyezi egy másik világba, kiszűr sok mindent, amit éppen szeretne kiszűrni.

         Vannak magyarázatok. Mindig vannak.

         Azután házasság, gyerekek, mozgalmas idők, költözés, feleségem menekülése az első házasságából, alkuk, ügyvédek, de akkor sem jött elő, még kényes helyzetekben sem. Soha nem gondoltam rá, mint problémára. Megszoktam, hogy mindent egyedül intézek, mindent meg tudok oldani, mindig az én kezemben van a döntés, szerettem is gyorsan dönteni, azt akartam, hogy ne legyenek válságok, mert mindig az elhalasztott döntések alakítják a válságot. Ha nem ment az írás, akkor lehetett inni valamit, de soha nem annyit, hogy gond lett volna belőle. Soha nem jártam kocsmába, esténként is legfeljebb egy pohár bor Marival vacsora után.

         Mari betegsége hozta elő a tehetetlenséget, a kétségbeesést, hogy már nem tudok mindent megoldani, ez hozta a depressziót, a depresszió pedig az alkoholt. Gyors és könnyű megoldásnak látszott, először tagadtam magamnak, aztán tagadtam a lányaimnak.         

         Elmondtam a pszichiáteremnek. A szeme sem rebbent. Ebben a helyzetben ez érthető, mondta, lehet, hogy el kell menni a falig, de utána vissza kell jönni.

Lehet panaszkodni,  de felesleges. Sokan talán meghallgatják, örülnek, hogy nincsenek egyedül a gondjaikkal. Nehezen viseltem, inkább befelé éltem. Titokban ittam. Megkönnyebbülést jelentett, legalábbis egy ideig. Legalább percekre. Legalább egy órára. Önfegyelemre és türelemre volt szükség. Csakhogy az önfegyelem és a türelem  éppen akkor a legkevesebb, amikor a legtöbb kellene belőle. Ilyenkor derül ki, hogy az évtizedek sok megoldott helyzetei mennyire rágták szét az idegeimet. Hogy a végén, amikor nem lehet megszokásból magabiztosnak lenni, már nehezen megy. A lányaim tudták, de kitartottak mellettem. Elviselték, hogy nem mondok igazat, bízni akartak a végsőkig.

         Az alkohol nem segít,  ezt mondja mindenki.

         A pszichiáteremnek akkor már megrebbent a szeme.

         -Akkor mi segít? – kérdeztem.

         -Lehet, hogy most ez kellett – felelte. Ő soha nem azt mondta, amit mások mondtak, ezért is kedveltem. – Majd kijön belőle. És saját maga fog kijönni belőle, egyedül, mert akkor érzi majd, hogy van akarata, amit vissza kell szereznie. Nincs más lehetőség. Most így működjön a megoldási kényszere.

         És akkor újra a lányaim szemébe néztem.

         Ez segített.