Előszavak Kitérő: Kosáry Domokos születésnapja

Kosáry Domokos 1990-ben lett az Akadémia elnöke. Sokan azt gondoltuk, hogy most átéljük a történelmet, mások hittek benne, pedig nem akarták, volt, aki akarta, de nem hitt benne. Kosáry nem szeretett szerepelni, az újságírókat nem kedvelte, a nyilvánosság nem foglalkoztatta.

         -Vigye innen az újságírókat – mondta nekem elnöksége első napján némi csendes türelmetlenséggel. – Itt komoly munka folyik.

         -Kíváncsiak az Elnök Úrra – feleltem. Ő volt az átalakult rendszer első akadémiai elnöke, ez magától értetődő volt.  

         -Maga a sajtófőnök – nyugodott bele. De azért jólesett neki.

         Egy hét múltán csakugyan ritkábbak lettek a telefonhívások, az újságírók más hírekre vadásztak.

         Egy délután Kosáry hivatott.

         -Mi van, már nem vagyok érdekes? – kérdezte kíváncsisággal vegyes gyanakvással.

         -Ez a dolgok természete – válaszoltam. – Majd lesznek események, és akkor újra érdekesek leszünk.

         -Maga a sajtófőnök, maga tudja – sóhajtott.
        Egy alkalommal vidékről jöttünk haza, ő szokása szerint elöl ült, a gépkocsivezető mellett. Este volt már, hosszú ideje nem beszélgettünk, azt gondoltam, talán elaludt. 

 

         -Megmondtam Antall Jóskának is – szólalt meg aztán olyan halkan, hogy abban sem lehettem biztos, hozzám beszél. – Megmondtam nekik, hogy új korszak van. Többé nem panaszkodhatunk az elnyomóinkra. És nem kenhetünk rájuk semmit.  Ilyen helyzetekben pedig a legnagyobb veszély a saját hülyeségünk. Ettől senki sem fog megmenteni bennünket.

         Hallgattunk egy ideig.

         - Olvasta a Délibábok Hősét?[1] – kérdezte azután.  

         -Nem olvastam – ismertem be. Kosárynál nem lehetett füllenteni, illetlenség is lett volna.

         -Van benne egy jó mondat: „A magyar mindent hisz, mit fél vagy remél”. Így aztán, ha a remények nem válnak valóra, jön a hivatkozás a balsorsra.

         Aztán már nem beszéltünk többet.

         1991-ben megjelent Morvai Ferenc, a hirtelen meggazdagodott nagyrédei üzletember, megalakította a „Megamorv-Petőfi Bizottságot” és úgy vélte, hogy a burjátiai Barguzinban megtalálta Petőfi Sándor sírját. El is mondta mindenkinek: „Amire a kommunista Akadémia képtelen volt, az sikerült egy lelkes magyar vállalkozónak.”

Ez azonban csak a látszat volt. Szentágothai akadémikus egyetlen pillantást vetett a csontváz fényképére és máris megállapította: „De hiszen ez egy nő!” – meg hát voltak egyéb, nemzeti színű ábrándokkal összehangolt tévelygések is. „A magyar mindent hisz…” – ez jutott eszembe. Az akadémiai szakemberek véleménye akkor az volt, hogy nem hallgathatunk tovább. Még Szentághothai is felhívott, érdeklődött, hogy mi lesz a következő lépés.

-Morvai  tudomásom szerint Petőfi temetésére készül – újságolta. – Már meg is rendelte az ágyútalpat, amivel Ferihegyen várják.  Nos, mi lesz?

Beszélnem kell Kosáryval, feleltem neki.

-Maga a sajtófőnök, nem? Hát álljon elő valamivel – és letette a kagylót.

Másnap reggel az irodájában vártam Kosáryt. A téma akkor már valamennyi újságot foglalkoztatta.

-Ki kell lépnünk a nyilvánosság elé, mielőtt mindenkit megbolondít – javasoltam.

         -Szó sem lehet róla – Kosáry nagyon mérges volt. – Azt nyilatkozza az egyik lapban, hogy engem feljelent Gorbacsovnál, mert kommunista vagyok! Ez bolond!

         -Éppen ebben áll a veszélye. Most csak az Akadémia mentheti meg a helyzetet – kicsit patetikusan hangzott, amit mondtam. De hát ez a hely szelleme is volt, ott álltam Barabás Miklós Széchenyi-portréja alatt.

         -Az Akadémia ilyen alakokkal nem áll szóba – mondta Kosáry határozottan.

         -Az Akadémiának állást kell foglalnia, méghozzá nyilvánosan. Elnök Úrnak személyesen.

         -Nekem? – nézett rám Kosáry.

         Nehéz pillanat volt.

         -Igen, a Professzor Úrnak. Meggyőző lenne.

         -Soha – mondta Kosáry. – Soha.

         Másnap megjelent a Magyar Televízió forgatócsoportja az Akadémia székházában. Szokás szerint magam kísértem Kosáryt a felvételre.

         -Lehet, hogy nagy hülyeséget csinálunk – mondta a lépcsőfordulóban. Megigazította a nyakkendőjét.  – De hát maga  a sajtófőnök. Maga tudja.

         Elmosolyodott. Kis mosoly volt, de fontos. 

        A fotón: Kosáry Domokos elnökkel és Láng István főtitkárral egy sajtóbeszélgetésen.

       

---

[1] Arany László költeménye: ajánlom mindenkinek.

Az utolsó harmad utolsó darabja.: 13. Az a szörnyű négy betű: 2002 Kína

Az a  négy betű órák alatt bejárta a világot. SARS. 2002 telén egy csillagszerű, stramm, ellenálló vírus, módszeresen szedi áldozatait. Nem sokat, ám a tudat, hogy ez a kór közöttünk van, félelmet kelt az emberekben. A  dél-kínai Guangdong tartományban bukkan fel először.  Kínában sokféle vírust ismernek, talán nem is csoda, ha az első esetek nem keltettek különösebb érdeklődést. A helyi újság  kategorikusan cáfolja, hogy rejtélyes kór ütötte volna fel a fejét a városban. Februárban Hong Kongban egy nyolcéves kislány hal meg ismeretlen eredetű madár-influenzában.  Egy Kantonban élő orvos Hong Kongba utazik,  megfertőzi a Metropole szálloda a vendégeit, majd elrepül Torontóba, puszilkozik megérkezéskor, emiatt sokan megfertőződtek. 

Madár-influenza ismeretlen formája, nincs ellene gyógyszer. Bukik az egészségügyi miniszter, a főváros polgármestere, számos vidéki pártember és kórházvezető. Pánik Pekingben. A külföldiek lakását minden nap vegyszeresek fertőtlenítik. Mi ellen? Nem tudják. Ki kaphatja meg? Nem tudni. Tüsszentés? Köhögés? Egyesek szerint az arc érintése. Egy orvos azt állítja, hogy két méteren belül "átugrik". Mások szerint nem egy vírus van, hanem több. És van még egy másféle vírus is. Milyen? Nem tudjuk. Mi a teendő, ha valaki már megkapja? Nem tudni. A lakópark népszerű uszodáját bezárják. Mindenki lázat mér. Ha egy étteremben tüsszent valaki, a többiek összerezzennek. Kézmosás. Arcmosás. Fertőtlenítés. Szabad levegő. Vitamin. Fehérrépa. Káposzta. Sok alvás. Tartsunk távolságot másoktól. Viseljünk maszkot. Ne viseljünk maszkot. Ha viselünk, csak tízrétegűt viseljünk. Nem, inkább tizenhat rétegűt. De akkor nem kapunk levegőt. Jó, legyen tíz. Igyál zöld teát. Milyen a karantén? Van telefon? És lélegeztetőgép? Nézd a CNN-t. Ne nézd a CNN-t. Nézd a BBC-t. Ne nézd a BBC-t.

Peking kiürül. Már nincs pánik, csak félelem. Megállt az élet.  Különös. A világ egyik legmozgalmasabb városa sivataggá változott. A lakóházakat  védőruhás különítmények járják. Háborús állapotok.

Napok alatt különleges kórházak épülnek a város peremén. Katonák őrzik a környéket.

Közben a tapasztalatokat feldolgozzák, összesítik, módosítják, csapatokat, osztagokat, egységeket szerveznek. A kórházi személyzet egy része nem is hagyhatja el a szigorúan ellenőrzött területeket. Talán már nincs is kedvük hazamenni. Megszállottakká váltak. Rémhírek jönnek, Kínát elszigetelik a világtól, mindnyájan meghalunk, talán már meg is haltunk, csak nem vettük észre, Frankfurtban az utasokat két hétre vesztegzár alá helyezik. 
2003 tavaszán üzletemberek, turisták menekülnek, a családtagokat, gyerekeket hazarendelik, Mari is  hazautazik. 

A (kissé sérült) képen nem látszik, de nehezen válunk el egymástól. Amikor látom felszállni a gépet, mintha könnyebbülnék.

2003 május, Attilával a nagykövetségen beszélgetek.

-Leküzdik – mondja. Feláll, az ablakhoz sétál, kinéz a néptelen utcára. - Júliusra vége lesz. Makacs kis kínaiak. A végén mindig megtalálják a jó megoldást.

 Két hónappal később kényelmesen dőlök hátra a Finnair repülőgépének ülésén. Odalent, a vakító napfényben a betonon egykedvű, maszkos rakodók helyezik el a csomagokat a konténerekbe, maszkot viselő munkás az üzemanyagtöltő csövet szereli le a szárnyról. Különös érzés: mintha cserbenhagynám őket. Pedig vége. Nincs vesztegzár, nem haltunk meg, szeptembertől megy tovább az élet. Elhúzzák az utashidat, becsukják az ajtókat.  Ladies and Gentlemen, welcome on Finnair flight to Helsinki, the flying time will be eight hours.  Jó beszívni az európai illatokat, megérinteni a hideg pezsgőspoharat, várom, hogy mikor tölt el a felszabadult öröm, hogy utazom haza. Ám sokkal inkább úgy érzem magam, mint aki elmenekül, és hátrahagyja azokat, akikkel eddig együtt harcolt. Aztán, amikor a gép eléri az utazási magasságot, betakarózom, megigazítom fejem alatt a kispárnát. Kínában déli egy óra, Budapesten reggel hét.

Estére otthon leszek.

Harmadik harmad.: Ráadás. Tíz másodperc.

Harminc évig eszembe sem jutott.  Ha mégis eszembe jutott, tiltakoztam még magamban is a gondolat ellen is. Nem akarok nősülni. Voltak lányok, persze, hosszabb-rövidebb kapcsolatok, de hogy valakivel együtt éljek, az fel sem merült bennem.

Aztán tíz másodperc elég volt.

Talán véletlenül, talán a sors, hogy egy hónappal apám halála után. Mindketten a Dorottya utcában dolgoztunk, ő korábbi munkahelyemen, a Malévnél.

Köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk, összeakadt a pillantásunk, azután mentünk tovább. Látszólag, mintha mi sem történt volna.  Aztán egyszer, munkaidő végén, a Vigadó előtt megálltunk beszélgetni. Egy kávé. Másnap délben séta a Petőfi Sándor utcában. Levelet adtam fel  a postán, ő addig hanglemezeket válogatott a Rózsavölgyiben. 

       A Zserbó előtt találkoztunk.

         -Szeretném feleségül venni – mondtam.

         -Férjnél vagyok – felelte.

         -Az nem akadály.

         -És van egy kisfiam is.

         -Az sem akadály.

         Elnevette magát.

         -Nem is ismer. És én sem ismerem magát.

         -Nem számít.  

         Délután hazakísértem. Gyalog a Margit-hídon, a Zsigmond térig.  Hétfőn az első megbeszélt randevú. 

         Azóta soha nem beszélünk arról, hogy ismerjük-e egymást.

Harmadik harmad.: (utolsó előtti bejegyzés) 12: Találkozásom Indira Gandhival

Vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi: átéli a történelmet. Amikor olyasmi történik, amihez köze van. Nem hitte volna, de mégis. A miniszterelnöki villa éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, hetente többször elhajtottam előtte. Néhány alkalommal jártam is odabent, amikor a kormányfő magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, ami rezidenciáját, ezt a földszintes villát  jellemezte.  

Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány őr, olyan ódivatú puskával felszerelve, amelyek sokkal inkább illettek volna fegyvermúzeumba. Hogyan védik meg ezek a miniszterelnököt, aki naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? A hindu vallás azonban természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartják, ami minden élőlény földi útjának végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli. És vajon nem így van?

Indira Gandhi rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami egyértelmű határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan ki is kísért mindenkit, amikor távozott. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.” Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. Nyíltan megüzenték, hogy meg fogják ölni.

És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt.

1984. nyarán a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról, egyenesen Indiáig, ahol szoros barátságot kötött Tagore-val és a Nehru-család tagjaival is.

A bemutatóra meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy eljön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, és arra jár, bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt.

Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, minden rendben van-e. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem az indiai újságokat és vártam. Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam. Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador   mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Fél órát töltöttünk együtt, ő elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Az ajtóban kezet fogtunk, a titkára még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott. Félix  már a pályán melegített.

-Ne haragudj – mondtam neki. – Indira Gandhi volt itt.

-Nem történt semmi –  Talán nehéz napom volt, gondolta. 

Arra viszont nem számítottam, hogy a fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és az agyonmosott Fred Perry nadrágban állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Próbáld Géza első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.

-Odze, mi ez? Jelmezbál? – kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel, amit már megszoktunk.   –  Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla?

-Nem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.

Próbáld hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.

-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót.

Erre én hallgattam, mint rendesen.

-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő - dohogta.

-Rendben van – feleltem. - Majd szólok a miniszterelnöknek, hogy tanuljon jómodort. 

Indira Gandhi október 30-án, kedden Orissa államban tartott beszédeket, és későn este érkezett vissza Delhibe. Tartottak még egy tanácskozást a rezidencián, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.

-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között.  Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.

Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.

Indira Gandhi október 31-én, szerdán szokása szerint hat órakor kelt, rövid jógázás után teázott és kefirt fogyasztott. 

Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített volna interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult egy árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje. 

Aztán szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá. Mindegyik halálos volt. 

“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem rosszabb, mint a halál.”

Azóta is a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira és  keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.

Harmadik harmad:11.: Erzsébet királyné útja

(Lassan a sorozat végéhez közeledünk) Most a lényeg a kamaszkor és a szerelem. Érettségi előtt álltam. Régen volt, a hatvanas években. Írónak készültem, a rádióban már fel is olvasták egy novellámat, büszke voltam tehát és öntelt. Csak hát az orosz. Az sehogyan sem ment.        

-Mi lesz velem?  - kérdeztem  szomorúan Inyesza Vlagyimirovnától,

akit a tantestületben a legjobban szerettem. Alacsony, vékony  orosz asszony volt, csupa akarat, elszántság, de megértés és gyengédség is. Szeretett engem, mindig elolvasta  a készülő írásaimat.

-Akarni kell  - felelte. Kissé törve, de pontosan beszélt magyarul. Átölelte a vállamat.  - Az a legfontosabb. Majd én keresek megoldást.

         A megoldás egy egyetemista lány volt az Erzsébet királyné úton. És gyönyörű. Nem is lány.  Jelenség. Fehér blúz, karkötő, skót mintás szoknya. Azonnal beleszerettem, de hát abban a korban két év korkülönbség fényéveket jelentett,  így a  reménytelen szerelem önbecsüléssé alakult. Korrepetálás. Szörnyű szó. Mint egy halálos betegség. Miben halt meg? Korrepetálásban.

         -Nagyon tetszett a novellád a rádióban – mondta a lány az Erzsébet királyné úton már az első órán.  - Főzök teát.

         Kimentem vele a konyhába. A szüleivel lakott, de délután mindig kettesben voltunk. Csészéket vett elő, vizet forralt, aztán a szobájában ittuk meg. Kis íróasztala volt, ott ültünk egymás mellett.  Angol kekszet ettünk. Szerettem volna megérinteni a kezét. Néha nagyot sóhajtott és szomorúan nézett rám.

-Te ennél sokkal okosabb vagy. Csak hát az akarat. Az hiányzik.  

         És akkor nagyon kezdtem akarni. Megtanultam, hogy milyen nagy erő az akarás. Nem ment könnyen. Azt akartam, hogy ő mondja azt, hogy na, ugye. Fel is írtam magamnak minden füzet első oldalára: az akarat helytállás. Még anyám is csodálkozott, megkérdezte, milyen az a lány, akihez különórákra járok.

         -Pattanásos – hazudtam.

         Inyesza is gyakran érdeklődött, hogy haladunk,mindig azt feleltem neki, hogy haladunk. És haladtunk is. Gyakran maradtam ott, akkor már oroszul beszéltünk. Lermontovot olvasott fel nekem.

         Végül az érettségi is jól sikerült. Vettem a Baross téren egy csokor virágot, hogy megköszönjem, el is mentem villamossal az Erzsébet királyné útjára, de aztán inkább odaadtam egy arra járó idős néninek. Néha, később, ha arra jártam, mindig felnéztem az ablakára, az első emeleten. Mindig kerestem ürügyet,  hogy láthassam, pedig tudtam, hogy reménytelen. De jó érzés gondolni rá.

         Erre való a szív.

Harmadik harmad: 10.: Munkahelyek és írás - I

Mindig az írás volt az igazi szenvedély, de nem tudtam, hogy a tehetségem kitart-e. Ha jó napjaim voltak, boldog voltam, a csalódások végtelenül lehangoltak. Szükségem volt állandóságra. 1988-ban, hazatérve Delhiből első diplomáciai kiküldetésem után meguntam a hivatalt, a reggeli igyekezeteket, hogy pontos legyek,  a sok értelmetlen iratot, amit gyártottam. Mást kerestem, így jött a rádió, ami akkor az egyik legélénkebb szellemi műhely volt. Önálló írodalmi műsorok. Ezt szerettem volna. Vagy odasodródni a 168 Óra környezetébe. Akkor hívott fel telefonon Berend T. Iván, az Akadémia akkori elnöke.

         -Keresek egy sajtófőnököt – mondta. – Izgalmas időket élünk, ilyen emberre van szükségem.

         Indiában ismertük meg egymást. Előadásokat tartott, együtt töltöttünk néhány napot. Már akkor mondtam neki, hogy az újságírás, nekem az lenne az igazi.

         -Most a dolgok másik végén leszel – folytatta. – Csak az elnökségi üléseken kell öltönyt viselned. Holnap gyere be, megbeszéljük a részeteket.

         -Elfogadtad? – kérdezte Mari, amikor letettem a kagylót.

         -Azt nem kérdezte – feleltem.

         1990-ben Kosáry Domokos lett az elnök. Meghatározó szerepe volt az életemben, róla külön is írok.

         Csakugyan izgalmas időket éltünk, Bős-Nagymaros, rendszerváltás a levegőben, halpusztulás a Balatonon, Morvai bolond ámokfutása Petőfi állítólagos csontjainak felfedezése  Burjátiában (én magam is kotorásztam kicsit, csak a fotó kedvéért).

Naponta kaptuk a „vesszen a kommunista Akadémia” kezdetű leveleket. Nem ültem egész nap az irodában, sokat jártam a rádióban, megismerkedtem Rangos Katival, Simkó Jánossal, Mester Ákossal, együtt szerkesztettünk műsort a televízióban Kővári Péterrel, megtanultam, mi a kommunikáció és az imázsépítés. Sokat beszélgettem két vezetőmmel, Láng István főtitkárral és Csurgay Árpád főtitkárhelyettessel, akikben egyesült az alkotókészség és a szabálytisztelet. (A képen Kosáry elnök és Láng főtitkár egy sajtóbeszélgetésen)

Kellemes nyaralások az akadémiai üdülőben.

         Életem legjobb munkahelye volt.

Harmadik harmad.: 9. A Taj Mahal legendája

Hajnali hat óra, de már perzsel a meleg, úton vagyunk, araszolunk Delhiből, zsúfolt, zajos, tömör külváros, teherautók, kerékpárok, szamárkordék, riksák kusza örvényében, kétszáz kilométer  keskeny és forgalmas út áll előttünk,  az indiaiak felelőtlenül, figyelmetlenül és rosszul vezetnek, az irányjelzés ismeretlen, ha előznek, dudálnak, ha nem előznek, dudálnak, a szabályokat senki sem tartja be és nem is várja a másiktól, hogy betartsa. Az  egyetlen törvény, ami érvényes, hogy ki az erősebb, a teherautó leszorítja a buszt, a busz  a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros a gyalogos, a gyalogos belerúg a kutyába.  

         Félúton megállunk egy – hogy is nevezzem pontosan – étkezdénél, nyílt lángon sütik a csirkét, mellette egy tepsiben fűszeres spenót és  kemencében a lepény,  a kerti asztaloknál külföldi vendégek, egy brit diplomataismerősöm is a családjával, az ő  édesapja még itt volt gyarmati tisztviselő.

         -Annak idején az angolok hetente lejártak Agrába – meséli. Nekik India a Korona Gyöngyszeme volt. Sajátjuknak érezték, vasutat építettek, megszervezték a postai szolgáltatást és a belföldi légiközlekedést.

         Némi nosztalgia-hangulat, amit felold a Rosy Pelican indiai sör, azután indulunk tovább.

Az északi szélesség 27-ik  fok tíz perce és a keleti szélesség 78-adik fok ötödik percének metszéspontjának fekvő zajos és zavaros kisvárosba, Agrába igyekszünk. Bizonyára nem sokan járnának erre, ha éppenséggel nem itt állna egy különleges építmény, nem is építmény, hanem jelenség, a Taj Mahal. Szűk utcákon araszolunk, egyik kezemben a térkép, másikkal a kéregető koldusokat hessegetem el, de egyszercsak ott magasodik előttünk, és akkor már nem számít a bűz, a zaj,  por, a rengeteg ember.  A Taj Mahal.

         A legenda, ami övezi, igazi romantikus regény a XVII. századból. Shah Jahan 

uralkodó  feleségül vette a gyönyörű Mumtaz Mahalt, aki tizenegy gyerekkel ajándékozta meg, majd az utolsó szülésbe belehalt. Azt kérte férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé és építtessen különleges síremléket a számára. Az építkezés húsz évig tartott, a főépületet csillogó márvány- és  drágakő berakások díszítik.

Az  ember csak áll ott és azt kérdezi: hogyan lehetett ezt megépíteni, honnan ez a mesebeli, légies könnyedség, honnan volt a világban ennyi gazdagság, ami ezt  a szépséget létrehozta.
Az épület előtt, a parkban egy márványpad. A hagyományok szerint  itt kell ülnie néhány percig annak, aki tartós boldogságra vágyik.

(Nászutunkon, 1980-ban ).

         Belépünk: a kis kapun alig szűrődik be a fény, a félhomályban még félelmetesebb a lenyűgöző méretek. A hatalmas boltozat alatt a két sír, ide temették a császárt is. Felbecsülhetetlen összegeket költöttek rá.

         Shah Jahan  legendája azonban különös fordulatot vett: gyermekei megelégelték a végtelen költekezést és élete végéig a közeli erődbe záratták. A megtört uralkodó olyan cellát kért,  aminek ablaka a Taj Mahalra néz.

         Ezzel a látvánnyal búcsúzott az élettől.    

Az utolsó harmad.: 8. Brüsszel, 1958

Éppen kilenc éves voltam a világkiállítás idején. Apukám ott dolgozik, Brüsszelben, mondtam, ez volt a szerényebb változat, valójában ő volt a magyar kormánybiztos. Nagyon büszke voltam rá, sokszor elalvás előtt ki is mondtam hangosan, de persze, csak magamnak:  kormánybiztos. És én is ott voltam, ami akkoriban nagy dolognak számított, külföldre utazni, különösen Belgiumba.

         Aztán egyszercsak ott álltam a magyar pavilon előtt. Lobogott a magyar zászló, én hazafiságom csúcsára érkeztem, majdnem el is sírtam magam. Világkiállítás, és mi is ott vagyunk, ahol ott van mindenki.  Kalapos amerikaiak álltak meg és fényképeztek bennünket, mintha más bolygóról jöttünk volna.

Mire emlékszem? Mindenre. Nagy lakás a Rue de Chevaliers-n, hívólift, kaputelefon, a nappaliban televízió, egy este Romy Schneider-filmet néztünk, akkoriban ő volt a nagy csillag, húsz évesen már világhírű és gyönyörű, apám olvasta is az újságban, hogy éppen Alain Delonnal fut,  

sőt, éppen ott jártak, Brüsszelben, a magyar pavilonban is voltak, a német színésznő somlói galuskát evett, hát ez igen, gondoltam, de hát a tizenegy év korkülönbség akkor soknak látszott.  Apámat fekete Buick szállította sofőrrel, Bon jour, Monsieur George, esténként sétáltunk a fényes Avenue Louisse-en, az utcán kis papírzacskóból sültkrumplit ettünk és Coca-Colát ittunk, Egyszer felhívtuk Budapesten nagymamát, hogy vagytok, kérdezte, jól vagyunk, és ti, mi is, kétszer megszakadt a vonal, biztos belehallgatnak, jegyezte meg apám. Szüleim  Paul Anka-koncertre mentek, kiöltöztek, ahogyan illett, apám, szájában cigarettával, még megnézte magát a tükörben, és ivott egy pohárka konyakot, hogy jobb hangulata legyen, engem addig beadtak a magyar pavilon étterembe, amit egyáltalán nem bántam. Szerettem ott lenni, nézegettem a vendégeket,  láttam egyszer Sophia Lorent is, a teremfőnök kissé meghajolt előtte, amikor tüzet adott neki, ő pedig kedvesen mosolyogva megköszönte. A pincérnők népviseletben szolgáltak fel, az egyik sarokban, kis dobogón a cigányzenekar, megőrjítettük a belgákat.  Hajnalban Kecskemétről különgép hozta a magyar csirkéket, mert a szakácsok ragaszkodtak a hazai nyersanyaghoz. Erre az alkalomra találtuk ki a somlói galuskát, mikor jön Székely Mihály, Palánkai Klára és Fischer Annie, mikor lép fel Rodolfó, erről beszélt apám a munkatársaival, amikor ott ültek az irodájában, megállás nélkül cigarettáztak és szőtték a terveket. Láttam is őket a pavilonban sétálgatni, különösen Melis ragadt meg bennem, ahogy fehér szalmakalapjában jókedvűen osztogatta az autogramokat, apám is elkísérte őket, közben egy munkatársát elküldte, hogy érdeklődjön, hány jegyet adtak el a magyar nap esti hangversenyére, hát ilyen  nincs, Odze elvtárs, jött vissza a fiatalember lelkesen, mi vagyunk a legjobbak.  Jól működött minden, csak apám volt gondterhelt.

         Meglátogatja a pavilont Vorosilov elvtárs.

         És ennek fele sem tréfa.

         -A szovjet elvtársak azt kérik, hogy gyerekek fogadják – mondta apám. Fel-alá sétált az irodájában, vele volt a sajtófőnöke, ő is fel-alá sétált az irodában.

         -Akkor gyerekek fogják fogadni. És legyen Gyurika az egyik – mutatott rám a sajtófőnök.

Este otthon is erről beszéltünk.

         -Úttörőnyakkendőt hoztál? – kérdezte anyám.

         -Nem hoztam – estem kétségbe. Hogy is lehettem ilyen felelőtlen? Eljövök Brüsszelbe úttörőnyakkendő nélkül? És hosszú nadrágom sem volt, elvégre nyár volt, azokban az években nem öltöztették a gyerekeket márkás ruhákba, volt két rövidnadrágom meg egy hosszú, ünnepi alkalmakra, pajtásavatásra, ilyesmi. De hát ki gondolt Vorosilov elvtársra?

         -Jó lesz a kis pántos nadrágod – döntött végül anyám.

(A kis pántosban, ezúttal családi körben, a belga tengerparton, anyám, aki a hajamat igazgatja "folyton a szemedbe lóg", apám és Berendiné, apám titkárnője)

         Szóval fogadtuk Vorosilov elvtársat. Ketten voltunk, magyar kisfiúk, ott álltunk a bejáratnál, mellettünk színes népviseletbe öltözött fiatal lány virágcsokorral. Ahogy illik. A tokaji már a hűtőben volt, a poharak egy tálcán a háttérben várakoztak.

Vorosilov megköszönte, puszit is adott, én kezet ráztam vele. Fénykép is készült, kissé megszeppenve állok a sok felnőtt között a kis pántos nadrágomban, amihez szemlátomást nemigen illett a zokni és a szürke pulóver. Vorosilov átölelte a vállunkat, aztán félresodort  bennünket a tömeg. Kaptunk még vacsorát, én fatányérost, kis magyar zászlóval és csokoládés palacsintát.

Közben arra gondoltam, hogy Romy Schneiderrel szívesebben töltöttem volna az időt. De hát az ember ne legyen telhetetlen.