Bejrút

Bemutató szeptember 28,  szombat,  18 óra,  Budapest,
Örkény könyvesbolt,  Szent István körút 26,
valamint
szeptember 29, vasárnap  16 óra Aeropark (Liszt Ferenc repülőtér)

Afganisztáni kalandjaim - II

Már a kétezres évek. Akkor Göncz Kinga külügyminiszter szóvivőjeként utaztam újra. Ilyen barátságos külsejű gépkocsi várt bennünket a repülőgép lépcsőjénél.
-Kabulban most ez a helyzet - mondta rosszkedvűen a nagykövet. Úgy fest, a nagykövetek változnak,  a rosszkedv marad. - De ha aknára futunk, mindegy, kiskanállal szednek össze bennünket.
Göncz Kinga azonban bátor asszony volt, ha már eljöttünk, az ilyen apróságok nem riasztják meg. Minden magyar delegáció-tag mellé jutott egy marcona, napszemüveges amerikai biztonsági tiszt, térdükön géppisztoly.
-Kalasnyikov? - igyekeztem tréfálni, sikertelenü.
Éjszaka a Serena Hotelben.

Előkelő szálloda, előkelő környezetben.
-Ha lövöldözést hallotok, nem kell megijedni - mondta rosszkedvűen a nagykövet. - A főváros biztonságos.
A magas kerítést most már nem szovjet, hanem amerikai katonák őrizték. Egy komor hangulatú tárgyalás a külügyminiszternél, azután egy még komorabb a kábítószer-kereskedelem felszámolásáért kinevezett államtitkárral. Találkozás békefenntartó magyar katonákkal. Csoportkép a támaszponton.
Elutazás előtt, a repülőtéren a nagykövet megszorította a kezem.
-Piszkos egy hely ez a Kabul. Szívesen mennék máshová. Szólhatnál egy szót az érdekemben a miniszter-asszonynak. Mégiscsak te vagy a szóvivő.
Hát persze, gondoltam. Mégiscsak.

Afganisztáni kalandjaim - I.

Még 1981-ben történt, amikor a magyar kultúrdiplomáciában dolgoztam. Éppen Nagy Barátok voltunk Afganisztánnal, erősíteni kellett a kapcsolatokat, a kulturális kapcsolatokat pedig aztán különösen. Ki is kellett mutatni a Nagy Barátságot, ezért a politikai vezetés úgy döntött,  szervezzünk fénykép-kiállítást Kabulban a magyar társadalom eredményeiről, hátha megjön a kedvük a szocializmus építéséhez. Ragyogó, gondoltam, amikor az ötlet elhangzott egy értekezleten,  ha valami átsegíti őket az élet nehézségein, az egy magyar fénykép-kiállítás lesz. A megnyitóra Nagy Barátaink megfelelő színvonalú képviselőt hívtak. Kabul már akkor is veszélyes helynek számított, ezért végül főosztály-vezetőmet jelölték az utazásra, akiben volt bátorság és érdeklődés. Vállalta, de te is jössz velem, mondta, te vagy az afgán referens. Bennem is volt bátorság és érdeklődés és kettesben mégiscsak más.
-Lehetőleg semmit se igyatok, ne egyetek és levegőt se vegyetek és vigyázzatok, nehogy szétlőjék a feneketeket - tanácsolta a külügyminisztérium Afganiszán-szakértője.
Nem volt könnyű akkoriban eljutni Kabulba, két napos késéssel  két átszállásal Delhiből érkeztünk az afgán légitársaság  egyetlen  veterán DC-8-as gépén. A repülőtéren a rosszkedvű magyar nagykövet várt. Nem szerette Kabult.
-Poros, piszkos és veszélyes - mondta. - Olyan, mint valami büntetőtábor.
-Nem késtük le a bemutatót? - kérdezte a főosztály-vezetőm.
-Itt semmit sem lehet lekésni - felelte a nagykövet. - Tegnap nyitották volna meg, de majd megnyitják holnap. Remélem, nem hosszú a beszéded? Még le kell fordítanunk pastura. Itt senki sem beszél angolul. Oroszul is csak a szovjetek.
Vacsora közben sem volt beszédes.
-Bárány - mondta rosszkedvűen a  felesége. -  Ízetlen, de más nincs. A szovjetek nyitottak egy diplomata-boltot. Ott vásárolunk, de tegnap éppen felrobbantották. Nyomorult terroristák.
-Hát, itt ilyen az élet - tette hozzá rosszkedvűen a nagykövet. - De van örmény konyak. Az segít.
A nagykövetségi gépkocsivezető vitt a szállodába, miután felcsatolta derekára a kézilőfegyverét.
-Ez egy ilyen hely - mondta bocsánatkérően. - Ha esetleg lövéseket hallanak az elvtársak, nem kell megijedni, szovjet katonák védik a szállodát.
-Megnyugtató - bólintott a főosztály-vezetőm.
A megnyitó jól sikerült, a húsz afgán vendég érdeklődés nélkül végigsétált a tablók előtt, amelyek bemutatták a szocialista Magyarország eredményeit. Még kezdeményeztünk egy megbeszélést az afgán kulturális minisztériumban, de a kijelölt csoportvezető lemondta.
-Úgysem lett volna sok értelme - mondta rosszkedvűen a nagykövet.
Másnap indultunk haza az Aeroflot heti moszkvai járatával.
-Majd én beszélek a repülőtér parancsnokával, hogy vegyenek fel benneteket az utaslistára. Ő dönti el, hogy ki utazik.
-Van helyfoglalásunk - jegyeztem meg.
-Az itt semmit sem ér - mondta a nagykövet. Nem így mondta, de én a "semmit" írom most le. Még azt is hozzátette rosszkedvűen, hogy mit törölhetünk ki vele.
Igaza volt. A repülőtéren sok százan várakoztak, katonák, orosz civilek, afgán diákok, titkosügynökök. Hiába lengették a jegyüket, a beszállópultnál senki sem ült.  A nagykövet átnyomakodott a tömegen, zakója belső zsebében egy üveg vodkával. Ez volt az igazi ára az utazásnak. Néhány perces várakozás után ismét megjelent, kezében  két beszállókártyával.
-Na, ez rendben van.  Első osztály. Felszállás közben majd rakétával lőnek a gépre a környező hegyekből, de nem kell megijedni - mondta a nagykövet. -  Nem tanultak meg pontosan célozni.
-Megnyugtató - felelte a főosztály-vezetőm és szeme sem rebbent.
Amikor elértük az utazómagasságot, megjelent a légiutas-kísérő és megkérdezte, milyen italt hozhat.
-Töményet - mondtam.
-Nem gond - mondta a légiutas-kísérő. - Csak az van.
Akkor elhatároztam, ide soha többé nem jövök vissza.
De aztán  mégis visszamentem.

Helyzet az olasz kapu előtt

Fiatal  barátommal autózunk Nápoly felé, a húgáért megyünk, aki ösztöndíja végén jön haza. Egyikünk sem járt még errefelé,  jól jön a világjáró tapasztalatom, mondja és végülis Olaszországba bármikor szívesen megy az ember. Krisztián jól vezet,  sokat beszélgetünk. Az A1-es autópályáról az arpinói csomópontnál fordulunk le, a fizetőkapunál Krisztián elhalássza a zsebéből  a kártyát, amivel Rómánál beléptünk. Gyorsan halad a sor, már készítjük a pénzt, ám az automata nem fogadja be a jegyet. Újabb próbálkozás, Krisztián rám néz, én visszanézek, aztán megnyomja a segélyhívó gombot.

         Pár feszült másodperc.

         A hangszóróból recsegő hang tesz fel egy olasz kérdést. Vagy mond valamit? Nem értjük.

         Újabb feszült másodpercek, újabb recsegő olasz kérdés.

         -Hiába, ez a nápolyi kiejtés –tréfálkoznék, de mögöttünk már dudálnak.

         -We speak  English – mondja Krisztián a segélygomb felé hajolva.

         -Ok, where do you come from? – ezúttal angolul, némi nápolyi hanglejtéssel.

         -Na – okoskodok. – Mondd meg neki, ha ez érdekli. Magyarok vagyunk.

         -From Hungary – mondja Krisztián.

         -Where do you come from? – már ingerültebb a kérdés.

         -Hun-ga-ry. Bu-da-pest. – Most már van egy kis szégyenérzetünk. Ilyen kukák lennénk? Különösen én, a világjáró tapasztalatommal.

         Ekkor kicsapódik a fülke ajtaja, kilép mellénk egy testes, enyhén bajuszos hölgy, kezében térképet lenget.

         -Where do you come from? Roma, Milano, Genova? Autostrada – hát ez a kérdés. Hol léptünk be. Őt ez érdekli. Felőle a Holdról is jöhettünk.

         -Roma – feleli Krisztián, az asszony mondja az összeget, fizetünk, sorompó emelkedik, előttünk Nápoly.

         Csendben autózunk tovább.

         -Most egy kávé. Nem is most. Azonnal – néz rám Krisztián.