Li
professzor telefonált. Jó lenne találkozni, mondta. Kedvenc
éttermem bejárata előtt két pincérlány maszkban tollaslabdázik.
Lelkesen invitálnak, péntek este van, már majdnem nyár, ezúttal
azonban sehol egy vendég, pedig máskor szinte lehetetlen asztalt
kapni. A fő- és egyetlen szakács szívesen nekiáll, hogy
összedobjon egy feketebors-mártásba aprított marhát, tekintélyes
méretű bárdjával villámgyorsan dolgozik, a négyzetméternyi
konyhában, ócska rezsóján úgy lobbannak fel a lángok, mintha
éppen gázkitörés lenne, sistereg a wok, pár perc és kész a
vacsora. Itt eszem? Nem, inkább tékevéj,
mutatom, de ezt ő is érti. Megtörli a kezét földszínű
köpenyébe, csomagol, átgumiz, nejlonzacskóz, szomorkásan int
búcsút, lehet, hogy jövő héten bezárnak. Az étterem mellett, a
hosszú bazársoron az eladók többsége szundikál, egy-egy arra
tévedő külföldivel is kedvetlenül alkusznak, tudják, hogy
mostanában nagyot nem nyerhetnek, nem megy az üzlet, kénytelenek a
szokásosnál is többet engedni az árból. A négy betű bejárta a
világot. Egy csillagszerű, stramm, ellenálló vírus, módszeresen
szedi áldozatait. Nem sokat, ám a tudat, hogy ez a kór közöttünk
van, félelmet kelt az emberekben. Először januárban hallottam
erről a Sheraton szálló báltermében, egy fogadáson társalogtunk
brit diplomatákkal, talán éppen arról, hogy a Manchester nyeri-e
a bajnokságot, vagy az Arsenal, amikor Robin Porter tanácsos, a rá
jellemző visszafogott tényszerűséggel egyszer csak ezt mondta:
van ez a dolog, ott Kantonban, ott mindenki erről beszél. Vírusos
tüdőgyulladás. A fejünket rázzuk, áttérünk az iraki háború
kitörésének esélyére. Ugyan már, feleltem, tudod, milyen messze
van ide Kanton? Kétezer kilométer. Vagy majdnem kétezer. Valamikor
még 2002 novemberében a dél-kínai Guangdong tartománybeli,
általunk ismeretlen Foshan városában bukkan fel először ez a
különös betegség, amelyet később SARS néven ismertünk meg.
Kínában sokféle vírust ismernek, talán nem is csoda, ha az első
esetek nem keltettek különösebb érdeklődést. Decemberben
hasonló tünetekkel két beteget kezelnek Höjuan városban. Miután
azonban nem sikerül javulást elérni állapotukban, két másik
kórházba szállítják őket. Itt nyolc orvos és nővér azonnal
elkapja a betegséget. Itt már beszédtéma a betegség, az emberek
gyógyszereket vásárolnak. A helyi újság kategorikusan cáfolja,
hogy rejtélyes kór ütötte volna fel a fejét a városban.
Januárban a tartományi egészségügyi szervek bejelentik, hogy
"egy nem hagyományos, de kezelhető tüdőgyulladásról van
szó". Februárban Hongkongban egy nyolcéves kislány hal meg
állítólag madárinfluenzában, miután visszatért Fujian
tartományból. Édesapja tíz nappal később ugyancsak meghal. Egy
Kantonban élő orvos Hongkongba utazik, és megfertőzi a Metropole
szálloda a vendégeit, majd elrepül Torontóba. Másnap egy
ötvenéves amerikai üzletember hal meg Hongkongban, nem sokkal azt
követően, hogy visszatér Hanoiból. Márciusban Hongkongban húsz
kórházi alkalmazott betegszik meg, és Szingapúr is feliratkozik
a fertőzött városok listájára. A többi nagyjából ismert.
Április 20-ig titkolóztak. Kik? Nem tudni pontosan. Tévedtek?
Elképzelhető. Vagy azt gondolták, hogy ez csak egy a sokféle
kínai influenza közül, amit előbb-utóbb sikerül lokalizálni?
Ez is lehet. Miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy titkolóztak?
Mert "a kínaiak mindig titkolóznak". Lehet. De éppen
Indiában dolgoztam, 1984-ben, amikor az amerikai Union Carbide
bhopali üzeméből kezdett szivárogni a mérges gáz: már az egész
várost betakarta, a vállalat azonban tagadta, hogy köze lenne a
szennyezéshez. Azok az anyák, akik nem sokkal később testi és
szellemi fogyatékos gyerekeket szültek, a mai napig nem kaptak
tisztességes kártérítést. 1996-ban a Bovine Spongiform
Encephalopathy, más néven a kergemarhakór-botrány kirobbanásakor
meg éppen Londonban tevékenykedtem: a brit kormány 2000-ben
ismerte be a témáról kiadott jelentésének 267. pontjában, hogy
egy vidéki állatorvos már 1986-ban tudott a jelenségről, de
senki sem figyelt rá. Hongkongból közben már kétségbeesett
hangok hallatszanak, ám senki sem rendel el utazási tilalmat. De
hát Hongkong mindig ilyen volt, mondják. Ott hajlamosak a pánikra.
1997 óta, hogy a britek elhagyták, már minden mindegy nekik. Igen,
pánik. Aztán a legfelső kínai vezetés cselekvésre szánja el
magát. Hu, az új, mosolygós, de kemény elnök és pártfőtitkár
úgy döntött, személyesen megy el Kantonba. Igyekszik lelket
önteni az orvosokba. Ebből is lehetett tudni, hogy nagy a baj.
Ekkor ez már mindenki előtt világos. Április 20-án kiderül,
hogy a korábban közölt adatok hamisak. Több a beteg, mint hittük.
Bukik az egészségügyi miniszter, a főváros polgármestere,
számos vidéki pártember és kórházvezető. Ki kaphatja meg? Nem
tudni. Tüsszentés? Köhögés? Egyesek szerint az arc érintése.
Egy orvos azt állítja, hogy két méteren belül "átugrik".
Mások szerint nem egy vírus van, hanem több. És van még egy
másféle vírus is. Milyen? Nem tudjuk. Mi a teendő, ha valaki már
megkapja? Nem tudni. És persze, a hírek terjednek. Mindenki lázat
mér. Ha egy étteremben tüsszent valaki, a többiek összerezzennek.
Hátha most kapták el. X. hallotta, hogy Z. látta, hogy két
koporsót vittek ki a diplomáciai lakótelep kapuján. Egy órával
később kiderül: félreértés volt, csak a nigériai konzul
költözik. A sajtó, amelyik korábban hallgatott vagy cáfolt, most
szinte csak ezzel foglalkozik. Orvosok, kutatók, mentők, betegek,
gyógyultak, a betegek és gyógyultak rokonai nyilatkoznak. Mi a
teendő? Még mindig csak találgatnak. Kézmosás. Arcmosás.
Fertőtlenítés. Szabad levegő. Vitamin. Fehérrépa. Káposzta.
Sok alvás. Tartsunk távolságot másoktól. Viseljünk maszkot. Ne
viseljünk maszkot. Ha viselünk, csak tízrétegűt viseljünk. Nem,
inkább tizenhat rétegűt. De akkor nem kapunk levegőt. Jó, legyen
tíz. Igyál zöld teát. Milyen a karantén? Van telefon? És
lélegeztetőgép? Nézd a CNN-t. Ne nézd a CNN-t. Nézd a BBC-t. Ne
nézd a BBC-t. Van egy új immunerősítő, olyan az íze, mint a
szar, de hatásos. Mari is főz egy literrel, de aztán mégis
maradok az Unicumnál. Úgy érzem, segít. Ezen az áprilisi napon
azonban minden megváltozott. A pánik elmúlt. Most már mindenki
tudatában van a veszélynek, talán túlságosan is. A kínaiak
félnek és óvatosak. A parkolóőr, a buszvezető, a kertész, a
bolti eladó, a postás, a rendőr, akik egy hete még nem is
hallottak a SARS-ról, már tudják, hogy együtt kell élniük vele,
maszkot és kesztyűt viselnek, a benzinkutas kislány akkor tölti
tele a tankomat, ha én is maszkot viselek, a lakóparkunk kapujában
szemüveges és védőruhás fazonok lefújják az autó kerekét
valamilyen oldattal, a vezető és az utasok kiszállnak kezet
öblíteni egy klóros hordónál. Ha gyanút fognak, lázat mérnek.
Ha az érték 38 körüli, már hívják a járványügyiseket, nincs
vita, nincs ellenkezés, érkezik a különlegesen felszerelt
mentőautó különleges védőruhát viselő mentősökkel, irány a
különlegesen felszerelt kórház, egyágyas, jól szellőző
kórtermek, jobb esetekben televízióval és telefonnal, gondoskodni
kell arról, hogy a beteg mindent megkapjon, amire szüksége van, és
arról is, hogy mindent, ami innen kijut, fertőtlenítsenek és
sterilizáljanak, egyetlen hibás lépés vagy apró gondatlanság
újabb áldozatokat követel. Mindezt a gyógyítási folyamatok
közben kellett kitalálni, valahogy rá kellett jönni, valahogy meg
kellett oldani, mert az első hetekben éppen az ápolók és az
orvosok fertőződtek. Közben a tapasztalatokat feldolgozzák,
összesítik, módosítják, csapatokat, osztagokat, egységeket
szerveznek. Persze, nem mindenki kerül azonnal a különleges
kórházba, sokszor a láz más betegségre utal, a kivizsgálás
azonban minden esetben kötelező. De minden ápoló, minden orvos,
mindenki, aki a "gyanús" beteggel érintkezik, védőmaszkot
és védőszemüveget visel, minden eszközt, amit használnak,
azonnal fertőtlenítenek és a fertőtlenítő helyiségeket is
folyamatosan fertőtlenítik. A kórházi személyzet egy része nem
is hagyhatja el a szigorúan ellenőrzött területet. Talán már
nincs is kedvük hazamenni. Megszállottakká váltak. Ha egy
lakóházban, iskolában vagy középületben akár egy gyanús
esetet találnak, azonnal vesztegzárat rendelnek el, rendőrség
veszi körül az épületet, szökni lehetetlen. De senki sem akar
megszökni, mindenki tudatában van annak, hogy mekkora a kockázat.
Az egyik pekingi egyetem kollégiumában négyezer hallgató töltött
el két hetet, jellemző módon, e-mailen üzentek az őröknek,
felesleges a felügyelet, vállalják a fogságot. A helyi
önkormányzat még aznap megszervezte az ellátásukat, háromszori
étkezés, nem tékevéj, hanem tékin, ez napi tizenkétezer étel,
mosószerek, törülközők, fogkrémek, a kiszállított edények
szállítása különleges járműveken, amelyeken különleges
védőruhába öltöztetett személyzet utazik. A diákokat naponta
két önkéntes orvos és nővér látogatta meg, lázat mértek,
figyelték, nincs-e újabb megbetegedés. Az egyetemisták mosnak,
vasalnak, mosogatnak. Az épület tetején táblákon üzenik a
hozzátartozóiknak, ne aggódjanak értük. Nincs utazás, nincs
mozi, nincs színház, nincs iskola, nincs egyetem, nincs szórakozás,
nincs a nagy, pekingi sétafika és nézelődés, nincs utazási
kedv, elmaradnak a tavaszi családlátogatások is. A fodrásznő
hajvágás közben percenként kezet mos, munkatársa megállás
nélkül permetez. A széles sugárúton, ahol néhány hete még
szenvtelen arccal tolakodtak egymás elé, most fiatal lányok
görkorcsolyáznak. Az utcai zöldséges most klórral mossa az
áruját, gumikesztyűt visel, a repülőtéren műszerrel ellenőrzik
az utasok testhőmérsékletét, kimegyek egy ingyen lázmérésre,
tréfálkozom Marival, de ő most nem értékeli a humoromat. Az
élelmiszerboltból, ahol korábban is ötpercenként felmostak, most
kiszédülök a klórszagtól. Rémhírek. Kínát elszigetelik a
világtól. Mindnyájan meghalunk. A Finnair már lemondta a
járatokat. Frankfurtban az utasokat két hétre vesztegzár alá
helyezik. Sört adnak a karanténban? Ezt kérdezi egy jókedvű
kollégám. Ő speciel a búzasört kedveli, de végül is mindegy.
Aztán kiderül, hogy a Finnair nem mondta le a járatokat, Európában
sincs karantén. Lányaim aggódó sorokat küldenek a postafiókomra,
igyekszem nyugtatni őket, de hát a világban naponta minden híradás
azzal kezdődik: "a gyilkos kór újra lecsap". Ismerősök
kérdezik komolyan: éltek még? Küldök is haza egy fényképet,
jókedvűen mosolygok nekik a pekingi utcán. Válaszolnak: kicsit
korpulens lettél, papa. A követségi ügyeleti telefonon
Budapestről izgatott anyuka keresi Kantonban tanuló fiát, azonnal,
mondja nekem, azonnal küldjük haza a gyerekét, igyekszünk
mindenkivel tartani a kapcsolatot, mondom neki, még aznap felhívom
a fiatalembert, az egyetem ugyan zárlat alatt van, de jól érzi
magát, éppen most kötött szorosabb ismeretséget egy dél-koreai
kislánnyal, naponta mérik egymás lázát, esze ágában sincs
hazamenni, ellenben megtehetném, hogy megnyugtatom aggódó
édesanyját. Mari hazautazik, nem a kór miatt, lányaim kérésére
amúgy is ment volna. Nehezen válunk el egymástól, de amikor
látom felszállni a gépet, mintha meg is könnyebbülnék. Tíz óra
múlva Európában lesz. A kínai filmtudományi főiskola
professzora, Li meglepődik, hogy felkeresem. Hosszan beszélgetünk,
szereti a magyar filmeket, Jancsótól Gárdos Péterig mindenkit
ismer, teával kínál, aztán együtt is vacsorázunk, utána sem
sietünk haza, gyalog megyünk végig a kihalt Wangfujing utcán.
Most van idő mindenre. Orvosok, mentősök, nővérek napokat
dolgoznak alvás nélkül, a veszély közvetlen közelében. Sokan
el is kapják a betegséget, de hát a gyógyítás közben okosodnak
ők is, most alakulnak csak azok a módszerek, amelyekkel biztosan
óvhatják magukat. Peking külvárosában hétezer ember nyolc nap
alatt épített fel egy kórházat, gyakorlatilag a semmiből,
felszerelése a legkorszerűbb, a személyzet már az építkezés
alatt a helyszínen ismerkedett a körülményekkel. Most nincs idő.
Minden gyanús beteget kikérdeznek, kivel beszélt, kivel
találkozott a megelőző napokban, azokat is megkeresik, sőt azokat
is megkeresik, akikkel azok találkoztak. Brigádok keresik fel a
lakásokat, hogy tanácsokat adjanak, a gyakorlatban mutassák meg,
hogyan kell fertőtleníteni, nem, most már makacsul és elszántan
néznek szembe a helyzettel. Fiatal impresszárióval ebédelek, ő
kezdeményezi, hogy találkozzunk, harmincéves, igazi européer,
az étterem előtt Volvóban sofőr várja, szerinte Kína új ország
lesz, állítja, ha leküzdi ezt a kórt. A vezetők most komolyan
veszik a nyitottságot, ami életeket menthet, a reformokat,
amelyeket nem lehet elég gyorsan végrehajtani. Unja már ezt a
vesztegzár-légkört, nem szívesen ül otthon egész nap, elutazni
sincs kedve. Aztán egyszercsak felderül az arca.
-Jövő héten jön az új
kocsim - mondja. - Leszaladunk a tengerhez, ha van kedved.
A lakóparkunkban röpcédulákat
osztanak, mindenki naponta mérje a lázát, két nővér járja a
házakat és gyűjti az adatokat. Kérik, ne keressük egymás
társaságát, rövid időt töltsünk együtt, a kutyák is
viseljenek maszkot. Egy este csengetnek, szomszédom, a svéd
diplomata, Rasper áll az ajtóban. Lesz nála este egy kis
összejövetel, mi lenne, ha én is átugranék, kortyolunk egy kis
vodkát.
Porterrel a brit
nagykövetségen beszélgetek. 2003 május 14-én, délelőtt.
-Leküzdik – mondja. Feláll,
az ablakhoz sétál, kinéz a néptelen utcára. - Júliusra vége
lesz. Makacs kis kínaiak. De most szerencséjük volt. De
legközelebb?
Két nappal később
kényelmesen dőlök hátra a Finnair repülőgépének fedélzetén.
Kinézek az ablakon, a vakító napfényben a betonon egykedvű,
maszkos rakodók helyezik el a csomagokat a konténerekbe, egy
maszkot viselő munkás az üzemanyagtöltő csövet szereli le a
szárnyról. Elhúzzák az utashidat, becsukják az ajtókat, Ladies
and Gentlemen, welcome on Finnair flight to Helsinki, the flying time
will be eight hours. A
légiutaskísérő már hozza is a tálcán a pezsgőt, jólesik
megérinteni a hideg poharat, várom, hogy mikor tölt el a
felszabadult öröm, hogy utazom haza. Ám sokkal inkább úgy érzem
magam, mint aki elmenekül, és hátrahagyja azokat, akikkel eddig
együtt harcolt. Aztán, amikor a gép eléri az utazási magasságot,
betakarózom, megigazítom fejem alatt a kispárnát. Kínában déli
egy óra, Budapesten reggel hét.
Estére otthon leszek.
