Mennyire szeretem

 

Ma délután kedvenc zöldségesemnél. Egy idős néni válogat óvatosan, vesz három szilvát és egy almát. Venne még gesztenyét, nem lehet, mondja magának, pedig mennyire szeretem, de túl drága. Minden van, csak pénz, az meg nincs. Majd én megveszem, mondom, belemarkolok a zsákba, ugyan, nem fogadhatja el, néz rám, el van intézve, felelem és már fizetem is. Jó napom lett, mondja a néni és megszorítja a kezemet. 

Nekem meg szomorú. 

India, újraírva - III

Hajnali hat óra, de már perzsel a meleg, úton vagyunk, araszolunk Delhiből, zsúfolt, zajos, tömör külváros, teherautók, kerékpárok, szamárkordék, riksák kusza örvényében, kétszáz kilométer  keskeny és forgalmas út áll előttünk,  az indiaiak felelőtlenül, figyelmetlenül és rosszul vezetnek, az irányjelzés ismeretlen, ha előznek, dudálnak, ha nem előznek, dudálnak, a szabályokat senki sem tartja be és nem is várja a másiktól, hogy betartsa. Az  egyetlen törvény, ami érvényes, hogy ki az erősebb, a teherautó leszorítja a buszt, a busz  a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros a gyalogos, a gyalogos belerúg a kutyába.  Úton vagyunk az  északi szélesség 27-ik  fok tíz perce és a keleti szélesség 78-adik fok ötödik percének metszéspontjának fekvő zajos és zavaros kisvárosba, Agrába igyekszünk. Bizonyára nem sokan járnának erre, ha éppenséggel nem itt állna egy különleges építmény, nem is építmény, hanem jelenség, a Taj Mahal. Szűk utcákon araszolunk, egyik kezemben a térkép, másikkal a kéregető koldusokat hessegetem el, de egyszercsak ott magasodik előttünk, és akkor már nem számít a bűz, a zaj,  por, a rengeteg ember.  A Taj Mahal. 

A legenda, ami övezi, igazi romantikus regény a XVII. századból. Shah Jahan  uralkodó  feleségül vette a gyönyörű Mumtaz Mahalt, aki tizenegy gyerekkel ajándékozta meg, majd az utolsó szülésbe belehalt. Azt kérte férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé és építtessen különleges síremléket a számára. Az építkezés húsz évig tartott, a főépületet csillogó márvány- és  drágakő berakások díszítik. A hatalmas boltozat alatt a két sír, ide temették a császárt is. Felbecsülhetetlen összegeket költöttek rá. Shah Jahan  legendája azonban különös fordulatot vett: gyermekei megelégelték a végtelen költekezést és élete végéig a közeli erődbe záratták. A megtört uralkodó olyan cellát kért,  aminek ablaka a Taj Mahalra néz.

         Ezzel a látvánnyal búcsúzott az élettől.    

Túszdráma a fedélzeten - IV.

A történet főszereplője Simon Ernő, vezérőrnagy, a hírszerzés korábbi főnöke.  Érdemes róla még néhány dolgot még tudni. 1975-ben, amikor egyértelművé vált, hogy a Malév bejrúti járata bűncselekmény áldozata lett, nem nyugodott bele abba, hogy a magyar hatóságok nem nyomoznak az ügyben, és maga kezdett a végére járni, sokszor saját hatáskörének túllépése árán is. Ahogy mondta: "van egy fontosabb dolog a hatáskörnél: a lelkiismeret.  Amikor a nyomozást eredmény nélkül lezárták,  lemondott vezetői állásáról. Balatonfüreden lett rendőrkapitány, érdeklődése a repülés a bűncselekmények iránt azonban nem szűnt meg.  Repülőgép-eltérítések és a túszejtések kezdték érdekelni.  Beiratkozott egy hat hónapos képzésre az FBI Akadémiájára, a híres Quanticóra. Tanulmányozni kezdte a híresebb eseteket. Mindegyik más, és mindegyikben vannak hasonlóságok. Sokat olvasott, órákat töltött könyvtárakban, hivatalok irattáraiban, hogy pontos képet alkosson magának mindarról, ami történt. Már a harmincas években történtek eltérítések, különböző motivációkkal a háttérben.  Olyan egyszerűnek látszott: fegyvert fogok egy pilótára, vigyen oda, ahová akarom. A pilóta védtelen, természetes, hogy engedelmeskedik. Nem mérlegel, hogy mennyi az esélye, mert erre nincs idő. 1958-tól már népszerű időtöltésnek látszott, bűnözők jegyet vettek amerikai belföldi járatra, amit azután Kubába térítettek el, ahol a politikai vezetés örömmel látta őket. A gyakorlat bevált, és nagyrészük sikeres is volt, százból hetvenszer olyan országba tudott menekülni valaki, ahonnan nem adták ki. Ügyes módszernek látszott tehát. Az amerikai hatóságok csak a hatvanas évek közepén figyeltek fel a jelenségre, akkor tiltották be a fegyverek viselését a fedélzeten. 1964-ben már zárni kellett a pilótafülkék ajtaját, a légiutas-kísérők és az utasok azonban védtelenek voltak, így ez az előírás semmit sem ért. Felmerült fegyveres, biztonsági őrök alkalmazása is, így azonban egy fedélzeti tűzharc lehetősége is, ami viszont a biztonságot alapjaiban veszélyeztette volna. A szabályokat szinte sehol sem tartották be, mert felesleges óvatoskodásnak tartották, a repülőtéri ellenőrzések pedig időt és munkaerőt igényeltek volna. A kísérletek egyre elszántabbak lettek, 1968 és 1972 között közel száz próbálkozás volt. 1969 októberében történt az egyik leghíresebb, közel negyven órás légidráma Los Angelestől Rómáig, ám ez is csak néhány napig volt téma az újságokban.  Az amerikai légügyi hatóság az FBI-t hibáztatta, de hát Amerikában mindenki, mindig az FBI-t hibáztatja, időnként leváltanak egy-két vezetőt, majd minden megy tovább, mint korábban. Amerika fegyverviselő ország, ezen, gondolták, nem lehet változtatni, de azt is tudták, hogy  hiányzik egy láncszem.  A képzett, felkészült, türelmes és tudatos közvetítő. Simon Ernő ez akart lenni. 

Túszdráma a fedélzeten - III

Simon Ernő vezérőrnagy, a magyar hírszerzés korábbi vezetője ennek  a történetnek az igazi főszereplője. Korábban a magyar hírszerzés vezetője volt. Ő volt az, aki  1975-ben mindenáron szerette volna kinyomozni, hogy mi is történt a Malév tragikus, 240-es járatával, aztán, felismerve lehetőségei korlátait, inkább Balatonfüred rendőrkapitánya lett. Amikor 1982. november 27-én,egy lengyel kiskatona a  varsói repülőtéren  kerítette a Malév repülőgépét  kilencfőnyi személyzettel és ötven utassal a fedélzetén,  és megbízták a feladat megoldásával.  

Túszdráma a fedélzeten - II

 Egy korábbi túszdráma.

            Balassagyarmat, 1973.

Kemény, igazságügyi és rendőrségi következmények nélküli dráma volt ez, a nyilvánosság teljes kizárásával.

Csak arra figyeltek, hogy a nyilvánosságot kizárják.  Hogy minden titokban maradjon.

Az elkövető testvérpár, a tizennyolc éves Pintye András és a tizenhét éves László apja határőrkerületi párttitkár volt. A gyerekek számára ez a családi háttér tökéletesen alkalmas volt a visszaélésekre.  A szülők mindent megengedtek nekik, ahogyan maguknak is. András Balassagyarmat lakosságát valósággal rettegésben tartotta, több, törvénybe ütköző cselekedeteket is elkövetett, lányokat zaklatott, részegen vezette a szolgálati Volgát, de az apja sosem rótta meg a kilengésekért, a túszdráma után, a rendőrségnek tett tanúvallomásában sem érezte magát felelősnek a történtekért.  Tudott mindenről, talán még büszke is volt a fiúkra.

Soha, senki sem tett feljelentést ellenük.

Ezek voltak az előzmények. 

A nagyobbik fiúban, Andrásban ekkor fogalmazódott meg végérvényesen, hogy Nyugatra szökik, mégpedig egy látványos balhé kíséretében: túszul ejti a városi lánykollégium diákjait. Mindent megbeszéltek előre, többen is voltak, alaposan megnézték a kollégiumot, a portásnak akkor nem volt gyanús, hogy a rettegett fiúk többször is jártak az épületben.  András tervébe először öccsét, Lászlót, majd később több barátját is bevonta, ők azonban még időben meggondolták magukat. Pontosan mit akartak? Ezt kellett volna először felmérni, de lehet, hogy ők maguk sem tudták pontosan. Magukhoz vették apjuk két, törvénytelenül a lakásban tartott fegyverét és indultak a kollégiumba.  

Következett a túszejtés.

Valószínűleg tudatosan esett a választás egy kollégiumra, hiszen negyven védtelen lány volt az épületben, a tíz órai kapuzárásig pedig akárkit beengednek.  Ismerték az épületet, nem volt nehéz dolguk. A fegyvereikkel besétáltak a kapun, amit bezártak és egy emeleti szobába terelték a lányokat. Még nem barikádozták el az ajtót, nem is vették komolyan az ellenőrzést, a folyosóra is kiengedték a lányokat, akik közül háromnak az egyik ablakon át sikerült megszöknie. 

Lélekszakadva a rendőrségre futottak, ahol az ügyeletes hitetlenkedve fogadta a bejelentést, nem is nagyon értette, hogy mi az a fegyverrel fogva tartás, a túszejtés szót pedig hírből sem ismerte, végül a lányok győzködésére az éjszakai őrjáratot elküldte az épülethez, a biztonság kedvéért azonban előbb benéztek a Pintye család újkóvári házához, az épület azonban sötét volt, a szolgálati Volga sem állt az udvarban. A határőrparancsnok akkor már feladta a harcot a fiaival, úton volt Budapestre.

A két rendőr bekopogott a kollégium kapuján, és akkor fogták fel, hogy mi történik, amikor meglátták Pintye Andrást, aki fegyvert fogott rájuk.

-Na, tűnjetek el innen – kiáltott rájuk a fiú, ők pedig eltűntek.

A rendőröknek még akkor sem volt fogalmuk arról, mit is kell csinálniuk, felhívták a rendőrkapitányt, aki szintén tanácstalan volt, csak abban volt biztos, hogy neki az nem lesz jó, ha a Pintye-családdal kerül összetűzésbe. Jobb lesz, talán ezt gondolta, ha kimarad mindenből. 

Egyetlen dolog jutott eszébe: telefonált a Belügyminisztérium ügyeletére, rendkívüli esetekre ez volt a szakmai előírás. Budapesten már valamivel okosabbak voltak, azonnal miniszteri szintre emelték az ügyet, és a felelősség vállalását is. Benkei András elvtárs talán felmérte az eset súlyosságát, személyesen akarta felügyelni az eseményeket, de elsősorban a magasrangú édesapa miatt, akit minden körülmények között védeni akart, de amúgy fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Csak egy dolog volt biztos: titkolni, mindenáron, a végtelenségig.

Túszdráma a fedélzeten - I

 

Varsó, Okecie repülőtér, 1982. november 27. 17:40

Wojtek Pribolski tizedes beül egy szolgálati Warszawába. Egy perccel később megáll a repülőgép mellett. A két katona nem is figyel rá. Fáznak. A tizedes előhúzza a géppisztolyt, a fejével az autó felé int, a fiúk még nem is értik, mi történik.

            -Üljetek be és tünés.

            Felmegy a fedélzetre. Kinyitja a pilótafülke ajtaját. Három arc néz vissza rá. A géppisztolyt a fedélzeti mérnök hátának szegezi.

            -Nyugat-Berlinbe megyünk. Tempelhofra - mondja angolul.

            Varga kapitány lábával megnyomja a riasztógombot, ami a földi irányítókat tájékoztatja a fegyveres gépeltérítésről.

            -Természetesen – feleli. Ezt tanulták. Együttműködési készséget kell mutatni. Miért éppen Tempelhofra? Ismeri a repülőteret.  Tudja, hogy rövid a leszállópálya, de megoldható.

            -Nincs időhúzás – mondja a katona. – Ismerem az előírásokat. Itt dolgozom, a repülőtéren. Tudom, hogy már értesítette a diszpécsert.    

            -Ha nem indulunk, akkor óránként lelövök egy túszt.

            -Beszéljük meg. Varga Imre vagyok, a parancsnok, mellettem Bodolik Tamás, hátul pedig Nagy Árpád fedélzeti mérnök. 

A műszerfalra mutat, amelyiken három érzékelő is mutatja, hogy a bejárati ajtó és két csomagtér ajtaja nyitva van.

            -Felszállási engedélyt is kell kérnünk – teszi hozzá Bodolik. – És repülési tervet. Nem lesz egyszerű, az endéká fölött…

            -Tempelhof? – kérdez vissza Varga.

            -Igen. – A géppisztoly még mindig a fedélzeti mérnök hátának feszül.

            -Beszélnem kell a vezető légiutaskísérővel.

            Wojtek bólint.

            -Klári, gyere be.

            Várakoznak, Varga a repülési kézikönyvben megkeresi Tempelhof adatait. Repülési útvonal, rádiófrekvenciák, megközelítés.

            -Mi újság? – kérdezi a diszpécser a toronyból, angolul.

            -Egy fegyveres katona van a pilótafülkében. Tempelhofra megyünk. Ötven utas van a gépen, azt mondja, ha nem indulunk, végez velük.

            -Pillanat - a vonal megszakad.     

            Klári belép a pilótafülkébe.

            -Uramisten – mondja.

            -Nyugalom – és Varga kapitány szemlátomást nyugodt is, mintha már százszor csinálta volna. -Beszéltem a toronnyal. Tempelhofra megyünk.

            Klári némán áll.

            -Ott mindenkit elenged? – kérdezi Varga.

            -Igen – feleli a katona.

            -Rendben. Klári, mondd be, hogy késésben vagyunk, de aggodalomra semmi ok.  Ne remegjen a hangod. Beszélj a többiekkel is. Semmi pánik.

            Klári megigazítja fején a fehér kendőt. Rendben. Ne remegjen a hangod. Igyekszik. Voltak már kalandjai, de ilyen veszélyhelyzetet még nem élt át.

Ne remegjen a hangja? Könnyű ezt mondani. Olvasott már eltérítésekről, most eszébe jut az oktatás, együtt kell működni, tudja ezt mindenki, csak ezek a szavak másképpen hangzanak el egy tanteremben és másképpen szemben egy géppisztollyal.

            -Hozom a kávét – mondja Klári. - Megkínálhatjuk? – kérdezi a katonától.

            -Kérjen indulási engedélyt – mondja Wojtek.

            Akkor szólal meg a rádión Jurek, a diszpécser.

            -Úton van egy közvetítő Budapestről. Vele kell egyezkedni, mert magyar felségterületen vagytok. Addig nincs felszállási engedély.

            -Mikor érkezik?

            -Már úton van. Szólok.

            Klári visszamegy a kabinba, leül a felcsukható szolgálati ülésre. Hölgyeim és Uraim. Nem is remeg a hangja. Bátor lány. Életében csak egyszer érzett félelmet, amire emlékezett.  Tizenhét éves volt. Egyedül ment haza. Este volt, tíz óra, a szokásos időpont, amit apa szigorúan megkövetelt. Követte egy férfi. Még egy sarokra volt a kaputól, kezében a kulcs, ami a biztonságot jelentette. Nem kiáltott segítségért, úgy érezte, ezt most neki kell megoldania. Futni kezdett, a férfi utána. Megfogta a karját, ő azonban kiszabadította magát, de érezte a férfi erős testét, az alkoholt a leheletében. Mintha megállt volna az idő vele. Remegett a keze, ahogy kinyitotta a kaput és bezárta maga mögött. Jól van Klári, bátor voltál.

Holnap: Simon Ernő, a túsztárgyaló megérkezik Varsóba

Túszdráma a fedélzeten

Ezzel a címmel jelent meg augusztusban egy megtörtént esemény alapján írt regényemet. Ajánlom ismerőseimnek és barátaimnak, és kérem, osszák meg ők is ismerőseikkel és barátaikkal. Egy kis reklám a kiadónak és a terjesztőknek a nehéz időkben. 

Nem csak a varsói esetről írok, igyekeztem feltárni az elmúlt évtizedek túszdrámáinak előzményeit és elemezni a tanulságokat. Az érdekelt, vajon megelőzhetőek lettek volna-e a tragédiák.  

A következő napokban néhány részletet is közlök. Olvassátok érdeklődéssel. 

1

India, újraírva - II Reménytelenül

Amit nem látnak a külföldiek. Amiért fontos megismerni egy országot. Klára fényképsorozata egy, a közelünkben épített csatornahálózat építkezésének mindennapjai. Ezek az emberek itt élnek, itt alszanak, itt felügyelnek gyerekeikre - már amennyire ez ilyen körülmények között lehetséges. Hónapokon át tisztálkodás, orvosi ellátás nélkül. Nemigen beszélnek egymással, belepi őket a por és a reménytelenség. Egy életük van, így élik le. 

Majtényi Klára felvételei

A mai napra

 

Londoni kiküldetésem kezdete, 1994 augusztus. Sorbanállás a szigorú Immigration Officer előtt. Élet és halál urai, vagy legalábbis úgy viselkednek. Én megyek elsőnek, hiszen végtére is én vagyok a hivatalos kiküldött, diplomata útlevelemben a  "diplomáciai szolgálatra érkezik" pecsét. A beutazási tisztviselő egy másodperc alatt beüti a "Belépett" pecsétet. Következett Annamária, hasonló útlevéllel és pecséttel. A tisztviselő néhány  lapozás után elmosolyodik.

-Micsoda szerencséje van, asszonyom. Egy napon született John Lennonnal! 

Az 59-es

 

Van egy villamosvonal, aminek majdnem minden megállója kötődik  életem egy állomásához. Milyen furcsa most végigutazni. A János kórházban születtem, a Városmajorban fociztunk Malévos koromban azokkal a fiúkkal, akikhez azóta is szoros barátság fűz, itt, a padon ülve dumáltuk ki az akkor fontos dolgainkat és cigiztünk közben, mert akkoriban mindenki cigizett. A Nyúl utcában csókolóztam először, tizenhét éves koromban, talán a 18. vagy 20. szám lehetett, a kerti kaputól egy kis gyalogút vezetett a házhoz, sötétben, mozi után kísértem haza Varga Julit. Nem is volt igazi csók, csak kísérlet. Csókolóztam, mondtam utána magamnak elégedetten. Moszkva tér - hiába, ez nekünk már csak Moszkva tér marad -, ikonikus találkozóhely, osztály- és évfolyam-kirándulások, "találkozunk a Moszkván" talán minden budapesti életében elhangzott ez a mondat. A Déli, ahogy kinézek az ablakon, látom magam, amint érkezem Tihanyból vagy indulok vissza jókedvűen vagy éppen szomorkásan, ráérősen vagy sietve, izgulva, attól függően, hogy éppen hogyan alakult a napom Budapesten. Kékgolyó, Pekár Feri  halála. Királyhágó tér,  családi élet a Márvány utcában, kilátás a Márvány utcára, csak  ötperces séta a megállótól,  egykor Joliot-Curie tér, Örkény jut  mindig eszembe jut ennél a megállónál, Örkény, akinek egypercesei az írói remeklés mintái a szememben, "Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, Sas-hegyi kilátással." Zseniális. A Németvölgyi úton élt Szabó Lőrinc, még gimnáziumban nagyon szerettem a verseit, aztán Kati néni azt mondta róla, hogy "rettenetes ember" volt, biztos, gondoltam, de hány rettenetes ember él a világon, aki nem ír ilyen verseket. Farkasrét, apám halála, harminc éves voltam, nagy veszteség volt, azóta is nyomaszt, hogy nem beszélgettem vele eleget. Gábor Áron tér, végállomás,  új életem innen csupán tíz percnyi séta.