Életem 50.XI.: Találkozásom Beckhammel

 

Csak egyszer, és mondhatnám, hogy véletlenül, ha hinnék a véletlenekben. 1998 nyarán Londonban Blair miniszterelnök a Downing Street hátsó kertjében fogadást adott a közelgő labdarúgó-világbajnokság tiszteletére. Sokan voltunk, politikusok, újságírók, gazdasági vezetők, diplomaták. És persze, sportolók. Ott volt természetesen David Beckham is, akinek népszerűsége mindenki másét felülmúlta. Nehéz pontosan megmondani, hogy egy sportoló mitől lesz igazán népszerű. Sokan hajlamosak összekeverni az ismertséget a népszerűséggel és azt feltételezik, hogy mindazok, akik gyakran jelennek meg a képernyőn vagy a képeslapok címoldalán, népszerűek, pedig ez nem igaz. David Beckham azonban egyértelműen népszerű, méghozzá olyan mértékben, ami labdarúgókra ritkán jellemző. Mindenki megtalálta benne azt, amit szerethet, aki a zseniális játékost, a tökéletes fizikai felépítést, a túlzásait és önimádatát, később a szerető férjet és a gondos apát.

         A külvárosi fiatalembernek a labdarúgást megelőzően mindössze egy munkahelye volt: a szegényes észak-londoni Walthamstow ügetőpályájának büféje, ahol söröspoharakat mosogatott és arról ábrándozott, hogy egyszer hivatásos labdarúgó lesz. Akkor már korosztálya legtehetségesebb játékosának tartották, de ez még csak ígéret volt, ám már akkor felfigyelt rá a Manchester United. Soha nem volt átlagos egyéniség, és nem is lett átlagos „sztár”. Talán ez a titka. Néha nagyzol, néha felvág, máskor szinte belepirul és visszahúzódik, ha a magánéletéről kérdezik. Még aktív éveiben úgy érezte, magas jövedelméből támogatnia kell szegény sorsú afrikai és ázsiai fiatalok oktatását, bár erről soha nem beszélt nyilvánosan. Ezért is - éppen Tony Blair javaslatára – kapott 2003-ban magas kitüntetést a királynőtől, a „pályán és a pályán kívül mutatott érdemeiért”.

         A brit életben nagyon fontos szerepet játszik a sport és minden,  ami a sporttal bármilyen módon összefügg. Ha valakit megdicsérnek, azt mondják, sportszerűen viselkedett. Amikor Hurd külügyminisztert nyugdíjba vonulása napján megkérdezték, mire emlékszik vissza legszívesebben, nem a diplomáciai sikerek jutottak eszébe, hanem az, hogy „tíz éven át játszottam Essex grófság krikettcsapatában anélkül, hogy akár egy összecsapásról is hiányoztam volna és ezt egyetlen más játékos sem mondhatja el magáról”. A sportban a britek szerint nem a győzelem a legfontosabb, nem is a részvétel, hanem az, hogy a vereséget tiszta szívvel és mosolyogva fogadjuk el, mert ez mutatja meg a lélek igazi, belső erejét és tartását. Az igazi brit sportember nem keseredik el, ha veszít, nem panaszkodik, nem másban keresi  a hibát.

         Ezen a fogadáson volt alkalmam néhány percet beszélgetni vele. Elegáns, szürke öltönyt viselt, kék nyakkendőt, mindenki igyekezett legalább kezet fogni vele, ő pedig inkább félénk volt és feszélyezett, arcán a jellegzetes, hamiskás félmosoly, szemlátomást  jobban érezte magát a futballpályán, mint egy ilyen előkelő környezetben. Néhány mondatot váltottunk, ő inkább csak mormolta a szavakat, mint aki fél, hogy valami rosszat mond. Akkoriban kezdtem könyvet írni róla és az angol sportéletről, azt felelte, sok sikert kíván hozzá és majd küldjek egy példányt, ha megjelenik. Nincs névjegye, de úgyis tudom, hol találom meg.

         Szerény volt, barátságos és közvetlen. Csak a legjobbakat mondhatom róla.

         Remélem, ő is rólam.

 

Életem 50.:VIII: Vezettem Pekingben

Ott minden másképpen van. A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt és ehhez hasonlók), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül, az évtizedek során megsokszorozódott városi forgalom öntörvényű és önszerveződő. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó tükör (a nők kizárólag sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, csak előre néznek, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik.  Kanyarodásnál arra ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, minél több sávot kössön le és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség relatív, leglassabban a legbelső sávon kell haladni, egyenes haladás esetén kötelező az irányjelzés.  Ha kanyarodunk, úgyis észreveszik a többiek.  Nincs jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak, ha kell, szemben a forgalommal, azután csak lesz valami. Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb és végül is lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon újat vásárolni magának. A kerékpárokon nincs sem világítás, sem prizma, mert a használata túl bonyolult lenne a helyieknek. Nem érdekli a biciklistát, hogy őt látják-e vagy sem, ő sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább.

Nincs átkiabálás, nincs mutogatás, ha egy-egy külföldi mégis ilyesmire ragadtatja magát, a kínaiak felveszik a nem-értem-miről-beszélsz nézésüket. De legalább kiszámíthatóak: biztos, hogy senki sem ad előnyt, senki sem figyel, senki sincs tekintettel a másikra, ők a közlekedés többi résztvevőjét akadálynak tekintik, akiket saját haladásuk érdekében le kell győzniük. Ha valaki ki akar fordulni egy mellékútról a zsúfolt főútvonalra, az habozás nélkül kifordul, ha valaki az autópálya legbelső sávjában húz kétszázzal, de megszólal a telefonja, azonnal a fékre lép és lelassít hatvanra. A vakmerő biciklisták Peking széles útjain áramló hatalmas forgalomban az araszoló autó- és autóbuszsorok között kacsáznak, a nyeregben ülők tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből, közöttük a hatalmas rakományt szállító triciklik állhatatosan nyomulnak a szűk résekbe. Na és ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve.

 És átérnek.

 

 

Életem 50.VII: Az első Martini

Egyetemi szüneteimben rendszerint Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam. Mint pincér. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos,  a kor egyik leghíresebb színésze, t mondták. természetesen engem küldtek oda hozzá te vagy itt a kis értelmiségi, mondták.

         Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.

         -Parancsoljon, művész úr – mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem anyámnak, aki nagy Básti-rajongó volt.

         -Kérek egy Martinit – felelte, majd elmerült a menü lapjai között.

         Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és máris indultam vissza Bástihoz.  Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.

         -Ez az első Martini az életében? – kérdezte Básti.

         -Igen – feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.

         -Jegyezze meg, fiatalembere, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.

         -Elnézést, művész úr – már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.

         -Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.

         -Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.

         -Nem ismerem a mai focistákat – felelte szájában cigarettával,  de közben megvolt már a koktélospohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt Básti. Mégiscsak nagy művész, a lelkekbe lát.

-Már csak a jég hiányzik belőle – jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti, amikor letettem elé a poharat.

         -Semmi gond – mondtam, pedig gond volt, mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák között és a pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.

         Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen olvasott az asztalnál.

         -Így rendben lesz a dolog – mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.

         -Így van – Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam neki. -  Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került bele?

 

Életem 50.VI: Japán rendőr

Még Tokió belvárosában is igen ritkán találkozhat az idegen angol nyelvű feliratokkal. Néhány nap elteltével már meglehetősen magabiztosan mozogtam a szállodám környékén, a Kyo-bashi negyed Chuo-dori alnegyedében, sőt, egy alkalommal már jó helyen szálltam le a földalattiról is, amikor a Ginza központjába igyekeztem. Aztán egy pillanatnyi figyelmetlenség és megtörtént a baj: rossz mozgólépcsőn hagytam el egy hatalmas aluljárót és már fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Néhány percig megpróbáltam tájékozódni, azután beláttam, hogy a helyzetem reménytelen. Egy rendőrt szólítottam meg.
    -Szumi maszen, Chuo-dóri va doko deszka?
    Pillanatnyi sikeremet, amit a teljes kérdőmondat kimondása (Elnézést kérek, hol van a Chuo-dóri?) jelentett, azonnal eloszlatta a rendőr tekintete. Úgy nézett rám, mintha névnapi ünnepségre hívtam volna a hollóházi kultúrházba.
    -Á – ennyit mondott, körülbelül azzal a hangerővel, mintha napok óta most eresztette volna ki először a levegőt a tüdejéből. Majd előkapta a rövidhullámú beszélőkéjét és hosszasan társalgott valakivel. A párbeszédet hallgatások szakították meg, időnként pedig annyit mondott:

    -Haj.
    Ez körülbelül megfelel az igen/nem, a hideg/meleg, a tűz/víz, a férfi/nő és a közel/távol szópáraknak. Ezt mondja egy japán, ha ért valamit és ugyanezt mondja, ha nem ért semmit, valamint ezt mondja, ha már órák óta süket a telefonkészüléke. Aztán befejezte a beszélgetést és mondott egy mondatot, ami szerény nyelvtudásom és a társalgási szótár alapján körülbelül azt véltem hallani, mintha egy sintóista szentély nyitvatartásáról tájékoztatna. Mindenesetre vártam, hogy mi történik. De nem történt semmi. A japán gondolkodásmódot jól ismerő tokiói barátaim elmondták: a rendőr vagy abban bízott, hogy ráunok a várakozásra és máshoz fordulok tanácsért, vagy abban, hogy eszembe jut az, amiről őneki egészen addig és azt követően sem volt fogalma. A japánok ugyanis nem szívesen vállalják egy idegen útbaigazításával járó felelősségét, sőt, ez kifejezetten nehezükre esik, nem is szoktak hozzá az útbaigazításhoz. Tisztességes állampolgár ugyanis tudja, hogy honnan jön vagy hová megy és nem zaklatja ilyesmivel a közszolgálatot teljesítő városi alkalmazottat. Hosszú ideig álltunk így egymással szemben, amíg végül arra hajtott egy rendőrautó. Lassan haladt, mint a rendőrautók, amikor a benne ülőknek semmi dolguk, meg is álltak mellettünk. Az én rendőröm hosszú beszélgetést folytatott a kormánynál ülő kollégájával, aki a kapott tájékoztatást továbbadta az autó további utasainak.
    -Eigo no hanaszeru hito o jonde kudaszaj – útikönyvem szerint ez azt jelenti, hogy talán egy angol nyelvet beszélő valakire lenne szükségem.
    A rendőr felemelt tenyerével kérte, hogy hallgassak el, mert most ők beszélnek. Tudjam, mi a jó modor, ha már ilyen bajba kevertem magam. Mintegy negyedórás társalgás után kiszállt az egyik rendőr a kocsiból, megigazította a sapkáját, amúgy hibátlan uniformisán kisimította a ráncokat, vízszintesen felemelte a karját, mint Toyama admirális, amikor az amerikaiak ellen adta meg a parancsot a támadásra, nagy levegőt vett és azt mondta:
    -Masszugu – ami annyit jelent: egyenesen.
    Udvariasan megköszöntem a tájékoztatást (arigato gozai masz),és elindultam a kijelölt irányba.
    Öt perc múlva a Chu-dóri-n sétáltam.
    Akkor meg mi volt ez a nagy izgalom?

 

Életem 50.V: Nevem Odze

 Nevem: Odze

Szeretem a nevemet és szinte hálás is vagyok érte, amiért ilyen különleges, az egyetlen ebben az országban. Távoli rokonaim élnek Kanadában, Angliában, az Egyesült Államokban, de olyan távoliak, hogy nem is ismerem őket. Sokan kérdezik, honnan származik a név, általában azt válaszoltam, hogy a dédnagyapám édesapjának kovácsműhelye volt Rostockban, ami köztudottan az Ostsee régió központja, onnan széledt szét a család. Néhányan vállalkoztak a hosszú hajóútra az Újvilágba, az én őseim azonban elég bátrak voltak ahhoz, hogy Magyarországon telepedjenek le. Az egészből persze egyetlen szó sem igaz, de nincs jelentősége.

- Milyen név ez? – kérdezte tőlem Hanft úr is, az angoltanárom, aki tizennyolc éves koromban nyelvvizsgára készített fel,  de nem érdekelte a válasz. Nem volt nehéz dolga velem, az általános iskolát Indiában végeztem. - Jól beszél – ezt elismerte  -, de a nyelvtant nem ismeri, a régmúltat sem tudja használni. Simán megbuktatják. Így nem megyünk semmire. Szorgalmasabbnak kell lennie.

Azt feleltem, hogy úgy lesz.  És szorgalmas is voltam, még a villamoson is tankönyvvel utaztam. 

- Az sem tragédia, ha elsőre nem sikerül – mondtam egyszer neki.

- De igen – emelte fel a hangját Hanft úr. Nyugdíjas volt, de mindig öltönyben és nyakkendőben fogadott, teával és keksszel kínált.  Angolosan. Sokszor járt Londonban, fényképeket is mutatott, amint egy fiatal házaspárral a nevezetesség előtt pózol. – Minden bukás csalódás és minden csalódás rombolja az önbizalmát.

- Mit fognak kérdezni a vizsgán? – kérdeztem.

- A szóbelin fingatják majd, mert fiatal – felelte. Nem szokott ilyen szavakat használni, de nyilván rám akart ijeszteni.

Az írásbelim jól sikerült, következett a szóbeli. A bizottság elnöke egy idős tanárnő volt, alaposan végigmért, aztán feltett egy kérdést.

- Képzelje azt, hogy nő, és mesélje el, reggel mit csinál a fürdőszobában. Smink, öltözködés, minden, ami csak eszébe jut.

Micsoda rosszindulat, gondoltam. Ott ültem öltönyben, nyakkendőben és semmi sem jutott eszembe.

- Nem tudom elképzelni, mit csinálhat egy nő a fürdőszobában  – igyekeztem menekülőutat keresni.

- Ez a feladat, Odze – felelte a tanárnő szigorúan. 

- Majd eljövök legközelebb, ha majd tisztességesen bánnak velem – mondtam, felálltam és kimentem a teremből. Hogy Hanft úrnak mit hazudok, azt még nem tudtam. Mögöttem nyílt a terem ajtaja, a tanárnő jött ki a folyosóra és utánam kiáltott.

- Odze, jöjjön vissza!

Megálltam, ott álltunk szemtől szemben.

- A maga édesapja az Odze Bandi?

- Igen – feleltem.

- A legkedvesebb tanítványom volt. Nálam vizsgázott tíz éve, mielőtt Indiába mentek. Na, visszajön?

 

Előszavaim XXVI. - Londoni emlékeim I.

 Megbízólevél-átadás a Buckingham Palotában

Addig a pillanatig nem is volt semmi baj. A nyolc magyar diplomata ott várakozott a nagykövetség fogadótermében frakkban, lakkcipőben, ahogy kell. Addig a pillanatig azt hittük, hogy elegánsak vagyunk. Ám akkor begördült az épület elé három nyitott hintó, az első hintó ülésén a Marsall, a királynő középkorú, egyenes tartású udvarmestere és protokollfőnöke. Bojtos csákót viselt, aranygombos vörös zakót, fekete nadrágot, oldalán kard csillogott. Arcán kiegyensúlyozottság, visszafogott jókedv, derű.

         Mi meg akkor egyszeriben úgy festettünk mellette, mint a suttyó parasztlegények, akik kiöltöztek a heti vásárra. Pedig hát amúgy, első ránézésre velünk sem lett volna semmi baj, de a marsall maga volt a hivalkodás nélküli, királyi előkelőség. Sokszáz év hagyománya és tapasztalata. Huncut kis mosollyal jelzi, hogy hát akkor indulhatnánk. A bakon már ott ülnek a fekete cilinderes, fehér glaszékesztyűt viselő lovászfiúk.

         Az út a Palotáig pontosan kilenc perc. Nemigen keltünk feltűnést, körülöttünk a város éli a maga életét, az, hogy három hintóban néhány frakkos alak utazik, a menetet pedig egy bojtos csákós férfi vezeti, nem ok a bámulgatásra. A Palota bejáratánál japán turisták integetnek nekünk olyan vidáman, mintha Oszakában egy középiskolába jártunk volna.

         Odabent aztán más a légkör. Halk léptű tisztviselők és egyenruhás alkalmazottak suhannak a vastag padlószőnyegen. Felvezetnek bennünket egy széles lépcsőn, végig egy hosszú, festményekkel és szobrokkal díszített folyosón, egyenesen a királyi fogadóba, amelynek ablakai a belső kert csodálatos pázsitjára néznek. A Marsall maga köré gyűjt bennünket, és elmondja, hogyan történik majd a szertartás.

          -Először a nagykövet és felesége megy be a Királynőhöz és Fülöp herceghez – ezzel egy hatalmas ajtóra mutat, amihez hasonlót utoljára az állatkert elefántházában láttam. – Átadja a megbízólevelet, majd felajánlja Őfelségének, hogy bemutatja a munkatársait.

         -Mi van, ha Fülöp herceg nem akar látni bennünket? – igyekszem  tréfálkozni. A Marsall rám néz, szavaimat válaszra sem méltatja. – Nos, Önök ezalatt sorba rendeződnek, és amikor az ajtónálló a nevüket mondja, belépnek. Őfelsége előtt meghajolnak, majd válaszolnak Őfelsége és Fülöp herceg kérdéseire, a beszélgetés végén ismét meghajolnak és elhagyják a termet. Nem kérdeznek semmit, nem nyújtanak kezet, nem bizalmaskodnak. Világos? - Az ötvenes években egy magyar nagykövet a megbízóleve átadásakor elővette a belső zsebéből a levéltárcáját és mutogatni kezdte az unokái fényképét. Állítólag azóta a Palotában óvatosak a magyarokkal.

         -Miről fogunk beszélgetni? – kérdezem.

         -Ezt bízza Őfelségére – feleli a Marsall. – Eddig mindig talált témát a diplomatákkal.

         -És honnan fogjuk tudni, hogy véget ér a beszélgetés? – nem szerettem volna, mondjuk, hamarabb otthagyni Őfelségét a megválaszolatlan kérdéseivel, de feleslegesen sem szerettem volna ott ácsorogni, nincs is annál rosszabb. Így is tele voltam szorongással. Mi lesz, ha elfelejtek meghajolni? Mi lesz, ha véletlenül, spontán visszakérdezek?

         -Ne aggódjon – a Marsall nem veszíti el sem a türelmét, sem a jókedvét. Nyilván ezért ő a Marsall. – Meg fogja érezni…

         A szertartás megkezdődött, a nagykövet és felesége már egy ideje belépett a hatalmas ajtón, a Marsall a szemével jelzi, hogy én következem. Még átfutott az agyamon, hogy elmenekülök. Kinek hiányzik ez az egész? Ott állok frakkban és lakkcipőben, távol az igazi énemtől és egy olyan szerep eljátszására készülök, amilyet előttem már sok százan eljátszottak. Soha nem szerettem a kényszeredett beszélgetéseket. Ám akkor hallottam a saját nevemet. Beléptem.

Szerencsére eszembe jut a meghajlás, azután természetellenes járással elindulok az uralkodó felé. A királynő egyszerű, kék ruhát visel, bal karján aprócska retikül, gondolom, nem akart megválni az autója forgalmi engedélyétől, de lehet, hogy még belefért a púderkompaktja is. A tekintetéből őszinte érdeklődést olvasok ki. Sejtem, hogy uralkodása során én lehetek vagy a tízezredik diplomata, aki ott áll előtte, és mégis, olyan tökéletesen csinálja, egy pillanat alatt olyan meghitt kapcsolatot alakít ki közöttünk, hogy feszültségem feloldódik és szinte jókedvű leszek. Fülöp kissé divatjamúlt, háromgombos öltönyében feszeng, tarkóján még látszik az éjszaka viselt hajnecc lenyomata. Bátorítóan mosolyog, mint Réti tanár úr, az érettségi elnököm, miután kihúztam a tételeket.

         -Ön, tudomásom szerint sajtótanácsos – kezdi a királynő.

         -Igen, Ma’am – ezt a megszólítást csak egyszer kell használni, Meem-nek ejtendő, kissé, de nem tartósan elnyújtva és jól megy, ha az ember előtte sokat gyakorolja a bégetést.

         -Érdekes munka – vélekedik.

         -Határozottan érdekes – felelem.

         -Két éve jártunk Magyarországon – szólt közbe Fülöp. – Van egy nagyon kedves barátom, kocsikáztunk is együtt. A neve…elfelejtettem…hogy is hívják?

         -Bárdos – segítem ki.

         -Ez az. Bárdos – hagyta helyben elégedetten a herceg.

         -A nagykövete nagyon szép szavakkal beszélt Önről – szivárogtatja ki a királynő a belépésem előtt folytatott beszélgetés részleteit. – És ami fontos, hallom, hogy a gyermekei is jól érzik magukat Londonban. Ikrek, ha jól tudom.

         Jól tudja.

         -Igen, és szeretnek is iskolába járni.

         -Sikerült beilleszkedniük? –  a királynő kissé közelebb hajol. Hirtelen úgy érzem, mintha ezer éve ismernénk egymást.

         -Gyorsan befogadták őket.

         -Hát akkor...nos...– néz rám a királynő és az a három pont szinte hallhatóan jelezte, hogy a beszélgetésünk végetért. A Marsallnak igaza volt. A királynő tudja érzékeltetni, hogy a társalgás mikor és hogyan érjen véget. Kezet nyújt, meghajolok, ellépek, újabb meghajlás. Ahogyan kell.

         Kocsikázás vissza a nagykövetségre, a szertartás részeként egy pohár Tokaji a Marsallnak, narancslé a lovászfiúknak, kockacukor a lovaknak. Úgy éreztem, hogy egy operettben léptem fel, és be kell vallanom, hogy minden pillanatát élveztem. A királynővel londoni éveim során  még több alkalommal is találkoztam, mindig elbűvölt  mesterkéltségtől mentes közvetlensége és jól éreztem magam a társaságában.

         Remélem, ő is ezt mondja rólam.

Életem 50.X: Angliában ne kérdezz!

 

Legfeljebb azt, hogy hau du ju du? De ezt sem azért,  kérdezi, mert választ vársz rá, vagy esetleg kíváncsi lennél a válaszra, nem, ez csak afféle társasági szófordulat, amire az a válasz, hogy hau du ju du? És miért nem válaszolnak rá az angolok? Válaszolhatnák persze azt, hogy köszönik szépen jól vannak, ez azonban dicsekvésnek hatna, az ember ugyanis soha ne dicsekedjen, ha pedig nincs jól, akkor azért, mert illemtudó ember nem panaszkodik.
Másrészt azért sem kérdez az ember, mert az embertárs esetleg nem akar válaszolni a kérdésre. Ezt persze nem lehetséges előre tudni, tehát biztos-ami-biztos alapon nem kell kérdezni. És miután a felesleges kérdezősködés nem része a brit életnek, válaszolni sem nagyon tanultak meg. A válaszokban alig-alig szerepel az igen és a nem, helyüket a tartok tőle, a feltehetően és a minden bizonnyal foglalja el. 
          Buszmegállóban egésznapos várakozás után is bárdolatlanaságnak számít afelől érdeklődni sorban álló társainktól, hogy netán vajon megszűnt-e a járat, elvégre a sportszerű magatartás szabályai azt diktálják, hogy az ember tapasztalatból tájékozódjon, ne pedig embertársai zaklatása útján. Szerelőműhelyben arról érdeklődni, hogy a javításra beadott gépkocsi mikorra készül el, nem csak udvariatlanság, de egyszersmind értelmetlen erőfeszítés.
          -Amint befejezik a javítást, uram - közli udvariasan a szervizvezető.
          -Tudnának esetleg időpontot mondani?
          -A gépkocsit abban a pillanatban átadjuk Önnek, amint elkészül.
          -És mégis, mikorra készül el?
          -Amint befejezik a javítást - hangzik a válasz.
          Kész. Vége.
Tudom én, hogy nem érdemes kérdezősködni, de hát néha az ember nehezen tudja megállni. Elvégre én Közép-Európában nevelkedtem, ahol az ember szeret mindennek személyesen utánajárni, mert csak azt hiszi el, aminek személyesen utánajárt. Néha pedig még azt sem.
          -Mikorra várható a járat indulása? - teszem fel ezért a kérdést a glasgow-i repülőtér udvarias és türelmes tájékoztatási tisztviselőnőjének, miután már hatodik órája várunk  az indulására. Tájékoztatási tisztviselő természetesen mindenütt van, hiszen a tájékoztatás fontos dolog. Nincs sok munkája, keresztrejtvényt fejt. Elvégre csak hatodik órája vár kétszáz ember az indulásra, minek és kit is kellene itt tájékoztatni? Persze, egyedül én türelmetlenkedek (egy másik, hasonló késésnél ketten türelmetlenkedtünk, a másik türelmetlenkedő lengyel volt), a britek mintha még örülnének is a késésnek, mert ilymódon megcsillogtathatják kivételes várakozási képességüket. Ülnek a váróteremben, kávézgatnak, újságot olvasnak, nevetgélnek, sőt, kissé rosszallóan néznek arra, aki türelmetlen.
          -A gép azonnal indul, mihelyt a kis műszaki hibát elhárítjuk - feleli kedves mosollyal a tisztviselőnő.
          -És ez mikorra várható? 
          -A műszaki hiba elhárítása akkor következik be, amikor a szerelők befejezték tevékenységüket és a légijárművet felkészítették a biztonságos utazásra. Biztosíthatom Önt arról, uram, hogy egyetlen pillanattal sem késlekedünk.  
          És, persze, kedves mosoly. Elvégre a tájékoztatási tisztviselőnek az a dolga, hogy tájékoztasson. Kedvesen mosolyog. Nincs harag. Miért is lenne?

 

 

 

 

Életem 50.IX. Dadogásom története

Van tökéletes gyerek? Sokszor mondják a szülők, hogy a gyermekük tökéletes, és vannak szülők, akik el is hiszik. A szemükfénye. Így beszélnek róla.  Így beszéltek rólam is. De aztán, ha baj van, akkor a gyerek már nem tökéletes és nem is a szemük fénye. Én biztosan nem tartoztam a tökéletes gyerekek közé.  Nem voltam szorgalmas, nem szerettem tanulni. Ráadásul már kiskoromban felfedezték, hogy dadogok, amiért az iskolában sokat  gúnyoltak.

          -Ne is törődj vele – mondta anya, de én törődtem. Ez nem olyasmi, amivel lehet csak úgy nem-törődni. Túlélni. Mindig erre gondoltam. Csak túlélni. Szüleim mindenféle dologgal kísérleteztek, gyógytornára  jártam, metronómra énekeltem, légzésgyakorlatokat végeztem. Semmi. Újra a metronóm. Abban hittek.

          -Mi legyen vele? – kérdezte apám.

          -Vigyük orvoshoz – javasolta anyám.Gyalog mentünk fel a második emeletre, mert nem működött a lift.  Apa is jött velünk. Ültünk egy folyosón, nem is szóltunk egymáshoz. Sokat kellett várni, nekem meg semmi kedvem sem volt az egészhez. Izzadt a tenyerem, fájt a fejem. Fiatal, kedves orvos várt. A logopédus. Leültetett magával szemben, a szemembe nézett, aztán felolvastatta velem Arany János Családi kör című versét. Szerettem ezt a verset, Este van, este van, hibátlanul elmondtam, egyszer sem akadtam meg. A logopédus elvette tőlem a könyvet, barátságosan megölelt, aztán kikísért.

          -A gyereknek semmi baja sincs – mondta anyáméknak és barátságosan megveregette a vállam. Apa egy borítékot csúsztatott a fiatal orvos zsebébe. Elköszöntem tőle, aztán elindultunk haza.

          -Ez jellemző rád – mondta anya mérgesen, amikor a földszintre értünk. – Még dadogni sem tudsz rendesen.