Anna története

Úgy döntött, hogy ma megmondja. Lehet, hogy már az első találkozáskor meg kellett volna mondania, de akkor még maga sem tudta, hogy ez a kapcsolat mennyire komoly és ő nem beszél akárkinek Marciról. Marci tíz éves, Dawn-kóros, ő, Anna egyedül neveli, amióta a férje elhagyta. Azért hagyta el, mert nem akart Dawn-kóros gyereket nevelni még akkor sem, ha a sajátja. Akkor hogyan mondja most el ezt annak a férfinek, aki még idegen az életében. Már három hónapja tart, ez most komoly. Járt is már a férfi lakásán. A férfi úgy gondolja, mindent tud már róla, de ezt nem tudja. És ha a saját férjének, Marci apjának nem kell ez a gyerek, akkor miért gondolja, hogy ennek a férfinek kell majd? Szereti a lelkét, szereti a testét, mondta is, hogy szereti, de vajon a gyerekét szereti-e. Vagy legalább elfogadja. Igen, van egy gyerekem. Marci.

            A férfi majd nyel egyet és azt mondja, hogy akkor mégsem. Hiába a test és a lélek. Ez így sok. Vagy azt mondja, hogy majd meglátja. És közben már a lelépésen gondolkodik, csak nem akarja megbántani. Aztán lelép. Vagy nem mondja, csak szó nélkül lelép, mint a férje.

            Mit is várt? Azt is kérdezheti a férfi, miért nem mondta meg azonnal. Miért várta meg, amíg beleszeret? Miért csapta be? Nem érti, hogy ezt nem lehet első alkalommal elmondani egy kávéház asztalánál és akkor sem lehetett elmondani, amikor belépett a férfi lakásába. Még soha nem mondta el senkinek, pedig voltak a válása óta néhányan. Nem sokan, tíz év alatt néhány. Mindig tele volt reményekkel, de odáig senkivel sem jutott el, hogy elmondja és nem is tudja, hogyan kell.

            Elképzelte, hogy ma délután ott ülnek, kettesben, a Mechwart-téren, közel Marci iskolájához, a férfi megkérdezné, hogy este együtt lehetnek-e, ő pedig azt felelné, hogy nem lehetnek együtt, mert ő Marcit viszi haza az iskolából és aznap este nem ér rá a nagymama. Mert Marci Dawn-kóros. A fiam. Mondhatná, hogy szindrómás, mert jobban hangzik, de a jobban hangzásnak most nincs jelentősége. Hogy ez mit jelent, azt is kérdezhetné a férfi, talán komolyan, talán időhúzásból, ez azt jelenti, felelné ő, ha velem akarsz maradni, akkor őt is el kell fogadnod. Nem kell szeretned, elég, ha engem szeretsz. De tudnod kell róla. Ezt kellene mondania ma délután. Lehet, hogy másképpen, de ő is csak egyszer fogalmazta meg így, saját magának, miután reggel elvitte az iskolába és utána, az irodában arra gondolt, hogy igen, meg kell mondania. Tudják az iskolában, tudják a szomszédok, tudja anya, tudják az irodában, de az most  mind nem számít. A ma estét is megoldhatja, kibújhat valahogy, majd az egyik szomszéd vállalja, ahogyan már vállalta. De ilyen férfi, aki ennyire közel került hozzá, még nem volt a tíz év magányban. Beleszeretett ebbe a férfiba és a férfi is beleszeretett. Jó órákat töltenek együtt. Ebből lehet valami. Negyven éves vagy Anna, mondja magának. Még bármi lehet. És ő szereti Marcit, mindennél jobban, ő az egyetlen, aki az élethez köti, de most a valamit is szeretné ezzel a férfival.

            Nem, mégsem mondja meg ma. Ma még nem.

Előszavak egy meg nem írt életrajzból - 42.: Északi élmények

 

Finnek. Európa különlegességei. Szeretik és bírják a magányt. A legboldogabb nép a világon, és ezt maguk is tudják. Nem is "boldogság" a jó szó, hanem a természetes kényelem és életforma, amit szerencsés esetben az ember megtalál abban az országban, ahol éppen él. Értékelni kell a kis dolgokat, mondogatják a finnek, megtalálni bennük az örömöt, ez majd átsegít a hosszú, hideg téli hónapokon is, márpedig a téli hónapok nagyon hosszúak tudnak lenni. Mindig legyen kéznél egy jó könyv és a környéken egy múzeum. Reggelente jéghideg zuhany, este forró szauna. Az élet egyszerű és megunhatatlan dolgai. Nem panaszkodnak, nem keresik egymásban az ellenséget, nem foglalkoznak a múlt sérelmeivel, nem emlegetik a csapásokat, amik érték őket, mert tudják, hogy minden népet értek csapások. Nem szeretnek sokat beszélni, nem szeretnek kérdezni, de szívesen hallgatnak másokat. Fogadd el a dolgokat olyannak, amilyenek, és kész. Érd be azzal, amit kapsz. Ők nem egyszerűen betartják a szabályokat, hanem hisznek abban, hogy így lesz az élet megbízható és kiszámítható. Óvatosan vezetnek, és tudják, hogy mások is óvatosan vezetnek. A finn autóvezető csak előre néz, nem keres szemkontaktust senkivel. Ha az előtte haladó autó fékez, ő is fékez és biztos abban, hogy a mögötte haladó is fékezni fog. Ha főútvonalon halad, esze ágában sincs beengedni maga elé a mellékútvonalról kanyarodni kívánó autót, nem is veszi észre, hogy ott várakozik valaki. Az csak várja ki a sorát, az pedig ki is várja, nem fog betolakodni, nem akar jogtalan előnyhöz jutni.  A finnek úgy szeretnek nyaralni, ahogyan élnek: lehetőleg ne találkozzanak senkivel. Erre a legjobb lehetőség a lakókocsi. A család kibérel egy lakókocsit, elautózik vele egy finnországi lakókocsi-telepre. A család reggel összecsukható székeken kiül a lakókocsi elé, a családfő elkerékpározik az élelmiszer- és italboltba, majd visszatér és csatlakozik a lakókocsi előtt ülő családtagjaihoz. Ott üldögélnek egész nap, remélve, hogy senki sem szól hozzájuk és nekik sem kell másokhoz szólniuk. Este aztán iszogatnak, vacsorát főznek a kényelmetlen és szűk konyhában, majd nyugovóra térnek a kényelmetlen és szűk lakótérben. A másik jellegzetes finn nyaralási forma a mökki. A mökki gyakorlatilag kis, kényelmetlen fakunyhó a semmiben, a semmi szélén, vagy még azon is túl, ha megoldható, akkor víz, villany és térerő nélkül. Minél kényelmetlenebb, minél északabbra és minél inkább a semmiben van, annál finnebb. A nyaralás befejeztével így aztán nem is kell élményeket mesélni, mert hát nem voltak élményeik.

    Minden feltehetően a hajdani szarvasvadász-ösztön továbbélésének köszönhető. A finn szarvasvadász reggel elindult otthonról, a felesége nem kérdezte, hogy hová megy, mert úgyis tudta. A szarvasvadász kilépett a ház kapuján, elindult az egyenes ösvényen. Biztosra vehette, hogy ott senkivel sem találkozik, ezért nem kell beszélgetnie senkivel. Akivel találkozhatott, az legfeljebb a szarvas lehetett, amit vagy sikerült leterítenie vagy nem, de mindkét esetben megfordult és hazament. A felesége nem kérdezte meg, hogy hozott-e szarvast, hiszen úgyis látta, hogy hozott-e vagy sem. A finn szarvasvadász befűtötte a szaunát, hogy felmelegítse átfagyott testrészeit, utána lehajtott néhány vodkát, lefeküdt aludni, másnap pedig kezdődött az egész elölről, nem volt szombat, nem volt vasárnap, nem volt ünnepnap. Ez a meglehetősen egyszerű életvitel tetszik is a finneknek. Panaszkodni nem kell, nem érdemes, úgysem érdekel senkit. Vagy találnak szarvast, vagy nem.

    Van még egy további fontos eleme a finnek boldogságának: délutánonként egy jó kis fahéjas tekercs kávéval. A pillanat öröme.

    

 

Előszavak egy meg nem írt életrajzból 41.: Északi fények, bevezető sorok

Szóvivői korszakom után, 2008-ban ajánlatot kaptam Hajdu András helsinki nagykövettől az első beosztotti állásra, amit azonnal el is fogadtam. Mondta ugyan, hogy gondolkodjak rajta, de nem nagyon volt min gondolkodni.  Észak-Európa - egy rövid svédországi kirándulást leszámítva - addig nem szerepelt az életemben, ez is ösztönző tényezőnek számított.  A nagykövetség vitathatatlanul  Magyarország legszebb külképviselete (fotó: Szabó Endre), egy Kuusisaari nevű kis szigeten működik, negyedórányi autózásra Helsinkitől és ugyancsak negyedórányira Espoo-i lakásunktól. Volt még egy biztos pont: Timi, a titkárnő, akit még a kilencvenes évekből ismertem.További jó barátokat is szereztem, Orosz Tamást és Juditot, akiktől rengeteg jó tanácsot és ötletet kaptam és kellemes estéket is töltöttünk együtt, és további köszönettel tartozom Jelinkó Árpinak, hasonló okok miatt. Hát így kezdődött. Jöhetnek most már a finn kalandok. 

 

Előszavak 40.: Negyven

40. Fontos szám az életemben. Könyvet is írtam róla, hogy milyen érzés negyven évesnek lenni. Írónak lenni nagyon jó foglalkozás. És kellemes. Nem csoda, hogy nagyon sok ember érez vágyat arra, hogy írjon, akárcsak egy könyvet is, a saját életéről és biztonsággal gondolja, hogy meg tudja írni, és mégis, csak keveseknek sikerül, hogy úgy írjon, hogy az másoknak is élvezetes és szórakoztató legyen. Nem elég ismerni a betűket és a nyelvtani szabályokat, kell hozzá valami, amit én úgy nevezek, hogy átviteli képesség. Az író nem azt írja meg, amit lát, hanem azt látja meg, amit meg akar írni. Negyven éves voltam, amikor megerősödött bennem, hogy író vagyok és mindent ennek kell alárendelnem, de annál érdekesebb életre vágytam, semmint hogy csak író legyek. Már túl voltam az első külszolgálatomon Indiában, ott voltak a gyerekkori élményeim ugyancsak Indiáról, rájöttem, hogy a világ - és most a Globális Világra gondolok - nagyon sok élményt kínál, ezért nem elég, ha a saját lelkivilágom áll az írásaim középpontjában. Ez a felismerés vezetett arra, hogy megtartottam a polgári állásomat és utólag azt gondolom, hogy ez helyes döntés volt. Öregkorban az író sokkal őszintébb önmagával, mint fiatalkorában. A legtöbben hanyatlunk az éveink múlásával és a munka nem lesz könnyebb attól, hogy van benne gyakorlatunk. Az irodalom létrehozásában az a legfurcsább, de tény, hogy nem könnyebb, hanem nehezebb lesz annak arányában, ahogy az író edződik. Sokkal igényesebb lesz, nem sajnálja az idejét és az energiáját, hogy azzal, amit ír, elégedett legyen. Már nem olyan fontos, hogy dicsérjék, az  sem zavarja, ha bírálják és már nem okoz nagy elégtételt, ha megjelenik a neve nyomtatásban. Sok tekintetben elégedett önmagával, mert rájött arra, hogy körülbelül annyihoz van tehetsége, amennyit csinált, sok mindenben szerencséje és balszerencséje is volt. Az írás mindig a legszórakoztatóbb élmény és időtöltés az író számára, és ha nem ír, akkor rájön arra, hogy minden más csak értelmetlen és szórakoztató időtöltés, ami csak arra jó, hogy elteljen az idő, amíg végre újra írni kezd. Számára nem értékes a szabad idő és a pihenés, amikor abbahagyja az írást. Bármi mással foglalkozik, azt veszi észre, hogy unja és szívesebben írna újra.  A percek órákká válnak, az órák pedig egyre hosszabbak lesznek és nincs semmi értelmük, és megkönnyebbül, amikor újra írni kezd. Sokat tépelődik saját magán. A szerelmi életén. Hogy hogyan is alakultak a dolgok.  A szenvedélyből mostanra vágy lett, a vágyból nosztalgikus kesergés. Sok nővel szeretkezett, tulajdonképpen minden nőt megkapott, akire vágyódott, akiket pedig nem kapott meg, most úgy emlékszik, hogy azok után nem is vágyódott annyira. Másfajta tervei vannak, olyanok, amilyenek teljesülnek. Már semmit sem úgy mesél el, ahogyan volt, és már nem is érdekli, hogy hogy volt, mert már nem is érdekes és tudja, hogy másokat sem érdekel, az a lényeg, hogy elmesélhesse. Őt is csak azért érdeklik a régi dolgok, mert szeret mesélni. Arra emlékszik, hogy fiatalkorában sok öreg írót ismert, akik szívesen meséltek volna neki a saját élményeikről, de akkor nem érdekelték az öreg írók élményei. Most is sok öreg írót ismer, de most sem érdeklik más öreg írók élményei, de nem is hiányoznak. Úgy érzi,  bárhogyan is alakulnak a dolgok, jó élete volt, azzal foglalkozott, ami a legjobban érdekelte a világon. 

Az előszavak közlésében most szünetet tartok. Egyelőre elég volt ennyi. 

 

Előszavak: XXXVIII- Japánok

A japánok őrjítőek. Körülbelül ez az a szó, amivel tömören tudnám őket jellemezni. Sok történetem van róluk, ez csak az egyik.  Mindenben a szélsőségeket kedvelik. Őrjítően tiszták. Lakásokba, és a hagyományos szálloda, a ryo-kan területére cipővel belépni a legnagyobb udvariatlanságnak és modortalanságnak számít. A vendég az előszobában papucsot húz, ha pedig a fürdőt is felkeresné, akkor a lakás-papucsot fürdőszoba-papucsra cseréli. A higiénia és a tisztaságra való törekvés nem csupán a felszín: ez valósággal áthatja az országot és minden polgára szinte ösztönösen törekszik a maximális tisztaság elérésére. Egyenruhás alkalmazottak egész nap törlik a mozgólépcsők gumikorlátjait, a repülőtereken térden csúszó férfiak és nők szedegetik a morzsákat a padlószőnyegen, de nem ám csak tessék-lássék, mint máshol a világon, nem, hanem szinte szenvedélytől hevítve. A vonaton percenként jön egy takarító, sasszemmel kutat jegymaradványok vagy elhullajtott ételmaradékok után, vidéki kirándulóbuszunk pedig óránként állt meg, hogy az utasteret a sofőr és kísérője kitakarítsa. Látszott rajtuk, már alig várják, hogy megragadhassák a kis söprűt, a lapátot és a hordozható porszívót.

    Más dolgokban is ilyenek: ösztönösen törekszenek arra, hogy a legjobbak legyenek és szeretnék, ha ezt mások is elismernék. Büszkék, de látszólag alázatosak. Keményen és szorgalmasan dolgoznak, bíznak benne, hogy ezt mindenki elismeri, miközben önmaguk kissé szégyellik, hogy nem elég okosak és nincs bennük alkotószellem, de nem örülnek, ha ezt más is észreveszi. Mindent hatalmas lelkesedéssel és erőbedobással végeznek. Még szórakozni és inni is csak így tudnak. Végtelenül udvariasak, ezért nem mondják ki, amit gondolnak, de azt szeretnék, ha olvashatnának egymás gondolataiban. Mindenre felkészülnek, elsősorban a legrosszabbra. A lakások falán riasztási terv figyelmeztet az állandó veszélyre: itt bármikor megmozdulhat a föld. A riasztási tervet minden lehetséges esetre kidolgozzák, tartalmaz olyan részleteket is, hogy a családtagok hol találkozzanak, ha megtörténik a baj és nincs hová hazamenni. Az iskolai tantermekben is található riasztási terv, hasonló részletességgel. Imádják a rendet és mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy az országban rend legyen. Ideáljuk a yashashii, aki mindig szolgálatkész, előzékeny, figyelmes és engedékeny. Az igazi yashashii a világ minden kincséért sem szállna ki más előtt a liftből, de ragaszkodik ahhoz, hogy előtte mindenki más kiszálljon.

    Mindenben szervezettek. Szeretnek engedelmeskedni a rendszernek és bíznak annak működésében. A meghajlás a japán magatartás kulcsa. Jól meghajolni csak a japánok tudnak. Szeretnek inni, de nem bírják az italt. Szeretnek részegek lenni, de megvetik azokat, akik berúgnak.

    Az áruházakban az igazgató minden reggel meghajlással köszönti az első vásárlókat, és ezt komolyan is gondolja. Japánban tökéletesen kiszolgálják a vevőket.

    Először még a hetvenes években jártam ott, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria közös nagy kiállítását szerveztük több nagyvárosban, így Nagojában is. Miután volt egy szabad délutánom, végigsétáltam egy bevásárlóutcán, benéztem egy lemezboltba (hetvenes évek, csak emlékeztetek rá), egy John Lennon-szerzeményt szerettem volna venni. Nem volt ugyan könnyű a japán betűkön kiigazodnom, végül sikerült, és találtam egy angolul nagyon-nagyon törve és  beszélő fiatal lányt, aki a számítógépen megkereste a dal címét, aztán őszinte szomorúsággal közölte velem, hogy a lemez pillanatnyilag nem kapható. Nyelvtudásának hiányát maga is érezte, ezért a kezét a szája elé tartotta, amitől még nehezebben értettem, mit is akar mondani, de akkor már edzett voltam, kitaláltam, mosolyogva köszöntem meg a segítségét és már indultam a kijárat felé, amikor egyszer csak előttem termett egy sötét öltönyös, fehér inget és csokornyakkendőt viselő középkorú férfi.

    -A bolt vezetője vagyok - közölte a szokásos hajlongás után. A mellette álló fiatal lány tolmácsolt angolra. - Hallottam, hogy nem találta meg, amit keresett. 

    -Semmi baj - feleltem. 

    -De igen, ez baj - folytatta komolyan a csokornyakkendős. -   Holnapra meghozatjuk.   

    -Csakhogy holnap én már Tokióban leszek.

    -Nem probléma, uram. A munkatársnőm felírja a szálloda címét, és kézbesítjük.

    -Ezt nem gondolja komolyan - pedig én nem gondoltam komolyan.

    -Természetesen, uram, komolyan gondolom.

    -De hát Tokió innen négyszáz kilométer.

    -A többit bízza ránk, uram.

    Rájuk bíztam. Másnap délelőtt a Shinkansen csodavasúttal Tokióba utaztunk, volt még egy közös ebéd az egyik múzeum igazgatójával, estefelé keveredtem haza, a szállodába. A portás a maga végtelen udvariasságával közölte, hogy egy fiatal hölgy vár rám az előcsarnokban. Mondanom sem kell, hogy a nagojai bolt küldönce volt. Hozta a lemezt, hozzá pedig egy bocsánatkérő levelet a cég igazgatójától, majd sűrű hajlongás mellett, mosolyogva távozott. Kollégáim meglepődve nézték a jelenetet. 

    -Hát ez meg ki volt? - kérdezte egyikük.

    -A császár küldött egy kis apróságot. Szóra sem érdemes - legyintettem.

    Szóval őrjítőek. 

    

          Kollégáim döbbenten figyelték a jelenetet a portás pultjától.

          -Kitől kaptál ajándékot? – kérdezte egyikük.

          -A császár küldött egy kis apróságot. Szóra sem érdemes – legyintettem. 

 

Előszavak, XXXVII. - Történetek Britanniából, most mutasd meg

 

Nyári vasárnap.  Kissé felhős, kissé szeles idő, ilyen a nyár Britanniában.  Este hétkor indul a komp Calais-ból, amivel visszatérünk Londonba. Nem is igazi tenger, csak egy viziút, negyvenhárom kilométer, a franciák szerint La Manche, a  britek szerint English Channel. Persze, nem afféle kis átkelőhajóra kell gondolni: több száz kamion és személyautó fér el a hatalmas rakodófelületeken, a fedélzeteken pedig éttermek, üzletek működnek. Egy óra ötven perc a menetidő, sétálgatás a fedélzheten, tengeri sós levegő beszívása.

Felhajtunk a rámpán, parkolás a mínusz harmadik szinten, aztán liften fel a plusz negyedikre.  Látszólag minden rutinszerűen működik.  Jó angol szokás szerint a felnőttek evéssel, ivással, hányással és vásárlással töltik az átkelés négy óráját,  mialatt a gyerekek kedvükre ökörködhetnek a játékautomatáknál.

         Aztán, amint kiérünk a kikötő védőgátjai közül, minden másképpen alakul. A hajót egyszercsak oldalba kapja a szél, megkezdődik a hánykolódás a hullámok között. Előre-hátra, jobbra-balra. Recsegés-ropogás, az asztalokról lecsúsznak a söröspoharak, aki nem kapaszkodik, menthetetlenül elveszíti az egyensúlyát. Orsi egykedvűen  bámul ki a szalon ablakán a szakadó esőbe – ő semmiféle járművet nem szeret, ami mozog -,  persze igyekszem nyugtatni, de érzem, hogy a hangomból hiányzik a szokásos meggyőző erő. Az eső hangosan veri az ablakokat, körülöttünk villámok csapkodnak a tengerbe. Igyekszem bátorságot mutatni, Joseph Conrad jutott eszembe, a tengerészből lett író, aki szerint a bátorság nem más, mint mások gyávaságából származó baleset.. Akárhogy is van, ezt akarom mutatni. Felkerekedek, hogy megkeressem a személyzetet, vajon milyenek a túlélési esélyeink. Nagy nehézségek árán lebotorkálok a keskeny lépcsőn, azon tépelődök, vajon hol akadhatnék a mentőmellényekre, hogy aztán belevessem magam a jéghideg vízbe. Az információs tiszt és munkatársnője jókat nevetgél a pult mögött, feltételezem, ez is szerepel a munkaköri leírásukban: minél rosszabb a helyzet, legyetek annál vidámabbak.

         -Némileg aggódom a hullámzás miatt – jegyzem meg.

         -Nos, mi egy cseppet sem aggódunk – mosolyog rám a tiszt -, nem vitás,  a tenger olykor kissé barátságtalan, ennyi az egész,  ámde így szórakoztatóbb az utazás, higgye el.  A tiszt ezzel emlékeztet arra, hogy a brit sportembereknek a kihívás fontosabb, mint az élvezet.

         Visszatérve családomhoz, megerősítem, hogy a személyzet ura a helyzetnek, semmi ok az aggodalomra, de az út további részében már nem váltunk szót egymással. Látom a tekintetükben: soha többé hajózás. A doveri kikötés után ugyancsak szakadó esőben haladunk Londonig, amint rákanyarodok az autópályára, mindhárman álomba zuhannak.

         A lakásba érve lehajtok  egy konyakot és gratulálok magamnak férfias viselkedésemért.  A konyhában találkozom Orsival. Már pizsamában van és kekszet ropogtat.

         -Most már minden rendben – ölelem át.

         -Persze – simul hozzám. – Attól féltem, hogy elsüllyedünk vagy elhányom magam. A hányástól azért egy kicsit jobban.

Életem XXXVI.- Vannak élmények, amik elkísérnek

Gimnazista koromban hetente egyszer kötelező volt Vilma néninél ebédelni. Minden családban vannak borzalmak, ezek tartják össze a családot. Egyhangú és unalmas ebédek voltak, Vilma néni megkérdezte, mi újság az iskolában, de az iskolában soha nem volt semmi újság. Na és, mi újság a lányokkal? A lányokkal sem volt semmi olyan újság, amit elmeséltem volna. Mindig húsleves volt metélttésztával, párolt csirkemell, ízetlen főtt krumplival és befőtt. Vilma néni a visszafogott kosztolás híve volt.

          -Ízlik? – kérdezte az ebéd után.

          -Ízlik – hazudtam. 

Hazafelé rendszeresen átkeltem a Rózsák terén. Nyugdíjasok kártyáztak, sakkoztak, az Esti Hírlapot olvasták. Szólt a rádió, gyerekek kiabáltak. Gyakran láttam ott egy elegáns, idős férfit, tolószékben. Lábát kockás pléd borította, csak fényes, fekete cipője látszott ki alóla. Vajon van-e lába egyáltalán? Ez is érdekelt. Akkoriban még minden érdekelt. Télen-nyáron zakót viselt és kalapot.  Barna kabátos, fiatalabb felesége mellette ült a padon, megigazgatta a pléd szegélyét, felolvasott neki vagy beszélgettek. Szép asszony volt, vékony, elegáns. Néha megfogták egymás kezét. 

            A tolókocsi. Mindig attól rettegtem, hogy én is így végzem majd, mozdulatlanul, délutánonként kitolva a zajos Rózsák terére, olyan emberek közé, akik rendesen tudnak járni. A feleségem beszélget velem vagy felolvas nekem, aztán egyszercsak megunja a reménytelen életet, feltol egy dombtetőre és elengedi a kocsit. De hát a családban mindenki rettegett a betegségektől, és mindenkinek megvoltak a saját rettegései. Apám a ráktól félt, anyám attól, hogy apámnak rákja lesz, Vilma néni attól, hogy egyszercsak leáll majd az emésztése és felrobbannak a belei. És nem csak a betegségektől és az orvosoktól rettegtünk, hanem a gyógyszerektől is, de még jobban rettegtünk attól, hogy az orvos rossz gyógyszert ír fel, ezért nem szerettünk gyógyszert szedni, másrészt szerettünk gyógyszert szedni, mert rettegtünk a betegségektől, még jobban rettegtünk a kórháztól, legjobban azonban akkor rettegtünk, amikor egészségesek voltunk, mert az azt jelentette, hogy bármikor betegek lehetünk. 

          Egyik nap a Murányi utcában megláttam a barna kabátos asszonyt. Még szebb volt, mint a Rózsák terén. Egy férfival beszélgetett. Ismertem ezt a férfit. Stein Gábor volt, csellista. Stein egyszercsak megcsókolta. Szenvedélyes csók volt, az ujjaival még az asszony hajába is beletúrt, majd hirtelen szétváltak. Szeretik egymást, gondoltam. Stein a Baross tér felé ment, az asszony végig, a Murányi utcán. Mielőtt belépett az egyik kapun, megigazította a frizuráját. Néhány nappal később előttem ültek a Bethlen moziban, fogták egymás kezét. Mastroianni-filmet vetítettek. Az angyalok. Ez volt a címe. Előadás után az asszony belekarolt Steinbe, amikor kifelé mentek, úgy nézett rám, mintha ismerne.

            Azt hittem, hogy többé nem megy ki a férjével a térre, soha többé  nem igazítja meg a plédet, nem fog neki felolvasni és nem beszélget vele. De a következő héten megint láttam őket együtt, a Rózsák terén. A  férfi a tolókocsiban, a felesége mellette, a padon, felolvasott neki, azután nevettek valamin.

          Mintha semmi sem történt volna. És talán nem is történt semmi.

Előszavak XXXIV. - Kínáról - I

A söfu Kínában mesterembert jelent,  valójában azonban szaki, akik úgy tesz, mintha értene valamihez, miközben nem ért semmihez, és valójában tudjak is, hogy nem ért semmihez, ám mégis megcsinál mindent, amivel megbízzák. Pekingi lakóparkunkban ez többnyire úgy működött, hogy ha elromlott, mondjuk, a konyhai lámpa, telefonáltam a recepcióra, ők értesítették a fődiszpécsert, a diszpécser konzultált az aldiszpécserrel, aki aztán menesztette a söfut. A söfu meg is érkezett, természetesen szerszámok és alkatrészek nélkül, hogy szemrevételezze, mi a helyzet. Szemrevételezés nélkül nincs javítás. 

        A kínai söfu nem találékony, nem is az a feladata, hogy találékony legyen. Ma vízcsapot szerel, holnap fűtést, holnapután kertet ápol, nincs ideje elmélyedni a feladat megoldásának rejtélyeiben. Az igazi, mester-söfunak több kitűző is van a zsebében, mindig olyat visel, amilyen a feladat elvégzéséhez kell. A söfu felkapcsolja a világítást, bólogat, lekapcsolja, felkapcsolja, hogy biztosra menjen. A konyha sötétben marad, ebből megállapítja, hogy a hiba valós (nyilván nem hisznek a külföldinek), megkérdezi, hogy telefonálhat-e. Természetesen telefonálhat, felelünk. Hogy pontosan kit hívott, a diszpécsert-e vagy a nagynénikéjét, ezt nem tudom, mert nem beszélem a nyelvüket. A beszélgetés sem igazi beszélgetés, inkább hallgat és mormol egy-egy szót, majd kitölt egy ugyancsak kínaiul szerkesztett nyomtatványt, amit aláírat velem, majd elmegy. Hozzávetőlegesen fél óra múlva ismét jön, immáron hoz magával égőt. Ámde kiderül, hogy a szereléshez nem elég magas. Feltesz egy kérdést kínaiul, nem értjük. Rámutat a telefonra, nyilván azzal a céllal, hogy szeretné használni. Tessék, mutatom. Hosszan beszél, hosszan hallgat, megint hosszan beszél, megint hosszan hallgat, bevallom, majd megőrülök a kíváncsiságtól, hogy kivel és miről társaloghat. Végül átadja a kagylót. Az egyik recepciós kislány van a vonalban, kérdezi, hogy van-e létránk.

            -Miért nem hoz magával létrát a szerelő? – dörrentek rá.

            -Sorry – szeppen meg, de hát nem érti, hogy a kerekszemű, nagyorrú férfi miért ideges. A söfut nem is zavarja a kis közjáték, jókedvűen távozik, majd újabb fél óra múlva megjelenik egy létrás söfu társaságában, elkíséri őket egy pót-söfu, sőt, egy pót-pót-söfu is, aki segít a létra felállításában, miután levertek néhány festményt a falról és eltörték kedvenc vázánkat, de hát elvégre a munka nem tréfadolog, áldozatok nélkül nincs győzelem. Megérkezik a söfu-diszpécser, aki telefonon tartja a kapcsolatot a szerelőközponttal. A létrás-söfu irányítása mellett a szerelő-söfu felmászik a létrára, a másik két pót-söfu meg fogja a létrát. Közben egyfolytában csevegnek, mobiltelefonjuk legalább annyiszor szólal meg, mint egy divatos tőzsdeügynöknek, miért is foglalkoznának az én értelmetlen bosszankodásommal.

             Általában négy-öt látogatás szükségeltetik, mondjuk egy kisebb dugulás megállapításához, amelyet követően ugyanakkor kicsi az esélye annak, hogy az elhárítás pontosan meg is történjen. A kínaiakat azonban az efféle hiábavaló kísérletek nem zavarják. Jókat nevetgélnek, főleg rajtam, gondolom. Megpróbálták, nem sikerült, majd próbálkoznak újra. És lehet, hogy akkor sem sikerül.

             De miért kell ezen mérgelődni?

 

Szia Péter, Szia Gyuri

Egy évvel alattam járt a Radnótiban. Mindig azt gondoltam magamról, hogy milyen különös, érzékeny és furcsa fiú vagyok, amíg meg nem ismerkedtünk. Ő sokkal különösebb, érzékenyebb és furcsább fiú volt, mint én. Sok olyan dologról beszélgettünk, ami neki már természetes volt, aminek az értelmét már tudta, ma már nyilvánvaló előttem, hogy nem csak a költészethez – és minden más íráshoz – volt már akkor  is kivételes tehetsége, hanem a felismeréshez, a jelenségek értelmezéséhez. Más távlatokban gondolkodott az időről, a zsidóságról, a családról, az elveszített család romjairól, szellemi értékekről, de mindig egyszerűen, világosan, és csak ezt a szót tudom használni: átláthatóan. Egyszerűen beszélt, halkan, mint aki nem biztos magában.            

    Sokszor találkoztunk, később is. De azok a beszélgetések, a Radnóti hosszú folyosóin, hazafelé, a Cházár András utcában, azok maradnak meg bennem örökre. Találkoztunk az ÉS-ben is, csak pár szót váltottunk. Akkor az volt az érzésem, hogy sokkal közelebb kellett volna kerülnünk egymáshoz. De ez hülyeség. Mindig közel voltunk egymáshoz.

Előszavak XXX. - Fordításaim, a kitartó kertész

Harminc éves koromban már sokan - felfedezve biztos angol tudásomat és íráskészségemet - javasolták, hogy bátran fordítsak és miután kedvet is éreztem hozzá, megpróbáltam. Novellákkal kezdtem az akkori népszerű irodalmi folyóiratban, a Nagyvilágban. Később regények következtek, Irwin Shaw például, szinte sorozatban. Nagy példányszámban nyomtatták, és egyre több munkát kaptam. Egyszer Ungvári Tamással beszélgettem a fordításról, aminek nagy mestere volt. "Bátran fordítsál" - tanácsolta. A bátorság nála azt jelentette, hogy néha el kell szakadni a szövegtől. "Az eredetit angol vagy amerikai olvasónak írták, te pedig magyar olvasónak fordítod. Ezt sokan nem értik, betegesen ragaszkodnak az eredetihez. A cím pedig baromi fontos."  A Berlin kávézóban beszélgettünk. Már indult, aztán visszafordult. "Lektorálj fordításokat. Az a legjobb iskola."

    John Le Carré volt a kedvenc íróm, szerettem volna őt fordítani. Eredeti nevén John Moore Cornwell, dolgozott a brit hírszerzésnek és elhárításnak is, szerintem ő írta a legjobb kémregényeket a világon. És miután nagyon szerettem a könyveit, szerettem volna lefordítani. Egy alkalommal, egy kézfogás erejéig találkoztam is vele, 1995-ben, amikor a londoni sajtóklubban tartott előadást az új világrendről, "amiben Kína lesz a főszereplő." 

    2005-ben azután a Saxum megbízott új regénye, a Constant Gardener fordításával, amihez kis szorongással kezdtem hozzá, mégiscsak egy Le Carré van a kezemben. Már a cím is kétségbe ejtett. Magyarul kitartó kertészt jelentett, és miután Magyarországon Le Carré nem tartozott a legismertebb írók közé, attól tartottam, hogy a könyv a kertészkedési szakkönyvek közé kerül a könyvesboltokban. Eszembe jutott Ungvári tanácsa, így lett a magyar cím: Az elszánt diplomata, ami egyébként pontosan tükrözte a cselekmény lényegét. 

    A regényből film is készült, aminek magyar szinkronjához az általam kitalált címet és megírt szövegeket használták. A film ma is műsoron van még. 

    Ungváriról köztudott volt, hogy nem szívesen osztogat elismeréseket, engem azonban a könyv megjelenése után csak felhívott.

    -Na látod. Jó cím lett. Mondtam én neked. Így kell. 

    

Előszavak XXVIII. - A tökéletes Martini

Főiskolai nyári gyakorlatomon egyszer Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam. Mint pincér. Része volt a képzésnek, hogy a szakma minden részletét alaposan ismerjük. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Figyeltem, hogyan beszélnek az emberek egymással és hogyan beszélnek a pincérrel. Hányféle hangsúlyt használnak. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos, természetesen engem küldtek oda hozzá. Művészkém, a te vendéged. 

         Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.

         -Parancsoljon, művész úr – mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem nagymamának, aki nagy Básti-rajongó volt.

         -Kérek egy Martinit – felelte, majd elmerült a menü lapjai között.

         Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és máris indultam vissza Bástihoz.  Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.

         -Ez az első Martini az életében? – nézett rám Básti.

         -Igen – feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.

         -Jegyezze meg, fiatalember, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.

         -Elnézést, művész úr – már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.

         -Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.

         -Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.

         -Nem ismerem a mai focistákat – felelte szájában cigarettával,  de közben megvolt már a koktélos pohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt Básti. 

         -A Martini koktélos pohárban, művész úr, ahogy tetszett parancsolni – mondtam és a menüre mutattam abban a reményben, hogy végre túllépünk az étvágygerjesztő ital okozta átmeneti nehézségeken.

         -Már csak a jég hiányzik belőle – jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti.

         -Semmi gond – mondtam, pedig volt gond, mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák közül és a pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.

         Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen olvasott az asztalnál.

         -Így rendben lesz a dolog – mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.

         -Így van – Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam neki. -  Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került bele?

 

Előszavak - XXVII.: Életbölcsességek

 

Ezekből kaptam eleget egész életemben. Mint mindnyájan.  Középiskolás koromban a "nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni" tartozott a nagy igazságaim közé. Később jöttek a válogatott Lao-ce idézetek, ma már látom, hogy lényegében sületlenségek. Példaképem Ungvári Tamás volt, aki kitalált görög és római filozófusok okoskodásaival kápráztatta el a hallgatóságát és élvezte az ezekért járó elismerő pillantásokat. Én is rákaptam erre a szórakozásra és rájöttem, hogy minél latinosabban hangzik valami, annál könnyebben elhiszik még azok is, akik tudnak latinul. Perfectum magnum laudat tempus, meg ilyenek. Később hasonló kitalációkat vetettem be kínai dinasztiák és császárok nevével. Most éppen ez a Seneca-gondolat a kedvenc bölcsességem. "Az élet legnagyobb része úgy telik el, hogy helytelenül cselekszünk, nagy része úgy, hogy nem csinálunk semmit, egész életünk pedig úgy, hogy mást teszünk, mint kellene." 

Ez valódi. 

Előszavak XXXI. - Pekingi kinevezés

Nem oda jelentkeztem, megint előjött a régi álom, Jakarta, megkaptam a kinevezést, már megvettem az útikönyveket, de a választás után az új külügyi vezetés másképpen gondolta. 2002 júniusában, egy péntek délután, éppen a munkaidő végén hivatott Kovács külügyminiszter. Régóta ismertük egymást, szinte baráti volt közöttünk a kapcsolat, de ha az embert pénteken délután, a munkaidő végén hívatja a miniszter, az általában nem jelent jót. Elfogott a balsejtelem. Én amúgy is ilyen balsejtelmes-alkat vagyok, és gyakran lefilmezem magamban mindazt, ami esetleg történhet. Kovács kedvesen  fogadott, nem sokkal korábban vette át a kinevezését, jókedvű volt. 

       -Ragaszkodsz Jakartához? - kérdezte, akkor már komolyan. 

        Ott ültünk, a Bem rakparti irodájában. Mondhattam volna, hogy ragaszkodom Jakartához, de Kovács hangsúlyából azt éreztem, hogy azt szeretné hallani, hogy nem ragaszkodom. Lehet, hogy biztonsági őr leszek, vagy menzafőnök, akkor meg hiába is ragaszkodnék.

        -Nem - feleltem. 

        -Akkor jó - Kovács mintha megkönnyebbült volna. - Mert mi arra gondoltunk, hogy inkább Pekingbe kellene menned. Fontos hely, kell oda egy tapasztalt diplomata, aki ráadásul írástudó. És neked is jobb lesz. Ott leszel a világpolitika környékén. És még könyvet is írhatsz róla. Hétfő reggelig gondold át.

        Átgondoltam. Vagy inkább úgy tettem, mint aki átgondolja. Egy miniszteri "úgy gondoltuk" lényegében döntés volt. Kezet fogtunk, Kovács kikísért a lépcsőházig. 

        Az épület már majdnem üres volt. Végigmentem a kihalt folyosókon, megkerestem azt az irodát, ahol 1992-ben külügyi pályafutásomat kezdtem. Vannak pillanataim, amikor szinte megáll velem az élet. Végiggondolom a múltat, felidézek arcokat, aztán megpróbálom elképzelni, hogyan alakul a jövő. 

         A kiutazás előtt néhány nappal Budapesten találkoztam Bayer Mihály leendő nagykövetemmel.

        -Nem könnyű hely - mondta. - Szar a klíma, nyáron forró, télen hideg, tavasszal porviharok vannak. Sok a meló, a kínaiakkal nagyon nehéz, én kemény pasas vagyok, akit nem fogsz szeretni, én sem téged, de sokat tanulsz majd tőlem. Nem lesz időd regényt írni. 

        Majdnem így történt. Nem volt könnyű.  Szar volt a klíma, nyáron forró, télen hideg, tavasszal porviharok voltak. Sok volt a meló, a kínaiakkal nagyon nehéz volt, ő csakugyan  kemény pasas volt, sokat tanultam tőle, de a végén megkedveltük egymást. 

        És még regényt is írtam. 

        Kínáról meg még majd hosszabban.

        (Fotó: a magyar nagykövetség Pekingben)

    

 

Előszavak - XXXIII. - Szóvivő - I

Peking után szóvivő lettem a Külügyminisztériumban. Elődöm, Polgár Viktor javasolt Göncz Kinga miniszternek. Képzett, okos diplomata volt, régóta ismertük egymást. Amikor megkérdeztem tőle, hogy egy szóval hogyan jellemezné ezt a munkát, azt mondta: strapás. Együtt dolgoztam Gál Zoli kormányszóvivővel, széles látókörű, okos fiú volt, akkor a jövő egyik politikusát láttam benne. És együtt dolgoztam a tragikus sorsú Daróczi Dáviddal is. Érzékeny volt és finom, túl-érzékeny, ami ezen a pályán nem szerencsés adottság. Hiába adtam egyszer a kezébe Rudyard Kipling "Ha" című versét, ami sok nehéz helyzeten átsegíti az embert, neki nem használt. 

    Mielőtt  kineveztek, részt vettem egy rövid brit tanfolyamon. Az első órán pontosan elmondták, mi ennek a munkának a lényege. „A szóvivőnek nem feladata az, hogy reflektorfényben sütkérezzen, s még csak az sem, hogy állandóan őt idézze az újság. Egy szervezetnek – legyen az bármilyen vállalkozás, hivatal, vagy akár politikai párt - stratégiája és üzleti célkitűzései vannak, amelynek szolgálatába állítottak egy kommunikációs koncepciót. A szóvivő legfőbb feladata, hogy a cég sajtómegjelenéseiben fegyelmezetten, egységesen és következetesen közvetítse ezt a stratégiát, mégpedig annak a közönségnek a beszélt nyelvén, amit az adott orgánum megcéloz.  Törekedni kell a tömörségre, a humor pedig szinte feltétel. Az önmagát fényező, locsogó szóvivő egyszerűen tévedés. A szóvivő mindig legyen elszánt, de ne csodálkozzon, ha indok nélkül leváltják vagy feljelentik. A szóvivő soha nem sértődik meg, csak akkor, ha erre utasítják.” Világos beszéd volt.

Előszavak XXIX. - London újra

Személyes képeim, saját felvételeim, mindegyikhez fűződik egy-egy történet is, de most csak egyet osztok meg:

Westminster apátság

London, Artillery Market, kis piac-utca, indiai és afrikai árusok, angol kolbászsütők

Lányaim iskolája, a Greycoat Hospital - eredetileg kórháznak épült 

Óra a Piccadilly-n, a klasszikus randevú-helyszín, eredeti talapzatán a híres angol mondás: az órákat kell a hölgyekhez igazítani

A Cutty Sark, a világ egykori legnagyobb tea-szállító hajója, ma Greenwich-ben

Greenwich, a Park, nekem a legkedvesebb

Oxford Street, lehetetlenség volt a környéken parkolni

Regent Street, fellobogózva

Az új Duptatetejű

Piccadilly, más szögből, Times Square-utánzat

Nelson-emlékmű a Trafalgar-téren, háttérben a National Gallery. Ha arra jártam, mindig benéztem. 

Victoria Street, lakóhelyünk, félúton a Victoria  pályaudvar és a Parlament között

Az Admiralitás félkör-alakú épülete,  az "Arch". mindig nagy volt a dugó, de imádtam alatta áthajtani. 

St. James's Park

Green Park - a szokásos "városi kirándulóhely"

Még egyszer a St. James's: sétáink megunhatatlan helyszíne

Bóvli -  turistáknak minden mennyiségben

Utca a Chelsea negyedben

Portobello Road: egy kis mediterrán hangulat

Igazi angol pub: Sir Winston

Tower Bridge a Tower udvaráról

Az új London

A Tower Bridge felülnézetben

A City

A Waterloo Bridge

St. Paul's katedrális 

A híres teamárka  székháza egy szerény mellékutcában (lányaim találtak rá)

Szintén fogalom: a piros postaláda, ki tudja, szükség lesz-e még rá a következő évtizedben

Ezt talán kevesen ismerik: a St. James's park felügyelőjének  kis háza a park közepén

És a kedvenc pub a Victoria Streeten: az Albert

Felszállás után: ha szerencsés a széljárás, két óra múlva Budapest. 

És most a történet

Mr. Parsons karácsonya

Igazi karácsonyok csak Angliában vannak. Már november elején hat oldalas levelet kaptunk lányaink iskolájának igazgatójától. Stratégia: a gyerekek a szülőkkel együtt vegyenek részt az előkészületekben. Ez igen. Anglikán gimnázium, mégiscsak tudják, hogyan kell csinálni az ilyesmit, már első osztályban megtanulták a gombfelvarrást és a főzés alapelemeit, miközben mi Magyarországon ebben a korban még alumínium-hamutartó csippentésével kötöttük le magunkat politechnika órán. A jótékonykodás is része az ünnepnek, a lányok egy mozgássérült iskola zenei estjén lépnek majd fel London peremkerületében.

          -Nem is tudok énekelni – mondja szomorkásan Kati.

          -Csak kórusban kell – inti le Orsi. – Ott mindenki tud énekelni.

          A vékony, szikár igazgató, Mr. Parsons szülői értekezletet tart, amin a gyerekek most nem vesznek részt. Mert ebben az iskolában a szülői értekezleteken a szülők, a tanárok és a gyerekek együtt vannak, mindenki elmondhatja, mire gondol, elvégre ez így tisztességes. Emlékszem, gyerekkoromban rettegés töltött el minden szülői értekezlet napján és a rettegések mindig beigazolódtak. Anyám mindig úgy jött haza, hogy végigsírta az utat, otthon pedig leborult a konyhaasztalra és zokogni kezdett, pusztán azért, mert azt hallotta, hogy nem vagyok elég szorgalmas, na és, kérdeztem, mire anyám felemelte a fejét és szipogva, szomorúan nézett rám. De hát ez Anglia, már az iskolában megtanulják a gyerekek a demokráciát.

          A karácsony, szavalja Mr. Parsons, az év fénypontja. Jól kell sikerülnie, és ennek érdekében semmilyen munka nem lehet sok. A régi nőnapok jutnak eszembe, amikor szegfűvel leptük meg a hivatalban a nőket, akik erre persze már számítottak, ostoba verseket szavaltunk nekik, azután Hubertust ittunk. 

          Most mindnyájan nagyon lelkesek vagyunk, Mr. Parsons mindenkitől ötleteket kér. Sok a külföldi diák, egy etióp anyuka javasolja, legyen háncsszoknyás tánc, az igazgató jegyzetel és egyetért, tehát ebből nem lesz semmi. Ellenben karácsonyig különleges tanrend, versírás a Télapóhoz, adventi naptárfestés, gyurmából jászolkészítés, tornaórán karácsonyi Télapó-kupa. 

          A lányok otthon esténként táncpróbákat tartanak és hármasban gyakorolják a dalokat Ionával, skót barátnőjükkel.  Ave Maria és O, Holy Night. Karácsonyi Kérdőiv: ki mit tud a nagy ünnepről? Legjobb Karácsonyom, esszéverseny, Miért szeretem a karácsonyt? versmondóverseny. A lányok hajnalig görnyednek az íróasztal fölött.  Igen, az év fénypontja. Újabb levél Mr. Parsonstól, kérik a szülőket, járuljanak hozzá a kerti kolbászsütéshez. Az előkészületek már felfokozott hangulatban, az igazgató maga mutat meg mindent az érdeklődőknek szervezett helyszínlátogatáson, a színpadon már áll a karácsonyfa, próbálnak a zenészek, az udvaron helyén a sátor és a sütőállvány, két fiú sikálja rácsokat, őrült hangerővel szól a Jingle Bells, remélem, mondja Mr. Parsons, hogy minden rendben lesz, a tanárok buzgón bólogatnak, csak ne idegeskedjen, igazgató úr, átadom családi ajándékunkat, egy üveg pálinkát, másnap postán megkapjuk a programot, délután szeretettel várnak bennünket a mozgássegítő központban, segítőkész támogatásunk jeléül egy tízfontos csekket azért vigyünk magunkkal, mi sem természetesebb, gondolom. A lányok is remekelnek When Jesus was born, a kórusban, nagy siker, ölelkezés és könnyek, nem fér kétség ezeknek a gyerekeknek az őszinte szeretetéhez, Katit alig akarják elengedni, hajtunk vissza az iskolába, a szülők már izgatottan tolonganak az előadóteremben, hiába, az év fénypontja, a kertben már sütik a kolbászt, a jó brit hagyomány szerint kívül szenes, belül jeges.  A műsor a szokásos, versek, jelenetek, dalok, Christmas time, kórusok. Az igazgató magára vállalja az összekötőszöveg elmondását, izgalma mindent felülmúl, hebeg, dadog, elpirul, a nyakkendőjét igazgatja, az órájára pillant, de hát ezt így is kell, ha nincs izgalom, akkor a karácsony nem ér semmit, a közönség azonban türelmes és jól szórakozik. Egyedül az etióp anyuka csalódott, amiért elmarad a háncsszoknya-tánc és egy német apuka dohog az elmaradt Tannenbaum miatt, de mindezt elmossa az éltető tapsvihar, we wish you a Merry Christmas.

          Kitódulunk az udvarra, én fázósan húzom össze magamon a zakót, elvégre nagykabátot télen viselni ebben az országban majdnem modortalanság. Tavaszig csöpög az orruk, de azt mondják: ó, hát nincs is hideg. Banális témákat találunk a szülőtársakkal, fantasztikus a karácsony, de már mindenki várja december 26-át, ami a briteknél a Boxing Day, fontossága leginkább abban rejlik, hogy a boltok kinyitnak, kezdődik a kiárusítás, feltölthetik a kiapadt italkészleteket, valamint újraindul a futballélet, át lehet ülni az étkezőasztaltól a kiseggelt televíziós fotelekbe. Legyűrök néhány szörnyű kolbászt lisztízű zsemlével, hogy ne okozzak csalódást a szervezőknek. A tornatanár már szervezi a takarítást. Ki más? Az ünnepség végén nekem külön is jár egy meghitt ölelés Mr. Parsonstól a pálinkáért.

          Arca kipirult, a szeme csillog: örömmel látom: kezd hatni.