Pesti Apró

 

Homage à Ö.I.

„Fiatalos, kulturális érdeklődésű, természetkedvelő özvegy, belvárosi lakással keresi szintén művészeteket kedvelő, komoly, intelligens férfi társaságát.

Jelige: antiszemiták kíméljenek.”

A hirdetésre válasz nem érkezett.

Életem 50.: XIX: A Nagy Kínai Vonatutazás

 

Gondoltam, egyszer megpróbálom. Vonaton, Pekingből Sanghájba. Méghozzá másodosztályon, az úgynevezett hard-sleeper-en, a helyiek között, nem pedig a külföldiek által kedvelt soft-sleeper-en. 1500 kilométer, tizenhat órás út. Kibírható, gondoltam. Fogd fel kalandként, jutott eszembe apám bátorító tanácsa, még gyerekkoromból.A  hard sleeper nem más, mint egy viszonylag normális, háromszemélyes utazófülke, amelyikben az  ülés fölött a kalauz két további ágyat nyit ki, ílymódon mindenkinek lehetősége nyílik az éjszaka vízszintes eltöltésére.

            -Arról, hogy akár egy percre is lehunyod a szemed, ne is álmodj – mondta előre egy brit diplomata-ismerősöm, ám akkor úgy gondoltam, csupán elkényeztette őt a nyugati civilizáció. – Ezért hívják hard-sleepernek.

            A kupéban természetesen nem hárman, hanem öten szorongtunk.  Már a beszállásnál kialakult ez a létszámtöbblet, ez azonban sem utastársaimat, sem a kalauzt nem zavarta, én pedig nyelvi korlátaim miatt nem voltam véleményformáló helyzetben. Néhány gesztussal próbáltam érzékeltetni, hogy kicsit sokan vagyunk, de akkor elővették a híres kínai 1-bites nézésüket: „mit akar itt ez a kerekszemű bajkeverő?”

            A vonat időben kihúzott a pekingi központi pályaudvarról, ettől kezdve a kis társaság – olykor vendégeikkel együtt – lényegében megállás nélkül táplálkozott, körbeadták a a pálinkásüveget, a táskákból különböző dobozok, termoszok, konzervek és üvegek kerültek elő, és amikor már azt gondoltam, hogy több termosz, konzerv és üveg már nem kerülhet elő, még újabb és újabb termoszok, konzervek és üvegek következtek. Étkezések közben – a tilalom ellenére – rágyújtottak, kártyáztak, madzsongoztak, fülsiketítően szóltak a rádiók, előkerültek a kisméretű televíziók és DVD-lejátszók, mindenki élvezte a tömeget és a hangzavart. További  látogatók is érkeztek hozzánk, később utastársaim is felkerestek másokat, a hangulat egyre inkább veterán diákok önfeledt osztálykirándulására emlékeztetett. 

            A vagonban csak egy mellékhelyiség volt, ami előtt minden időpontban olyan végtelenül hosszú sor kígyózott, mintha minden állomáson külön ezért utasok szálltak volna fel. De amikor végre bejutottam! Az nem is látvány volt, hanem egy őskori ásatás lebombázott maradványa. A szag pedig, mint egy gránitszikla, valósággal arculcsapott. Mindegy, gondoltam, magamnak kerestem ezt a kalandot. Este megjelent a kupéban a kalauz, kinyitotta az ágyakat. Enyém volt a legfelső, miután jóindulatú és tapasztalt ismerőseim külön felhívták a figyelmemet ennek fontosságára: és igazuk volt, az üléseket estére belepték az ételmaradékok, az azokból áradó igencsak kellemetlen szagok pedig már cigarettafüsttel és a kiböfögött sörrel egyre erősebben terjengtek a légtérben. Tényleg nem aludtam egy percet sem. Reggel a hatalmas sangháji tömegben igyekeztem visszanyerni önmagamat.

Lehet, hogy mégis soft-sleeperrel kellett volna utaznom?

 

 

 

Életem 50.: XVIII. Karácsony Londonban

Igazi karácsonyok azért mégiscsak Angliában vannak. Már november elején  hat oldalas levelet kaptunk lányaink iskolájának igazgatójától. Stratégia: a gyerekek a szülőkkel együtt vegyenek részt az előkészületekben. Ez igen. Anglikán gimnázium, mégiscsak tudják, hogyan kell csinálni az ilyesmit, már első osztályban megtanulták a gombfelvarrást és a főzés alapelemeit, miközben mi Magyarországon  ebben a korban még aluminíum-hamutartó csippentésével kötöttük le magunkat politechnika órán. A jótékonykodás is része az ünnepnek, a lányok egy mozgássérült iskola  zenei estjén lépnek majd fel London peremkerületében.       

          -Nem is tudok énekelni – mondja szomorkásan Kati.

         -Csak kórusban kell – felelem. – Ott mindenki tud énekelni.

         A vékony, szikár  igazgató, Mr. Parsons szülői értekezletet tart, amin a gyerekek most nem vesznek részt. Mert amúgy  ebben az iskolában a szülői értekezleteken a szülők, a tanárok és a gyerekek együtt  vannak, mindenki elmondhatja, mire gondol, elvégre ez így tisztességes. Emlékszem, gyerekkoromban rettegés töltött el minden szülői értekezlet napján és a rettegések mindig beigazolódtak. Anyám mindig úgy jött haza, hogy  végigsírta az utat, otthon pedig leborult a konyhaasztalra és zokogni kezdett, pusztán azért, mert azt hallotta, hogy nem vagyok elég szorgalmas, na és, kérdeztem, mire anyám felemelte a fejét és szipogva, szomorúan nézett rám. De hát ez Anglia, már az iskolában megtanulják a gyerekek a demokráciát.

         A karácsony, szavalja Mr. Parsons, az év fénypontja. Jól kell sikerülnie, és ennek érdekében semmilyen munka nem lehet sok. 

        A régi nőnapok jutnak eszembe, amikor szegfűvel leptük meg a hivatalban a nőket, akik erre persze már számítottak, ostoba verseket szavaltunk nekik, azután Hubertust ittunk.       

        Most mindnyájan nagyon lelkesek vagyunk, Mr. Parsons mindenkitől ötleteket kér. Sok a külföldi diák, egy etióp anyuka javasolja, legyen háncsszoknyás tánc, az igazgató jegyzetel és egyetért, tehát ebből nem lesz semmi. Ellenben karácsonyig különleges tanrend, versírás a Télapóhoz, adventi naptárfestés, gyurmából jászolkészítés, tornaórán karácsonyi Télapó-kupa.  

         A lányok  otthon  esténként táncpróbákat tartanak és hármasban gyakorolják a dalokat Ionával, skót barátnőjükkel.  Ave Maria és O, Holy Night.  Karácsonyi Kérdőiv: ki mit tud a nagy ünnepről? Legjobb Karácsonyom, esszéverseny, Miért szeretem a karácsonyt? versmondóverseny. A  lányok hajnalig görnyednek az íróasztal fölött.  Igen, az év fénypontja. Újabb levél Mr. Parsonstól, kérik a szülőket, járuljanak hozzá a kerti kolbászsütéshez. Az előkészületek már felfokozott hangulatban, az igazgató maga mutat meg mindent az érdeklődőknek szervezett helyszínlátogatáson, a színpadon már áll a karácsonyfa, próbálnak a zenészek, az udvaron helyén a sátor és a sütőállvány, két fiú sikálja rácsokat, őrült hangerővel szól a Jingle Bells, remélem, mondja Mr. Parsons, hogy minden rendben lesz, a tanárok buzgón bólogatnak, csak ne idegeskedjen, igazgató úr, átadom családi ajándékunkat, egy üveg pálinkát, másnap postán megkapjuk a programot, délután szeretettel várnak bennünket a mozgássegítő központban, segítőkész támogatásunk jeléül egy tízfontos csekket azért vigyünk magunkkal, mi sem természetesebb, gondolom. A lányok is remekelnek When Jesus was born, a kórusban, nagy siker, ölelkezés és könnyek, nem fér kétség  ezeknek a gyerekeknek az  őszinte szeretetéhez,  Katit alig akarják elengedni, hajtunk vissza az iskolába, a szülők már izgatottan tolonganak az előadóteremben, hiába, az év fénypontja, a kertben már sütik a kolbászt, a jó brit hagyomány szerint kívül szenes, belül jeges.  A műsor a szokásos,  versek, jelenetek, dalok, Christmas time,  kórusok. Az igazgató magára vállalja az összekötőszöveg elmondását, izgalma mindent felülmúl, hebeg, dadog, elpirul, a nyakkendőjét igazgatja, az órájára pillant, de hát ezt így is kell, ha nincs izgalom, akkor a karácsony nem ér semmit, a közönség azonban türelmes és jól szórakozik. Egyedül az etióp anyuka csalódott, amiért elmarad a háncsszoknya-tánc és egy német apuka dohog az elmaradt Tannenbaum miatt, de mindezt elmossa az éltető tapsvihar, we wish you a Merry Christmas.

         Kitódulunk a udvarra, én fázósan húzom össze magamon a zakót, elvégre nagykabátot télen viselni  ebben az országban majdnem modortalanság. Tavaszig csöpög az orruk, de azt mondják: ó, hát nincs is hideg. Banális témákat találunk a szülőtársakkal, fantasztikus a karácsony, de már mindenki várja december 26-át, ami a briteknél a Boxing Day, fontossága leginkább abban rejlik, hogy a boltok kinyitnak,  kezdődik a kiárusítás,  feltölthetik a kiapadt italkészleteket, valamint újraindul a futballélet, a férfiak végre szabadulhatnak a családi présből.  Legyűrök néhány szörnyű kolbászt lisztízű zsemlével, hogy ne okozzak csalódást a szervezőknek.  A tornatanár már szervezi a takarítást. Ki más? Az ünnepség végén nekem külön is jár egy meghitt ölelés  Mr. Parsonstól a pálinkáért.

         Arca kipirult, a szeme csillog: örömmel látom: kezd hatni.

Életem 50.: XVI. Öregek játszótere

 

A hetven éves Lin bácsi reggel ötkor kel, megissza a teáját, majd átmegy a hetvennégy éves Cheng bácsihoz, és együtt lemennek az Öregek Játszóterére, hogy pingpongozzanak egyet. Amikor befejezik a mérkőzést, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól. Közben a hatvanéves Lin néni és a hatvanegy éves Cheng néni a közeli parkban piros kendőket lobogtatva tornamutatványokat mutat be további barátnőikkel. Miután kitornászták magukat, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól.

         Néha magam is át- meg átsétáltam ilyen játszótereken: megismerkedtem egy kedves öregúrral, akit mindenki csak Longnak szólított. Megkérdezte, honnan jöttem, és miután megmondtam neki, felcsillant a szeme, ó, hát ismer ő magyarokat, Klampárt, Berczik Zoltánt, Sidó Ferencet, Jónyer Istvánt, na, hát ennek meg én örültem, jó érzés az ilyesmit hallani Pekingben, a Chuoming park közepén. Nem játszunk egy meccset? Ezt  kérdezte. Én amúgy öltönyben, nyakkendőben voltam, ahogyan az ember diplomataként öltözik, ő meg tornacipőben és melegítőben, ahogyan a kínai idős bácsik a parkban, de tekintettel a magyar kapcsolatokra mégsem mondhattam nemet. 21:2-re nyerte az első játszmát, 21:3-ra a másodikat, és 21:4-re a harmadikat, de akkor már kicsit kiengedett és a körülöttünk összeverődött közönségnek is játszott.

         Megköszöntem a mérkőzést, ahogy kell, egy lucskos kölcsöntörülközővel letöröltem a verítéket a homlokomról, felvettem a zakómat.

         -Hány éves? – kérdeztem.

         -Hetven – felelte.

         -Jó formában van – ismertem el.

         -Már nem vagyok az igazi. A csúcson 1952-ben voltam, akkor nyertem világbajnokságot. Romlanak a reflexeim, pedig ebben a sportban az a legfontosabb…

Fülöp

Diplomáciai pályafutásom egyik fénypontja Erzsébet királynő hagyományos nyári fogadása volt a Buckingham palota kertjében, ahol mindig jelen volt a teljes brit politikai és művészeti élet, Elton John, Tony Blair, David Beckham, ez az év nagy eseménye Londonban.  Bárkivel beszélgethetsz,  itt egy klubhoz tartozunk.  How do you do, David? Limonádét ittunk, vizitormás szendvicset ettünk és jól éreztük magunkat.

         Voltak azonban más élményeim is. 1993-ban Erzsébet és férje, Fülöp herceg hivatalos látogatást tett Magyarországon. Nagy dolog volt, mert az uralkodó évente csak négy külföldi utazást tervez.  Előtte külön feltérképező-csapat jött Budapestre, megnézték az összes helyszínt, ellenőrizték a bejáratokat, a székeket, megmérték az étkezőasztalok magasságát,  még a járdák burkolatát is olymódon, hogy egy protokollos tisztviselőnő olyan cipőkben járta végig az útvonalat, amit majd a királynő visel, nehogy kellemetlen meglepetés érje. A Várban hosszasan figyelték a macskakövet, hogy Őfelsége itt hogyan boldogul  majd. Azt is jelezték, hogy a program minden órájában legyen öt perc úgynevezett „private time”. Erzsébet fegyelmezett asszony, a második világháborúban autószerelőként is dolgozott, tud alkalmazkodni a körülményekhez, de ami jár, az jár.

         Nekem azonban Fülöp  volt a kedvencem. 18 hónapos volt, mikor  apját, I.Konstantin görög királyt megfosztották a trónról, ezért családjával együtt egy brit  hadihajó menekítette ki őket Korfu szigetéről. 1939-ben felvételt nyert a dartmouth-i Királyi Tengerészeti Akadémiára, itt ismerkedett meg Erzsébettel. Kevesen tudják, hogy már házasok voltak, amikor  1949-ben  Fülöp tengerésztisztként  Máltán szolgált,  kis lakásban laktak, esténként pedig  a Hotel  Phoeniciában szambát táncoltak. Sportember, humora, olykor szabadszájúsága színt visz az udvar életébe. Igazi hős, aki tudta, hogy mindig csak kísérő lesz, az örök  Második Ember, ám ezt példamutató szerénységgel, fegyelmezetten és kedélyesen viseli, soha nem panaszkodik, nem bántja, ha a háttérben kell maradnia.

         Budapesten  a látogatás egyik érdekes programja volt a Margitsziget körüli hajókázás, amit Fülöp, mint egykori tengerész, különösen élvezett. Megnézte a kormányhidat, hosszan beszélgetett a kapitánnyal, maga is tett egy kanyart az Árpád-hídnál, amit  meg is tapsoltunk. 

         A visszaúton már a Margit-híd felé közeledtünk. Az idegenvezető a királynőnek éppen a Vár és a Mátyás-templom szépségeit mutogatta, Fülöp tekintete azonban megakadt a szigeti rakparton napozó félmeztelen lányokon.             -Hiába, Budapest mindigis híres volt a szépségéről – fordult felém és kacsintott.  Délután a Nemzeti Galéria következett, este pedig fogadás a Népművészeti Múzeumban.

         Egy évvel később, a magyar nagykövet megbízólevelének átadásakor  Erzsébet és Fülöp  a Buckingham palotában fogadta a beosztott diplomatákat is. A  rövid, szokásos, de mégis kötetlen beszélgetés végén az előírások szerint a királynő kezet nyújtott, meghajoltam,   Fülöp is kezet nyújtott, arcán a szokásos hamiskás mosoly.

         -Jól emlékszem Magyarországra. Élveztem a fogathajtást, és azt a hajózást a Margitszigeten. Ott találkoztunk, ugye?

         -Igen. Szép idő volt. Sütött a nap – feleltem, mert jobb nem jutott eszembe. Mindketten mosolyogtunk.

        Hát, ezért kedveltem annyira.

 

Életem 50.: XIV. Búcsú Vilma nénitől

Ler doktor azt javasolta, hogy vessük alá alapos kivizsgálásnak, és akkor már mindnyájan tudtuk, hogy ennek az lesz a vége, amit senki sem mondott ki,  hát igen, mondta Ler doktor, szinte bocsánatkérően, de hát az ő korában már minden megtörténhet, a bármi megtörténhet, az a mi családunkban gyakorlatilag a halált jelentette, és tudtuk, hogy a legkomolyabb betegségek is ártatlanul, alaposnak nevezett kivizsgálással indulnak, még senki sem gyanakszik semmire, meg még igyekszik is elhárítani magától a gyanút, hogy ugyan, semmi komoly, az orvosok sem akarják megijeszteni a betegeiket, ugyan, semmi komoly, de már benne van a hangsúlyokban, hogy igen, itt valami komoly dolog van, amiről  senki sem akar beszélni, és mire akarnának erről a komoly dologról beszélni, már késő, igen, ezért aztán mindenki félt a betegségektől, de senki sem bízott az orvosokban, kórházba menni pedig biztos halál. 

    Gyerekkoromban mindenki tanácsokat adott, mintha egy gyerek csak arra lenne jó, hogy tanácsokat adjanak neki, ne igyál hideg vizet, ne nyeld le a szilvamagot, mert vakbélgyulladást kapsz, ha mégis lenyelnéd, azonnal egyél meg néhány szelet friss kenyeret, de legjobb, ha azonnal orvoshoz rohansz,  végülis bármi baj van, rohanj orvoshoz, de közben meg rettegtünk az orvosoktól, de féltek a betegségtől is és féltek a fájdalmaktól is, én is féltem az orvosoktól, mert ezt tanultam a szüleimtől és a nagyszüleimtől, különösen pedig a fogorvostól, aki mindig talált egy olyan fogat, amit be kellett tömni, hát megint van itt egy fog, amelyik rosszalkodott, és élvezte is, hogy talált egy ilyen fogat, álságosan rám mosolygott és azt mondta, hogy nem fog fájni, miközben mindketten tudtuk, hogy fájni fog, ha pedig fájt, akkor azt mondták, hogy az erős fiúk legyőzik a fájdalmat, de vajon hogyan győzik le, ez lett volna az igazi kérdés, hogyan lehet a fájdalmat legyőzni, a fájdalom, az soha nem jön nyíltan szembe az emberrel, soha nem mutatja meg magát a maga teljes valóságban, a fájdalom mindig alattomosan érkezik, orvul, akkor, amikor az emberek nem számítanak rá, erről persze soha senki sem mesélt nekem. Ler doktor először anyának mondta meg, hogy  Vilma néninek rákja van, ráadásul gyógyíthatatlan, sőt, a végső szakaszban. 

    Anya akkor azt mondta, menjek be Vilma nénihez és búcsúzzak el tőle. Abban a helyzetben kérdéseknek nem volt helyük, mert már minden családtagom járt ott elbúcsúzni. A Péterffy kórházban akkoriban csak hetente háromszor volt látogatás, a legközelebbi napon én is ott sorakoztam a kapuban, tanácstalanul. Vigyek virágot? Egy haldoklónak? A látogatók beözönlöttek, mindenki megtalálta, akit keresett. Én úgy álltam ott,  a kórterem előtt, mintha egy szakadék nyílna meg a lábam előtt. Bekukucskáltam. Vilma néni ott feküdt az ablak előtti ágyon, arcán maszk, szemlátomást nem volt eszméleténél. Mit tegyek? Mit mondjak neki?  Csókolom, Vilma néni? Viszontlátásra? Hogy kell egy haldoklótól búcsúzni? Végül elsomfordáltam. Otthon anya első kérdése az volt, hogy elbúcsúztam-e Vilma nénitől, én persze azt feleltem, hogy igen, ő pedig megsimogatta az arcomat.

    Este a fejemre húztam a paplant és gyávának tartottam magam. 

    Vilma néni az éjszaka meghalt.

   Megúsztam.

 

 

 

 

 

Mai blog, soron kívül

Egy Seneca-gondolat: Az élet legnagyobb része úgy telik el, hogy helytelenül cselekszünk, nagy része úgy, hogy semmit sem csinálunk, az egész életünk pedig úgy, hogy mást teszünk, mint kellene. 

Életem 50.:XII. A 6.51-es járat

Amióta nincs autóm, valahogy felszabadultabbnak érzem magam. Tihanyban kényelmesen sétálgatva vásárolok, közben beszélgetek az ismerősökkel,  ha pedig valami másra még szükségem lenne, tíz pernyi buszozás Füred. Kedvenc járatom 06:51-kor indul, éppen nyitásra érkezik a bevásárlóközponthoz, 07:31-kor már úton vagyok hazafelé. Egy férfinek, aki nem bámészkodik, fél óra mindenre elég. Ilyenkor kellemes a Balaton környéke, csendes és nyugodt, nyáron aztán feszült és zsúfolt, mert sok  embernek már a nyaraláshoz sincs türelme.

         Minden utast ismerek: a  Veszprémbe induló diákokat, a Füreden dolgozó gimnáziumi földrajztanárt, aki felszállás után azonnal kibontja a reggelijét, a kormányhivatal piperkőc könyvelőjét, az álmos, szolgálatból hazafelé tartó szállodaportást, a társkereső oldalakat böngésző magányos varrónőt, akit Marci, a sofőr gazdag üzletemberek ismeretségével  bolondít, a kislányt a hegedűtokjával, aki mindenkinek udvariasan köszön, név szerint, jó reggelt, Gyuri bácsi, a két nyugdíjas barátnőt, akik megbeszélik az utca híreit, mit főzzenek aznap, milyen átkozott az időjárás, mindig fáj valamijük, már nem fiatalok.  Ma velünk utazik Géza, a postás is, továbbképzésre rendelték Veszprémbe, egy füzetet gyűröget a tenyerében, kíváncsi leszek azokra a nagyokosokra, mondja nekem, akik mindent jobban tudnak, de még egy bélyeget se nyaltak életükben. Mást, bezzeg, azt dalolva.

         Aznap azonban kevés a fél óra. Beszorul a szalag a pénztárgépbe, a kisasszony nehezen boldogul vele. Lekésem, gondolom, és nem akartam lekésni.

         -Előre engedne? – kérdezem az előttem álló erős felépítésű, Viva Las Vegas tenisztrikót viselő borostás, álmos férfitől, aki kenyeret vett, kolbászt és néhány kétcentes önindítót. - Lekésem a buszomat.

         -Hol lakik?

         -Tihanyban.

         -Ne izguljon, Főnök, elvisszük – és hozzá még egy barátságos mosoly.

         Tiltakozom, hogy azért ezt mégsem kérném, de leint.

         -Mondtam, hogy ne izguljon.

         A többiek kint várják a parkolóban, elnyomják a csikkeket, hatan bezsúfolódunk a brigádautóba, én hátul, középen, vendégülés, jót nevetnek rajtam, mindenki megkapja a kétcentesét, újabb cigaretta, szinte vágni lehet a dohányfüstöt. Régi autó, mondják, Dácsia, de munkára meg a göröngyös utakra jó, nem kell ide márkás cucc, a tenisztrikós a legbeszédesebb, múltkor is mi segítettünk betolni egy béemvét, a pasas akart adni egy ötöst, mondtam, én egy vízcsaphoz sem nyúlok ennyiért, nyugodtan bassza meg a bmv-jét. Sofőrünk válófélben, ez a legrosszabb, mondja, már nincs feleség, de senki új a látóhatáron, a mellette ülő bólogat, bizony, így van ez, harmadik utasunk  göndör fiú, homlokán napszemüveg, ő a divatos csávó a csapatban, őt nyomjuk előre tárgyalni, ha feszült helyzet van, ezen mindnyájan nevetnek, amúgy értünk mindenhez, jó lenne nyugaton, de mi arról a vonatról már lemaradtunk.

A tenisztrikós megtapogatja a laposüveget a zsebében,  beteg az édesanyja, meséli, otthon ápolják, mert egy kórház sem fogadja, dolgoztunk egy faszinál, aki magánklinikát vezet Budapesten, kértem, hogy egy hónapra fogadják be anyut, legyen valami jó az élete végén is, cserébe nem kérünk pénzt a munkáért, barterbe, így mondják, de azt felelte, hogy egy ilyen asszony nem illene a klinika betegei közé, na, akkor rájöttünk, hogy kik is vagyunk.

Egy kis csend az autóban és meg is érkezünk Tihanyba. A ház előtt mindenki kiszáll,  a tenisztrikós felírja a telefonszámát egy noteszlapra, ha bármire szüksége van, Főnök, csak hívjon, víz, villany, dugulás, mindent vállalunk.

-Köszönet. Jó volt beszélgetni.

         A lányaimnak el sem meséltem, mert őket arra tanítottam, hogy soha ne szálljanak be idegen férfiak autójába.