Előszavak XXXIV. - Kínáról - I

A söfu Kínában mesterembert jelent,  valójában azonban szaki, akik úgy tesz, mintha értene valamihez, miközben nem ért semmihez, és valójában tudjak is, hogy nem ért semmihez, ám mégis megcsinál mindent, amivel megbízzák. Pekingi lakóparkunkban ez többnyire úgy működött, hogy ha elromlott, mondjuk, a konyhai lámpa, telefonáltam a recepcióra, ők értesítették a fődiszpécsert, a diszpécser konzultált az aldiszpécserrel, aki aztán menesztette a söfut. A söfu meg is érkezett, természetesen szerszámok és alkatrészek nélkül, hogy szemrevételezze, mi a helyzet. Szemrevételezés nélkül nincs javítás. 

        A kínai söfu nem találékony, nem is az a feladata, hogy találékony legyen. Ma vízcsapot szerel, holnap fűtést, holnapután kertet ápol, nincs ideje elmélyedni a feladat megoldásának rejtélyeiben. Az igazi, mester-söfunak több kitűző is van a zsebében, mindig olyat visel, amilyen a feladat elvégzéséhez kell. A söfu felkapcsolja a világítást, bólogat, lekapcsolja, felkapcsolja, hogy biztosra menjen. A konyha sötétben marad, ebből megállapítja, hogy a hiba valós (nyilván nem hisznek a külföldinek), megkérdezi, hogy telefonálhat-e. Természetesen telefonálhat, felelünk. Hogy pontosan kit hívott, a diszpécsert-e vagy a nagynénikéjét, ezt nem tudom, mert nem beszélem a nyelvüket. A beszélgetés sem igazi beszélgetés, inkább hallgat és mormol egy-egy szót, majd kitölt egy ugyancsak kínaiul szerkesztett nyomtatványt, amit aláírat velem, majd elmegy. Hozzávetőlegesen fél óra múlva ismét jön, immáron hoz magával égőt. Ámde kiderül, hogy a szereléshez nem elég magas. Feltesz egy kérdést kínaiul, nem értjük. Rámutat a telefonra, nyilván azzal a céllal, hogy szeretné használni. Tessék, mutatom. Hosszan beszél, hosszan hallgat, megint hosszan beszél, megint hosszan hallgat, bevallom, majd megőrülök a kíváncsiságtól, hogy kivel és miről társaloghat. Végül átadja a kagylót. Az egyik recepciós kislány van a vonalban, kérdezi, hogy van-e létránk.

            -Miért nem hoz magával létrát a szerelő? – dörrentek rá.

            -Sorry – szeppen meg, de hát nem érti, hogy a kerekszemű, nagyorrú férfi miért ideges. A söfut nem is zavarja a kis közjáték, jókedvűen távozik, majd újabb fél óra múlva megjelenik egy létrás söfu társaságában, elkíséri őket egy pót-söfu, sőt, egy pót-pót-söfu is, aki segít a létra felállításában, miután levertek néhány festményt a falról és eltörték kedvenc vázánkat, de hát elvégre a munka nem tréfadolog, áldozatok nélkül nincs győzelem. Megérkezik a söfu-diszpécser, aki telefonon tartja a kapcsolatot a szerelőközponttal. A létrás-söfu irányítása mellett a szerelő-söfu felmászik a létrára, a másik két pót-söfu meg fogja a létrát. Közben egyfolytában csevegnek, mobiltelefonjuk legalább annyiszor szólal meg, mint egy divatos tőzsdeügynöknek, miért is foglalkoznának az én értelmetlen bosszankodásommal.

             Általában négy-öt látogatás szükségeltetik, mondjuk egy kisebb dugulás megállapításához, amelyet követően ugyanakkor kicsi az esélye annak, hogy az elhárítás pontosan meg is történjen. A kínaiakat azonban az efféle hiábavaló kísérletek nem zavarják. Jókat nevetgélnek, főleg rajtam, gondolom. Megpróbálták, nem sikerült, majd próbálkoznak újra. És lehet, hogy akkor sem sikerül.

             De miért kell ezen mérgelődni?

 

Szia Péter, Szia Gyuri

Egy évvel alattam járt a Radnótiban. Mindig azt gondoltam magamról, hogy milyen különös, érzékeny és furcsa fiú vagyok, amíg meg nem ismerkedtünk. Ő sokkal különösebb, érzékenyebb és furcsább fiú volt, mint én. Sok olyan dologról beszélgettünk, ami neki már természetes volt, aminek az értelmét már tudta, ma már nyilvánvaló előttem, hogy nem csak a költészethez – és minden más íráshoz – volt már akkor  is kivételes tehetsége, hanem a felismeréshez, a jelenségek értelmezéséhez. Más távlatokban gondolkodott az időről, a zsidóságról, a családról, az elveszített család romjairól, szellemi értékekről, de mindig egyszerűen, világosan, és csak ezt a szót tudom használni: átláthatóan. Egyszerűen beszélt, halkan, mint aki nem biztos magában.            

    Sokszor találkoztunk, később is. De azok a beszélgetések, a Radnóti hosszú folyosóin, hazafelé, a Cházár András utcában, azok maradnak meg bennem örökre. Találkoztunk az ÉS-ben is, csak pár szót váltottunk. Akkor az volt az érzésem, hogy sokkal közelebb kellett volna kerülnünk egymáshoz. De ez hülyeség. Mindig közel voltunk egymáshoz.

Előszavak XXX. - Fordításaim, a kitartó kertész

Harminc éves koromban már sokan - felfedezve biztos angol tudásomat és íráskészségemet - javasolták, hogy bátran fordítsak és miután kedvet is éreztem hozzá, megpróbáltam. Novellákkal kezdtem az akkori népszerű irodalmi folyóiratban, a Nagyvilágban. Később regények következtek, Irwin Shaw például, szinte sorozatban. Nagy példányszámban nyomtatták, és egyre több munkát kaptam. Egyszer Ungvári Tamással beszélgettem a fordításról, aminek nagy mestere volt. "Bátran fordítsál" - tanácsolta. A bátorság nála azt jelentette, hogy néha el kell szakadni a szövegtől. "Az eredetit angol vagy amerikai olvasónak írták, te pedig magyar olvasónak fordítod. Ezt sokan nem értik, betegesen ragaszkodnak az eredetihez. A cím pedig baromi fontos."  A Berlin kávézóban beszélgettünk. Már indult, aztán visszafordult. "Lektorálj fordításokat. Az a legjobb iskola."

    John Le Carré volt a kedvenc íróm, szerettem volna őt fordítani. Eredeti nevén John Moore Cornwell, dolgozott a brit hírszerzésnek és elhárításnak is, szerintem ő írta a legjobb kémregényeket a világon. És miután nagyon szerettem a könyveit, szerettem volna lefordítani. Egy alkalommal, egy kézfogás erejéig találkoztam is vele, 1995-ben, amikor a londoni sajtóklubban tartott előadást az új világrendről, "amiben Kína lesz a főszereplő." 

    2005-ben azután a Saxum megbízott új regénye, a Constant Gardener fordításával, amihez kis szorongással kezdtem hozzá, mégiscsak egy Le Carré van a kezemben. Már a cím is kétségbe ejtett. Magyarul kitartó kertészt jelentett, és miután Magyarországon Le Carré nem tartozott a legismertebb írók közé, attól tartottam, hogy a könyv a kertészkedési szakkönyvek közé kerül a könyvesboltokban. Eszembe jutott Ungvári tanácsa, így lett a magyar cím: Az elszánt diplomata, ami egyébként pontosan tükrözte a cselekmény lényegét. 

    A regényből film is készült, aminek magyar szinkronjához az általam kitalált címet és megírt szövegeket használták. A film ma is műsoron van még. 

    Ungváriról köztudott volt, hogy nem szívesen osztogat elismeréseket, engem azonban a könyv megjelenése után csak felhívott.

    -Na látod. Jó cím lett. Mondtam én neked. Így kell. 

    

Előszavak XXVIII. - A tökéletes Martini

Főiskolai nyári gyakorlatomon egyszer Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam. Mint pincér. Része volt a képzésnek, hogy a szakma minden részletét alaposan ismerjük. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Figyeltem, hogyan beszélnek az emberek egymással és hogyan beszélnek a pincérrel. Hányféle hangsúlyt használnak. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos, természetesen engem küldtek oda hozzá. Művészkém, a te vendéged. 

         Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.

         -Parancsoljon, művész úr – mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem nagymamának, aki nagy Básti-rajongó volt.

         -Kérek egy Martinit – felelte, majd elmerült a menü lapjai között.

         Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és máris indultam vissza Bástihoz.  Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.

         -Ez az első Martini az életében? – nézett rám Básti.

         -Igen – feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.

         -Jegyezze meg, fiatalember, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.

         -Elnézést, művész úr – már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.

         -Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.

         -Básti Lajosnak lesz – magyaráztam áhítattal.

         -Nem ismerem a mai focistákat – felelte szájában cigarettával,  de közben megvolt már a koktélos pohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt Básti. 

         -A Martini koktélos pohárban, művész úr, ahogy tetszett parancsolni – mondtam és a menüre mutattam abban a reményben, hogy végre túllépünk az étvágygerjesztő ital okozta átmeneti nehézségeken.

         -Már csak a jég hiányzik belőle – jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti.

         -Semmi gond – mondtam, pedig volt gond, mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák közül és a pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.

         Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen olvasott az asztalnál.

         -Így rendben lesz a dolog – mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.

         -Így van – Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam neki. -  Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került bele?

 

Előszavak - XXVII.: Életbölcsességek

 

Ezekből kaptam eleget egész életemben. Mint mindnyájan.  Középiskolás koromban a "nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni" tartozott a nagy igazságaim közé. Később jöttek a válogatott Lao-ce idézetek, ma már látom, hogy lényegében sületlenségek. Példaképem Ungvári Tamás volt, aki kitalált görög és római filozófusok okoskodásaival kápráztatta el a hallgatóságát és élvezte az ezekért járó elismerő pillantásokat. Én is rákaptam erre a szórakozásra és rájöttem, hogy minél latinosabban hangzik valami, annál könnyebben elhiszik még azok is, akik tudnak latinul. Perfectum magnum laudat tempus, meg ilyenek. Később hasonló kitalációkat vetettem be kínai dinasztiák és császárok nevével. Most éppen ez a Seneca-gondolat a kedvenc bölcsességem. "Az élet legnagyobb része úgy telik el, hogy helytelenül cselekszünk, nagy része úgy, hogy nem csinálunk semmit, egész életünk pedig úgy, hogy mást teszünk, mint kellene." 

Ez valódi. 

Előszavak XXXI. - Pekingi kinevezés

Nem oda jelentkeztem, megint előjött a régi álom, Jakarta, megkaptam a kinevezést, már megvettem az útikönyveket, de a választás után az új külügyi vezetés másképpen gondolta. 2002 júniusában, egy péntek délután, éppen a munkaidő végén hivatott Kovács külügyminiszter. Régóta ismertük egymást, szinte baráti volt közöttünk a kapcsolat, de ha az embert pénteken délután, a munkaidő végén hívatja a miniszter, az általában nem jelent jót. Elfogott a balsejtelem. Én amúgy is ilyen balsejtelmes-alkat vagyok, és gyakran lefilmezem magamban mindazt, ami esetleg történhet. Kovács kedvesen  fogadott, nem sokkal korábban vette át a kinevezését, jókedvű volt. 

       -Ragaszkodsz Jakartához? - kérdezte, akkor már komolyan. 

        Ott ültünk, a Bem rakparti irodájában. Mondhattam volna, hogy ragaszkodom Jakartához, de Kovács hangsúlyából azt éreztem, hogy azt szeretné hallani, hogy nem ragaszkodom. Lehet, hogy biztonsági őr leszek, vagy menzafőnök, akkor meg hiába is ragaszkodnék.

        -Nem - feleltem. 

        -Akkor jó - Kovács mintha megkönnyebbült volna. - Mert mi arra gondoltunk, hogy inkább Pekingbe kellene menned. Fontos hely, kell oda egy tapasztalt diplomata, aki ráadásul írástudó. És neked is jobb lesz. Ott leszel a világpolitika környékén. És még könyvet is írhatsz róla. Hétfő reggelig gondold át.

        Átgondoltam. Vagy inkább úgy tettem, mint aki átgondolja. Egy miniszteri "úgy gondoltuk" lényegében döntés volt. Kezet fogtunk, Kovács kikísért a lépcsőházig. 

        Az épület már majdnem üres volt. Végigmentem a kihalt folyosókon, megkerestem azt az irodát, ahol 1992-ben külügyi pályafutásomat kezdtem. Vannak pillanataim, amikor szinte megáll velem az élet. Végiggondolom a múltat, felidézek arcokat, aztán megpróbálom elképzelni, hogyan alakul a jövő. 

         A kiutazás előtt néhány nappal Budapesten találkoztam Bayer Mihály leendő nagykövetemmel.

        -Nem könnyű hely - mondta. - Szar a klíma, nyáron forró, télen hideg, tavasszal porviharok vannak. Sok a meló, a kínaiakkal nagyon nehéz, én kemény pasas vagyok, akit nem fogsz szeretni, én sem téged, de sokat tanulsz majd tőlem. Nem lesz időd regényt írni. 

        Majdnem így történt. Nem volt könnyű.  Szar volt a klíma, nyáron forró, télen hideg, tavasszal porviharok voltak. Sok volt a meló, a kínaiakkal nagyon nehéz volt, ő csakugyan  kemény pasas volt, sokat tanultam tőle, de a végén megkedveltük egymást. 

        És még regényt is írtam. 

        Kínáról meg még majd hosszabban.

        (Fotó: a magyar nagykövetség Pekingben)

    

 

Előszavak - XXXIII. - Szóvivő - I

Peking után szóvivő lettem a Külügyminisztériumban. Elődöm, Polgár Viktor javasolt Göncz Kinga miniszternek. Képzett, okos diplomata volt, régóta ismertük egymást. Amikor megkérdeztem tőle, hogy egy szóval hogyan jellemezné ezt a munkát, azt mondta: strapás. Együtt dolgoztam Gál Zoli kormányszóvivővel, széles látókörű, okos fiú volt, akkor a jövő egyik politikusát láttam benne. És együtt dolgoztam a tragikus sorsú Daróczi Dáviddal is. Érzékeny volt és finom, túl-érzékeny, ami ezen a pályán nem szerencsés adottság. Hiába adtam egyszer a kezébe Rudyard Kipling "Ha" című versét, ami sok nehéz helyzeten átsegíti az embert, neki nem használt. 

    Mielőtt  kineveztek, részt vettem egy rövid brit tanfolyamon. Az első órán pontosan elmondták, mi ennek a munkának a lényege. „A szóvivőnek nem feladata az, hogy reflektorfényben sütkérezzen, s még csak az sem, hogy állandóan őt idézze az újság. Egy szervezetnek – legyen az bármilyen vállalkozás, hivatal, vagy akár politikai párt - stratégiája és üzleti célkitűzései vannak, amelynek szolgálatába állítottak egy kommunikációs koncepciót. A szóvivő legfőbb feladata, hogy a cég sajtómegjelenéseiben fegyelmezetten, egységesen és következetesen közvetítse ezt a stratégiát, mégpedig annak a közönségnek a beszélt nyelvén, amit az adott orgánum megcéloz.  Törekedni kell a tömörségre, a humor pedig szinte feltétel. Az önmagát fényező, locsogó szóvivő egyszerűen tévedés. A szóvivő mindig legyen elszánt, de ne csodálkozzon, ha indok nélkül leváltják vagy feljelentik. A szóvivő soha nem sértődik meg, csak akkor, ha erre utasítják.” Világos beszéd volt.

Előszavak XXIX. - London újra

Személyes képeim, saját felvételeim, mindegyikhez fűződik egy-egy történet is, de most csak egyet osztok meg:

Westminster apátság

London, Artillery Market, kis piac-utca, indiai és afrikai árusok, angol kolbászsütők

Lányaim iskolája, a Greycoat Hospital - eredetileg kórháznak épült 

Óra a Piccadilly-n, a klasszikus randevú-helyszín, eredeti talapzatán a híres angol mondás: az órákat kell a hölgyekhez igazítani

A Cutty Sark, a világ egykori legnagyobb tea-szállító hajója, ma Greenwich-ben

Greenwich, a Park, nekem a legkedvesebb

Oxford Street, lehetetlenség volt a környéken parkolni

Regent Street, fellobogózva

Az új Duptatetejű

Piccadilly, más szögből, Times Square-utánzat

Nelson-emlékmű a Trafalgar-téren, háttérben a National Gallery. Ha arra jártam, mindig benéztem. 

Victoria Street, lakóhelyünk, félúton a Victoria  pályaudvar és a Parlament között

Az Admiralitás félkör-alakú épülete,  az "Arch". mindig nagy volt a dugó, de imádtam alatta áthajtani. 

St. James's Park

Green Park - a szokásos "városi kirándulóhely"

Még egyszer a St. James's: sétáink megunhatatlan helyszíne

Bóvli -  turistáknak minden mennyiségben

Utca a Chelsea negyedben

Portobello Road: egy kis mediterrán hangulat

Igazi angol pub: Sir Winston

Tower Bridge a Tower udvaráról

Az új London

A Tower Bridge felülnézetben

A City

A Waterloo Bridge

St. Paul's katedrális 

A híres teamárka  székháza egy szerény mellékutcában (lányaim találtak rá)

Szintén fogalom: a piros postaláda, ki tudja, szükség lesz-e még rá a következő évtizedben

Ezt talán kevesen ismerik: a St. James's park felügyelőjének  kis háza a park közepén

És a kedvenc pub a Victoria Streeten: az Albert

Felszállás után: ha szerencsés a széljárás, két óra múlva Budapest. 

És most a történet

Mr. Parsons karácsonya

Igazi karácsonyok csak Angliában vannak. Már november elején hat oldalas levelet kaptunk lányaink iskolájának igazgatójától. Stratégia: a gyerekek a szülőkkel együtt vegyenek részt az előkészületekben. Ez igen. Anglikán gimnázium, mégiscsak tudják, hogyan kell csinálni az ilyesmit, már első osztályban megtanulták a gombfelvarrást és a főzés alapelemeit, miközben mi Magyarországon ebben a korban még alumínium-hamutartó csippentésével kötöttük le magunkat politechnika órán. A jótékonykodás is része az ünnepnek, a lányok egy mozgássérült iskola zenei estjén lépnek majd fel London peremkerületében.

          -Nem is tudok énekelni – mondja szomorkásan Kati.

          -Csak kórusban kell – inti le Orsi. – Ott mindenki tud énekelni.

          A vékony, szikár igazgató, Mr. Parsons szülői értekezletet tart, amin a gyerekek most nem vesznek részt. Mert ebben az iskolában a szülői értekezleteken a szülők, a tanárok és a gyerekek együtt vannak, mindenki elmondhatja, mire gondol, elvégre ez így tisztességes. Emlékszem, gyerekkoromban rettegés töltött el minden szülői értekezlet napján és a rettegések mindig beigazolódtak. Anyám mindig úgy jött haza, hogy végigsírta az utat, otthon pedig leborult a konyhaasztalra és zokogni kezdett, pusztán azért, mert azt hallotta, hogy nem vagyok elég szorgalmas, na és, kérdeztem, mire anyám felemelte a fejét és szipogva, szomorúan nézett rám. De hát ez Anglia, már az iskolában megtanulják a gyerekek a demokráciát.

          A karácsony, szavalja Mr. Parsons, az év fénypontja. Jól kell sikerülnie, és ennek érdekében semmilyen munka nem lehet sok. A régi nőnapok jutnak eszembe, amikor szegfűvel leptük meg a hivatalban a nőket, akik erre persze már számítottak, ostoba verseket szavaltunk nekik, azután Hubertust ittunk. 

          Most mindnyájan nagyon lelkesek vagyunk, Mr. Parsons mindenkitől ötleteket kér. Sok a külföldi diák, egy etióp anyuka javasolja, legyen háncsszoknyás tánc, az igazgató jegyzetel és egyetért, tehát ebből nem lesz semmi. Ellenben karácsonyig különleges tanrend, versírás a Télapóhoz, adventi naptárfestés, gyurmából jászolkészítés, tornaórán karácsonyi Télapó-kupa. 

          A lányok otthon esténként táncpróbákat tartanak és hármasban gyakorolják a dalokat Ionával, skót barátnőjükkel.  Ave Maria és O, Holy Night. Karácsonyi Kérdőiv: ki mit tud a nagy ünnepről? Legjobb Karácsonyom, esszéverseny, Miért szeretem a karácsonyt? versmondóverseny. A lányok hajnalig görnyednek az íróasztal fölött.  Igen, az év fénypontja. Újabb levél Mr. Parsonstól, kérik a szülőket, járuljanak hozzá a kerti kolbászsütéshez. Az előkészületek már felfokozott hangulatban, az igazgató maga mutat meg mindent az érdeklődőknek szervezett helyszínlátogatáson, a színpadon már áll a karácsonyfa, próbálnak a zenészek, az udvaron helyén a sátor és a sütőállvány, két fiú sikálja rácsokat, őrült hangerővel szól a Jingle Bells, remélem, mondja Mr. Parsons, hogy minden rendben lesz, a tanárok buzgón bólogatnak, csak ne idegeskedjen, igazgató úr, átadom családi ajándékunkat, egy üveg pálinkát, másnap postán megkapjuk a programot, délután szeretettel várnak bennünket a mozgássegítő központban, segítőkész támogatásunk jeléül egy tízfontos csekket azért vigyünk magunkkal, mi sem természetesebb, gondolom. A lányok is remekelnek When Jesus was born, a kórusban, nagy siker, ölelkezés és könnyek, nem fér kétség ezeknek a gyerekeknek az őszinte szeretetéhez, Katit alig akarják elengedni, hajtunk vissza az iskolába, a szülők már izgatottan tolonganak az előadóteremben, hiába, az év fénypontja, a kertben már sütik a kolbászt, a jó brit hagyomány szerint kívül szenes, belül jeges.  A műsor a szokásos, versek, jelenetek, dalok, Christmas time, kórusok. Az igazgató magára vállalja az összekötőszöveg elmondását, izgalma mindent felülmúl, hebeg, dadog, elpirul, a nyakkendőjét igazgatja, az órájára pillant, de hát ezt így is kell, ha nincs izgalom, akkor a karácsony nem ér semmit, a közönség azonban türelmes és jól szórakozik. Egyedül az etióp anyuka csalódott, amiért elmarad a háncsszoknya-tánc és egy német apuka dohog az elmaradt Tannenbaum miatt, de mindezt elmossa az éltető tapsvihar, we wish you a Merry Christmas.

          Kitódulunk az udvarra, én fázósan húzom össze magamon a zakót, elvégre nagykabátot télen viselni ebben az országban majdnem modortalanság. Tavaszig csöpög az orruk, de azt mondják: ó, hát nincs is hideg. Banális témákat találunk a szülőtársakkal, fantasztikus a karácsony, de már mindenki várja december 26-át, ami a briteknél a Boxing Day, fontossága leginkább abban rejlik, hogy a boltok kinyitnak, kezdődik a kiárusítás, feltölthetik a kiapadt italkészleteket, valamint újraindul a futballélet, át lehet ülni az étkezőasztaltól a kiseggelt televíziós fotelekbe. Legyűrök néhány szörnyű kolbászt lisztízű zsemlével, hogy ne okozzak csalódást a szervezőknek. A tornatanár már szervezi a takarítást. Ki más? Az ünnepség végén nekem külön is jár egy meghitt ölelés Mr. Parsonstól a pálinkáért.

          Arca kipirult, a szeme csillog: örömmel látom: kezd hatni. 

 

Előszavak - XXV. - Fontos napjaim - I

 

Yorban tartottam előadást a szokásos témáim egyikéről, "Magyarország és európai lehetőségei" címmel. 1998-ban voltunk, már nagyon szerettünk volna uniós tagok lenni. Az egyetemen nagy hallgatóság volt, egyrészt, mert a briteket mindig nagyon érdekelte, hogy merrefelé megy Európa és ebben hol lesz az helyük, másrészt jó előadó voltam, igyekeztem tréfás történetekkel és híres politikusokról kitalált anekdotákkal színesíteni a szöveget. Sok kérdés is elhangzott a végén, egy részük arra vonatkozott, hogyan párosítom a szépirodalmi tevékenységemet a hivatali elfoglaltsággal. Az utolsó jelentkező egy fekete fiú volt.

    -Mik voltak élete legfontosabb napjai? 

    Csak néztem rá. Nem tudtam azonnal válaszolni. 

    York 340 kilométer Londontól, ez körülbelül öt órányi vezetés volt. Fontos napok. Bevésődött az agyamba. Vajon mik voltak életem legfontosabb napjai? Mai eszemmel azt gondolom, hogy azok voltak a fontos napok, amikor olyan - jó vagy rossz - döntést hoztam, ami alapvetően befolyásolta az életemet.  Ajánlom olvasóimnak, hogy ők is gondolkodjanak el ezen. 

Előszavak - XXIV. - Alámondások és fordítások, a kezdet

Fordítói életem alámondásokkal kezdődött. Még főiskolás voltam, a hetvenes években, amikor egy ismerősöm beajánlott az akkori Magyar Televízióhoz, hogy angol tudásomat használva írjak magyar szövegeket dokumentumfilmekhez, amiket akkoriban a délutáni adásidőben vetítettek. Babramunka, mondta, mert számolni kell a szavakat és a perceket, de megéri, mert ragyogóan fizetnek, ha pedig kell a pénz, akkor sürgősséggel vállald. Ráadásul aláolvasással megy, méghozzá egyhangúan, mert az aláolvasó is unta azt, amit aláolvasott, de ezért az egyszerű tevékenységéért  jól megfizették. Mindent sürgősséggel vállaltam, és csakugyan jól fizettek. Az első munkám viszonylag egyszerű volt, Abraham Lincoln élete. Nagyon figyelmesen dolgoztam, és borzasztó kíváncsian vártam, hogy elégedettek lesznek-e velem. Leadtam a gépelt anyagot a Dokumentumosztály titkárnőjének, aki átvette, kiállított egy utalványt, mehet a pénztárba, mondta unott hangon, szinte fel sem nézett rám. 

    -Majd, esetleg hívjanak fel, hogy megfelel-e - mondtam némi bizonytalankodással. 

    -Nem fogják felhívni.  Rigovics elvtársnak amúgy is sok dolga van. Két nap múlva felvétel lesz. Nincs idő ilyen aprólékoskodásra.

    Egyre bonyolultabb munkákat kaptam, egy évvel később a Verébszerű madarak lakóhelyváltási szokásai című kanadai természetfilmet kaptam fordításra, ráadásul kétszeri sürgősséggel, mert az eredetileg kijelölt fordító nem vállalta. Huszonnégy oldal angol szöveg volt, gyakorlatilag semmit sem értettem belőle. Elmentem a Rottenbiller utcai könyvtárba és kivettem a Madarak című könyvet, abból másolok majd ki részeket, gondoltam. A kölcsönző-kisasszony kissé furcsán nézett rám.

    -Eddig mindig amerikai irodalmat vitt - mondta. 

    -Most valahogy érdekelni kezdtek a madarak - feleltem. 

    A megadott határidőre bevittem az anyagot, aminek gyakorlatilag semmi köze sem volt az eredeti szöveghez. Legfeljebb kirúgnak, gondoltam. A felvétel időpontjában bementem a stúdióba, előtte kezet ráztam Aláki Szilárddal, a kor egyik híres bemondójával. Ő olvasta fel a szöveget, közben egy monitoron pergett előtte a film. Utána elszívtunk egy cigarettát az aulában. Az volt a Televízió nagy társalkodója. Meghívtam egy kávéra a tiszteletdíjamból. Mégiscsak ő volt a nagy Aláki. 

    -Hogy tetszett? - érdeklődtem.

    -Kibaszott unalmas volt - felelte. -  Majdnem elaludtam. Sok unalmas alámondásom volt már, de ez volt a legunalmasabb. Szerencsére vasárnap délután kettőkor megy majd, csak a süketek és a vakok fogják nézni. 

    Iskolának jó volt, a komoly fordítások később következtek.