Előszavak 40.: Negyven

40. Fontos szám az életemben. Könyvet is írtam róla, hogy milyen érzés negyven évesnek lenni. Írónak lenni nagyon jó foglalkozás. És kellemes. Nem csoda, hogy nagyon sok ember érez vágyat arra, hogy írjon, akárcsak egy könyvet is, a saját életéről és biztonsággal gondolja, hogy meg tudja írni, és mégis, csak keveseknek sikerül, hogy úgy írjon, hogy az másoknak is élvezetes és szórakoztató legyen. Nem elég ismerni a betűket és a nyelvtani szabályokat, kell hozzá valami, amit én úgy nevezek, hogy átviteli képesség. Az író nem azt írja meg, amit lát, hanem azt látja meg, amit meg akar írni. Negyven éves voltam, amikor megerősödött bennem, hogy író vagyok és mindent ennek kell alárendelnem, de annál érdekesebb életre vágytam, semmint hogy csak író legyek. Már túl voltam az első külszolgálatomon Indiában, ott voltak a gyerekkori élményeim ugyancsak Indiáról, rájöttem, hogy a világ - és most a Globális Világra gondolok - nagyon sok élményt kínál, ezért nem elég, ha a saját lelkivilágom áll az írásaim középpontjában. Ez a felismerés vezetett arra, hogy megtartottam a polgári állásomat és utólag azt gondolom, hogy ez helyes döntés volt. Öregkorban az író sokkal őszintébb önmagával, mint fiatalkorában. A legtöbben hanyatlunk az éveink múlásával és a munka nem lesz könnyebb attól, hogy van benne gyakorlatunk. Az irodalom létrehozásában az a legfurcsább, de tény, hogy nem könnyebb, hanem nehezebb lesz annak arányában, ahogy az író edződik. Sokkal igényesebb lesz, nem sajnálja az idejét és az energiáját, hogy azzal, amit ír, elégedett legyen. Már nem olyan fontos, hogy dicsérjék, az  sem zavarja, ha bírálják és már nem okoz nagy elégtételt, ha megjelenik a neve nyomtatásban. Sok tekintetben elégedett önmagával, mert rájött arra, hogy körülbelül annyihoz van tehetsége, amennyit csinált, sok mindenben szerencséje és balszerencséje is volt. Az írás mindig a legszórakoztatóbb élmény és időtöltés az író számára, és ha nem ír, akkor rájön arra, hogy minden más csak értelmetlen és szórakoztató időtöltés, ami csak arra jó, hogy elteljen az idő, amíg végre újra írni kezd. Számára nem értékes a szabad idő és a pihenés, amikor abbahagyja az írást. Bármi mással foglalkozik, azt veszi észre, hogy unja és szívesebben írna újra.  A percek órákká válnak, az órák pedig egyre hosszabbak lesznek és nincs semmi értelmük, és megkönnyebbül, amikor újra írni kezd. Sokat tépelődik saját magán. A szerelmi életén. Hogy hogyan is alakultak a dolgok.  A szenvedélyből mostanra vágy lett, a vágyból nosztalgikus kesergés. Sok nővel szeretkezett, tulajdonképpen minden nőt megkapott, akire vágyódott, akiket pedig nem kapott meg, most úgy emlékszik, hogy azok után nem is vágyódott annyira. Másfajta tervei vannak, olyanok, amilyenek teljesülnek. Már semmit sem úgy mesél el, ahogyan volt, és már nem is érdekli, hogy hogy volt, mert már nem is érdekes és tudja, hogy másokat sem érdekel, az a lényeg, hogy elmesélhesse. Őt is csak azért érdeklik a régi dolgok, mert szeret mesélni. Arra emlékszik, hogy fiatalkorában sok öreg írót ismert, akik szívesen meséltek volna neki a saját élményeikről, de akkor nem érdekelték az öreg írók élményei. Most is sok öreg írót ismer, de most sem érdeklik más öreg írók élményei, de nem is hiányoznak. Úgy érzi,  bárhogyan is alakulnak a dolgok, jó élete volt, azzal foglalkozott, ami a legjobban érdekelte a világon. 

Az előszavak közlésében most szünetet tartok. Egyelőre elég volt ennyi. 

 

Előszavak: XXXVIII- Japánok

A japánok őrjítőek. Körülbelül ez az a szó, amivel tömören tudnám őket jellemezni. Sok történetem van róluk, ez csak az egyik.  Mindenben a szélsőségeket kedvelik. Őrjítően tiszták. Lakásokba, és a hagyományos szálloda, a ryo-kan területére cipővel belépni a legnagyobb udvariatlanságnak és modortalanságnak számít. A vendég az előszobában papucsot húz, ha pedig a fürdőt is felkeresné, akkor a lakás-papucsot fürdőszoba-papucsra cseréli. A higiénia és a tisztaságra való törekvés nem csupán a felszín: ez valósággal áthatja az országot és minden polgára szinte ösztönösen törekszik a maximális tisztaság elérésére. Egyenruhás alkalmazottak egész nap törlik a mozgólépcsők gumikorlátjait, a repülőtereken térden csúszó férfiak és nők szedegetik a morzsákat a padlószőnyegen, de nem ám csak tessék-lássék, mint máshol a világon, nem, hanem szinte szenvedélytől hevítve. A vonaton percenként jön egy takarító, sasszemmel kutat jegymaradványok vagy elhullajtott ételmaradékok után, vidéki kirándulóbuszunk pedig óránként állt meg, hogy az utasteret a sofőr és kísérője kitakarítsa. Látszott rajtuk, már alig várják, hogy megragadhassák a kis söprűt, a lapátot és a hordozható porszívót.

    Más dolgokban is ilyenek: ösztönösen törekszenek arra, hogy a legjobbak legyenek és szeretnék, ha ezt mások is elismernék. Büszkék, de látszólag alázatosak. Keményen és szorgalmasan dolgoznak, bíznak benne, hogy ezt mindenki elismeri, miközben önmaguk kissé szégyellik, hogy nem elég okosak és nincs bennük alkotószellem, de nem örülnek, ha ezt más is észreveszi. Mindent hatalmas lelkesedéssel és erőbedobással végeznek. Még szórakozni és inni is csak így tudnak. Végtelenül udvariasak, ezért nem mondják ki, amit gondolnak, de azt szeretnék, ha olvashatnának egymás gondolataiban. Mindenre felkészülnek, elsősorban a legrosszabbra. A lakások falán riasztási terv figyelmeztet az állandó veszélyre: itt bármikor megmozdulhat a föld. A riasztási tervet minden lehetséges esetre kidolgozzák, tartalmaz olyan részleteket is, hogy a családtagok hol találkozzanak, ha megtörténik a baj és nincs hová hazamenni. Az iskolai tantermekben is található riasztási terv, hasonló részletességgel. Imádják a rendet és mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy az országban rend legyen. Ideáljuk a yashashii, aki mindig szolgálatkész, előzékeny, figyelmes és engedékeny. Az igazi yashashii a világ minden kincséért sem szállna ki más előtt a liftből, de ragaszkodik ahhoz, hogy előtte mindenki más kiszálljon.

    Mindenben szervezettek. Szeretnek engedelmeskedni a rendszernek és bíznak annak működésében. A meghajlás a japán magatartás kulcsa. Jól meghajolni csak a japánok tudnak. Szeretnek inni, de nem bírják az italt. Szeretnek részegek lenni, de megvetik azokat, akik berúgnak.

    Az áruházakban az igazgató minden reggel meghajlással köszönti az első vásárlókat, és ezt komolyan is gondolja. Japánban tökéletesen kiszolgálják a vevőket.

    Először még a hetvenes években jártam ott, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria közös nagy kiállítását szerveztük több nagyvárosban, így Nagojában is. Miután volt egy szabad délutánom, végigsétáltam egy bevásárlóutcán, benéztem egy lemezboltba (hetvenes évek, csak emlékeztetek rá), egy John Lennon-szerzeményt szerettem volna venni. Nem volt ugyan könnyű a japán betűkön kiigazodnom, végül sikerült, és találtam egy angolul nagyon-nagyon törve és  beszélő fiatal lányt, aki a számítógépen megkereste a dal címét, aztán őszinte szomorúsággal közölte velem, hogy a lemez pillanatnyilag nem kapható. Nyelvtudásának hiányát maga is érezte, ezért a kezét a szája elé tartotta, amitől még nehezebben értettem, mit is akar mondani, de akkor már edzett voltam, kitaláltam, mosolyogva köszöntem meg a segítségét és már indultam a kijárat felé, amikor egyszer csak előttem termett egy sötét öltönyös, fehér inget és csokornyakkendőt viselő középkorú férfi.

    -A bolt vezetője vagyok - közölte a szokásos hajlongás után. A mellette álló fiatal lány tolmácsolt angolra. - Hallottam, hogy nem találta meg, amit keresett. 

    -Semmi baj - feleltem. 

    -De igen, ez baj - folytatta komolyan a csokornyakkendős. -   Holnapra meghozatjuk.   

    -Csakhogy holnap én már Tokióban leszek.

    -Nem probléma, uram. A munkatársnőm felírja a szálloda címét, és kézbesítjük.

    -Ezt nem gondolja komolyan - pedig én nem gondoltam komolyan.

    -Természetesen, uram, komolyan gondolom.

    -De hát Tokió innen négyszáz kilométer.

    -A többit bízza ránk, uram.

    Rájuk bíztam. Másnap délelőtt a Shinkansen csodavasúttal Tokióba utaztunk, volt még egy közös ebéd az egyik múzeum igazgatójával, estefelé keveredtem haza, a szállodába. A portás a maga végtelen udvariasságával közölte, hogy egy fiatal hölgy vár rám az előcsarnokban. Mondanom sem kell, hogy a nagojai bolt küldönce volt. Hozta a lemezt, hozzá pedig egy bocsánatkérő levelet a cég igazgatójától, majd sűrű hajlongás mellett, mosolyogva távozott. Kollégáim meglepődve nézték a jelenetet. 

    -Hát ez meg ki volt? - kérdezte egyikük.

    -A császár küldött egy kis apróságot. Szóra sem érdemes - legyintettem.

    Szóval őrjítőek. 

    

          Kollégáim döbbenten figyelték a jelenetet a portás pultjától.

          -Kitől kaptál ajándékot? – kérdezte egyikük.

          -A császár küldött egy kis apróságot. Szóra sem érdemes – legyintettem. 

 

Előszavak, XXXVII. - Történetek Britanniából, most mutasd meg

 

Nyári vasárnap.  Kissé felhős, kissé szeles idő, ilyen a nyár Britanniában.  Este hétkor indul a komp Calais-ból, amivel visszatérünk Londonba. Nem is igazi tenger, csak egy viziút, negyvenhárom kilométer, a franciák szerint La Manche, a  britek szerint English Channel. Persze, nem afféle kis átkelőhajóra kell gondolni: több száz kamion és személyautó fér el a hatalmas rakodófelületeken, a fedélzeteken pedig éttermek, üzletek működnek. Egy óra ötven perc a menetidő, sétálgatás a fedélzheten, tengeri sós levegő beszívása.

Felhajtunk a rámpán, parkolás a mínusz harmadik szinten, aztán liften fel a plusz negyedikre.  Látszólag minden rutinszerűen működik.  Jó angol szokás szerint a felnőttek evéssel, ivással, hányással és vásárlással töltik az átkelés négy óráját,  mialatt a gyerekek kedvükre ökörködhetnek a játékautomatáknál.

         Aztán, amint kiérünk a kikötő védőgátjai közül, minden másképpen alakul. A hajót egyszercsak oldalba kapja a szél, megkezdődik a hánykolódás a hullámok között. Előre-hátra, jobbra-balra. Recsegés-ropogás, az asztalokról lecsúsznak a söröspoharak, aki nem kapaszkodik, menthetetlenül elveszíti az egyensúlyát. Orsi egykedvűen  bámul ki a szalon ablakán a szakadó esőbe – ő semmiféle járművet nem szeret, ami mozog -,  persze igyekszem nyugtatni, de érzem, hogy a hangomból hiányzik a szokásos meggyőző erő. Az eső hangosan veri az ablakokat, körülöttünk villámok csapkodnak a tengerbe. Igyekszem bátorságot mutatni, Joseph Conrad jutott eszembe, a tengerészből lett író, aki szerint a bátorság nem más, mint mások gyávaságából származó baleset.. Akárhogy is van, ezt akarom mutatni. Felkerekedek, hogy megkeressem a személyzetet, vajon milyenek a túlélési esélyeink. Nagy nehézségek árán lebotorkálok a keskeny lépcsőn, azon tépelődök, vajon hol akadhatnék a mentőmellényekre, hogy aztán belevessem magam a jéghideg vízbe. Az információs tiszt és munkatársnője jókat nevetgél a pult mögött, feltételezem, ez is szerepel a munkaköri leírásukban: minél rosszabb a helyzet, legyetek annál vidámabbak.

         -Némileg aggódom a hullámzás miatt – jegyzem meg.

         -Nos, mi egy cseppet sem aggódunk – mosolyog rám a tiszt -, nem vitás,  a tenger olykor kissé barátságtalan, ennyi az egész,  ámde így szórakoztatóbb az utazás, higgye el.  A tiszt ezzel emlékeztet arra, hogy a brit sportembereknek a kihívás fontosabb, mint az élvezet.

         Visszatérve családomhoz, megerősítem, hogy a személyzet ura a helyzetnek, semmi ok az aggodalomra, de az út további részében már nem váltunk szót egymással. Látom a tekintetükben: soha többé hajózás. A doveri kikötés után ugyancsak szakadó esőben haladunk Londonig, amint rákanyarodok az autópályára, mindhárman álomba zuhannak.

         A lakásba érve lehajtok  egy konyakot és gratulálok magamnak férfias viselkedésemért.  A konyhában találkozom Orsival. Már pizsamában van és kekszet ropogtat.

         -Most már minden rendben – ölelem át.

         -Persze – simul hozzám. – Attól féltem, hogy elsüllyedünk vagy elhányom magam. A hányástól azért egy kicsit jobban.

Életem XXXVI.- Vannak élmények, amik elkísérnek

Gimnazista koromban hetente egyszer kötelező volt Vilma néninél ebédelni. Minden családban vannak borzalmak, ezek tartják össze a családot. Egyhangú és unalmas ebédek voltak, Vilma néni megkérdezte, mi újság az iskolában, de az iskolában soha nem volt semmi újság. Na és, mi újság a lányokkal? A lányokkal sem volt semmi olyan újság, amit elmeséltem volna. Mindig húsleves volt metélttésztával, párolt csirkemell, ízetlen főtt krumplival és befőtt. Vilma néni a visszafogott kosztolás híve volt.

          -Ízlik? – kérdezte az ebéd után.

          -Ízlik – hazudtam. 

Hazafelé rendszeresen átkeltem a Rózsák terén. Nyugdíjasok kártyáztak, sakkoztak, az Esti Hírlapot olvasták. Szólt a rádió, gyerekek kiabáltak. Gyakran láttam ott egy elegáns, idős férfit, tolószékben. Lábát kockás pléd borította, csak fényes, fekete cipője látszott ki alóla. Vajon van-e lába egyáltalán? Ez is érdekelt. Akkoriban még minden érdekelt. Télen-nyáron zakót viselt és kalapot.  Barna kabátos, fiatalabb felesége mellette ült a padon, megigazgatta a pléd szegélyét, felolvasott neki vagy beszélgettek. Szép asszony volt, vékony, elegáns. Néha megfogták egymás kezét. 

            A tolókocsi. Mindig attól rettegtem, hogy én is így végzem majd, mozdulatlanul, délutánonként kitolva a zajos Rózsák terére, olyan emberek közé, akik rendesen tudnak járni. A feleségem beszélget velem vagy felolvas nekem, aztán egyszercsak megunja a reménytelen életet, feltol egy dombtetőre és elengedi a kocsit. De hát a családban mindenki rettegett a betegségektől, és mindenkinek megvoltak a saját rettegései. Apám a ráktól félt, anyám attól, hogy apámnak rákja lesz, Vilma néni attól, hogy egyszercsak leáll majd az emésztése és felrobbannak a belei. És nem csak a betegségektől és az orvosoktól rettegtünk, hanem a gyógyszerektől is, de még jobban rettegtünk attól, hogy az orvos rossz gyógyszert ír fel, ezért nem szerettünk gyógyszert szedni, másrészt szerettünk gyógyszert szedni, mert rettegtünk a betegségektől, még jobban rettegtünk a kórháztól, legjobban azonban akkor rettegtünk, amikor egészségesek voltunk, mert az azt jelentette, hogy bármikor betegek lehetünk. 

          Egyik nap a Murányi utcában megláttam a barna kabátos asszonyt. Még szebb volt, mint a Rózsák terén. Egy férfival beszélgetett. Ismertem ezt a férfit. Stein Gábor volt, csellista. Stein egyszercsak megcsókolta. Szenvedélyes csók volt, az ujjaival még az asszony hajába is beletúrt, majd hirtelen szétváltak. Szeretik egymást, gondoltam. Stein a Baross tér felé ment, az asszony végig, a Murányi utcán. Mielőtt belépett az egyik kapun, megigazította a frizuráját. Néhány nappal később előttem ültek a Bethlen moziban, fogták egymás kezét. Mastroianni-filmet vetítettek. Az angyalok. Ez volt a címe. Előadás után az asszony belekarolt Steinbe, amikor kifelé mentek, úgy nézett rám, mintha ismerne.

            Azt hittem, hogy többé nem megy ki a férjével a térre, soha többé  nem igazítja meg a plédet, nem fog neki felolvasni és nem beszélget vele. De a következő héten megint láttam őket együtt, a Rózsák terén. A  férfi a tolókocsiban, a felesége mellette, a padon, felolvasott neki, azután nevettek valamin.

          Mintha semmi sem történt volna. És talán nem is történt semmi.