X-faktor és mások

Tudom, felesleges írni világjelenségekről. Az X-faktor egy ragyogóan kitalált műsor, ami a világ számos vagy számtalan országában hatalmas siker. Ahogyan nálunk is. "2010 az X-faktor éve". Nyilván az. Tehetségkutató. És közben szórakoztató. Tagadhatatlan. Semmi kifogásom ellene, azt az egyetlen apróságot leszámítva, ami egyúttal a Megasztárt és a hozzá hasonló többi produkciót is jellemzi: a nézők pénzéért megy a játék. De hát ez sem baj, végülis ma a televíziós műsorok nagyrésze erre bíztat: szavazz, szavazz, szavazz!  Mi pedig szavazunk. De közben azt üzeni: fizess, fizess, fizess! Mi pedig fizetünk. Hiszen az sms ma nem olcsó, egy elküldött üzenet  egy liter benzin ára. Vagy az ilyesmi nem számít? Hányan szavaztak? Hányan kire szavaztak? Nem tudjuk. Sokan azt gondolják, előre kitalálják a győztest, a nézők véleménye csupán játék, nem számít, a csatornák vezetői már régen megálmodták a győztest, amiből hosszútávon a legtöbb nyereséget csalhatják ki. Mi pedig egyszerű közreműködők vagyunk, akik hozzájárulunk a kereskedelmi televíziók árbevételeihez. Okosabb barátaim azt tanácsolják, ne nézzek ilyen műsorokat. Lehet, hogy igazuk van. De attól, hogy nem nézzük, a jelenség még létezik.

Még csak nem is szájhős

Megjelent Vágó István és Bárdos András közös könyve, aminek címéből sejlik, hogy Vágó, akit sokan gyávának és megalkuvónak tartanak, most kinyitja a száját és elmondja azt, amit korábban is elmondhatott volna. Csakhát nyíltnak és keménynek lenni nem olyan könnyű, mint azt képzeljük. Kezdődik azzal, hogy nem beszél a TV2-vel kötött különös szerződéséről és a csatornától történt eltávolításától, mert hiszen Bárdos András - aki a kérdező szerepében éppen olyan bátortalan, mint Vágó a válaszolóéban - hasonló cipőben jár: őt is kitették a TV2-ből, és őt is nyilván köti a jól megfizetett titoktartási záradék. De hát akkor mi értelme könyvet írni? Mi értelme úgy tenni, mintha kemények lennénk, de nem vagyunk kemények? Néhány éve, amikor  Havas Henrikkel közösen írt könyvemben gyávának minősítettük Vágót, megsértődött, ami a számomra kicsit vicces. De most, a könyve alapján azt gondolom, helyesen tettük, hogy leírtuk róla azt, amit ő maga is saját személyiségének leggyengébb pontjának tart. Fontos ez? Igen, úgy vélem, fontos: a magyar médiában sajnálatos módon dominánsá vált a hazudozás, a "másnak látszani, mint amilyen vagyok" jelenség. Ma a magyar médiában bárki bármit mondhat magáról, nincs ellenőrzési mechanizmus, nincs cáfolat. Ha a magyar médiában egy énekesnő azt állítja, hogy lemezei népszerűek az Egyesült Államokban, azt elhisszük. Miért hazudna? Mondom: vicces. Ez a nagyzolás, ez a hazudozási mánia uralkodófélben van.  Vágó is, szegény, azt állítja magáról, hogy most kinyitja a száját és megmondja az igazat, de nem mondja meg. Mert az azért nem olyan könnyű, mint gondolnánk.

Ajjaj, Péter

Van egy műsor az egyik kereskedelmi  televízióban (álszent módon nem nevezzük meg, szemlesütve úgy teszünk, mintha nem tudnánk, melyikről van szó), amelyikben zsűritagságot vállaltál. A zsűritagság azt jelenti, hogy dönteni kell. Dönteni nem mindig kellemes és nem mindig hálás. De a jellem próbája. Vállalja valaki a véleményét, vagy sem. Manapság Magyarországon naponta arról beszélünk, hogy ki milyen döntést miért vállal, jó-e vagy rossz következményei lehetnek. Én még abban a hitben élek, hogy az értelmiség, amelyiknek te egyik kimagasaló és példamutató személyisége vagy, majd megmutatja. Hogy ha egyszer odáig jutunk, hogy dönteni kell egy énekeső és egy énekes között, akkor te dönteni fogsz. És csalódtam, mert nem vállaltad. Inkább a műsor közönségére támaszkodták, ami kényelmesebb és puhább megoldás. Lehet, hogy szombat este Wolf Kati ezzel veszített. De a szememben te is. Csak így tovább!

Magánélet eladó

Olvasom, hogy Csernus Imrét, a férfiak nagy kioktatóját, a házassági tudományok professzorát most éppen elhagyta a felesége, ő maga válságot él át. Nyilván könnyebb írni meg okoskodni mások házassági ügyeiben, mint sikeresen élni a sajátját az embernek, de hát a férfiak és a nők eddig is tudták ezt. Álljon itt egy példa: Az élet valójában megállás nélkül ugyanazt a szintű megmérettetést nyomja elénk, hogy valahogy megoldjuk. Csak mi gondoljuk, hogy azok egyre nehezebbek. Valójában nem... Mert nem a probléma nehéz, hanem a személyiségszerkezet merevedik az idő múlásával. Ha én ilyen válaszokat adnék a feleségemnek, jó esetben kinevetne. Nem, szó sincs róla, mintha örülnék annak, hogy elhagyta Imrét a felesége, csak valahogy megint az üzlet szagát értem mögötte. Lehet, hogy tévedek, de szinte már látom Csernus új könyvét, amiben saját drámáját írja meg és nyilván ez is nagy példányszámot ér majd meg. Meglátjuk. Meg nem is szeretem, ha valakinnek a magánélete a bulvárlapok címoldalára kerül, olcsó fogásnak érzem, meg tudom is, hogy többnyire éppen azok táplálják az információkat a szerkesztőségeknek, akik szeretnék, ha írnának róluk, sőt, egyetlen céljuk, hogy a nevük nyomtatásban szerepeljen. Ha már más nincs, akkor eladják a magánéletüket. Tudom, hogy így van ez máshol is a világon, én magam is sokat írtam Diana hercegnőről, akik - többek között - ennek lett az áldozata -, de azért még nem kell szeretnem. És eszembe jut, amikor 2008-ban Bódi Szilvi, akinek foglalkozását nehéz meghatározni egyszercsak elmesélte, hogy új szerelme egy bizonyos Bertram Mercier, a Milánói Scala operaénekese, akivel rövidesen össze is házasodnak. Némi gyanakvással fogadtam a hírt, ezért megnéztem a honlapját, ahol elsőként ez a kép fogadott:

ebből már sejtettem, hogy az miért is kerestem az illető hanglemezeit a boltokban, aztán az is kiderült, hogy Szilvi még a férfi nevét sem tudja pontosan. De hát végülis mindegy, a kapcsolat amúgyis a múlté már. Miért fontos ez nekem? Csak azért, mert igazolja, hogy a médiában megjelenő hírek egy része teljesen valótlan, ami magát a médiát is hiteltelenné teszi. Mások azt mondják, hogy az olvasóknak ez kell. Kétlem.
Szóval kiváncsian várom, mi lesz Csernussal.

Az igazi barátság csak lelkiállapot

Legalábbis így voltunk mi Amerikáner Döncivel. Jóban-rosszban harminc éve, de inkább jóban, mert hiszen így hozta az élet. Talán szerencsénk is volt, lehet. Mindenben számíthatsz rám, mondta nekem gyakran. Mindent megteszünk egymásért, hiszen ez a barátság lényege. Ezt is mondta. Én is így éreztem, mert jó volt ezt érezni. Csak éppen nem mondogattam, mert én nem szerettem az efféle hangzatos kijelentéseket. Hittem a barátságban? Hittem. Jó volt hinni benne. Ez például fontos. Hinni valamiben. Sok mindenben különböztünk, vagy talán majdnem mindenben, ő magabiztos, sikeres és gazdag üzletember volt, szeretett is kérkedni a sikereivel és a gazdagságával, én ezzel szemben csak szerény képességű és jövedelmű sportújságíró, afféle kedves unterman, akinek majdnem minden sikerül, de semmi sem sikerül igazán, ezért aztán mindig kicsit rosszabbul éltem annál, mint ahogyan szerettem volna, mindig hiányzott valami kevés ahhoz, hogy kényelemben érezhessem magam, sokszor úgy éreztem, hogy már-már, de azután mégse. Az ő házassága Erikával csak látszat, amit a jólét tartott össze, de hát a jólét jó összetartó anyag. Én már régen elváltam, az én házasságomat semmi sem tartotta össze. Amerikáner gyerekei mind külföldön tanultak, én a gyerekeimet már évek óta nem láttam, amióta Anikó férjhez ment egy brazil építészmérnökhöz, Paolo Argomenitashoz. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Amerikáner ügyes. Bármibe belefogott, az sikerült neki. És ez a legfontosabb az életben. A többi mellékes. Talán tudta is, hogy mibe hogyan kell fogni. Volt egy fiatal barátnője, Viki, reklámfilmekben szerepelt, divatos napszemüveget viselt, rágógumit rágott, türelmesen várt rá eszpresszókban és éttermekben, büszkén vezette a sportkocsit, amit Dönci vett neki. Ismertem én is, miért is ne ismertem volna. Nem volt titok. Sőt, Amerikáner büszke is volt rá. Szeretett hódítani. Persze, én ezt nem szerettem benne. Válogatós voltam. Szerettem volna, ha mindenki tökéletes körülöttem. Azt kerestem másokban, ami belőlem hiányzott: a tökéletességet.

Mindenesetre barátok vagyunk, állítottuk.

De vajon ismertem őt? Igazán?

Persze, feleltem mindig, ismerem. – Talán bizony nem a legjobb barátom vagy? – kérdezte akkor is, szombat délután. Nyár volt. A tihanyi házuk kertjében napoztunk, mi ketten, meg Erika. Nagy ház volt, hegyoldalban, kilátás a tóra. Miből vette? Nem tudom. Tíz évvel korábban még hivatalnok volt egy minisztériumban, aztán egyszer csak, valahogy, észrevétlenül, de mégis a szemem láttára új autót vett, Hondát, új házba költözött, a Hármashatár-hegyen, örülök, mondtam neki, amikor megmutatta a nagy szobákat, a régi, értékes bútorokat, örülök, hogy mostanában jól megy neked, de lelkem mélyén nem örültem igazán, inkább irigy voltam és kíváncsi, hogy miből és hogyan, és vártam volna, hogy kérdés nélkül is elmondja, de nem mondta el.

Időnként üzleti telefonokat bonyolított le a nyugágyból, ölében újság, nyugágya alatt sörösüveg, milliók vételéről meg eladásáról tárgyalt, közben pedig időnként rám kacsintott, mintha azt akarná érzékeltetni, hogy nem is olyan fontosak ezek a beszélgetések, de azért mintha jólesett volna neki a fontoskodás.

Erika is ott ült a kertben, de nem szóltak egymáshoz.

-Feszült a viszony – ezzel fogadott már péntek este Dönci, amikor felkísért az emeleti vendégszobába. – Feszült.

-Miért? – kérdeztem. De tudtam.

-Rutinból – ez volt a válasza. A leheletén éreztem, hogy ivott.

-Összevesztetek?

-Nem – felelte ő. – Nem szoktunk veszekedni.

-Történt valami?

-Nem. Nálunk már nem történik semmi. – Megkérdezhettem volna, hogy miért nem válnak el, de arra tudtam a választ. Üzlettársak is voltak, Erika néhány milliót elvitt volna magával. Ő meg sajnálta a pénzt. – Mi lenne, ha megölném?

Fanyar mosoly, vállveregetés.

-Képes lennél rá?

-Persze – felelte. – Ez lenne a legegyszerűbb megoldás.

Nevettünk.

Szombat reggel Amerikáner korán kelt, teniszezett a barátaival. Amikor megjött, büszkén mutogatta a kidolgozott felsőtestét. Nem hízott el. Némi szégyenérzettel néztem saját renyhe pocakomat. Nem nagy, de már visszavonhatatlan. Ötvenévesek voltunk mindketten.

-Vigyázhatnál magadra – tanácsolta. De hát hogyan? A vigyázás, az az életszínvonallal kezdődik. Néha úgy éreztem, Amerikánernek csak azért van rám szüksége, hogy kiválóbb lehessen, mint én.

Erika korán lefeküdt, mi filmet néztünk a televízióban, valamit, aminek a tartalmát sem tudtuk.

-Menjünk le Füredre – javasolta egyszer csak Amerikáner. Már majdnem éjfélre járt. – Van ott néhány lány. Kiveszünk két szobát a motelben.

-Sokat ittunk – feleltem. És ez igaz volt. Sokat.

-Nem számít. Minden rendőrt ismerek – felelte. Ez is igaz volt. Amerikáner mindenhol mindenkit ismert. Rendben van, beültünk az autóba, ő vezetett. Hülyék vagyunk, gondoltam közben.

Leértünk a tóparti útra, Amerikáner gázt adott. Csak Renault-t szabad venni, mondta. Persze, feleltem, nekem két éve autóm sem volt, de ez nem számított. Mintha nem is hallotta volna, amit mondok. De hát mégis barátok voltunk. Már láttuk Balatonfüred fényeit. Élesen vett egy kanyart. Amikor megláttuk a kerékpárost, barna viharkabátban, sportcipőben, vállán horgászbot, azt is tudtuk, hogy elgázoljuk. Pontosan velünk szemben jött. Az egész egy másodperc volt. De hát mit számít az idő? Nézett ránk, nem értette, mi történik. Ez volt az érzésem. Megálltunk. Kiszálltunk. Szar érzés az ilyen. Így kiszállni. Megnéztük. Meghalt. Lehet azt rögtön látni. Vagy inkább érezni.

-Telefonálok a mentőknek - mondta Amerikáner halkan. Cigarettát halászott elő a zsebéből, rágyújtott. Egyszeriben teljesen józannak éreztem magam. – Van itt egy üdülő a közelben. Várj meg.

Rágyújtottam. Vártam. Fél óra múlva egy rendőrautó érkezett. Két rendőr kiszállt, megnézték a holttestet. Egyikük visszament a kocsihoz, hallottam, ahogyan halkan beszél a kapitánysággal, halálos gázolás, a másik hozzám lépett, tisztelgett.

Forgalmit, jogosítványt…

-Nincs nálam – mondtam.

-Az meg hogy lehet? – csodálkozott.

-Nem én vezettem.

-Hát kicsoda? – nézett körül a rendőr, és még azt sem mondhatom, hogy rosszindulatúan. Hiszen ott álltam egyedül.

Egy ideig hallgattunk. Aztán jött egy mentőautó. A fehér köpenyes orvosnő szótlanul leguggolt a holttest mellé, zseblámpával a szemébe világított.

-Menjünk be a kapitányságra – javasolta a rendőr.

-Rendben van – feleltem. Hiszen mi egyebet mondhattam volna. De megkértem, hogy beszéljen Amerikánerrel, megadtam a címét.

-Végül is miért ne? – kérdezte vissza.

Gondoltam, hogy Amerikáner majd érdeklődik irántam, de nem érdeklődött. Egy nyomozó még aznap éjszaka elment hozzá, ő álmosan kelt fel az ágyából, ajtót nyitott, ezt nagyon tudta csinálni, enyhe tétova zavart varázsolni az arcára, amikor bajban volt, mi történt, kérdezhette a rendőrt, ő nem tud semmiről, mondta, ki sem tette a lábát a házból, csodálkozott, hogy a beleegyezése nélkül elvittem az autóját, pedig odaadta volna, hiszen harminc éve jó barátok vagyunk, és mindent megteszünk egymásért, Erika is tanúsította, hogy a férje egész éjszaka mellette volt, mélyen aludt, majdnem rosszul lett, amikor meghallotta, hogy gázoltam, hát ennyit tudtam meg, mondta nekem a nyomozó, miután visszaérkezett és becsukta a jegyzetfüzetét. Már hajnal volt.

Volt egy ügyvédem, Bozsik doktor, régi családi ismerősünk, aki azonban korábban csak örökösödéssel és hagyatékokkal foglalkozott. Idős, elegáns, precíz. Nem szerette a bonyolult ügyeket.

-Ezt le kell ülni, szerkesztő úr – mondta, amikor először felkeresett.

-De hát nem én gázoltam.

-Ez nem érdekes – felelte. – Amerikánernek vannak összeköttetései. És amúgy is.

-Beszélt vele?

-Igen. Közölte velem, hogy eltöri a térdemet, ha őt belekeverjük.

-Hát akkor nem keverjük bele – feleltem nyugodtan. Még mindig bíztam abban, hogy Amerikáner mégiscsak magára vállalja, amit tett. De hát a bizalom, az ilyen, mindig indokolatlanul bukkan fel és becsapja az embert.

-Van ilyen – mondta az ügyvéd. Az iratokat eltette a táskájába, gondosan, hogy a fém ne karcolja meg a bőrt, rákattintotta a zárat. – Hogy két barát közül csak az egyik barátja a másiknak.

Hat év után szabadultam. Elmentem anyámhoz, megfürödtem. Egy ideig nem is szóltunk egymáshoz, azután megkérdezte, hogy felhívom-e Amerikánert, én erre azt feleltem neki, hogy eszem ágában sincs. Haragszom rá? Nem tudtam eldönteni. Mi fontos az életben? Magunk sem tudjuk. Csak beszélünk róla. Végül is mindegy, hogy milyen ember, ez volt a barátságunk lényege. Hogy mindent megteszünk egymásért. Jóban-rosszban. Máskülönben semmit sem ér az egész.

A boldog hatvanas évek

Regényt írok a hatvanas évek egyik nagy esetéről, az Onódy-ügyről, ami akkoriban lázban tartotta Budapestet. Nem volt bulvársajtó, ezért a fontos információk pletykák útján terjedtek. Így keveredhetett bele Bara Margit és számos légikisasszony is. Erről még majd később. És milyen különös dologra bukkantam: mintha ma történnne velünk. 1964-ben a nemzeti jövedelem növekedése öt százalékkal elmaradt a tervezettől, miközben az előirányzott felhasználás nagysága változatlan maradt, nem volt más megoldás tehát, „nyugati” hiteleket kellett felvennünk.  A pártsemleges szakemberek már ekkor látták, hogy a rendszer hosszútávon nem lesz finanszírozható, ám ezeket a véleményeket nyilvánvalóan nem hangoztatták, aki pedig mégis hangoztatta, arra legyintettek. Az akkori állampárt vezető testülete, a parlamentet helyettesítő, nagyokoskból álló  Központi Bizottság 1964. decemberi ülésén megszavazott 1965-ös népgazdasági terv  "takarékos gazdálkodást és optimális esetben az addig elért színvonal megtartását"  tűzte célként, ám a rendszerek működésén nem tudtak változtatni. Központi takarékossági rendszabályokról, szigorú létszám- és bérgazdálkodásról beszéltek, hatszázalékos „adminisztrációs” leépítés következett volna az államigazgatásban, a vállalatoknál és minisztériumoknál.

1965. január 3-tól jelentősen emelték a szuperbenzin, a rum- és pálinkaféleségek, az „újonnan forgalomba hozott divat- és luxuscikkek” árát és a telefondíjakat, majd hamarosan sor került a másodállásból és mellékfoglalkozásból származó jövedelmek megadóztatására, a kisiparosok és a szabadfoglalkozásúak adójának, valamint a bor- és szeszjövedék forgalmi adójának növelésére. "Szilárdítani kell a munkafegyelmet, szervezettebbé kell tenni a gazdaságot" - mondta Kádár. Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Lehet, hogy sokan a homlokukra is csaptak és nem értették, hogy ez nekik eddig miért nem jutott eszükbe. Takarékossági intézkedéseket vezettek be, amelyek persze csak egy ideig voltak tarthatóak, aztán megint ment minden a maga útján, mint korábban. Kádár még az ideológiát is megfogalmazta: "a szocializmus elmélete jó, gondok csak a gyakorlati megvalósításban vannak. Egyes vezető elvtársak pedig gátlástalanul és érdemtelenül, kispolgári beidegződésüktől hajtva csak a saját anyagi javaikat gyarapítják, és önös boldogulásukat hajszolják a közösség rovására."
A gondok tehát nem ma kezdődtek...

Nézzék meg jól ezt a képet. Ő korunk hőse, labdarúgó, heti keresete 180 ezer angol font, jelenléte pótolhatatlan a Manchester United klubban, szeret prostituáltakkal hálni, szenvedélye a szerencsejáték, lóverseny.  Felesége megértő. A fiatalok példaképe: legyetek ti is ilyenek. Nézzék meg jól ezt a képet. Ő Wayne Rooney.

Ó, az a Bejrút

Mert attól kezdve mindenkinek ez volt az agyában és az emlékeiben, hogy ez hogy történhetett, pedig sokkal korábban kezdődött, évekkel korábban, a budapesti repülőtér forgalmi irodájában, sem a dátumok, sem a helyszínek nem számítanak, csak a percek számítanak, azok a percek, amelyekre az ember egészen pontosan emlékszik, azok, amelyek mélyen bevésődnek, pedig akkor még az ember nem tudja, hogy ezek fontosak és hogy bevésődnek, csak attól lesz fontos, hogy aztán hónapok múlva is arra ébred, mintha mindez abban a percben történne és azok a percek nem érnek véget, nyári szombat este volt, hét óra körül, már csak ketten voltunk szolgálatban aznap, a többiek hazamentek, az éjszakások még nem érkeztek meg, már valamelyest nyugalom, mi is indultunk haza, Dani még ült a telefonnál és randevút beszélt meg Ágival, hogy akkor hová menjenek táncolni, sok lehetőség erre akkor nem nyílt, 1971-ben jártunk, végül a Casinót választották, nekem mozijegyem volt, ezért aztán türelmetlenül álltam a hatalmas ablak előtt, ami a betonra és a kifutópályára nézett, szép látvány volt, mozgalmas, mindig szerettem, a repülés szórakoztató és izgalmas része volt az életemnek, pedig csak forgalmista voltam, mi írtuk a járatok dokumentumait, megbeszéltük a pilótákkal a tankolást, a repülési időket, a rakodást és persze, minden más dolgot is, jó volt velük beszélgetni, Dani végre befejezte a beszélgetést, még a repülőtér régi épületében dolgoztunk, a meteorológia mellett, a terasz alatt, akkoriban még volt terasz, voltak nézelődők, mi meg hallgattuk a süketelésüket, na nézd, leszállt az erfransz, ilyeneket mondtak, mielőtt elindultunk, szokásom szerint még egy pillantást vetettem a sarokban álló telexgépre, ami akkoriban a nemzetközi kapcsolattartás egyetlen eszköze volt, ezen értesítettük a külföldi repülőtereket a gépek indulásáról, ezen kaptunk értesítést az érkezésükről, a nappali forgalmisták ezeket összegyűjtötték és odaadták az éjszakás forgalmistáknak, éjszakánként már nem volt jelentős forgalom, ha tíz után elment a 220-as, az Athén-Kairó, akkor már csak egy-egy menetrenden kívüli turistajárattal volt munkánk, meg az Aeroflot tehergépeivel, amelyek Afrika felé itt szálltak le üzemanyagért, de a szovjet pilótákkal nem volt sok munka, bejöttek a hatalmas tányérsapkáikban, Dobri vecser, és már mentek is. Szóval a telex. Akkoriban kis légitársaság volt a Malév, ismertük egymást arcról, jó is volt, szerettük ezt a helyzetet. Tudtuk, melyik repülőgépünk hol jár, ha szabadnapjaimon napközben hallottam a hajtóművek hangját és felnéztem az égre, nagyjából meg tudtam mondani, hogy melyik az a járat, és nem is tévedtem. Szenvedély volt, végtelen nagy szenvedély, mint a morfium. Volt, hogy ki is telefonáltam a forgalmi irodába, hogy a Margitsziget fölött a Helsinkit láttam-e ereszkedni. A fiúk pedig a forgalmi irodából többnyire meg is erősítettek. Volt benne öröm, igazi öröm. Érkezések, indulások, menetrend, tudtunk mindent fejből, ez volt az életünk. Szerettünk ott dolgozni. A repülőtér Magyarország volt, de már nem egészen. Amikor az ember ott állt, a Swissair pilótafülkéjében, és figyelte, hogy a svájci kapitány hogyan fut át Mont Blanc golyóstollával a terhelési lap rovatain, akkor az már majdnem olyan volt, mintha külföldön lettünk volna, amúgy tiszta rutin, én is siettem, Mercédesz, így hívták a kis légiutaskísérőt, akivel akkoriban gyakran találkoztam, nem voltam szerelmes belé, kedveltük egymást, régimódi, elegáns, jólnevelt lány volt, nem voltak barátnői, szeretett otthon zongorázni, Schubert volt a kedvence, Genfben járt iskolába, és ez látszott is rajta, nem, szó sem lehetett másról, mint hogy operába meg hangversenyre jártunk, amikor éppen nem repült, az utolsó üzenet Koppenhágából érkezett MA751 TXT, ez a rövidítés a telexnyelvben azt jelentette, hogy a repülőgépet szerencsétlenség érte és már jött is a következő, az áldozatok listája FATALITIES CONFIRMED, a személyzet névsora, elsőként Szentgyörgyi Dezső kapitány, a legjobb magyar pilóta, uramisten, reggel még, persze, az ember mindig erre gondol, hogy reggel még mind életben voltak, hogy beszélgettünk, hogy ez, ami történik, ez tulajdonképpen lehetetlen, Menyhárt József, Jancsovics Pál, Tolnai Klári, mind a többiek, sorban, mi van, kérdezte Dani és ez egy olyan kérdés volt, amire nem lehetett felelni, ezt a szót, hogy lezuhant, az ember nem mondta ki, felvettem a telefont, felhívtam a diszpécsert, azért hívtam őt, mert fogalmam sem volt arról, hogy kit kellene hívnom, leültem a rongyos fotelbe, előttem az asztalon a bádog hamutartó, aminek a szélén fekete nyomot hagytak a leégett csikkek, mögöttem a nagy, fekete tábla, amelyre a járatokat írtuk fel, hát lezuhant, mondtam ki mégis, Koppenhága lezuhant, Palics, a diszpécser csak hallgatott, aztán odaszólt valakinek, bazdmeg, Koppenhága lezuhant, az Odze mondja, és csak jöttek a telexek tovább, ONE SURVIVOR, DDR CITIZEN, ez igen, az egyetlen túlélő egy endékás, hogy történt, a tengerben, már megközelítés közben, most mi legyen, hívtam Mercédeszt, elkezdett sírni, moziba ma már nem megyünk, mondtam Daninak, ő is lemondta Ágit, kimentünk a büfébe, lehajtottunk egy konyakot, mi történt veletek, kérdezte Cékás, a sovány, kopasz, csalódott tekintetű büfés, olyan sápadtak vagytok, semmi, feleltük, mi a fasz lenne, a forgalmistákkal soha nem történik semmi, aztán este bemondta a rádió, eddig tisztázatlan körülmények között, Szentgyörgyi, Menyhárt, Jancsovics, Lantos, Aladi, mintha valami képzeletbeli futballcsapat tagjait sorolták volna fel, Tolnai Klári, Iván Margit, Téglás, Galgócziné, Szalainé, megittam egy konyakot a Muskátliban, a Landler Jenő utcában, a pultra támaszkodva, ott persze senki sem beszélt Koppenhágáról, csak szidták az új gazdasági mechanizmust, szidták Kádárt, arról beszéltek, hogy Armstrongot nem is lőtték ki a Holdra, az egész csak stúdiófelvétel volt, és persze Gagarin és Lajka kutya is, naná, egyik sem jobb a másiknál, én meg közben majdnem elsírtam magam, ami hát nevetséges, persze, végülis van ilyen, apám éppen Frankfurtban volt, üzleti úton, onnan telefonált, látta a televízióban az IL-18-as vezérsíkját, az valahogy megmaradt, miután a törzs kettétört, lebegett a dán hullámokon, mint valami ottfelejtett játékszer, a repülőtéren senki sem beszélt róla, szerencsétlen körülmények összjátéka, ez volt a hivatalos álláspont, voltak pletykák, meg hírek, ahogy szokás, mi történt, mindenki ezt akarta kérdezni, de nem kérdezte senki, nem beszéltünk róla, vannak dolgok, amik túl közel vannak, hajózni muszáj, de közben meg az életek, a Tolnai Klári, Jancsovics, a többiek, a repülőgépek felszálltak és leszálltak, mi írtuk a terhelési lapokat, Mercédesszel sem beszéltem róla, még a legmeghittebb pillanatokban sem, de ilyenkor marad valami az emberben, valami, ami nem múlik el, és azt gondolja, hogy nem lehet rosszabb, de kiderül, hogy még mindig lehet sokkal, sokkal rosszabb, a feszültség nem engedett, meleg szeptemberi nap, csütörtök, MA110, Kijev, minden, minden megmarad az ember emlékezetében, ültem az iroda barna, rozoga Moszkvicsában a Tupoljev mellett, vártuk a kijevi utasokat, vajon számít a nap, meg az óra, vajon számítanak a percek, nem számít már, semmi jelentősége, indultok? ezt kérdeztem, mert Ukrajna fölött romlott az idő, már így is késésben voltak, a diszpécser is kiszólt a recsegőjén, mi a faszra vártok, fiúk? a szerelő mondott valamit a generátorról, de éppen akkor érkezett meg valami kormányküldöttség, ott ölelkeztek az utazó elvtársak az otthon maradó elvtársakkal, felmentem a fedélzetre, új kocsit vettem, piros Fiat, mondta Takács Zsuzsi büszkén, délután megmutatom, persze, teszünk vele majd egy kört, aláírattam a papírokat, na, végre, mondta Mészáros, a parancsnok türelmetlenül, mintha én tehettem volna az egészről, de hát feszült volt ő is, hosszú ideig le volt tiltva egy szerencsétlen amszterdami futókiengedés miatt, amiről most már szintén senki sem beszélt, kézfogás, vállveregetés, a szokásos malévos köszönés, kellemes megömlést, az ajtó becsukódott mögöttem, a lépcsőt elhúzták, a gép ott gurult el mellettem, én meg visszakocsikáztam az irodába, hajózni, persze, de közben, ha baj van, ha igazi baj van, akkor nincs megoldás, HA-LBD, figyeltem, amint emelkedik, behúzza a futókat, szerettem ezt a látványt, az elszakadást a földtől, aztán bekönyveltem az indulási adatokat, DEP 12:10/12:17, az első időpont az ajtócsukás, a második a felszállás, aztán a késést, DEL TCHN volt egy kis időm a következő járatig, cigaretta, igen, aztán egyszercsak egy érzés, hogy valami nincs rendben, valami nem úgy alakul a világban, ahogyan kellene, megint a telexek, Kijevből nincs hír, sem TXT, sem ARR, de hát a szovjetek soha nem telexeztek azonnal, sőt, nem is írnak egyáltalán, felhívtam a diszpécsereket, leszállt, nyugtatott meg Markó, de aztán hivatott Faragó, a mindig jókedvű osztályvezető, aki soha nem járt lent az irodában, nem is törődött a forgalmistákkal, nem is érdekelte különösképpen a repülés, mert a belügyminisztériumból került oda és a pártközpontba szeretett volna továbbkerülni, ha fegyelmit kaptunk, akkor is a titkárnője adta át, csodálkoztam is, hogy egyáltalán megismer, becsukta az irodája ajtaját, most nem volt jókedvű, az arca hirtelen csupa ránc lett, odavan a Kijev, ennyit mondott, elvitte magával a terhelési lapokat, mert a biztosító figyel arra, hogy az adatok megfeleljenek a szabályoknak, remélem, nem basztad el, én is reméltem, egyelőre ne beszélj senkinek, rendben van, feleltem, megkínált nyugati cigarettával, erre sem addig, sem azután nem volt példa, alig tudtam felmenni a lépcsőn, Mercédesz várt a presszóban, már egyenruhában, indult Frankfurtba, neki sem szóltam, mert vannak dolgok, amiket az ember nem tud megmondani, igen, Takács Zsuzsi új autót vett, mégis, mit mondjak, estig ültem a forgalmi irodában, aztán felmentem a diszpécserekhez, igyunk valamit, de nem ittunk semmit, mindenki meghalt, mindenki, a generátor meghibásodott, amúgyis szar volt az idő, kétszer megkísérelték, aztán leálltak a hajtóművek, minek kísérelték meg, persze, ez volt a kérdés, de hát nem mi voltunk ott, a pilótafülkében, ahol minden, minden más, mások a zajok, mások a fények, mások a lehetőségek, aztán megjött a Frankfurt, az Iljusin szinte hangtalanul ereszkedett a betonra, kiengedte a fékszárnyakat, nincs is szebb, mint egy ilyen éjszakai leszállás, legalább ez rendben van. 

-Szemét vagy – mondta Mercédesz, amikor a parkolóban találkoztunk. – Te már tudtad.
Taxiba ült, egyedül ment haza.
Jó, akkor egy ideig nem beszéltünk egymással. Mészáros, Veres, Deák, Papp Sándor, Takács Márton, Szőke Valéria, Székelyhidi Kati, Takács Zsuzsi. A körülmények szerencsétlen összejátszása. Műszaki hiba. Téves helyzetmegítélés.
Eltelt egy év. Már nem dolgoztam a repülőtéren, szakítottunk Mercédesszel is. Már nem tudom, melyikünk, nem is fontos. Találkoztunk néha, de nem volt komoly. Sokat álmodtam a repüléssel, Szentgyörgyivel, Mészárossal, Takács Zsuzsival meg az új piros autójával. És az igazat megmondva soha nem tudtam elszakadni onnan. Mások sem tudnak. Mind ott maradtunk. Egyszer, nyáron, valami kellemes, finom napon, és megint nem számít sem az idő, sem a dátum, Mercédesz feljött hozzám, akkor már volt saját lakásom, Budán, Markó mondta meg neki a címet, onnan tudta. Kis lakás volt, egy szoba, kis fürdő, kis konyha, az ablak a Gellérthegyre nézett.
-Szép – mondta. Ők a Várban laktak, gyönyörű lakásuk volt, négy szoba, külön nappali a zongorával, a teraszról látni lehetett a Dunát, az volt az igazán szép lakás. – Egyedül élsz?
-Igen – mondtam és ez igaz is volt. Huszonkét éves voltam, egyedül akartam élni.
-Én is – nem, ezt nem akartam. És ezt ő is tudta. De másképpen tudta, mint én.
-Abbahagyom a repülést – persze, ezt is sokszor mondta már. – Nem költözünk össze?
-Nem – mondtam. Nem, ezt nem lehet. Pedig Mercédesz szép lány volt. Finom. De mégsem. Vagy talán ezért.
-Szeretnék gyereket, mielőtt megöregszem.
Gyerek, volt a közelben egy játszótér, a Hollósy Simon utcában, arra gondoltam, milyen sok baj van velük, folyton mászkálnak, verekednek, hangoskodnak, hétvégén belázasodnak.
Megittunk egy Martinit, tettem bele citromot is, ahogy kell. Ittunk.
-Benkő Kati is lezuhant.
-Hallottam.
Ostoba baleset volt, Budapesten, egy ködös este. Rossz látási viszonyok, felesleges leszállási kísérlet, erről sem beszéltünk, de mindenki tudta.
Aztán elment. Az ajtóban még megöleltem, azért gondold meg ezt a dolgot a repüléssel.
Ősszel Veszprémben dolgoztam egy riporton, persze, tudom a napot is, de nem számít, visszamentem a szállodába, elővettem az írógépemet, befűztem a papírt, bekapcsoltam a rádiót, az ember akkoriban úgy élt, hogy hallgatta az Esti Krónikát, közben még fürdővizet engedtem, A Közlekedési és Postaügyi Minisztérium közli, olvasni kezdtem a kéziratot, töltöttem egy pohár italt is, a MALÉV 240-es járata, a HA-LCI lajstromjelű Tupoljev 154-es repülőgép hajnali 02:33 órakor fel kell hívnom Markót, ezt gondoltam, most fel kell hívnom Markót, fedélzetén ötven utassal és tízfőnyi személyzettel, lehajtottam a pálinkát, ugyan, miért kell mindig a legrosszabbra gondolni, a tengerbe veszett, mert ez emberi dolog, elzártam a vízcsapot, leültem a kád szélére, ittam még egy pálinkát, a mosdó fölött a töredezett csempéket nézegettem, a balesetet senki sem élte túl, azért vannak a legrosszabb dolgok, hogy azokra gondoljunk, Pintér János, Mohovics Árpád, Kvasz Károly, Horváth István, Fried Richárd, Herceg Miklósné, Kmeth Ágnes, Németh Miklósné, Szentpály Mercédesz, igen, vannak legrosszabb dolgok, és mi mindig azokra gondolunk.

Az igazi herceg, Polgár Laci

Az unokatestvérem volt, vagyis másod-unokatestvérem, de hát ennek a különbségnek semmi jelentősége sincs. A szellemi kapcsolat a fontos. Vagy van, vagy nincs.  Igazi, nagy művész volt, olyan, aki nem akar művész lenni, hanem egyszerűen az. És amikor azt írom, hogy szerény volt, akkor sem úgy volt szerény, ahogyan mi igyekszünk szerények lenni, miközben valójában nem akarunk: ő csakugyan az volt. Ott laktunk közel egymáshoz, gyakran találkoztunk is a Bethlen Gábor tér és a Nefelejcs utca környékén. Egy alkalommal a 78-as trolibusz megállójában várakoztam,  lehettem talán tizenhét éves, ő húsz, amikor odalépett, fehér inget viselt, csokornyakkendőt, sötét öltönyt.
-Koncerted lesz? - kérdeztem.
Ehhez persze ismerni kellett volna őt. Komoly fiú volt, nagyon is. És komolynak lenni nem könnyű. Viccesnek lenni,meg humorosnak, az könnyű, meg népszerű.  De komolynak, az egyáltalán nem.  Húsz évvel később láttam őt a Barbican színpadán, Londonban, a Kékszakállúban, olyan volt a színpadon, hogy az ember elhitte, hogy ő a Herceg, de az ember nem csak ezt hitte el neki, hanem mindent elhitt neki. Mari egyszerűen elsírta magát. Az angol közönség is odavolt, mondhatnám, kikészült. Pedig Bartók nem könnyű dolog és az angol közönség nem szokott kikészülni. De ez  volt az ő titka. Nem csak a színpadon, mindig. Mindig hihető volt. Ahogy ma mondanák: hiteles.  Persze ennél több volt. Nehéz megmagyarázni. Aki ismerte, érti.
Akkor, amikor  a 78-as trolibuszon talákoztunk, nem egyszerűen koncertje volt, akkor nyert meg egy dalversenyt a Zenekadémián. Nem mondta, másnap tudtam meg az újságból. Aztán, amikor később találkozunk, megkérdeztem, miért nem mondta.
-Ugyan már - felelte és átölelte a vállamat, pedig nem szerette a férfiakkal a fizikai érintkezéseket, de ez az átölelés akkor, valamiért fontos volt neki. - Hát számít ez?

Gombaszedés Izsmában

Bravúros kényszerleszállást hajtott végre kedden az orosz Alrosa légitársaság egyik Tu-154-es típusú utasszállító repülőgépe. A gép a jakutföldi Zapolarnijból  tartott Moszkvába, amikor hirtelen felmondta a szolgálatot az áramellátás, a navigációs rendszer, és az összes szivattyú, amely az üzemanyagtartályból a hajtóművekhez juttatja a kerozint. Tehát a gép gyakorlatilag vitorlázó-üzemmódban repült tovább. A legközelebbi leszállási lehetőséget egy sok éve elhagyott katonai repülőtér jelentette a Komi Köztársaságban lévő Izsma városka mellet. A töredezett, kátyús kifutópálya azonban mindössze 1200 méter hosszú, miközben a Tu-154-eseknek mintegy 2000 méteres kifutásra van szükségük. Jevgenyij Novoszelov első pilóta nem esett kétségbe, sikeresen elvégezte a leszállási műveletet, az utasoknak semmi bajuk sem esett, és a repülőgép is csak kevéssé sérült. Emlékszem, amikor a Hudson folyón majdnem hasonló eset történt, az utasokkal utólag pszichológusok foglalkoztak. Most, Izsában erre nyilván nem volt szükség, az utasok kihasználták a lehetőséget és amíg a mentőalakulatok megérkeztek, ők elmentek gombát szedni.
Leleményes az ő népük....

Indira Gandhi

Vannak pillanatok, amikor az ember egyszercsak úgy érzi: átéli a történelmet. Amikor olyasmi történik, amihez köze van. Nem hitte volna, de mégis. Ez egy szerdai napon történt, 1984 október 31-én. A miniszterelnöki villa éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, nagy, fehér szerény bungaló volt, hetente többször elhajtottam előtte. Sőt, néhány alkalommal magam is jártam odabent, amikor a kormányfő magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, ami rezidenciáját, ezt a földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát jellemezte. Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány őr, olyan ódivatú puskával felszerelve, amelyek sokkal inkább illettek volna fegyvermúzeumba. Hogyan védik meg ezek a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? Ezen minden alkalommal, amikor ebben a házban jártam, elgondolkodtam. A hindu vallás azonban természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartják, ami minden élőlény földi útjának elkerülhetetlen végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli.

Indira Gandhi egyébként maga is rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami egyértelmű határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan ki is kísért mindenkit, amikor távozott. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.” És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt. Egy alkalommal a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról. Egy éjszaka megjelent álmában Rabindranath Tagore, ezért lányával útrakelt, hogy felkeresse a neves bengáli költőt Calcuttai-i othonában. Bombay-ig hajóval utaztak, onnan vonattal tovább, amihez azért a negyvenes években nem kis bátorság szükségeltetett. Később megfestette Tagore képét, közel került a Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi otthonát is. Idős korára, amikor mi megismertük, izületi bántalmai miatt már nem tudott festeni, szerény körülmények között élt, de ez nem zavarta.
A kiállítás bemutatójára meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy jön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt, a bekukkantást azonban csak udvariassági fordulatnak tekintettük. Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, hogy odalent minden rendben van-e, ellenőriztem, hogy gondok, Nath, bezárta-e a kiállítótermet és lekapcsolta-e a légszabályozót. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem délutáni indiai újságokat és vártam.
Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam.
Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Kezet fogtam vele is, meg a kísérőivel is, bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Körbejárta a két kiállítótermet.
-Volt egy szabad fél órám – mondta szinte szabadkozva. – És nagyon szeretem Brunner képeit. Arról meg nem is beszélve, hogy apám jó ismerőse volt.
-Hogyne, ezt mi is tudjuk.
A titkára figyelmeztette, hogy indulni kell, az ajtóban aztán kezet fogtunk, egy munkatársa még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott.
A fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és rövid nadrágban állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Túri első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a különös jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.
-Odze, mi ez a stílus? – kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel. – Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? Normális vagy? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla?
-Én sem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.
Túri hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.
-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót.
Erre én hallgattam, mint rendesen.
-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő - dohogta.
-Rendben van – feleltem gúnyosan. - Majd szólok a miniszterelnöknek, hogy tanuljon jómodort.
Indira Gandhit néhány hónappal később meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni.
Október 30-án, kedden a kormányfő Orissa államban tartott beszédeket, az ország már a választásokra készült. A miniszterelnököt szállító különrepülőgép későn este érkezett vissza Delhibe. Indira Gandhi még egy tanácskozást tartott a rezidenciáján, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.
-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között. Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.
-Nyomatékosan kérem – mondta az őrparancsnok és ezzel már a végsőkig elment.
-Nem - rázta meg a fejét Gandhi asszony.
Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt – az őrparancsnok tudta nélkül - engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.
Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott. Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített volna interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult a rezdenciát és a hivatali épültetet összekötő árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje.
Aztán, egyszercsak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá.
“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”
A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.

James Lee, San Diegóból

Egy bizonyos James Lee, San Diegóból felszerelkezett fegyverrel meg néhány bádogaknával és úgy döntött, hogy nekimegy a National Geographic nevű, népszerű-tudományos műsorokat szóró társaság Maryland-i székházának, mert úgy vélte, hogy az ott ülő jól fizetett fiúk és lányok keveset tesznek a föld megmentéséért. Miközben egyrészt szívszorító, hogy vannak még olyan hősei ennek a világnak, akik hisznek a kereskedelmi televíziózás jószándékában, másrészt nyilván kell bizonyos - orvosilag is jól körülírható - naivítás ahhoz, hogy valaki ilyen cselekedetekre szánja el magát. Szegény James Lee, mit képzelt? Mondjuk, azt feltételezte, hogy sikerül berontania az elnökhöz, aki belátja, hogy bizony, bizony, keveset teszünk, azután lemond és átadja a helyét egy igazi aktivistának? Vagy mielőtt a támadásra elszánta magát, körül sem nézett, hogy őrzik-e biztonságiak az épületet? Hadonászott, túszokat szedett, lőni akart, de őt lőtték le. Sajnálnám, sajnálnám, de nem tudom igazán sajnálni, hiszen a NatGeo még nem is a legrosszabbak közé tartozó csatorna, ha manipulál is, engem például ügyesen manipulál. Hogy nem tesz eleget a Földért? Hát ez biztos. De vagyunk még néhány száz millióan, akik szintén nem teszünk érte eleget. Így aztán, ha egyszercsak jön velem szemben egy fegyveres, bádogkannás alak, egyetlen szavam sem lehet, ha túszul ejt.

Életem iskolái 3

Mi legyek? Ha tanácstalan vagy, idézd fel, milyen voltál hat éves korodban, persze, könnyű ezt mondani, a felnőtteknek mindenre van tanácsuk, ha a gyerekekről van szó, csak éppen felnőttkorban ők maguk tanácstalanok a saját ügyeikben, mire tíz éves lettem, már elegem volt abból, hogy mindenki megmondta, mit tegyek, sokszor voltam tanácstalan, sokszor idéztem fel, milyen voltam hat éves koromban, de amikor felidéztem, rájöttem, hogy ebből nem tudok tanácsot meríteni, mert semmilyen sem akartam lenni és azt sem tudtam, hogy milyen az, szeretni valamilyennek lenni. Akkor, amikor még minden gyerek akart valaki lenni. Például pilóta. De én pilóta sem akartam lenni. És tizennyolc éves koromban sem akartam semmi sem lenni. Ehhez kell ám az igazi bátorság, nem pedig ahhoz, hogy beleüljek Róna doktor fogorvosi székébe. Korábban azt gondoltam magamról, hogy bátor vagyok, de most már tudtam, hogy nem vagyok sem bátor, sem gyáva, pontosabban fogalmazva egyszer bátor vagyok, máskor meg gyáva, többségében azonban sem bátor nem vagyok, sem gyáva, többségében ott élek egy nagy, szürke mezőn, se-bátor-se-gyáva társaimmal, amúgyse tudom pontosan, hogy mit jelent az, gyávának vagy bátornak lenni, ahány ember, annyi gyávaság és persze, annyi bátorság is, az, aki bátor, az nem fél, de hát ez sem igaz, mert csak az tud bátor lenni, aki fél, de aki nem fél, persze, az is lehet bátor, és az is lehet gyáva, aki nem fél, csak hát megint az volt a baj, hogy nem tudtam, mi az a bátorság és mi az a gyávaság és abban sem voltam biztos, hogy ezek ilyen vegytiszta érzések, mert én sokszor éreztem magam bátornak, amikor azért nagyon féltem, meg gyávának, miközben hős lehettem, nem, állapítottam meg, nincs bátorság és nincs gyávaság, hamis fogalmak ezek, amelyeknek rabjai vagyunk, azt kell először tisztázni, kik is vagyunk valójában, egy nap, érettségi előtt, amikor hazafelé tartottam a könyvtárból, ittam egy pálinkát a Budai Mackóban, ez volt életemben az első találkozás az alkohollal, ehhez is kellett bátorság is, meg gyávaság is, mások sem gondolták komolyan, hogy akarnak valakik lenni, a legtöbben csak imponálni akartak azzal, hogy beszéltek róla. Mi szeretnél lenni? Irénke néni és Béla bácsi is meghalt már, pedig őket is nagyon érdekelte, hogy mi lesz velem. Irénke néni azt mondta a kórházban, mielőtt meghalt, hogy még szerette volna megélni, hogy nagy ember lesz belőlem. Fogta a csontos, sovány kezével a csuklómat, igyekezett mosolyogni, de már nem nagyon sikerült neki. Béla bácsi akkor azt mondta, hogy öngyilkos lesz, mert nem tud Irénke néni nélkül élni, de nem kellett öngyilkosnak lennie, néhány hónappal később ő is meghalt, otthon, a fotelben ülve. Elaludt. Akkor még azt hittem, ez is egy betegség, méghozzá halálos betegség. Elaludni. És milyen kellemes. Amikor kicsi voltam, apa gyakran bevitt a munkahelyére, egy építészeti intézetbe, ahol házakat terveztek, ő volt az igazgató, mindenkinek komoly volt a tekintete, mindenki fehér köpenyben járt és logarléc volt a köpenyük felső zsebében, nagy rajzasztalok mellett álltak, megsimogatták az arcomat és azt mondták, hogy milyen kedves kisfiú vagyok. Te is építész leszel, mint apuka? És jót nevettek. Talán legyél mérnök. Hidakat tervezhetsz, és amikor az emberek átmennek rajtuk, lesz benned egy jó érzés, hogy ezt te tervezted. Biztosan így van. Én csak állok a híd közepén, a korlátra könyökölök, lenézek a folyóra, cigarettára gyújtok és közben hallom, amint az emberek azt mondják mellettem, ez a férfi tervezte ezt a hidat, igen, biztosan jó érzés, de engem nem töltött volna el örömmel az efféle korlátra könyöklés, nem, eszem ágában sem lett volna hidakat tervezni. De hát akkor mégis, mi lesz? Tizennyolc éves voltam, az embernek akkor pályát kell választania, pedig korai még, ezt érzem, nagyon is korai, és felelőtlenség, egy életre tudni előre, hogy ki mi akar lenni, nagypapa szeretett volna tisztességes zöldségkereskedő lenni Szombathelyen, egy saját üzlet volt a legnagyobb vágya, gondolta, hogy zöldségre meg gyümölcsre mindenkinek szüksége van, közben azonban kitört az első világháború, Isonzónál gyomorlövést kapott, majdnem halálosan megsebesült, később vaskereskedést nyitott Budapesten, a Kálvin téren, arra számított, hogy szögekre meg kalapácsra mindenkinek szüksége van, de nem jöttek be a számításai, következett a második világháború, és senkit sem érdekelt, hogy nagypapa mi akart lenni. Érdekelnek a könyvek? Mi érdekelt először? Mert minden emberre az jellemző, ami érdekli. A gimnáziumban a fiúkat csak a lányok érdekeltek, csak erről beszéltünk, amikor egymás között voltunk tornaórák után, az öltözőben, ott ültünk a hosszú, sárga padokon, izzadtan, ez volt a nagy feladat, lányokat hódítani, megszabadulni végre a kisfiúk világából és átjutni a felnőttek világába, de persze közben úgy tettünk, mintha fontos lenne a kémia vagy a svédszekrényugrás, és amikor Vilhelm, az osztályfőnökünk, vagy Marfi, a kopasz, testes igazgató végigsétált a padok között és megkérdezte, hogy na, gyerekek, ki mi szeretne lenni, mindnyájan igyekeztünk komoly válaszokat adni, mert Marfi is komolyan kérdezte, vagy úgy tett, mintha komolyan kérdezné, de hát ez az élet lényege, a látszat és a valóság, én minden alkalommal azt feleltem, hogy gyerekorvos, mert ezt, meg ilyeneket szerettek hallani a tanárok, Vilhelm pedig dicséretképpen megveregette a vállam, nagyon helyes, Odze,, nagyon helyes. Nincs szebb annál, mint beteg gyerekeket gyógyítani. Gyerekeket gyógyítani vagy a híd korlátjára könyökölni, ilyesmi. Életcél, ahogyan apa fogalmazott. Valójában azonban mi érdekelt? Semmi. Ezen is sokat gondolkodtam, hogy kellene valami, ami érdekelhetne, valami, aminek az ember alárendeli az életét. Mert akkoriban sokat hallottam ilyesmiről. Alárendelte életét a munkásmozgalomnak. Hogyan lehet az életet bárminek is alárendelni? Az élet éppen azért élet, hogy azt semminek se rendeljék alá. Szakembernek lenni. Ez is milyen szép dolog lehetne. Tanulj szakmát. Györgyi néni, anya egyik barátnője laboráns volt, vérben, pisiben meg kakiban kutakodott, ez volt a szakmája. Ezt akartam? Nem, nem akartam laboráns lenni. Talán orvos? Mit tanulnak az orvosok? Megtanulják a betegségeket és megtanulják, hogy hogyan lehet a betegségeket gyógyítani. Ha lehet gyógyítani. A nátha ellen nincs orvosság, ezt mondta mindig Lőhr doktor, a körzeti orvos, amikor anya belázasodott és egy kendővel kötötte be a fejét. És vannak gyógyíthatatlan betegségek, amikor Zsiga bácsi egyszercsak kórházba került, mindenki azt mondta, gyógyíthatatlan betegségben szenved, senki sem mondta ki a családban azt, hogy rák, de az újságokban sem írták meg, ha egy híres ember rákos volt, csak annyit írtak, hogy hosszan tartó, súlyos betegség, ebből aztán mindenki értett, de ehhez sem volt sok kedvem, egész életemet betegek között tölteni, láttam egy fiatalembert egy Ford autóban, gyakran hajtott végig a Böszörményi úton, sötét öltönyt viselt és kihajtott nyakú fehér inget, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, néha ült a Rigó Jancsiban és Népsportot olvasott, ez tetszett volna nekem, ez a foglalkozás, ám nagymama lebeszélt róla, ez a férfi strici, mondta, aki nőket futtat, akkoriban nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent, és valami atlétikai versenyre gondoltam, amit már láttam a margitszigeti Úttörő Stadionban, gyerekkoromban gyakran figyeltem Miska bácsit, a cipészt, amikor cipőt vittem hozzá javíttatni a Fény utcába. Miska bácsi egyedül dolgozott a kis műhelyében, ült egy zsámolyon, barna, foltos bőrköpenyben, rádiót hallgatott, rossz, fekete fogai között cigarettát tartott, ügyesen bánt a szerszámaival, mindent meg tudott csinálni, amit csak rábíztak. Nem érdekelte, kié a cipő, nem érdekelte, mennyi ideig viselték, megmondta, mennyit kér érte és mikor lesz kész, aztán elhelyezte egy polcon. Ez komoly szakma, gondoltam akkor, ez egy igazi, komoly szakma. Lehet, ezt is gondoltam, hogy akkor cipész leszek. Végülis nem szégyen.
-Szóval, mi akarsz lenni? – kérdezte anya türelmetlenül, amikor tíz éves lettem. Anya mindent türelmetlenül kérdezett, egyszerűen ilyen volt, nem értettem, hogy miért, de lehet, hogy ő sem értette. Egyik nap én voltam a szemefénye, sőt, az egész család szemefénye, másnap türelmetlen volt velem, mintha útjában lennék. Miért van ez?
-Nem tudom.
Ez nem tetszett anyának.
-Érettségi előtt állsz – figyelmeztetett. - Valaminek kell lennie az embernek. Valamivé válni kell.
-Szóval, mi akarsz lenni?
Hallgattam.
-Úgy nem lehet élni, hogy az ember nem tudja, mit akar. Mert a végén utcaseprő leszel – felelte anya akkor csalódottan. Mennyi baj van velem, erre gondolhatott. Aztán, szokás, szerint csak ültünk a konyhában némán, a nagy családi hallgatások színhelyén, vártam, amíg anya megelégeli ezt az üldögélést.
-Igen, utcaseprő – ismételte, de aztán szerencsére megelégelte az üldögélést.
Akkor néhány napig figyeltem is a utcaseprőket, hogy mit csinálnak, de semmi borzasztót nem találtam benne. Egész nap friss levegőn vannak, füttyögetnek a nők után, délutánonként a Fény utcai piacon főtt kolbászt ettek, sört ittak, nagyokat nevetgéltek, egymás vállát veregették, történeteket meséltek egymásnak a kalandjaikról. Oda is képzeltem magam közéjük, felnőttként, szakadt atlétatrikóban, micisapkában, ettem volna a főtt kolbászt, ittam volna a sört, nevetgéltem volna én is.
Korán kell kelni. Még mindig megéri.

Szentpétervár

Harminc éve nem jártam ott. Akkor még Leningrádnak nevezék, és egy poros, piszkos, rosszkedvű város volt. És mintha kicserélték volna. Virágzó, színes, jókedvű. Majd még visszatérek a dolgok elemzésére. Egy biztos: egy városon meglátszik, ha munkát fektetnek bele....

És persze, még valami, mélyen az emlékekből: amikor még fiatalon, utoljára itt jártam, indulás előtt anyám a repülőtéren szinte sírva kért arra, hogy feltétlenül nézzem meg az Auróra cirkálót, hiszen arról adták le azt a lövést, ami útjára indította a Nagy Októberit, és vele együtt a szocializmust. Most újra megnéztem, újrafestették, a fedélzetén olasz és amerikai turisták fényképezkedtek, szép hajó, van benne méltóság és büszkeség, de már senki sem beszél sem a Nagy Októberiről, sem a szocializmusról, there is a good Japanese restaurant on the Nevsky, erről beszélgetnek, az előrejelzés ellenére nincs eső, kisüt a nap.

(A fényképekért köszönet lányaimnak, Katinak és Orsinak)

Ainola

Ma Sibelius utolsó lakhelyén jártunk, mindig meghatódom, amikor

látom egy nagy művész hogyan alakítja a maga képére a környezetét.

Kaiser Ottó

Abban a szerencsében van részem, hogy életem során igazi művészemberekkel is dolgozhattam. Szoktunk beszélni példamutatásról, de nem mindig tudjuk pontosan, hogy mit is jelent. Nekem ilyen példa Kaiser Ottó, akivel közös könyvet jelentettünk meg és aki megtanított arra, hogy mit jelent fotózni. Hogy mi is kell ahhoz, hogy az ember jó képeket csináljon. Sokan gondolják, hogy na, elmegyek, csinálok néhány fényképet, ám ezekből gyakran hiányzik az a mélység, amit csak ennek a hivatásnak a legnagyobb alakjai ismernek. Ő nem sietett, nem kapkodott, de nem is vesztegetett időt, nem beszélt sokat, de mindig elmondta, mire gondol, nem sütött el vicceket, de mindig könnyed volt, soha nem mondott banális igazságokat, de mindig tudta, mi a lényeges. Minden óra, amit vele töltöttem, örömmel töltött el. Kínában magam is igyekeztem sokat fotózni,  aztán, amikor a számítógép képernyőjén visszanéztem a képeimet, mindig arra gondoltam: te jó isten, mit gondolna erről Ottó?
Ezt nevezem példamutatásnak.

További kínai triciklik

Ezekkel még adós vagyok.

Alsóörs

Mindenek előtt: rendőrökre támadni a szememben nagyon súlyos bűn, gyakorlatilag az állam elleni bűncselekmény. Rendőrt szándékosan meggyilkolni pedig megbocsáthatatlan! Ma, 2010. augusztus 5-én délután még nem tudunk sokkal többet az alsóörsi eseményről, mint egy nappal korábban. Vajon jó ez vagy rossz? Szinte óránként szivárognak ki hírek, azután a cáfolatok, a ködös, pontatlanul megfogalmazott újságírói vélemények, és a jól ismert "a nyomozás érdekében további részleteket nem mondunk" sablon. Miután nem vagyok tisztában a nyomozás állásával, nem tudom azt sem megítélni, hogy a hallgatás, az elzárkózás - kommunikációs szempontból - most jobb-e, mint a nyitottság. Legalábbis mérlegelni kellene. A magyar rendőrségnek partnerként kell tekintenie a társadalomra, számítani kell együttérzésére és szolidaritására. Ezt azonban csak akkor tudja elérni, ha az ilyen kritikus pillanatokban csakugyan, igazi társként, bevonja a nyomozásba a lakosságot, megosztja gondjait, számít a segítségére. Mondjuk úgy, ha egy magasrangú rendőri vezető is megjelenik a médiában, elmondja azt, amit ilyenkor el lehet mondani, és nem csak szegény szóvivőre bízzák a szűkszavú közlemény elmondását. Érzésem szerint - fenntartva magamnak a tévedés lehetőségét állítom -  ez segít. Bevonni a társadalmat mindig jobban kifizetődik, mint kirekeszteni. Londonban töltött éveim során többször láttam, amint  hasonló esetekben szinte azonnal megjelent a televíziós csatornákban a Scotland Yard egyik vezetője, legtöbbször maga a rendőrkapitány, és munkatársaival együtt kérte a polgári lakosság segítségét. Vajon miért is? Mert a rendőr éppen úgy a "mi emberünk", mint a kapitányságé, ha bajban vagyunk, mindig azt kérdezzük: "hol a rendőrség?" Túl tehát az együttérzésen, javaslom: számítsanak ránk, bízzanak bennünk és mi is bízunk majd bennük...

Kínai Keravill

Kínai emlékeim - 3

Tiltások és engedések

A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt és ehhez hasonlók), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül, az évtizedek során megsokszorozódott városi forgalom öntörvényű és önszerveződő, a rendőrök csak akkor mutatnak némi amatőr aktivitást, amikor baleset történik. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó-tükör (a nők kizárólag sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, csak előre néznek, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik. Csak előre néznek. Ha van hely, mennek. Ha úgy látják, hogy előttük sok az autó, ellenben a mellékutca – bárhová vezessen is – üres, akkor arra mennek. A döntést azonnal meghozzák, elvégre a döntés akkor ér valamit, ha azonnal megszületik. Arra azért ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, minél több sávot kössön le és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség teljesen relatív és nem sávfüggő. Leglassabban a legbelső sávon kell haladni, lehetőleg valamerre irányjelezni, bár a jelzés nem zavarja a kínaiakat, pontosabban nem hisznek neki. Majd ha kanyarodik a haver, reagálunk, gondolják, de akkor meg már késő. Nem számít a jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak szemben a forgalommal, azután majd csak lesz valami. Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb és végülis lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen.

A rendőrök, mint írtam, nem szívesen avatkoznak a bonyolultabb forgalmi esetek tisztázására, és ere nyilván alapos okuk van. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán esetleg kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon egyet vásárolni magának. A kerékpárokon nincs sem világítás, sem prizma, mert a használata túl bonyolult lenne a helyieknek. Minek? A kínai biciklistát alapvetően nem érdekli, hogy őt látják-e vagy sem, ő sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha a éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább.

Igaz, nincs átkiabálás, nincs mutogatás, ha egy-egy külföldi mégis ilyesmire ragadtatja magát, a kínaiak felveszik a nem-értem-miről-beszélsz nézésüket. Vezetői magatartásukat ezenfelül jellemzi a mindenáron-csak-előre tudat, tolatni éppen ezért nem szeretnek, nem is tudnak, nem is akarnak. Nem szeretnek kitérni, elvárják a vele szemben haladótól, hogy engedjen utat, ám ő sem enged, mert miért ő engedne, akkor inkább az összeütközés. De legalább kiszámíthatóak: biztos, hogy senki sem ad előnyt, senki sem figyel, senki sincs tekintettel a másikra, ők a közlekedés többi résztvevőjét akadálynak tekintik, akit saját haladásuk érdekében le kell győzniük. Ha valaki ki akar fordulni egy mellékútról a zsúfolt főútvonalra, az habozás nélkül kifordul, ha valaki az autópálya legbelső sávjában húz kétszázzal, de megszólal a telefonja, azonnal a fékre lép és lelassít hatvanra, ha az autópálya fizetőkapujánál döbben rá valaki arra, hogy mégsem szeretne behajtani, akkor addig kushad a volán mögött, amíg a mögötte sorakozó negyven autó sorban kitolat, majd bocsánatkérés nélkül távozik, vagy mégis úgy dönt, hogy fizet és előrehalad. A már említett vakmerő biciklisták Peking széles útjain áramló hatalmas forgalmában araszoló autó- és autóbuszsorok között kacsáznak át, a nyeregben ülők tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből, a hatalmas rakományt szállító triciklik állhatatosan nyomulnak a szűk résekbe, na és ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve. És átérnek.

Hogyan is néz ki mindez a gyakorlatban?

A teherautó vezetője úgy dönt, hogy tolatni fog: eközben mobiltelefonján társalog és rádiót hallgat. De miután tolatni kell, nem gondolkodik közben, hiszen kétféle tevékenységet a kínaiak párhuzamosan nem szívesen folytatnak, és a teherautó a tolatás eredményeképpen egy ház falához nyomta a mögötte várakozó személygépkocsit. A személygépkocsi vezetője dudált ugyan, de hiába, a telefonbeszélgetés és a rádió együttes hangereje minden más hangot elnyomott a teherautó vezetőfülkéjében. Amikor aztán a teherautó nem tudott tovább tolatni, mert a személyautóból már csak egy szájharmónika méretű fémdarab maradt, a vezető mégiscsak hátranézett, hogy mi az isten lehet ott, és minden izgalom nélkül konstatálta, hogy mi is történt. Azon, hogy vajon ő hibázott-e vagy sem, nem gondolkodott el, mert a gondolkodás nem az ő dolga, az ő dolga a szállítás, jöjjön és gondolkodjon a rendőr, akit ilyetén helyzetekben azonnal értesíteni kell. Lekászálódott tehát a vezetőfülkéből, rágyújtott, megkínálta a személygépkocsi vezetőjét, aki idejekorán kiszállt összenyomódott járművéből, ő is rágyújtott, majd hívták a rendőrséget. Körbejárták az eseményt, hát ezt bizony jól elintézték, gondolhatták. Időközben a forgalmas főúton már több kilométernyi sor várakozott végtelen türelemmel, hiszen minden útvonalon sokan vannak, és mindenki tudja, hogy baleset esetén rögzített helyzetben kell megvárni a rendőrt. Pekingben sok a baleset, a rendőrnek idő kell, hogy megérkezzen, még az is lehet, hogy a teljes mértékben eltorlaszolt úton szeretne haladni, de hát ez, ugye, lehetetlen.

Amikor a rendőr mégis megérkezik, hasonlóképpen rágyújt, szemrevételezi az eseményeket és igyekszik véleményt alkotni és eldönteni, ki a felelős a baleset bekövetkezéséért. Ez nem könnyű feladat, a rendőr ezért a jegyzőkönyvbe többnyire azt írja be, hogy „részt vett a balesetben”, a többi a biztosító dolga.

A teljes foglalkoztatottság titka - a kínai példa

A teljes foglalkoztatottság titka: a megfelelő munkakört kell megtalálni a megfelelő embereknek. Neki sikerült.

Egy bizonyos Tony Hayward és a budapesti repülőtér

Látszólag sikeres, kitartó és sokoldalú üzletember, aki az olajiparon kívül eddig kevesen ismertek. Most azonban megtalálta a felelősség és ránehezedett a vállaira. Őt tartják ugyanis felelősnek a Mexikói-öbölben történt súlyos katasztrófáért, aminek következtében akár szét is  széteshet a  British Petroleum. Hayward végkielégítésként megkapja egy évi fizetését és más juttatásokat, összesen egymillió fontot (több mint 340 millió forint), majd pedig megilleti évi 600 ezer fontos nyugdíj, amit a szabályok értelmében akár azonnal is igénybe vehet.  Ő azonban csak 53 éves, esze ágában sincs visszavonulni, azt nyilatkozta, hogy szeretne újra élni, ezért a BP orosz vegyesvállalata igazgatótanácsában tevékenykedik majd tovább.

 

Haywardot sok támadás érte, amelynek kárait csak tetézte rossz kommunikációjával. Miközben azt mondta, hogy minden gondolatát a tragédia köti le, benevezett egy vitorlásversenyre. Végülis, mit tehetett volna?

 

Ezt a brit férfiút amúgy nagy tehetségnek tartották, amihez kissé ambiciózus személyiség párosul:  1992-től Kolumbiában, majd 1995-től Venezuelában irányította a BP kutatásait. 1997-ben Londonban már ő a kutatási igazgató, de foglalkozik pénzügyi műveletek irányításával is. 2003-től kutatási és kitermelési vezérigazgató-helyettes lett. 2007-ben végre ő a vezérigazgató. 2009-ben fizetése meghaladta az egymilliárd forintot.

 

De az igazi kérdés az: csakugyan felelős-e Hayward? Hiszen a világban számos olajkutat fúrnak, számos olajkút termel, egy-egy baleset miatt még nem áll le az iparág, akármekkora legyen is a szennyeződés. Ki követte el az igazi hibát? Egy munkás, aki rosszul fordított el egy csavart? Egy technikus, aki nem figyelt fel egy korai anyaghibára? Egy ellenőr, aki nem akart szólni a munkatársainak, mert már péntek délután volt?

 

Persze, divat lett  mostanában „vállalni a felelősséget”, akár olyasmiért is, amihez a vezetőnek esetleg semmi köze sem volt. Japánban legendásan akkor is lemond a közlekedési miniszter, ha egy vonat áramszedője meghibásodik, elvégre, mondják, politikai felelősség is van a világon. Ám csakugyan így van-e? Azt gondolom, hogy így helyes és egyre inkább így kell lennie. Tony Haywardnak most meg kell tapasztalnia, pontosan mit is jelent ez a szó: felelősség.

 

Elbukott a ferihegyi reptér egy repülésbiztonsági vizsgálaton. A vizsgálatot az Európai Unióval közösen  folytatták: azt ellenőrizték, mennyire tartják be a repterek a 2010 áprilisában egy uniós utasításban megfogalmazott szigorító biztonsági intézkedéseket, és bennünket vizsgáltak elsőként. Gondolom, ez sem véletlen, mi, magyarok gyakran szeretjük nagyvonalúan kezelni a szabályokat és a rendeleteket, nem ellenőrizzük azok végrehajtását.

 

Ferihegyen májusban és júniusban "egy tucat ponton" hiányosságokat találtak az ellenőrök, amiért aztán leminősítették Magyarország egyetlen komoly nemzetközi repülőterét.  Rossz hír, a lényeg az, hogy Ferihegyen nem vették túlságosan komolyan az uniós rendszabályok alkalmazását, ám egyelőre szó sincs arról, hogy valaki vagy valakik felelősséggel tartoznának azért, ami most a légiutasokra és a légitársaságokra vár. Sőt, a repülőtér kommunikációs vezetője a „mintha-mi-sem-történne” arckifejezésével annyit mond csupán, hogy a hibákat (amelyekről egyébként fogalma sincs) kijavítják. Damage is done, mondja az angol, azaz a baj már megtörtént. Lehet, hogy az igazi felelős éppen vitorlásversenyen van. Mindegy.

Én figyelni fogom, mi történik.

 

Életem iskolái 2

A máltai egypennys




Faludi Kati nagyon szép lány volt. Akkoriban, amikor húsz éves voltam, a legszebb, akit ismertem. Nem érdekes, hogy miért, egyszerűen szép volt. Persze, esélyem sem volt nála, mert a komoly, művelt és híres csembalóművész, Vrábel Ricsi udvarolt neki. Meg még néhányan, de én arról persze nem tudtam, és nem is volt semmi közöm hozzá. A szüleink voltak jó barátságban, időnként eltöltöttünk egy hétvégét náluk, Zamárdiban, a nyaralójukban. Ez nagy dolog volt, egy olyan család, akinek saját nyaralója van. Egyszer Vrábel Ricsi is ott volt, de csak ült egész nap az árnyékban, szalmakalapban, olvasott és a pattanásait nyomogatta, miközben mi napoztunk a stégen. Mert Faludiéknak saját stégjük is volt.
Egyszer, egy ilyen balatoni hétvégén állapodtak meg a szüleink abban, hogy Faludi Kati eljön velem Londonba. Én amúgyis mentem volna nagybácsikámhoz, Fleischmann Dezsőhöz, egy hónapra, úgymond nyelvet tanulni. Nagy kedvem volt hozzá, a vidám hetvenes években voltunk, Angliában akkor mindenki virágokat szagolgatott, és dugni akart, nem háborúzni.
-Szeretném, ha Kati veled mehetne – mondta Faludi néni. Zamárdiban, a kertben ültünk, egy padon, apám és Faludi bácsi atlétatrikóban pingpongoztak, anyám sétálni ment Katival, szóval mindent elrendeztek, ahogy kell. – És vigyáznál rá.
Jó, de én azt sem tudtam, hogyan kell vigyázni valakire. Testvérem nem volt, soha nem vigyáztam senkire.
-Nem szeretném, ha belekeveredne valamibe – tette hozzá Faludi néni.
-Mibe keveredne bele? – kérdeztem mérgesen. Kati húsz éves volt, gondoltam, tud magára vigyázni, de azt is tudtam, hogy mibe keveredhet bele.
-Kati félénk, visszahúzódó és tapasztalatlan. Olyan naiv. Ricsi komoly vőlegény, de még nincs közöttük semmi. - Faludi néni átnézett az északi-partra, Balatonfüred irányába. Én is arra néztem, hátha történik ott valami, de nem történt semmi. – És persze, fontos, hogy megtanuljon angolul.
-Persze – bólogattam. – Az fontos.
-Ne hagyd magára, segíts neki mindenben.
Végülis megígértem, mi mást tehettem volna.
Dezső bácsi a repülőtéren várt bennünket, elegáns volt, mellényes öltönyt viselt és kockás nyakkendőt. Autóval mentünk hozzá, Golders Greenbe, ahol egyedül élt emeletes házában, amióta Emma néni meghalt. Este kicsit iszogattunk vele a nappaliban, mielőtt lefeküdtünk aludni. Természetesen Kati kapta a vendégszobát, nekem az alagsorban jutott ágy.
-Ki ez a lány? – kérdezte Dezső bácsi, miközben átadta a lepedőt és a párnát.
-Nem a barátnőm – lehet, hogy ezért is volt bennem némi kisfiús duzzogás. – A szülei rám bízták, hogy tanuljon meg angolul, ennyi az egész. Kicsit gyámoltalan.

Fleischmann bácsi reggel munkába ment, volt egy kis bélyegkereskedése a Finchley Roadon. Nem keresett vele sok pénzt, inkább az ismerősei jártak be nézelődni. De ő szerette ezt az életet.
Mi meg jártunk a nyelviskolába. Minden fiú megnézte Faludi Katit, magas, szép lány volt, talán a legszebb Londonban. Délután tanultunk a nappaliban, azután sétáltunk a parkban. Egyszer-egyszer elmentünk moziba. Faludi anyuka minden nap telefonált, megkérdezte, hogy vagyunk.
-Jól vagyunk – felelte minden nap Kati.
-Hogy megy a tanulás? – kérdezte Faludi anyuka.
-Jól megy – felelte minden nap Kati.

Esténként Fleischmann bácsival üldögéltünk a nappaliban, televíziót néztünk, iszogattunk. Fleischmann bácsi mesélt a bélyegeiről. Meg is mutatta a legértékesebbeket, még a híres máltai egypennyst is.
-Ez mennyit ér? – kérdeztem.
-Százezer dollárt. De nem adom el. Lesz, akinek többet is megér.
-Miért ilyen értékes? – érdeklődött Faludi Kati.
-Azért, mert hibás – mutatta Fleischmann bácsi örömmel. Mindig örült, ha valaki lelkesedett a bélyegeiért.
Kati alaposan megnézte, a kezébe is vette, úgy csodálta, aztán Fleischmann bácsi visszatette a szekrénybe.
-Legalább egyszer elmehetnénk táncolni – fakadt ki szombat este Kati. – Itt vagyunk Londonban, a világ közepén és nem csinálunk semmit. Mi lenne, ha elmennénk a Sohóba mulatni?
-Gondolj Vrábel Ricsire – feleltem. Ostoba válasz volt, de jobb nem jutott eszembe. Az embernek nem akkor jutnak eszébe a jó válaszok, amikor kellene.
-Ugyan már, Ricsi! - legyintett csalódottan Kati. - Csak anya kedvéért tartom, igazából a magas, sportos fiúkat szeretem.
Rendben van, beleegyeztem. Végülis igaza volt. Itt vagyunk Londonban, esténként az öregedő bélyegkereskedő nagybácsikámmal likőrözünk, az élet meg elmegy mellettünk. És magamra is gondoltam. Igen, táncolunk, összebújunk, iszunk valamit, igen, talán megnyílnak a lehetőségek. Nem voltam ugyan sem magas, sem sportos, nem is voltam kitartó, de szerettem reménykedni. Kölcsönkértük Dezső bácsi autóját, én vezettem. Kerestünk egy táncklubot. Füst volt, zene volt, sokan voltak, ittunk egy Martinit, aztán Kati eltűnt a tömegben, nem is láttam már.

Másnap délben jött haza egy magas, sportos, bőrzakót viselő feketebőrű fiú társaságában. Jókedvűek voltak.
-A vőlegényem – mutatta be. – Amerikai egyetemista. Elköltözöm hozzá.
Fleischmann bácsi meg én ott álltunk a nappaliban, vártuk, amíg Kati összecsomagol.
-És mit mondjak anyukádnak? – kérdeztem.
-Ez a te dolgod – felelte mosolyogva. Aztán elment.
Este felhívtam Faludi nénit és elmondtam, hogy mi történt. Nem volt könnyű beszélgetés.
-Hát vigyázhattál volna jobban is Katira – nagyon mérges volt. Persze, vigyázhattam volna.
-Biztosan hazamegy előbb-utóbb – próbáltam menteni a helyzetet, de éreztem, hogy nem sikerül. Ezt a helyzetet nem lehet menteni.
-És miből fognak megélni? – érdeklődött tovább Faludi néni.
-Fogalmam sincs – mondtam, Faludi néni pedig letette Budapesten a kagylót.
Fleischmann bácsi töltött egy kis likőrt.
-A megélhetéssel egy ideig nem lesz gondja a kislánynak – mondta, miután koccintottunk.
-Miből gondolod? – kérdeztem.
-Biztosan tudom. Elvitte magával a máltai egypennyst.
Erre ittunk.

Korunk Hőse

Egy magyar fiatalember kiadja magát ál-munkavédelmi és ál-tűzvédelmi felügyelőnek, mert látja, hogy a munkahelyek nagyrészén nem tartják be a biztonsági, munkavédelmi és tűzvédelmi előírásokat, ellenben szívesen lefizetik az ellenőröket, hogy ne jelentse a hiányosságokat. A fiatalembernek menni kezd az üzlet, vállalkozást is alapít, hogy a hamis bevételeket legalizálja. Később úgy érzi, tulajdonképpen sokkal messzebbre is mehet: felkínálja ál-munkavédelmi és ál-biztonsági, ál-tűzvédelmi ellenőrzésekkel foglalkozó ál-vállalkozását igazi munkahelyek igazi vezetőinek, akik szívesen veszik próbálkozását, készek a munkájáért nagy összegeket kifizetni, amelyekből nyilván nekik is visszatérül valamennyi. Az ál-munkákról tökéletes ál-számlák készülnek. Az ál-munkavédelmi, ál-tűzvédelmi vállalkozó olymértékben beépül a munkahelyekre, hogy igazi vezetői állást kínálnak neki, így rövidesen ő irányítja az ál-biztonsági, ál-munkavédelmi és ál-tűzvédelmi munkákat. Aztán egyszercsak kiderül, hogy a fiatalembert már hosszú ideje a körözi a rendőrség, de ez valahogy nem tűnt fel senkinek. Kedves személyisége, udvarias stílusa miatt munkatársai, főnökei kedvelték, szívesen dolgoztak vele.
Erről eszembe jut a tragikus sorsú, Lermontov , aki 1841-ben, mindössze huszonhét évesen párbajban hunyt el. Kevés műve közül legnagyobb hatású a Korunk hőse, melyben a XIX. Század közepén élő  orosz fiatalság egyik tipikus képviselőjét ábrázolja Grigorij Alekszandrovics Pecsorin képében. Pecsorin legnagyobb baja az, hogy nem tud mit kezdeni az életével. Nincsenek kötöttségei, nincsenek anyagi korlátai, bármit megtehet - és meg is tesz. Bámulatos fizikai és szellemi képességekkel rendelkezik, barangol Oroszországban,  semmi sem érdekli, gátlástalanul kihasznál másokat.

Más kor. Más hősök. 

Nagymama nem beteg, csak haldoklik

Odze György

Nagymama nem beteg, csak haldoklik

 Mit tegyen egy apa, ha a gyereke lop? És nemcsak lop, hanem hazudik is. Mert aki lop, annak már hazudnia is kell. Frank András ezen gondolkodott. Sohasem hitte volna, hogy ilyesmi megtörténik vele. De hát mindig olyan dolgok történnek meg velünk, amikről azt hisszük, hogy soha nem történnek meg velünk, ő, a negyvenöt éves történelemtanár és iskolaigazgató úgy érezte, minden körülmények között felelősséget kell vállalnia a családjáért és a gyerekeiért. Igen, volt egy ilyen meggyőződése. Mi is az a felelősség? Csak annyit tudunk róla, hogy nyomja a vállunkat. Aztán, ha meg kell magyarázni, bajban vagyunk. A nevelés felelőssége. Csak hát azt a szót, hogy nevelés, nem szerette, nem is hitt benne, pedig pedagógus volt, hinnie kellett volna, de hát az ember sokszor éppen azokban a dolgokban nem tud hinni, amikben a legjobban kellene. A nevelés meg csak arra jó, hogy a felnőttek megkeserítsék gyerekeik életét, és persze a saját életüket is. A gyerekek meg azt hiszik, hogy mindent tudnak már az életről, pedig nem tudnak semmit. A bátorság a bocsánatkéréssel kezdődik, ezt próbálta meg a diákjainak és a gyerekeinek is megtanítani, sikertelenül. Na és a történelem? Hiszen a történelmet azért tanuljuk, hogy újraélhessük az életünket általa. De hát minden nevelés annyit ér, amennyi megvalósul belőle. Többnyire semennyi. Neki is hiába próbálták megtanítani az alumíniumgyártást és a periódusos rendszert, soha nem tanulta meg. Ahogyan azt sem, hogyan kell őszintének lenni. A családban is mindenki azt mondta neki, hogy legyen őszinte. Egyszerű dolog, csak az igazat kell mondani, de közben senki sem mondott igazat. Amikor nagymama beteg lett, és kórházba került, anya azt mondta neki, Andrásnak, hogy nagymama nem beteg, csak haldoklik.

És te miért nem vagy őszinte, Andriskám?

Csak hát ez sem egyszerű. Mert már ebben is ott a hazugság.

Amikor megnősült, végre elköltözhetett a Hollósy Simon térről, abból az áporodott, rosszul világított, elhanyagolt lakásból, amit soha nem szeretett, de mindig azt hazudta anyának, hogy mennyire szereti. Apa akkor már nem élt, anya pedig sírt az ajtóban, hát itt hagysz egyedül, öregségemre, pedig Frank csak a Böszörményi útra költözött, itt fogok megrohadni, mondta keserűen anya, ilyen volt egész életében, keserű, valószínűleg ebbe halt bele apa is, mert ennyi keserűséget már nem tudott elviselni.

– Baj van – mondta egyik este anya Franknak, amikor meglátogatta. Hetente egyszer látogatta meg, korábban még Julival, de amióta válásban voltak, csak ő ment egyedül. De ő sem ment szívesen. Már nem tudott beszélgetni anyával. Nem, és kész. Juli sem szeretett odajárni, erőltetettnek érezte azokat a látogatásokat, nem szerette anyát, anya sem szerette Julit. A lakás még porosabb volt és elhanyagoltabb, anya beteg volt, már nem akart változtatni semmin, csak az érdekelte, hogy idejében bevegye a gyógyszereit, azt gondolta, ezek tartják életben. – Nagy baj van.

Frank már hozzászokott az ilyesmihez, anya hajlamos volt a kétségbeesésekre. Őt, Andrást csak a válása foglalkoztatta, hogy mi lesz majd Pannival meg Gáborral, akik még gyerekek, a legrosszabb korban vannak, mindenki ezt mondta, de hát ha a szülők válnak, akkor minden gyerek a legrosszabb korban van. Juli már úgy viselkedett, mint aki biztos abban, hogy amúgy is elmegy onnan, már úgy beszéltek a válásról, mint egy szükségszerűen bekövetkező családi eseményről, Juli megismerkedett egy fiatal, gazdag és céltudatos fatelep-tulajdonossal, Gajzágó Imrével, már ott tartanak, hogy lakást néznek maguknak, Panni is költözik, lehet, hogy Gábor is, de majd még megkérdezik a gyerekeket, beleszólnak az ügyvédek, a pszichológusok, mindenki, akinek semmi köze az ő családi sorsukhoz, Frank néha igyekezett megnyugtatni a gyerekeket, hogy a válás nem tragédia, a szülők ugyan külön élnek majd, ám ugyanúgy szeretik a gyerekeiket, mint korábban, de a gyerekek mindig úgy gondolkodnak, hogy a válás után már semmi sem lesz ugyanolyan, mint korábban volt, Frank erre csak megvonta a vállát, ő is tudta, hogy már semmi sem lesz olyan, mint korábban volt, és hogy ő sem azt szerette volna, ha a dolgok így alakulnak, de hát így alakultak. Te is hibás vagy, mert nem törődtél a gyerekeiddel, ezt mondta mindig Juli. Frank meg nem tiltakozott, mert hiába is tiltakozott volna. Egyrészt mert Julinak igaza volt, törődhetett volna többet a gyerekeivel, de hát vajon melyik apa nem törődhetett volna többet a gyerekeivel? Szóval neki most erre kellett gondolnia, és erre is akart gondolni.

– Mi a baj?

Mi lehet a baj? Milyen bajok lehetnek? Már védekezett is magában, hogy talán nem olyan nagy a baj, anya hajlamos minden apróságból nagy dolgot csinálni, amikor apa meghalt, akkor volt nagy a baj, az ő, Frank számára a visszafordíthatatlan bajok nagyok.

– Gábor lopott. Ellopta az ékszereimet.

Micsoda szégyen. Még a szomszédok is látták, hogy bejött egy barátjával, amikor ő orvosnál volt. Persze egyedül, ott volt a panasz anya szemében. Ilyenkor senkinek sincs ideje, hogy elkísérje. Jó lenne egy kis szeretet. Aztán legyintett. Mindegy.

– Ugyan – rázta meg a fejét Frank. Pedig nem kételkedett. Gábor kamaszodik, igaz, hogy voltak már hasonló esetek, akkor azonban mindnyájan szemet hunytak, hiszen mégiscsak a mi gyerekünk, és hát ha a gyerek ilyen, akkor biztosan a szülei rosszul nevelték, a barátaival egyszer autót is loptak, méghozzá a legjobb barátjával, Bálinttal, akkor a szülők azt gondolták, hívni kellene a rendőrséget, csak néhány órás kocsikázás volt lányokkal, a Balatonra, ennyi az egész, de mégis lopás, mégiscsak valami, ami ebben a családban korábban soha nem történt meg, akkor azonban éppen Juli volt a legjobban felháborodva, hogy képzeled, hogy a saját gyerekünket feljelentjük, mégiscsak lopott, ezt felelte Frank, ugyan már, legyintett Juli, és ebben a nők felülmúlhatatlanok, hogy mikor és hogyan kell legyinteni, hogy egy vitát teljesen más irányba tereljenek, te is loptál gyerekkorodban, hát persze, ezt maga Frank mesélte el neki, még az ismerkedésük kezdetén, mint valami vicces történetet, de a nők az ilyen kis vicces történeteket jellemábrázolásként élik át, anya ragaszkodott ahhoz, hogy András tánciskolába járjon, méghozzá a Budai Táncklubba, meg is beszélte Juci nénivel, az igazgatónővel, Frank el is ment az első órára, de mialatt sorban állt a „Jelentkezés” iroda előtt, meggondolta magát, semmi kedve sem volt a tánctudás megszerzéséhez, de nem adta vissza a kétszáz forintot anyának, ami egyévi zsebpénze volt, mert még csak tizenhét éves volt, minden hétfőn elment otthonról délután öt és hét között, az osztálytársaitól megtudta, melyik órán mit tanulnak, otthon meg el is mesélte, hogy mikor volt a csárdás, a keringő meg a csacsacsa, de Juci néni a végén beárulta őt anyának, anya pedig egy napig sírt megállás nélkül, amiért az egyetlen gyermeke csaló, hazug és tolvaj, akiben nem lehet bízni, visszakövetelte a kétszáz forintot, büntetésből nem kapott zsebpénzt egy hónapig, és nem mehetett se moziba, se randevúra, de hát az azért más volt, persze tudta ő azt nagyon jól, a fiúk számára ez fontos, az elszámolás, hogy éppen hogyan állnak a családban, ki kit győz le, ki kinek enged, az apák egy ideig mindig felülkerekednek, fölényben vannak, persze mindent jobban tudnak, azt is, amit nem kellene, és csodálkoznak, amikor ellenállásba ütköznek, és akkor a fiúknak egyszer csak elegük lesz, elkezdenek ellenállni, mert mindenki erről beszél, a nemzedékek harcáról, mintha ez lenne a nagy feladat az életben, közben csak szabadulni akarnak az apáktól, akik még hivatkozhatnak arra, hogy de hát menynyi mindent tettem érted, csakhogy ez már senkit sem érdekel, igen, ő is ellenállt, ő is ki akart baszni a szülőkkel meg a tanáraival, hogy megmutassa, neki is van személyisége, Beatles-dalokat hallgatott, és ragaszkodott hozzá, hogy hosszú hajat viselhessen, szembeszállt a tanáraival is, mai szemmel micsoda gyerekes és ostoba lázadás volt, de hát utólag minden lázadás gyerekesnek és ostobának látszik, a nagy feladatok a végrehajtásuk után összetöpörödnek az emlékezetben, mint egy megégett falevél, az érettségi is csak ilyen emlék, négy évig reszkettek, hogy sikerül-e, aztán persze sikerült, és utána már szégyellte is magát, amiért annyira készült rá, most pedig csodálkozik, hogy a saját fia próbál meg kibaszni vele. Mert hát mi ez, ha nem kibaszás?

– Megkérdeztem Gábort, de letagadta – mondta anya. – Éppen olyan, mint te. Hazudik.

Frank nem szólt semmit.

– Ez már rendőrségi ügy – nézett rá anya. – Ha ma nem kapom vissza az ékszereket, megyek a rendőrségre.

Frank bólintott. De hát mit várhat Gábortól? Hiszen ilyen volt ő is. Anyára néz, anya tudhatná.

– Nem érdekel – mondta ki végül anya azt, amire mindketten gondoltak. – Nem érdekel, hogy te mennyit hazudtál gyerekkorodban. Azzal, hogy nekem mennyit hazudtál, nekem kell elszámolnom. Ezzel most neked. Szeretnéd megúszni, de nem lehet.

Így van, Frank szeretné megúszni. Nincs ebben semmi szégyen. Amikor nagymama haldoklott, anya szólt neki, hogy menjen be a kórházba, köszönjön el tőle. Beteg? Te ezzel ne foglalkozzál, felelte ridegen anya, csak menjél. Uramisten, gondolta ő, vajon mit mondjon neki? Nem, gondolta, nem megy el. De aztán mégis elment, attól tartott, anya esetleg figyeli. Sorban állt ő is, felment a lépcsőn, de olyan lassan, amilyen lassan életében még nem ment lépcsőn, hátha történik valami, amiért nem kell továbbmennie, aztán benézett a kórterembe, látta nagymamát, amint az ablak előtti ágyon fekszik, háton, mélyen alszik, nehezen veszi a levegőt, karjába infúziót kötöttek. Mit csináljon? Végül sarkon fordult és elmenekült. Amikor leért az utcára, nagy levegőt vett, és hazament.

– Elköszöntél nagymamától? – ez volt anya első kérdése, amikor belépett a lakásba.

Ő azt felelte, hogy elköszönt, de attól félt, hogy nagymama egyszer csak meggyógyul, és elmondja anyának, hogy mi történt. Nagymama azonban másnap hajnalban meghalt.

Elkerült bajokból tevődik össze a boldogság.

Tizennyolc évesen gazdag akart lenni, híres, sikeres, és minden reggel arra gondolt, hogy az élet reménytelen. Reménytelen és kilátástalan, tele van csalódásokkal és kötelezettségekkel. Érettségi után egyetemre sem akart menni, tanulni sem volt kedve, pedig apa és anya mindennap elmondták neki, hogy a tanulás milyen fontos, ő egyetlen percig sem hitt abban, hogy a tanulás fontos, legszívesebben feküdt a szobájában, az ágyon, zenét hallgatott és cigarettázott, pedig anya mindennap bejött hozzá, és azt mondta, hogy ha csak fekszik a szobájában, az ágyon, és cigarettázik, ráadásul hazudozik összevissza, mint a tánciskolai befizetésnél is, senki se lesz belőle, el fog kallódni, és ezt a szót Frank, hogy elkallódni, nem szerette hallani, jól van, anya, felelte ő, felkelt az ágyból és elment, kóborolt a városban, lányokkal szeretett volna ismerkedni, de lányokkal így, hogy az ember elszánja magát, nem lehetett, aztán egyszer csak, szinte véletlenül talált olyan munkát, ami kedvérevaló volt, Radics Feri osztálytársa édesapjának sötét, dohos Wesselényi utcai alagsori műhelyében műanyag mackókat és zsiráfokat fröccsöntöttek régi, kormos gépeken, és ezzel sok pénzt kerestek. Ez tetszett neki. Rájött, hogy nem fél a munkától. Nyomni reggeltől estig, és gazdagnak lenni. Hajnaltól estig csinálták, ha sok megrendelés volt, bent aludtak a műhelyben, egy ócska kisteherautóval hétvégén vidéki piacokra szállítottak, még csehszlovák vásárokba is elmentek, nem volt fuvarlevelük, nem voltak engedélyeik, de mindez nem számított, nem számított semmi, Radics Feri édesapja minden határátkelésnél pénzt nyomott a vámosok kezébe, a vidéki városokban pedig a vásár szervezőinek, mindenki megvesztegethető, ezt mondogatta nekik is, hajnalban indultak Budapestről, délben már ott állt a sátruk a többiek között, jó üzlet volt, vidáman éltek, nem törődtek semmivel, nem számítottak a körülmények, más világ volt, mint amiben András addig élt, kötöttségektől, elvektől és alázatoktól mentes, mocskos panziószobákban aludtak, igénytelen prostituáltakkal töltötték az éjszakákat, olcsó italokat ittak, hazafelé kimerülten aludtak a teherautóban, egyszer Feri egy tizennégy éves cigány lányt hozott fel a szobába, először csak játéknak indult, aztán mindketten erőszakoskodtak vele, mindent csináltak vele, amit csak lehetett, a lány már sírt a végén, ők pedig megfenyegették, hogy megölik, ha bárkinek elmeséli, mi történt vele, másnap aztán ő, András már tele volt szégyenérzettel, amiért ez megtörtént velük, ne sajnáld azt a lányt, vigasztalta őt Feri, ezeknél mindennapos az ilyesmi, de ez akkor nem sajnálat volt benne, hanem csalódás, amiért képes volt erre, máskor is érzett hajlamot magában ilyesmire, legyűrni egy fiatal lány akaratát és ellenállását, hogy tud erőszakos és kíméletlen is lenni, rossz érzés volt. A rendszer parazitája vagy, mondta neki apa, amikor egyik este izzadtan, borostásan ment haza, azon a hétvégén éppen Beregszászon voltak, két nap alatt kétezer forintot keresett, nagy pénz volt ez akkor, nekem ne dumálj, mondta az apjának, mert az ezresek ott lapultak a zsebében, úgy érezte, mindent megkaphat, amit csak akar, pedig nem akart sokat, csak lányokat és önfeledt vendéglői estéket, de a legjobb érzés a pénz érintése volt a zsebében, apa akkor ott állt vele szemben, sötét öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben, csillogóan tiszta cipőben, anya is ott állt mellette, sötétkék kosztümben, éppen akkor érkezett a fodrásztól, a nyakán még látszott egy eltévedt sütővas nyoma, egy nevetségesen kis táskát szorongatott a hóna alatt, indultak az Operába, igen, a rendszer parazitája, folytatta apa, minden, amiért harcoltam, semmivé válik benned, ő, András azonban csak nevetett rajta, volt ebben a nevetésben valami kíméletlen magabiztosság, amivel szeretett volna apa fölé kerekedni, de legalább őszinte volt, hiszen mindig ezt kérték tőle, másnap pedig elköltözött Radicsékhoz, a Rózsák terére, egy kétszobás, olcsó bútorokkal berendezett lakásba, aminek az egyik szobáját osztotta meg Ferivel, anya évekkel ezelőtt elhagyott bennünket, mesélte egyik este Feri, nem ment újra férjhez, csak elköltözött, apának soha nem volt igénye arra, hogy házaséletet éljen, Feri sokkal érettebb volt, mint ő, magabiztosabb, határozottabb, képes volt idegen lányokat vagy középkorú asszonyokat leszólítani az utcán, néhány héttel később adóhivatalnokok és rendőrök jelentek meg a műhelyben, körül se néztek, csak bezárták a vállalkozást, kihallgatták őt, Andrást is, Radics Feri előtte, a rendőrségi folyosón arra kérte, ne válaszoljon a kérdéseikre, ne köpjél, és ő meg is ígérte neki, hiszen a barátság, mondta, a legfontosabb a világon, a rendőrségen, egy vizsgálati irodában azonban másképpen festett minden, amikor leült egy asztalhoz, aminek a másik oldalán rendőrök ültek, és sorolták azokat a szabálysértéseket, amiért börtönbe küldhetnék mindnyájukat, még a tizennégy éves cigány lányt is elővették, akiről kiderült, hogy csak tizenkettő, akkor már azt gondolta, hogy ebből nagy bajok lehetnek, persze Radics Feri a barátja, kurváztak meg ittak, de az ő dolga most az, amit a rendőrök mondtak is, és feltehetőleg komolyan mondtak, hogy együtt kell működni a törvénnyel, igen, minden kérdésre válaszolt, igen, félt, megijedt a következményektől, de azt is gondolta, hogy ártatlan, aki nem érdemli meg, hogy fiatalon megbüntessék valamiért, amiről nem tehet, én csak sofőr voltam, a végén azonban olyan dolgokat is elmondott, amiért Radicsék bajba kerültek, mert azt azért tudta, hogy neki így könynyebb lesz a helyzete. Becsületes volt? Vagy egyszerűen gyáva? Csak a kötelességét teljesítette? Cserbenhagyta azokat, akik bíztak benne? Kisétált a rendőrség épületéből, leült egy padra a Városligetben, nagy levegőt vett, akkor sem érzett sem bűntudatot, sem megbánást. Pedig akkor már tudnia kellett volna, hogy ezek a szavak mit jelentenek.

Megfelelni. Önmagadnak és a külvilágnak.

Ilyen egyszerű.

Tisztességes voltál, nyugtatta meg később apa, már otthon, a Hollósy Simon téren, apa ennek nagyon értette a módját, a megnyugtatásnak, mert ebben nem volt semmi felelősség, csak semmi izgalom, minden rendben lesz, a teraszon ültek, sütött a nap is, igen, úgy is festett, hogy minden rendben lesz, sőt, már rendben is van, apa megbocsátott és visszafogadta, ő pedig már nem akart Radics Feriékhez költözni, el is akarta felejteni az olcsó lányokkal töltött éjszakákat, a kihallgatást a rendőrségen, szerénynek akart látszani, mert tudta, hogy apa ezt várja tőle, és ő maga is elhitte, hogy tisztességes volt akkor, amikor együttműködött a törvénnyel, mert el is akarta hinni, de az is lehet, hogy akkor ez volt az egyetlen megoldás az életében, mert az nem igaz, hogy mindig van választási lehetőség, az ő személyisége hajlékony, könnyen alkalmazkodik a kényelmesebb megoldásokhoz, másnap már azt kereste, hogyan lehetne új életet kezdeni, persze az természetes, hogy segítek, mondta akkor apa némi önzéssel vegyes megkönnyebbüléssel, mert szerette azt mondani, hogy segít, és hozzátette, hogy a rendőrség még nem zárta le az ügyet, de nem kell aggódni, aztán, amikor kettesben maradtak, a konyhában, azt mondta neki, szemét kis fasz vagy, csak azért húztalak ki a szarból, mert magammal basztam volna ki. De hát ez az alapja az apák és fiúk kapcsolatának.

Ennyi volt a beszélgetés anyával, Frank hazaindult. Kivel beszélhetné meg ezt a dolgot? Nem mintha segítene a megbeszélés. De azért mégis hisz abban, hogy meg kell beszélni. Julival nem beszélheti meg, Julival éppenséggel válnak, Juli már Gajzágónál tölti az estéket, hét végén pedig kirándulnak, Panni még kislány, legjobb lenne persze egyenesen és nyíltan Gáborral megbeszélni, de Frank nem szerette az egyenes és nyílt beszélgetéseket. Nem, nem is az a helyes kifejezés, hogy nem szerette. Félt tőlük. És ezt nem is szégyellte. Egyszerűen félt. Mi legyen? Lupovitz Dénes, aki a középiskolában a legjobb barátja volt, vagy legalábbis azt gondolta, hogy a legjobb barátja, de hát az, hogy az ember mit gondol, az mindig sokkal fontosabb a valóságnál, és a barátság érzése is fontosabb magánál a valóságnál, a bajban dől majd el, ki az igazi barát, de hát a bajban éppen azok hagyják cserben az embert, akikre számítani szeretne, ez a dolgok természetes rendje, mindketten szerelmesek voltak Lukács Katiba, lángoló, sűrű, vörös haja volt, hófehér bőre, később azt is megtudta, hogy a mellbimbói aranysárgák, de csak titokban szeretkezhettek, hogy ne vegyék észre a szülők, legfontosabb az érettségi, ezt mondta anya, mintha legalábbis az életben lehetne sorrendeket felállítani, hogy mi a fontos és mi a legfontosabb, talán itt hibázták el alapvetően a nevelésüket, mindig volt valaki, aki helyettük és nekik mondta meg azt, amit gondolniuk kellett, érettségi nélkül egy senki vagy, ne is gondolj szerelemre, lányokra meg pláne ne, akkor inkább sportoljál, az majd elvonja a figyelmedet a lányokról, de ő azt nehezen tudta elképzelni, hogy egy kosárlabda-mérkőzés érdekesebb lenne, mint a nemiség, ne vegye észre a házmester, ne vegyék észre a szomszédok, de ennek is volt varázsa, a titokban tartás, a leplezett összeesküvés szándéka a felnőttkor erkölcse ellen, volt egy titok, ami csak az övék volt, egyszer jártak kettesben Andráséknál Zamárdiban, az ő nyaralójukban, ahol korábban csak apáékkal járt, jó volt Katival, azt játszották, hogy felnőttek, férj és feleség, bevásároltak, András televíziót nézett, Kati füvet nyírt, este a teraszon bort ittak, hazafelé a vonaton Kati a vállára hajtotta fejét, és úgy aludt, jól érezték magukat, de nem beszéltek róla senkinek, otthon csak a testi szerelem örömeiről álmodoztak, miközben szüleik az érettségi fontosságáról beszéltek, aztán másnap, az osztályban csak nézte Katit, amint a sötétkék iskolaköpeny kissé szétnyílik a térdei fölött ott, ahová előző délután olyan nagy örömmel hatolt be, igen, szerelmes volt Lukács Katiba, és Kati is szerelmes volt belé, vagy legalábbis azt gondolták, hogy szerelmesek egymásba, de hát ha az ember azt gondolja, hogy szerelmes, akkor szerelmes is, igen, de ott volt Lupovitz, aki szintén Lukács Katiba volt szerelmes, méghozzá az őrületig, naponta hosszú szerelmes leveleket írt neki, mindennap virágot tett a padjára az iskolában, egy kissé már nevetséges is volt, de ő hitt abban, hogy Lukács Kati egyszer csak viszontszereti, csakhogy ez nem így van, egy lány attól soha nem szeret viszont egy fiút, mert a fiú szerelmes belé, ez színtiszta kémia, ebben András és Lupovitz meg is állapodott, amikor erről beszéltek, mert beszéltek róla, beszéltek mindenről, szülőkről, lányokról, tervekről, ő a tornaórán szívesen passzolta neki, Andrásnak a labdát, jártak együtt moziba és meccsre, na és, mi volt még, mi volt még, ami fontos lett volna, mindketten szerettek sakkozni, ő fényképeket gyűjtött régi hajókról és repülőgépekről, és szerette ezeket nézegetni, örült, ha együtt mentek könyvesboltokba és antikváriumokba, biztosra vették, hogy a barátságuk nem megy szét egy lány miatt, csakhogy ez a lány Lukács Kati volt, és amúgy is, minden barátság a lányok miatt megy szét, a tavaszi szünet előtti utolsó tanítási nap után együtt sétáltak haza Lupovitzcal a Damjanich utcába, ahol lakott, megálltak a kapu előtt, rágyújtottak, és akkor Lupovitz megkérdezte tőle, hogy lefeküdt-e Lukács Katival, ilyen nyíltan, ilyen veszélyes és egyértelmű nyíltsággal még soha nem kérdezett meg semmit, és András sem kérdezett tőle semmit, ebből már éreznie kellett volna, hogy ez neki nagyon fontos, de nem érezte, valószínűleg azért, mert nem volt olyan igaz barátja, amilyen igaz barátja lehetett volna, vagy ahogyan ő arra számított, de ez vele mindig így volt, és lehet, hogy mással is, a barátságokban apályok és dagályok váltják egymást, nem mindig vagyunk egyformán fontosak a másik számára, ott állt élete egyik válaszútjánál, anélkül, hogy tudta vagy sejtette volna, hogy ez válaszút, mert a válaszutakról az ember csak akkor tudja meg, hogy válaszutak voltak, amikor már régen elhagyta őket, azt felelte, hogy igen, na és jó volt, kérdezte mohó érdeklődéssel vegyes kíváncsisággal, jó volt, felelte ő, mert ez volt az igazság, őrjítően jó volt, kivert bennünket a víz, amikor együtt voltunk, igen, gondolta ő, tudja meg Lupovitz is, miért is ne tudná meg, a barátság abból áll, hogy őszinték vagyunk egymással, hiszen kivel legyen őszinte az ember, ha nem a barátjával, akkoriban kezdte megmászni azokat a meredek hegycsúcsokat, amiket az élet alapfogalmainak neveznek, az őszinteség pedig nem mindig csupán kellemes dolgok ismertetését jelenti, sőt, később azt is megtudta, hogy az őszinteség mindig kellemetlen, lehetek őszinte, ezt kérdezik, és utána következik a kellemetlenség, ne legyél, szokta erre mondani, ne legyél őszinte, nem igénylem az őszinteséget, nincs szükségem kellemetlen hírekre, nem érdekelnek a tények, fontosabb a hízelgés és a képmutatás, az emberek úgy tesznek, mintha fontosnak tartanák az őszinteséget az életben, de csak látszólag, mert valójában félnek és borzadnak tőle, akkor benne a büszkeség meg a hiúság is erős volt, erősebb, mint a barátság, akarta is, elvégre a legjobb barátaink szerencsétlenségében is van valami, ami nincs ellenünkre, erre ő elnyomta a cigarettáját, és akkor Lupovitz azt mondta, hogy ha elveszítette Lukács Katit, akkor semmi értelme az életének, most hazamegy és öngyilkos lesz, ránézett, András látott valami különöset a szemében, amit akkor nem értett, de ma már tudja, hogy ez az a tekintet, ami mögött ott van az elszántság az öngyilkosságra, de Lupovitz egyszerűen hazament, és öngyilkos lett. Este telefonáltak a rendőrségről, apa vette fel a telefont, adom a fiamat, mondta sápadtan, és odahívta a telefonhoz Andrást, neki mondta meg valaki a kapitányságról, hogy Lupovitz öngyilkos lett, és mivel ő volt az utolsó, akivel még életében találkozott, szeretnék tanúként kihallgatni, a személyi igazolványát hozza magával, persze, felelte ő, és akkor úgy tett, mint akit megrázott a hír, amit megosztottak vele, másnap be is ment a rendőrségre, elmondta, hogy igen, aznap délután találkozott Lupovitzcal, beszélgettek az utcán, miről beszélgettek?, ezt kérdezte a rendőr, de nem kíváncsiskodva, csak eljárásszerűen, mint akinek minden ostoba kérdést fel kell tennie, ami a tárgyhoz tartozik, lányokról beszéltünk, felelte András, nem akarta az igazat mondani, pedig ilyen helyeken mindig az igazat kell mondani, de ha elmondja a rendőröknek azt a mondatot, amiért Lupovitz öngyilkos lett, jó volt, felelte ő, mert ez volt az igazság, őrjítően jó volt, kivert bennünket a víz, akkor őt tartják majd felelősnek, de hazudni sem akart, mint aki attól tart, hogy Lupovitz mégsem halt meg, és emlékszik majd a beszélgetésükre, aláírt egy papírt, amit a rendőr elé tett, aztán bement az iskolába, mégiscsak tanítás van, meg látni akarta Katit is, beszélni is akart vele, hogy most mi legyen, az iskolában már mindenki erről beszélt, szegény Lupovitz, akkor már tudták, hogy otthon megivott egy üveg vodkát, kinyitotta a gázcsapot, aztán lefeküdt a konyhában a földre, és meghalt, igen, tíz perc múlva érkezett haza az édesanyja, ha kicsit korábban jön, még megmenthette volna, és még az is lehet, hogy Lupovitz akarta is, hogy megmentsék, hiszen számára az öngyilkossági kísérlet az egyenértékű volt az öngyilkossággal, Andrásra az osztályban mindenki úgy nézett, mintha bármilyen köze is lett volna a halálához, ő akkor lelkifurdalást és bűntudatot érzett, vagy inkább úgy akart festeni, mint aki lelkifurdalást és bűntudatot érez, de ez gyorsan elmúlt, hamarabb, mint várta volna, azt gondolta, hogy semmi köze ahhoz, ami történt, mindenki szívesen menekül hosszú, álmatlan éjszakákon az öngyilkosság gondolatához, végül mégsem követi el, és ha valaki elköveti, az azt jelenti, hogy nem tudja elviselni azokat a hétköznapi vereségeket, amelyek nap mint nap rátörnek az életben, de az is lehet, hogy Lupovitznak fontosabb volt a barátság, amelynek elvesztését nem tudta túlélni, vagy ki akarta mutatni, hogy milyen mélyen érez Lukács Kati iránt, akkoriban mindnyájan mondtak ilyen hülyeségeket egymásnak, hogy a szerelem fontosabb az életnél, de hát persze maguk sem gondolták komolyan, a temetésén ott volt az egész osztály, ott voltak Lupovitz szülei, és ők is úgy néztek rá, Andrásra, mint egy gyilkosra, aki megtehette volna, hogy megakadályozza a fiuk halálát, de nem tette, ő napszemüveget viselt, és igyekezett kerülni mindenkinek a tekintetét, utána már nem is mentek vissza az iskolába, ő Radiccsal beült egy kocsmába a Baross téren, nem beszéltek Lupovitzról, de hát ott volt közöttük, ne bánkódj, mondta Radics, inkább kefélj Katival, a kefélés még az életnél is fontosabb, ő, tette hozzá, például szívesen halna meg, ha előtte kedvére kefélhetne egyet Catherine Deneuve-vel, aztán András vett egy üveg pálinkát, felment Katihoz, a szülők éppen nyaraltak, Kati elhúzta a függönyt, a félhomályban iszogattak, és meztelenül feküdtek egymás mellett, de nem volt kedvük szeretkezni, ostoba voltál, hogy elmondtad neki, ezt mondta neki Kati, de hát mindenki arról beszél örökké, hogy őszintének kell lenni, kíváncsi lett volna, hogy Kati mire gondol, de nem merte megkérdezni, és nem sokkal ezután szakítottak is, pontosabban ő, András szakított Katival, mert úgy gondolta, hogy vannak olyan dolgok a múltjukban, amiket együtt nem tudnak továbbvinni magukkal, egy mondat, jó volt, felelte ő, mert ez volt az igazság, őrjítően jó volt, kivert bennünket a víz, és soha többé nem ment fel hozzájuk, Kati egy ideig várt, aztán egyszer az egyik tanítási szünetben, a gimnázium folyosóján kérdezte meg, hogy mi lesz most, ő pedig megvonta a vállát, és azt felelte, hogy semmi, de már bánta, hogy így történt, mert tudta, hogy nem így kellett volna történnie, ez volt az első szerelem az életében és az első szakítás is, de ma már tudja, hogy érzelmi kapcsolatokban nincs igazságos és tisztességes szakítás, csak bántó, aljas és őszintétlen szakítások vannak, a többi csak mese, ráadásul Kati már másnap elkezdett hiányozni neki, így van ez minden szakításnál, mint hullámok csapódása a kőfalon, az ember ilyenkor azt gondolja, semmit sem tud az életről, és igaza is van. Semmit sem tud.

Lehetek őszinte?

Őszinteség. Tulajdonképpen ez volt az ő legnagyobb gondja. Mit is jelent? A valóság elválasztása a vágyainktól. Csak komolytalan emberek képzelik, hogy van értelme. Feleslegesen gondokat okozunk önmagunknak és másoknak. A családban is csak úgy tett mindenki, mintha őszinte lenne, legyél őszinte, ezt mondták, de senki sem volt őszinte. Mindenki hazudott, és mindenki szeretett is hazudni. Nem hazudunk, csak éppen nem mondunk igazat. Igazat mondunk, de nem a valóságot. Mondunk valamit, amiről azt gondoljuk, hogy az a valóság.

Ilyenkor ő is azt szokta kérdezni a diákjai szüleitől, hogy vajon mindent megtettek-e. És a szülők úgy érzik, igen, mindent megtettek. De vajon mennyi az a minden? Ki mondhatja el magáról, hogy mindent megtett, mindig a legjobb helyen és legjobb időben volt? Ült a konyhában, és gondolkozott. Aztán bejött Gábor, ő is leült az asztalhoz, nézték egymást egy ideig. Most mi legyen?

– Mikor váltok? – kérdezte Gábor. De hát tudta nagyon jól. Rövidesen. Ezt szokták mondani.

– Rövidesen – felelte ő.

– Maradhatok veled? – kérdezte Gábor.

– Persze – mondta ő. Cigarettát vett elő a zakózsebéből, megkínálta Gábort is, együtt gyújtottak rá. Mélyen leszívták a füstöt. Szóval Gábor szívesen maradna vele. Ez jó. Pedig éppen most kellene elszámolnia vele. Most kellene megmondania neki, hogy hívják a rendőrséget. Ha tudna. Most kellene keményen és őszintén. De hát nem tud. – Voltam délután anyánál. Mondta, hogy elloptad az ékszereit. Legalább nekem elmondhattad volna.

De hát azt is tudta, hogy Gábor nem mondhatta el. Ő sem mondta volna el apának. Akkor meg mit akar?