Még mindig Brüsszel - 2

Még egy tanulság: a magyar miniszterelnök Brüsszelben, az emlékezetes csúcsértekezlet után Szíjjártó Péter  társaságában tartotta meg sajtókonferenciáját. Látszólag rendben van a dolog, de mit keresett ott a szóvivő? Merkel, Sárközy és Cameron bezzeg egyedül állt ki az újságírók elé. Vajon miért?

Még mindig Brüsszel - 1

Mert a tanulságokat érdemes elemezni. Tapasztalataimból tudom, hogy a diplomáciában talán a legfontosabb erény a kapcsolatépítési készség. A vezető politikusok ma rendszeresen telefonon hívják egymást, elektronikus leveleket küldözgetnek egymásnak, sőt sms-ekből értik egymást. Amennyiben ehhez nincs kedvük, akkor kérik a diplomaták segítségét, akik hasonló eszközökkel szinte órákon belül pontos tájékoztatásokat tudnak adni arról, hogy egy nemzetközi eseményen melyik ország milyen álláspontot képvisel. Brüsszelben Orbán formailag talán helyesen járt el akkor, amikor "nemzeti szuverenitásunkra" hivatkozva visszamutogatott a magyar parlamentre, ahol egyébként kétharnmados többsége van, tartalmilag azonban bizonytalannak, esetlennek látszott és - a diplomáciai ügyekben járatlan - szóvivője oldalán magyarázkodott. Könnyű itthon magabiztosnak látszani: külföldön ez kevés. Ott a látszat semmit sem ér.

Észak-Korea stabilitásáról

sokat írnak mostanában. De nem kell aggódni. Az ország  Kína politikai és gazdasági függőségében él és a pekingi politikusok nem akarják növelni a feszültséget a térségben, hiszen ehhez semmilyen érdekük nem fűződik. Észak-Korea (pontosabban a Koreai Nép Demokratikus Köztársaság) fenntartására elsősorban azért van szükség, hogy kínai és a Dél-Koreában állomásozó amerikai katonák ne nézzenek egymással farkasszemet egy képzeletbeli határon. Sokan lebecsülik az ázsiai politikusokat, pedig hosszútávú gondolkodásukat sokszor méltányolhatnánk. Észak-Korea tehát stabil marad.

Észak-Korea nyitni fog

Én magam, Pekingben dolgozó diplomataként 2005-ben már jártam ebben a zárt, kiismerhetetlen és jól őrzött országban. Keserves, nyomasztó élmény volt. A phenjani szállodákban azonban már akkor európai és amerikai üzletemberekkel találkoztam, akik "tájékozódtak a helyzetről". Valójában már akkor mindenki Kim Dzsong Il távozására várt, és abban bízott, hogy halála után gazdasági nyitásra lehet számítani. Nem lesz gyors és nem lesz látványos, de nyitás lesz, az biztos.  Évekig is eltarthat a folyamat, de előbb-utóbb, Peking és Moszkva közvetítésével megvalósul. Utódának, a fiatal, de már most is kissé elhízott Kim Dzsong Un-nak szembe kell néznie egy egymilliós hadsereg kiöregedett, beképzelt, de öntudatos  vezetőivel, le kell rombolnia az édesapja által felépített ostoba és korlátlan személyi diktatúrát. Ebben partnere lesz a kínai vezetés, amelyiknek érdeke az ország fennmaradása, egyúttal  modernizálása is. Peking továbbra is a legfontosabb szövetséges marad, és a potencálisan nyíló piacon első az egyenlők között. Jó lesz, ha mi, magyarok is felébredünk, mert számos területen lehetnek esélyeink.

Egy volt diplomata kommentárja a brüsszeli éjszakáról

Most aztán megtapasztalhatta a magyar miniszterelnök az Európai Unió  vezetői értekezletének szenvedélyes mélységeit. De azt is tudni kell, hogy az ilyen találkozók előtt diplomaták és szakértők keményen dolgoznak azon, hogy alaposan felkészítsék őt és kísérőit a várható fejleményekre és vázolják  a követendő magyar álláspontot is. A német-francia elképzelést ugyan csak néhány nappal korábban dolgozta ki Sárközy és Merkel, ám annak terveiről már hosszú ideje beszéltek. Tudtuk tehát, hogy mi vár ránk. Kétségem sincs afelől, hogy Orbán igyekezett a lehető legjobban felkészülni. Ám kérdés, hogy az elmúlt években volt-e ideje és energiája kiismerni az Európai Unió politikai intézményrendszerének működését, a személyi összefüggések mélységeit, tisztában volt-e azzal, hogy egy ilyen hosszú és kemény vitában melyik partnerére számíthat. Kis ország vagyunk, gazdasági teljesítményünk szerény, az az erényünk, hogy szenvedélyesen nevezünk át köztereket , Hegyeshalomtól nyugatra értéktelen törekvés. Figyel ránk valaki? Aligha. Képesek vagyunk előállni zseniális elképzelésekkel? Nem vagyunk képesek. Tudtuk valójában, hogy mit akarunk? Tudtuk,  hogy mit akarunk és azt hogyan érhetjük el? Még sok ilyen brüsszeli éjszaka lesz a következő években, jobb, ha számolunk ezzel. Aztán ott van a parlament. A demokratikus parlamentben viták folynak. Viták folynak kis ügyekben és viták folynak nemzeti ügyekben is. Viták folynak a brit alsóházban és viták folynak a finn törvényhozásban is. A magyar miniszterelnök is számtalan ilyen, "nemzetinek" nevezett vitában vett részt ellenzéki korában, most tehát nem kérheti számon a különböző pártokhoz tartozó képviselőit, hogy támogassák. És ha csakugyan nemzeti ügyről van szó, ha csakugyan a szuverintásunkról van szó, akkor elvárható, hogy saját pártjának frakciója sem formálisan szavaz majd, hanem felismeri felelősségét. Erre számítok. Majd meglátjuk, mi történik.

Csak a következő év lesz nehéz

Csak a következő év lesz nehéz, mondta Grósz Károly. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Németh Miklós. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Antall József. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Horn Gyula. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Orbán Viktor. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Medgyessy Péter. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Gyurcsány Ferenc. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Bajnai Gordon. Csak a következő év lesz nehéz, mondta ismét Orbán Viktor. Elegem van ebből, mondja Odze György.

Számunkra fontosak a fiatal tehetségek

És én még el is hittem. De hát húsz éves korában az ember sok mindent elhisz és el is akar hinni. Kezdő novellista voltam akkor, 1974-ben, magamban is nagyon hittem, ahogyan az ember húsz éves korában tud hinni magában, anyám azonban arra bíztatott, keressek magamnak valami kiszámíthatóbb foglalkozást. Zsuzsi néni, anya barátnője azonban megértőbbnek mutatkozott, komolyan vette az elhatározásomat és rábeszélt, hogy mutassam meg az írásaimat Simon Istvánnak, a neves költőnek, aki akkoriban a Magyar Írók Szövetségének főtitkárhelyettese is volt. Ismerem őt, majd odaszólok neki, oldotta Zsuzsi néni a várható találkozás fölött érzett szorongásomat. A megbeszélt időpontban ott ültem Simon István titkárságán, a Bajza utcai székházban, hónom alatt egy borítékkal. A nagy költő azonban késett. Egy viseletes, kopott, sárga pamlagon várakoztam, mellettem egy idősebb, ősz férfi cigarettázott.

         -Lakásügyben? – kérdezte tőlem.

         -Novellákat hoztam – feleltem kényszeredetten. Olyan érzésem volt, mintha az urológián kellene letolni az alsónadrágomat.

         -Vagy legalább bejuthatnék a szigligeti alkotóházba – sóhajtott nagyot és rám fújta a füstöt. Engem is megkínált.

         -Lucky Strike – mondta. – A nővérem küldte Belgiumból.

         Simon még mindig nem érkezett meg.

         -A pártközpontban van – súgta meg a dohányos férfinek Évike, a titkárnő fojtott hangon, mintha államtitkot árult volna el. – Hivatták.

         -Az nem jó – mondta a férfi és elhúzta a száját.

         -És a fiatalember mi járatban? – nézett rám akkor Évike.

         -Novellákat hoztam.

         -Hagyja csak itt nálam, majd én odaadom neki – bíztatott. Kedves, középkorú asszony volt, a vezető elvtársak mellett dolgozó titkárnőkre jellemző bennfentes tudálékoskodás volt a hangjában. Átadtam az életművemet tartalmazó borítékot, ő bíztatóan rám mosolygott. – Nekünk fontosak a fiatal tehetségek.

         Három héttel később a repülőtéren, ahol akkoriban dolgoztam, megláttam Simon Istvánt, aki egy íródelegációval Mongóliába utazott. A tranzitváróban kávézott írótársaival. Odaléptem hozzá. Nem az alkalom szüli az embert, hanem az ember szüli az alkalmat. Akkoriban szerettem ezt a mondást.

         -Persze – felelte és fel is ragyogott az arca. – Emlékszem. Nagyon jók a történetek, az alakok kimunkálása azonban még nem tökéletes. Csak így tovább – és meg is veregette a vállam az írótársai előtt, ami tagadhatatlanul jólesett, énmeg büszkén körül is néztem. Az írótársak pedig bólogattak. – Majd postán visszaküldjük, ha hazaérkeztem Mongóliából.

         Néhány nappal később éppen a Bajza utcában jártam, gondoltam, felmegyek Évikéhez.

         -Sajnos még nem volt időm odaadni neki – nézett rám őszinte együttérzéssel a melegszívű és szorgalmas titkárnő. – Tudja, milyen elfoglalt ember. És hát sok a munkánk manapság. – Biztosan így is volt, ezt igazolta pulóverének átizzadt hónalja. – Simon elvtárs most egy  íródelegációval Finnországba utazott, de amint visszatér, odaadom neki.

         -Köszönöm, azt hiszem, még dolgoznom kell rajtuk – és elkértem a borítékot.

         -De, ugye, nincs harag?

         -Nincs – feleltem csalódva. És, ahogy hazafelé sétáltam a Damjanich utcán, úgy éreztem, csakugyan nincs harag. Anyám is megmondta, keressek magamnak kiszámíthatóbb pályát.

 

 

 

A Rogán-történet: így kezdődött 2011-ben

Mint olvasom, nyílt pályázaton egy kft. nyerte el a budapesti V. kerület könyvelésének és ügyvitelének adminisztrációját. A cég azt vállalta, hogy a kerület működése során létrejövő iratokat különböző színű tartókba rendezi, a megfelelő polcokon elhelyezi, valamint gondoskodik azok későbbi pormentesítéséről.  Én is dolgoztam hivatalban, az ilyen munkákat Erzsi néni és Pali bácsi csinálták, vagy  középiskolásokat vettünk fel nyári munkára. A győztes vállalkozót  Rogán és Társának hívják, de ez biztosan nem befolyásolta a döntést.

Bízzunk a görögökben

Azért furcsa. Merkel és Sárközy nem akarta, hogy népszavazást tartsanak Görögországban. Elvégre pénzről van szó, nem demokráciáról. Mi köze a népnek ahhoz, ami vele történik? De hát azért én sem vagyok ennyire naiv. Ám abba meg belenyugodtunk, hogy az új, "szakértői" kormány tagja lehet az a Karacaferisz nevű milliárdos médiavállalkozó, aki közismerten és nyíltan zsidógyűlölő és  holokauszt-tagadó. Az izraeli nagykövetnek egy alkalmommal a televízióban azt mondta: “Vigyázz, hová mész, zsidó nagykövet! Beszéljünk a holokausztról, Auschwitz és Dachau összes meséjéről!”

Fő a bizalom. Minden rendben lesz.

Ha ír a bank

A hetvenes években meglátogattam Londonban élő nagybácsikámat és nagynénikémet. Bevallom, tetszett nekem az az élet, tetszett ott minden. Így kellene élni, gondoltam, szerettem volna átlépni a szocializmusból a kapitalizmusba. Aztán egyik nap nagynénikém kétségbeesetten újságolta a nagybácsikámnak, hogy írt a bank. Na és, gondoltam magamban, miért baj az, ha ír a bank? Nagybácsikám alapvetően nyugodt ember volt, varrodája volt London külvárosában, biztonságban éltek. Ámde este összehajoltak a levél fölött és hosszasan tanulmányozták, nincs semmi baj, mondta később kissé sápadtan nagynénikém, a bank csak néhány apróbb feltételt módosít a szerződésünkben. Nagybátyám felhívta a barátait, ismerőseit és üzletfeleit, sokat beszélt és hosszan hallgatott. Aztán leült a karosszékbe, töltött magának egy konyakot és azt mondta a nagynénikémnek.

            -Vi fakd ap, darling.

            Most már én is tudom, milyen érzés az, amikor ír a bank.

            Pedig csak apróbb feltételeket módosítanak, ennyi az egész.

Minden nap egy új hivatal

Néhány napja a Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemző Központ (NIBEK), most a Nemzetgazdasági Tervezési Hivatal (NTH), terebélyesedik tehát a kormányzat, folyamatosan átalakul a kormányzati szerkezet, változnak a hatáskörök, egyre körülményesebb lesz a koordináció, ami Magyarországnak amúgysem volt sohasem erőssége. Az új hivatalok létesítése ugyanakkor igen költséges: a vezetők és vezetőhelyettesek tisztességes fizetést kapnak, irodájukat színvonalasan be kell rendezni (miközben éppenséggel bútorvásárlási moratórium van a közigazgatságban, de hát, feltételezem, ezt senki sem veszi komolyan), a vezetők és vezetőhelyettesek színvonalas gépkocsikon közlekednek majd, amiket képzett gépkocsivezetők vezetnek, a vezetőknek és vezetőhelyetteseknek jár majd mobiltelefon, hogy így tujdák egyeztetni egymással az egyeztetnivalókat, új titkárságok alakulnak, amelyek vezetőinek ugyancsak igényesen berendezett iroda jár. Új réztáblákat csináltatunk, új levélpapírokat nyomtatunk, új pecséteket gyártunk. Egyre több a kormánybiztos, egyre több a miniszterelnöki megbízott, a helyettes államtitkár. A magyar közigazgatás így is bürokratikus, lassú és körülményes, a kormányzati hivatalok számának emelkedése pedig  a hatékonyság további romlásával jár majd. És még nyilván nincs vége, előbb-utóbb szükség lesz egy Nemzeti Kormányzati Hatékonyságot Javító Hivatalra (NKHJH), amennyiben pedig ez sem válik be, akkor meg kell alakítani egy Nemzeti Kormányzati Hatékonyságot Tovább Javító Hivatalra (NKHTJH). Ötletek mindig lesznek.

Thomas Mann naplója

Mostanában Thomas Mann naplóját olvasom. 1938 márciusában ezt írta: "Világosan megmutakozik, hogy az angolok és Hitler összejátszanak. Lengyelország és Litvánia megakadályozza Oroszországot, hogy Csehszlovákia segítségére siessen. Ez utóbbit Anglia feláldozta annak érdekében, hogy Németország lemond a gyarmatokról, amelyeknek területeire - méreteinél fogva - amúgysincs szüksége. Gabona és acél, ez kell az új Nagy-Németországnak..."

Hogyan vásároltunk nyugati autót 1967-ben?

Az első kérdés azonban az, hogy hogyan vásárolt autót a magyar átlagember. A magyar átlagember bement egy Merkur-szalonba (a Merkur volt az egyetlen magyar személygépkocsi kereskedelmi - pontosabban elosztó - vállalat), kiválasztotta, milyen autót szeretne, befizette a vételár felét, és kapott egy sorszámot, amivel jó esetben két-három évvel később, a vételár második felének befizetését követően megkapta a "kiutalást" és hozzájuthatott áhított gépkocsijához. Voltak azonban szerencsésebbek és a mi családunk is ehhez a szűk körhöz tartozott. Édesanyám a Belkereskedelmi Minisztérium ruházati főosztályán dolgozott, és így bekapcsolódott a "második elosztási rendszerbe". Ha egy fontos elvtársnak szürke trencskóra volt szüksége, vagy egy fontos elvtársnő kis mennyiségben importált francia bugyit szeretett volna vásárolni, akkor hívta anyukámat, aki egyéb, fontos kormányzati teendőit félretéve intézkedett.  A második elosztási rendszer információs hálóján tudta meg azt is, hogy a Merkur - valójában a Belkereskedelmi Minisztérium - alkalmanként néhány száz nyugati gépkocsit - Renault 4-es és 16-os, Ford Escort, Fiat 850 - hoz be az országba,  az akkori esetlen magyarázkodás szerint "ezeken szeretnék tanulmányozni, hogyan válnak be ezek a típusok magyar körülmények között".  Az elosztást a minisztérium vezetése tartotta a kezében,  ezen sok színész, sportoló és állami vezető neve szerepelt. Anyukám ugyan aktív szereplője volt a második elosztási rendszernek,  ám így sem volt esélyünk nyugati autóra, azonban egy napon bekövetkezett a csoda. Az egyik, Ford Escortra várakozó neves sportolót vámcsaláson kapták, ezért kihúzták a listáról, mi pedig a cserejátékosok kispadjáról azonnal a  pályára kerültünk. Már másnap mehettem a Merkur nagyhatalmú vezérigazgatója, Csűri elvtárs titkárságára, ahol megkaptam az úgynevezett "egyedi kiutalást". Egy mosolygós titkárnő becsúsztatta a papírt egy borítékba, a borítékot  átadta nekemén pedig elhelyeztem a zakóm zsebében. Emlékszem rá, hogy hazafelé egész úton a tenyeremet a zakózsebemen tartottam, úgy vigyáztam rá. Azután következett a nagy jelentőségű látogatás a Merkur csepeli "átadótelepén". Aki valaha járt ott, tudja, miről beszélek. Egy kisméretű, dohányfüstös és verejtékszagú váróteremben zsúfolódtak össze a gépkocsira várakozók, sokan családjukat, beteg nagypapát és tolószékes nagynénit is elhozták, hiszen ilyen alkalom, új autó átvétele, egy életben talán csak egyszer adódik. A mellékhelyiség  előtt is hosszú sor állt, feltételezem, hogy az izgalom hatására sokan látogathatták, az ilyen helyeken a vécépapír természetesen ismeretlen fogalom volt, de még a villanyégő is hiányzott a foglalatból. Időnként megjelent egy, többnyire rosszkedvű, barna köpenyt viselő, komor tekintetű "átadó" beordította a tömegbe a sorszámot, majd a boldog vevővel együtt kimentek az "átadótérre". Nekünk is volt sorszámunk, mert a látszatra azért adott a Merkur. Amikor meghallottuk, anyukámmal együtt átverekedtük magunkat a tömegen, és átnyújtottuk a befizetési csekket az átadónak. Az átadó bólintott, majd hosszú gyaloglás következett egy távoli területre, ahol a különleges embereknek szánt különleges autók várakoztak. Az átadó átadta a Ford Escort kulcsát, jó utat kívánt, majd anyukám a markába nyomott egy százast, amit az átadó pironkodva elfogadott és még jobb utat kívánt. Beültem a kormány mögé, beállítottam a tükröt, beszívtam a csakis az új autókra jellemző új-autó szagot és elfordítottam az indítókulcsot. Húsz évvel később egy hollandiai autószalonban átvehettem életem második - immáron saját fizetésemből  vásárolt - nyugati autóját. De az már egy másik történet. 

Borsodi önkormányzati dolgozók - nem demagógia

Ezek az emberek amúgyis alacsony fizetésük töredékéért is lelkiismeretesen dolgoznak, hogy a rájuk bízott gyerekek és öregek ellátását biztosítsák - talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy a sok felesleges lelkizés helyett ezekkel a vérfagyasztó realitásokkal foglalkozzunk, semmint lila lelki ál-betegségekkel. Néha az az érzésem, hogy mi ott vagyunk, a Titanic báltermében, tangózunk, a hajó pedig süllyed alattunk...

Az a bizonyos kék lámpa és a finn példa

Nem tehetek róla, nekem az a bizonyos, a kormányzati vezetők autójára helyezett kék lámpa mindig a visszamaradott hatalmi rendszerek jelképe. Nyilván senki sem gondolja komolyan, hogy például egy magyar agrárminiszternek szüksége van megkülönböztetett védelemre. Volt szerencsém Fazekas Sándort kísérni finnországi látogatása során, ahol senkinek sem jutott volna eszébe kék lámpát tűzni a gépkocsijára. A brit miniszterelnök gépkocsiján sem láttam soha ilyen megkülönböztető jelzést, és amikor a finn államelnök felkereste nagykövetségünket Helsinkiben, ő sem használt ilyen eszközt. Vajon miért van az, hogy Magyarországon olyan erős a korábbi, más szempontból megvetett politikai rendszer által használt "nekünk több jogunk van" kiváltságok iránti csillapíthatatlan vonzalom? Vajon miért nem mondják azt minisztereink az őket fuvarozó biztonsági kísérőnek,  hogy "ugyan, Józsikám, inkább induljunk időben"? Arról meg  most nem is beszélek, hogy a finn külügyminiszter, Alex Stubb budapesti látogatására indulva még az őt amúgy illető kormányvárót sem vette igénybe a Helsinki nemzetközi repülőtéren, sorban állt a biztonsági ellenőrzésre váró utasok között.  Követendő példa, írhatnám, ha hinnék abban, hogy ezt a példát követik a magyar politikusok is.  Erőfeszítéseim azonban nyilván reménytelenek...

Hernád utca

Ott laktunk, egy négyemeletes bérházban, függőfolyosók, középen sárga keramitlapokkal burkolt udvar, poroló, bádog szemetesedények. Hatvanas évek. A házmesterek akkor még kapuztak és lifteztek. A lépcsőház rosszul világított és büdös. A lakók ismerték egymást, a gyerekek mindenkinek köszöntek. Csókolom.  A  felnőttek megkérdezték, hogy mi újság az iskolában, semmi, feleltük, de ők már nem figyeltek a válaszra. A földszinten, egy udvari lakásban lakott Steinmann Dezső trombitaművész a feleségével, a fiatal, karcsú Olenával. Olyan szép volt annak a lánynak az arca, hogy mindnyájan irigységgel vegyes vágyakozással néztünk rá, pedig még csak kisfiúk voltunk.  Polák Ernő, a házmester úgy tudta, hogy Olena Ukrajnában született, balerina volt  Kijevben, ott ismerkedett meg Steinmannal. Hogy mehetett hozzá feleségül?

-Minden házasság egy rejtély – mondta egyszer Polák anyámnak a liftben. A házmester egyedül élt, a felesége elhagyta. – Úgy halottam, Olenkának nem lehet.

         -Miért nem lehet gyereke? – kérdeztem, miután kiszálltunk a liftből és Polák továbbutazott a negyedikre.

         -A te dolgod a tanulás – felelte anyám, miközben a lakáskulcsot kereste a táskájában.

Amikor megérkezett a tavasz, Steinmann kiült az udvarra és ott gyakorolt. Atlétatrikót viselt, vászonnadrágot, szandált, fején hajhálót. Kottaállvány volt előtte, abból játszott. Nem volt nagy művész, egy zenekarban trombitált. A lakók nem szerették őt, panaszkodtak Poláknak, ő azonban csak a vállát vonogatta, nem csinált semmit. Olena délelőtt kiment a piacra, vásárolt, délben ebédet főzött, este Steinmann elment a zenekarba trombitálni, Olena otthon maradt és rádiót hallgatott. A gyerekek sem szerették Steinmannt. Komor, szigorú férfi volt, a tekintetével úgy követett bennünket, mintha üldözne. Néha felmentünk a harmadik emeletre és leköptük. Egyszer-egyszer jól céloztunk, de Steinmann a hajháló miatt nem is érezte. De tudta. És Olena szólt is Poláknak, a szülőknek, anyámnak is, hogy ne csináljuk, de mi csináltuk. Vajó is, Tallós is, sőt, Gizi is jött. Ő jól tudta legjobban gyüjteni a nyálát. Aztán egyszercsak Steinmann abbahagyta a trombitálást. Kiült az udvarra, ahogyan régen, kivitt egy lemezjátszót és lemezeket hallgatott. Semmi mást nem csinált, csak a zenére figyelt. Polák egy este becsengetett hozzánk és azt mondta anyának, hogy Steinmannak rákja van. Gégerák. Többet nem trombitálhat. Honnan tudta? Polák sok mindent tudott. A házmesterek sok mindent tudtak. A liftezés meg a kapuzás. Olena ritkábban járt a piacra, arról beszéltek a házban, hogy nincs pénzük. Aztán Steinmann lett a vice, esténként ő gyűjtötte a szemetet, éjszakánként kapuzott, segített Poláknak kisebb javításokban. A gyerekek akkor is köszöntek neki, amikor vice lett, ő azonban akkor sem köszönt vissza és nem is kérdezte meg, hogy mi újság az iskolában. Sovány volt, rosszkedvű, és a szemetesedényeket is egyre nehezebben emelte meg, még mi segítettünk neki, de azt sem köszönte meg.

Aztán egyik nap felment a negyedik emeletre, átvetette magát a korláton és leugrott az udvarra. Elterült a sárga keramitlapokon. A szülők nem engedték ki a gyerekeket a függőfolyosóra. Polák kihívta a mentőket és a rendőröket, Olena felmosta az udvart. Sírt közben, a többi lakó meg nézte.

         Aztán Olena elköltözött, Polák is elköltözött. Összeházasodtak, gyerekük is született. Évekkel később láttam őket így, együtt, a sétálni a Városligetben.

         -Mindenki tudta a házban, hogy összejöttek  – mondta akkor  anyám. – Régi dolog volt már.

Flóri

Szerencsés nemzedék tagja vagyok. Még őszintén tudtunk lelkesedni magyar gólszerzőkért. Semmi bulvár, semmi felhajtás, semmi hátsó szándék. Voltak még sportolók, akiket a keresztevükön szólítottunk. Akkoriban nem a miniszterelnök  mondta meg, hogy jó-e a válogatott csapat vagy sem, akkoriban kilencvenezer néző volt bajnoki és válogatott mérkőzéseken a Népstadionban. Erről minden további szó felesleges.

Találkozásom Indira Gandhival

Vannak pillanatok, amikor az ember egyszercsak úgy érzi: átéli a történelmet. Amikor olyasmi történik, amihez köze van. Nem hitte volna, de mégis. Ez egy szerdai napon történt, 1984 október 31-én. A miniszterelnöki villa éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, hetente többször elhajtottam előtte. Sőt, néhány alkalommal magam is jártam odabent, amikor a kormányfő magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, ami rezidenciáját, ezt a földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát  jellemezte.  Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány őr, olyan ódivatú puskával felszerelve, amelyek sokkal inkább illettek volna fegyvermúzeumba. Hogyan védik meg ezek a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? Ezen minden alkalommal, amikor ebben a házban jártam, elgondolkodtam. A hindu vallás azonban természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartják, ami minden élőlény földi útjának végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli. És vajon nem így van?

Indira Gandhi egyébként maga is rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami egyértelmű határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan ki is kísért mindenkit, amikor távozott. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”

És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt.

Egy alkalommal a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből (Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról. Egy éjszaka megjelent álmában Rabindranath Tagore, ezért lányával útrakelt, hogy felkeresse a neves bengáli költőt Calcuttai-i othonában. Bombay-ig hajóval utaztak, onnan vonattal tovább, amihez azért a negyvenes években nem kis bátorság szükségeltetett. Később megfestette Tagore képét, közel került a Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi otthonát is.  Idős korára, amikor mi megismertük, izületi bántalmai miatt már nem tudott festeni, szerény körülmények között élt.).   A bemutatóra meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy eljön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt.

Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, minden rendben van-e, és hogy a gondok, Nath, bezárta-e a kiállítótermet és lekapcsolta-e a légszabályozót. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem az indiai újságokat és vártam. Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam. Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Az ajtóban kezet fogtunk, a titkára még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott. Félix  már a pályán melegített.

-Ne haragudj – mondtam neki. – Indira Gandhi volt itt.

-Nem történt semmi – felelte ő udvariasan, ám enyhén szólva kételkedve a szavaim hitelességében.

Arra viszont nem számítottam, hogy a fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és az agyonmosott Fred Perry-ben állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Túri első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.

-Odze, mi ez a stílus? – kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel. –  Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? Normális vagy? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla?

-Én sem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.

Túri hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.

-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót.

Erre én hallgattam, mint rendesen.

-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő - dohogta.

-Rendben van – feleltem. - Majd szólok a miniszterelnöknek, hogy tanuljon jómodort. 

Indira Gandhit néhány hónappal később meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az Amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni.

Október 30-án, kedden a kormányfő Orissa államban tartott beszédeket, az ország már a választásokra készült. A miniszterelnököt szállító különrepülőgép későn este érkezett vissza Delhibe. Indira Gandhi még egy tanácskozást tartott a rezidenciáján, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.

-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között.  Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.

Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.

Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott. Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult egy árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje. 

Aztán, egyszercsak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá.

“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”

A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.

 

---

[1]

Mi, magyarok - II

Horn Gyulával némileg jobban jártam. Amikor ő külügyi államtitkár volt Budapesten, én a delhi magyar kulturális intézetben dolgoztam, nem is voltam még külügyes, ám, amikor Indiában járt, engem kértek fel a tolmácsolásra. Közismerten nehéz ember volt, nem beszélt ugyan angolul, de szívesen beleszólt a tolmács munkájába. Ráadásul én sem voltam hivatásos tolmács, pedig az nagyon komoly szakma, kell hozzá a magyar és az idegen nyelv biztos szókincs ismerete, valamint magas fokú összpontosítási és rögtönzési készség. De hát a külügyesek úgy gondolták, bukjak meg én. Az első nap csakugyan tele volt feszültséggel, örökké rám szólt, hogy rövidebben, vagy hosszabban, néha úgy ült a tárgyalóasztalnál, mint valami durcás kisfiú. Este, a hivatalos vacsorán én tolmácsoltam a pohárköszöntőjét, ami kizárólag hosszú és önmagába visszaforduló körmondatokból állt, volt benne egy-két suta vicc is, de az indiaiak nem nevettek.
-Mert nincs humorod – hajolt oda hozzám, miután leült.
Semmi kétség, új állás után kell néznem.

Másnap Agrába kirándultunk. Hornt mintha kicserélték volna, indulás előtt lelkesen sétálgatott a szálloda udvarán. Nagyon szerette volna már látni a Taj Mahalt. Amikor kiértünk az országútra, megpillantottuk az első igazi indiai teherautót, aztán a másodikat, mindegyik hátsó raklapjára ugyanaz a szöveg volt írva. Kérem, dudáljon. Ez volt ugyanis az indiai országúti közlekedés alapja. Ha valaki előzni akart, dudált. Ha kanyarodni akart, dudált. Ha nem akart kanyarodni, dudált, ha elaludt a volánnál, dudált.

-Tudod, hány teherautó van Indiában? – kérdeztem. Hornnak persze sejtése sem volt, honnan is lehetett volna.
-Tíz millió. Most képzeld el, milyen nagy munka volt mindegyikre ráiratni a nevedet…

Hornnal később, Londonban találkoztam újra, akkor miniszterelnök volt, én pedig sajtótanácsos. Mindenképpen szerettem volna elérni, hogy felkeresse a Financial Times szerkesztőségét és találkozzon a vezető újságírókkal. Keservesen ment az előkészítés, az angolok végig attól tartottak, hogy lemondja
a látogatást, és aggodalmukban én magam is osztoztam. Még egy nappal korábban is csak legyintett.
-Nem szeretem az angolokat és nem szeretem az újságírókat. Ők sem szeretnek engem, akkor minek menjek oda?
-Már megbeszéltem velük – makacskodtam. - Számítanak rá.
-Majd lemondod.
A nagykövet irodájában ültünk, hármasban. Konyakot ittunk.
-És miről beszéljek nekik? – kérdezte némi hallgatás után.
-Van egy ötletem – mondtam. – Egy hete jártál Moszkvában. Meséld el a találkozódat Jelcinnel. Az érdekli majd őket. Horn hallgatott egy darabig. Nem szeretett engedni.
-Rendben – felelte. – Dohányozni lehet?
Hát erre meg én nem gondoltam.
-Megoldjuk – mondtam.
Tony Robinson, a rovatvezető ugyan elképedt, amikor a miniszterelnök feltételét ismertettem vele.
-Rendben van – válaszolta az angolokra jellemző fanyar öniróniával. –Csak a londoni tűzoltóparancsnok engedélye kell hozzá, de végülis van rá egy fél napunk.
A beszélgetés nagyon jól sikerült. Miután kijöttünk az épületből, kezet fogtunk a főszerkesztővel, beszálltunk az autóba.
-Na, jó voltam? – kérdezte Horn.
-Igen – feleltem. És csakugyan jó volt.
-Látod – mondta erre. – Még szerencse, hogy magamra hallgattam és eljöttünk. De hogy bírják ki ezek egész nap bagó nélkül?
És rágyújtott.

O.Gy. úr a Bem rakparton

Tíz éves voltam, amikor apám először megmutatta a Külügyminisztérium épületét. Ő akkor Delhiben dolgozott, a kereskedelmi kirendeltségen, éppen jöttünk haza szabadságra és egy csomagot vitt be Kormos elvtársnak. A portán várakoztunk, közben fekete öltönyt és galambszürke nyakkendőt viselő férfiak jöttek-mentek körülöttünk komoly arccal. Végre megjelent Kormos elvtárs is, ő is fekete öltönyt és galambszürke nyakkendőt viselt, apámmal kedvesen üdvözölték egymást,  szervusz, szervusz, alacsony férfi volt ez a Kormos, arca vörös, fogsora hibás, nevetése harsány. De fontos elvtárs volt, ő is Delhiben dolgozott, a nagykövetségen, első titkárként, és ő is szabadságon volt, Budapesten. Miféle szabadság ez, kérdeztem magamtól, hogy mindenki a munkahelyén van, de hát tíz éves voltam, az efféle dolgok nem rám tartoztak. Akkoriban amúgy a gyerekek személyiségfejlődésével nem is törődtek annyit, mint manapság, mikor utaztok vissza, kérdezte Kormos elvtárs, és ti, kérdezte apám, szervusz, kisöreg, így köszönt el tőlem Kormos elvtárs, még a vállamat is megveregette. Jó dolog lehet diplomatának lenni, gondoltam. A nagykövetség a zsúfolt és zajos Pusa Road egyik villájában működött, udvarán ott lengett a magyar zászló, az udvaron ott állt a fekete, nagyköveti Mercedes, amit a gépkocsivezető, Gurnam Singh egyre csak csiszitolt. Amikor apámnak ott volt dolga és magával vitt, csak álltam és néztem. Csodálatos világ, gondoltam. Nem is mesés, egyenesen álomszerű volt: séták a pálmafák alatt a decemberi napsütésben, az utcán ökörfogatok, kígyóbűvölők, majomtáncoltatók, az étteremben sötétbőrű, csillogó fogsorú pincérek szolgálták fel az ebédet, kezet nyújtottak minden találkozásnál, a mennyezeten pörgettyűk zúgtak. Szeretem Indiát, írtam haza első levelemben nagymamának. És szeretem az iskolát is, ahol kényeztettek, mint egyetlen európait, büszkék voltak rám, én pedig meséltem nekik Magyarországról. 

Budapest nagyváros a Duna-partján. Pest és Buda.

Mi képviseljük itt, a távolban Magyarországot. 

(Részlet a Diplomáciai Körök című könyvből)

Üzenem sokaknak

A dicsőség nem más, mint saját lényünk visszfénye mások fejében.

 

Az jár az eszemben

amit Kornis írt a Facebook-on az írók politikai szerepéről és a közélethez fűződő kapcsolatáról. Azt írja, hogy régen a köz dolgaihoz hozzászólni valóságos öröm volt. Mélységesen egyetértek vele, így volt. A magyar demokratikus többpártrendszer egyik súlyos betegsége az, hogy a köz ügyeihez bármilyen módon hozzászók szembesülnek azzal az értelmetlen kérdéssel, hogy "és te melyik oldalon állsz?" Az aktuális kormánypárt (vagy kormánypártok) ugyanis mindig úgy tesznek, mintha a köz ügyeit ők képviselnék, és aki ezzel szemben vagy ettől eltérően fogalmaz, akkor az a másik oldalhoz tartozik. Azok a művészek, ideológusok, szakértők, médiaszemélyiségek, akik az éppen aktuálisan kormányzó párt véleményt osztják, sőt, lelkesen támogatják, hatalomhoz, kitüntetéshez, kinevezéshez jutnak, akik pedig mást gondolnak, vagy csak másképpen látják a köz ügyeit, azokat óhatatlanul a másik, nem aktuálisan uralkodó párt támogatóinak vélik, nem pedig a közérdek valós képviselőinek. Ha a közíró a pre-demokratikusnak tartott időben közíróként tevékenykedett (amint tettem magam is), és szóvá tette a rendszer hülyeségeit és tévedéseit, elismeréseket szerezhetett magának a közéletben(amint azt tette például Bertha Bulcsú emlékezetes Kesudió-cikkében az akkori Élet és Irodalomban). Persze, akkor sem történt semmi, a politikai vezetők nem kaptak a fejükhöz,  nem gondolták,  hogy ettől nem omlik össze a szocializmus (később összeomlott), ma sem történne semmi, a politikusok most sem kapnak a fejükhöz, ha a hülyeségeiket és tévedéseiket valaki megfogalmazza, nem gondolják, hogy emiatt elveszíthetik a választásokat (pedig elveszíthetik). Manapság is írok közügyekről, nem számít, melyik párt kormányoz. De mégis, amit Kornis ír: a lényeg. Hogy az az igazi öröm, ami a közírót akkor eltöltötte, amikor a köz ügyeiről írt, elpárolgott. A válaszom pedig a korábban feltett kérdésre, miszerint "hol állsz?" az a válaszom, ami Kornisé: a köz oldalán állok, máshol nem is lenne helyem. Hogy öröm van-e benne? Keresem.

Mindnyájan függünk valamitől

Hallgatom Zacher Gábort, aki a függőségről beszél. Okosan, tájékozottan, nincs benne semmi drámaiság, jól adagolja a pedagógiát, nem akar hős lenni. Csak éppen a kiindulópontja hamis annak, amit mond. „A függőség”. Látszólag most ez a nagy ellenség. Pedig mindnyájan függünk valamitől. És nem csak az autókra, a nemiségre vagy a televízióra kell gondolni (ugyancsak sokat emlegetett kényszerek), nem. Létezik dicséret-függés, szeretet-függés, gyűlölet-függés, sportfüggés, sportnézés-függés, nem-iszom-alkoholt-függés, Mozart-függés, megkérdezem-a-feleségemet-hová-parkoljak-függés, és akkor még nem is beszéltem a gyerek-függésről, ami talán a legerősebb függés a világon és amit magunknak teremtünk.

         Szóval mindnyájan függünk valamitől. Aki pedig nem függ semmitől, az a legborzasztóbb függés.

Magyar médiaismeretek - alapfok

Nem lehetett vitás, hogy Rupert Murdoch ausztrál médiavezér és fenegyerek tevékenysége előbb-utóbb hatással lesz a magyar médiára is. „There must be a story” – azaz történetnek lennie kell, másképpen a médiatermék eladhatatlan.

         Nyilván valami hasonlóra gondolt Barczai Gabi, a TV2 Napló műsorvezetője, amikor – már ez is országunk és a média színvonalát jellemzi – kukoricatolvajokat szeretett volna leleplezni a vasárnap esti magazinműsornak. Miután kukoricatolvajlás éppen nem adódott a környéken, úgy gondolta, hogy egy mezőőr bevonásával ő maga szervez egyet. Ez sikerült is, némi készpénzért néhány falusi legény vállalta, hogy úgy tesz, mintha kukoricát lopna. Az akció sikeres volt, a mezőőrt  sikerült lopás gyanújába keverni.  Barczai Gabi megcsinálta az ál-riportot, főszerkesztőjének, Vujity Tvrtko-nak nagyon tetszett, mert elragadtatva mondta, hogy „Én ilyet még nem láttam”. Nos, ha ő, a műsor főfelelőse tudott a kis cselfogásról, akkor az baj, ha nem tudott, az még nagyobb baj, ha pedig nem is tűnt fel neki, az a legnagyobb baj. Közben a rendőrség egyszercsak akitivizálta magát, amennyiben  azt tette, amit egy rendőrségnek ilyenkor tennie kell: megkereste a három "tolvajt", hiszen jogosan vélhették úgy: bűncselekményről van szó, amit a média leplezett le. A kihallgatás során azonban kiderült, hogy a három "kukoricatolvaj" a helyi vízmű alkalmazottja, éppen a forgatás helyszíne közelében dolgoztak, és nem a mezőőr kérte meg őket a terménylopás eljátszására, hanem a stáb, s ezért ezer-ezer forintot fizettek nekik. Kevés pénz, de a szerep is kicsi. Ráadásul se smink, se büfé, de azért elvállalták. Az ember azzal keres pénzt ma Magyarországon, amivel tud. Amikor aztán kiderült az igazság, Barczai Gabit kirúgták a csatornától.

Persze, látszólag jogosan. Csak hát a magyar média csatornáin látható történetek nagyrésze hamis, hazug vagy kitalált, a riportokban megszólaló férfiak és asszonyok többnyire hazudnak vagy mellébeszélnek, tudják ezt a médiamunkások és tudja ezt a közönség is. És szokás szerint senki sem osztozik a felelősségben. Ahogyan már megszoktuk.

         Szóval nincs ezzel a kukoricalopásos történettel semmi baj.  Kicsit piti, de legalább magunk hoztuk össze.

A biztonsági őr is lehet ember

Annyit bántják szegény biztonsági őröket: csupa rossz hír szól róluk. Erőszakosak, kemények, olykor  brutálisak. Most azonban, amikor autóstolvajok törtek be egy győri bevásárlóközpontba, az egyik őr nem hallotta, amint a Volkswagen áttörte az üvegajtót, sőt nem is látta, mert nyilván nem a biztonsági kamera képernyőjét nézte, társa pedig éppen a vécén volt. Ez azonban most igazi jó hír. Most kiderült, hogy a biztonsági őr is (lehet) ember.

Magyar médiaismeret

Nem lehet vitás, hogy Rupert Murdoch ausztrál médiavezér és fenegyerek tevékenysége előbb-utóbb hatással lesz a magyar médiára is. „There must be a story” – azaz történetnek lennie kell, másképpen a médiatermék eladhatatlan.

         Nyilván valami hasonlóra gondolt Barczai Gabi, a TV2 Napló műsorvezetője, amikor – már ez is országunk és a média színvonalát jellemzi – kukoricatolvajokat szeretett leleplezni a vasárnap esti magazinműsornak. Miután kukoricatolvajlás éppen nem adódott a környéken, úgy gondolta, hogy egy mezőőr bevonásával ő maga szervez egyet. Hát ez ma a média. Ha nincs esemény, majd megcsináljuk az esemény látszatátz. Ugyan, mi a különbség? Ez sikerült is, némi készpénzért néhány falusi legény vállalta, hogy úgy tesz, mintha kukoricát lopna. Az akció sikeres volt, a mezőőrt azonban sikerült lopás gyanújába keverni.  Barczai Gabi megcsinálta az ál-riportot, Vujity Tvrtko-nak nagyon tetszett, mert elragadtatva mondta, hogy „Én ilyet még nem láttam”. Ha a főszerkesztő tudott a kis cselfogásról, akkor az baj, ha nem tudott, az még nagyobb baj, ha pedig nem is tűnt fel neki, az a legnagyobb baj. Közben a rendőrség egyszercsak akitivizálta magát, amennyiben  azt tette, amit egy rendőrségnek ilyenkor tennie kell: megkereste a három "tolvajt", hiszen jogosan vélhették úgy: bűncselekményről van szó. A kihallgatás során azonban kiderült, hogy a három "kukoricatolvaj" a helyi vízmű alkalmazottja, éppen a forgatás helyszíne közelében dolgoztak, és nem a mezőőr kérte meg őket a terménylopás eljátszására, hanem a stáb, s ezért ezer-ezer forintot fizettek nekik. Kevés pénz, de a szerep is kicsi. Ráadásul se smink, se büfé, de azért elvállalták. Az ember azzal keres pénzt ma Magyarországon, amivel tud. Amikor aztán kiderült az igazság, Barczai Gabit kirúgták a csatornától.

Persze, látszólag jogosan. Csak hát a magyar média csatornáin látható történetek nagyrésze hamis, hazug vagy kitalált, a riportokban megszólaló férfiak és asszonyok többnyire hazudnak vagy mellébeszélnek, tudják ezt a médiamunkások és tudja ezt a közönség is.

         Szóval nincs ezzel a kukoricalopásos történettel semmi baj.  Kicsit piti, de legalább magunk hoztuk össze.

 

 

Ellenségünk, a parlagfű

Szakemberek nyilatkoznak a parlagfűírtás reménytelen helyzetéről. Szomorúak, cinikusak, kétségbeesettek. Európa legszennyezettebb országa vagyunk. A hivatalos ember azonban finoman fogalmaz:

               -A megoldás késlekedik.

               Hát a megoldásnak már csak ilyen a természete. Szeret késlekedni.

A magyar nyelv még további szépségei

A rendőrségi szóvivők most már gyakorlatilag a média embereinek a munkáját végzik, feltehetően előre gondosan betanult mondatokat skandálnak, kérdésekre   nemigen válaszolnak, a régi jó "a nyomozás érdekében" kifejezés mögé bújva, elégedjen meg a néző vagy hallgató azzal, amit kap. . Szókincs ügyében ők sem élenjáróak, legutóbb egy prostituált őrizetbevételéről mondta egyikük, hogy "az állástalan hölgy". Azzal, hogy állástalan, talán egyetértenék...de hogy hölgy-e?

A magyar nyelv további szépségei

Hát igen, a szókincs. A választékos kifejezésmód. Ez is hiányzik. A televízió műsorvezetőnőjének kedvenc szava a "pici". Nagy szeretettel használja, általában olyan esetekben is, amikor éppen nem szerencsés, gondolom, nem gyötri magát, hogy alkalmasabb szavakat keressen. "Picit belenézünk a tudósításba". Ez sem jó. "Picit akkor beszélgessünk a nyárról". Ez sem jó. 

-Őn azért egy picit mesterszakács - mondja egy tapasztalt konyhafőnöknek, és még mosolyog is hozzá.

Ez a legrosszabb.  

Mindig csodáltam az ügyvédeket

Ezért aztán most is leplezetlen odaadással figyelem a Stohl-per kibontakozását, ami nem más, mint egy ügyvéd remeklése. Túl azon, hogy az ittasan és kábítószer hatása alatt balesetet okozó, majd áldozatait cserbenhagyó  színész-műsorvezetőt rávette egy országos előadókörútra, amelyiknek minden rezdülését országos televíziók követik lankadatlan áhitattal, a figyelmet most Pali bácsira, a karambol egyik áldozatára sikerült irányítania. Pali bácsi ugyan - a szakértő szerint - maradandó egészségkárosodást szenvedett és azóta nehezen jár, ám megfeledkezett arról, hogy a gépkocsit, amivel ütközött, nem egy egyszerű munkás- vagy tanárember vezette, hanem egy országosan népszerű és ismert személy. Ezért aztán a bulvárlapok fotósai és eddig vele rokonszenvező szomszédai most egyszerre azt kezdték el figyelni, hogy képes-e kapálni, vagy sem, és ha igen, akkor melyik lábára támasztja testsúlyát. Ha ugyanis képes kapálni, az azt jelenti, hogy nincs tartós egészségkárosodása, ezért megfeledkezhetünk arról, hogy Stohl ittasan és kábítószer hatása alatt vezette terepjáróját és ez már nem is az első eset, amikor ilyen  állapotában balesetet okoz. A fókuszba az ügyvédi fortély következtében Pali bácsi került, rajta most a világ szeme. Gyanítom, hogy lesznek újabb szakértők, akik majd megállapítják, hogy Pali bácsi akár elindulhatna a londoni olimpia rúdugró-versenyén is, annyira egészséges.  Még Stohlról is kiderülhet, hogy nem hagyta cserben áldozatait, csak rövidtávú amnéziában szenvedett, elfelejtette, hogy balesetet okozott, akkor pedig ejteni kell a cserbenhagyás vádját. Az amnézia persze részleges volt, mert barátnőjét nem felejtette el telefonon felhívni, hogy megkérje, vállalaja már át  azt a  balesetet, amit nem ő - Stohl - okozott. De hát az élet sok mindent produkál. Eszembe is jut most Johnnie Cochran ügyvéd egy mondata az O.J. Simpson-perben: "A kesztyű nem illik a vádlottra, ezért fel kell menteni őt.” Nos, mindnyájan emlékszünk rá, fel is mentették. Cochran és társai pedig hat millió dollárral lettek gazdagabbak. Úgyhogy semmin se csodálkozzunk... 

Egy kis amnézia mindig jókor jön

Egy ötvenhét éves magyar férfi július 17-én eltűnt a Balaton környékén, majd augusztus 2-án kitisztult az agya, hazament, és semmire sem emlékszik, ami ezalatt az idő alatt törént.  

Ügyes. Kár, hogy Amerikában erről már több filmet is csináltak.

Ő is kikattant, avagy bíró a tetőn

Néhány napja írtam egy férfiről, akiről, miután lemészárolta a családját, egy szomszédja azt mondta: kikattant. Most ugyanezt írom arról a  polgári perekben ítélkező félmeztelen szegedi bíróról, aki egyszercsak, minden előjel nélkül felmászott egy háztetőre, fennhangon idézett a személyi igazolványából és a lakcímkártyájáról és a köztársasági elnökkel szeretett volna beszélni. Mi mást mondhatnék róla, minthogy "kikattant". Egyre többen leszünk így: egyszercsak elég lesz. És a dolog nagyon is megmagyarázható: bizonytalanság a világban, állandó változások Magyarországon, azok a törvények, amelyek eddig érvényesek voltak, holnap érvénytelen lesznek, azok a szabályok, amelyek szerint eddig éltünk, már nem érvényesek, életek, amelyek mögött évtizedes, megfeszített munka áll, ma nevetség tárgyai lehetnek, megélhetésünk, létünk egy cérnaszálon függ, az eligazoldási pontok már láthatatlanok. Mi marad? Mindig ez a kérdés. Marad-e valami? Megértem azt a bírót, aki végső kétségbeesésében valakihez szólni akart. Megértem, hogy a lakcímkártyája adataiból idéz. Hiszen az legalább biztos.

Hagyjuk inkább meghalni

Az amúgyis viharvert magyar államkassza újabb 2,5 milliárd forintnyi tőkeemeléssel reagált a magyar légitársaság siralmas helyzetére. Nem ez az első állami beavatkozás: a Malév legmodernebb kori történelme során szinte mindig ilyenekre szorult. Mint tudjuk, a  Malév 2007 után nem a magyar állam, hanem egy Airbridge nevű cég -  pontosabban orosz és magyar üzletemberek -, kezében volt. Természetesen a privatizáció nem segíthetett egy olyan vállalatnak, mely kiváltképp rossz struktúrával próbál boldogulni a hagyományos repülőtársaságok keserves versenyfutásában. A 2007-es magánosítást követően a vállalat kb. 100 millió dollárnyi banki adósságot halmozott fel, és a magyar adófizetők 25 milliárd forinttal kényszerültek visszaállamosítani a társaságot. Megmentésről és hosszútávú stratégiáról  azonban szó sincs. Ez csupán egy beteges mítosz rosszul kezelt klinikai halála. Miközben a Wizz Air - természetesen állami támogatás nélkül - 2010-ben 170 millió forint árbevételt jegyzett, többet, mint a Magyar Államvasutak, és majdnem annyit, mint a Szerencsejáték Rt. Akkor miért ölünk pénzt a Malévba? Pontosabban: miért ölik az én pénzemet a Malévba?

Kikattant, ennyi az egész

Ezt mondta egy zöld atlétatrikós, borostás, öregnek látszó középkorú, magyar férfi arról a szomszédjáról, aki bajonettel végezte ki a családját. Hétköznapi kijelentés volt, semmi drámaiság, semmi tragikum. Kikattant. Van ilyen. És mindnyájan kikattanhatunk, különböző társadalmi és etnikai szinteken, akár a saját környezetünket nézzük, a kis falut, ahol szinte mindenki munkanélküli és nyilvánvalóan még hosszú ideig munkanélküli is marad, akár a tényt, hogy ma, látva a reménytelen hitelszerkezeteket, egy millió adós küszködik visszafizetési gondokkal, akár a "Nagy Képet" nézzük, amin azt látjuk, hogy az európai felelős politikus döntése alapján az európai polgárok százmilliárd eurói  folynak át Görögörszágnak, akár Európa sorsát nézzük, ami valamikor még a reményeket  és a biztonságot jelentette számunkra. Bárhová nézünk is, most ugyanazt látjuk. Történt valami. Vagy túlságosan sok minden történt, túlságosan gyorsan. Nem értjük. Nem tudjuk érteni. Egy barátságos tekintetű, szőke norvég fiatalember egyszercsak kikattan és lekaszabol ártatlan fiatalokat egy nyári táborban. Az osló-i rendőrkapitány szerint "egyelőre nincs magyarázat". Pedig van. Ez a világ most bizonytalan, bizalmatlan, sok tekintetben kilátástalan, hiányoznak az elrugaszkodási pontok, az irányadó jelzők. Hogy mit szabad, és mit nem szabad. Ezért aztán kikattanunk, ennyi az egész. A zöldtrikós, borostás férfi megmagyarázta. Egyelőre nem vagyunk okosabbak.

A tricikli

Igazán nem szívesen írok már arról, hogy a kínaiak mennyi mindent találtak fel (többek között a napszemüveget is), de azért arról mégiscsak meg kell emlékezni, hogy időszámításunk előtt 2000-ben, ami azért meglehetősen régen volt, egy bizonyos Huang Di nevű császár lóvontatta szekeret rendelt a mesterembereitől, aminek a tetejére olyan szobrot szereltetetett, ami mindig Dél felé tekintett (a Dél Kínában kitüntetett égtájnak számít). A mesterek neki is láttak és rövidesen elkészült az alkotás, bármerre fordult is a kocsi, a szobor tekintete mindig a megadott irányba tekintett.

          Ezt tekintik ma a differenciálmű alapjának.

          Ugyanebben az időben foglalkoztak a kínaiak a háromkerekű kerékpár gondolatával is, az első példányokról korabeli rajzok is fennmaradtak.

          Mi Európában ugyanakkor 1898-ra tesszük a tricikli megvalósításának gondolatát, az ilyen járművet a Peugeot gyár készítette el két évvel később.

          Kína azonban a magáénak érzi a triciklit, elmondhatatlan mennyiségű ilyen jármű rója az utakat, végtére is környezetbarát (mondjuk, ez ott és most nem szempont), olcsó, és egy-egy darab szemlátomást húsz-harminc évig is kiszolgálja az üzemeltetőjét, miközben szinte semmiféle gondozást nem igényel, parkolási díjat sem kell fizetni érte.

          Megkönnyíti az életüket.

Nyári szünet

A magyar televíziózásban divat lett a hosszú nyári szünet. Június végén a műsorok jelentős része eltűnik a képernyőről. A műsorvezetők elköszönnek,  a szeptemberi viszontlátásra, mondják kedvesen. Helyükön "könnyű, nyári szórakozás" keresztnévvel felruházott olcsó minőségű filmeket sugároznak, amelyeket az archívumokból vagy filmgyári kukákból kotornak elő.  De mire fel ez a távolmaradás? A nézők nyáron is szeretnek televíziózni, a világban nyáron is történnek események. Én gyerekkorom óta szenvedélyes rádióműsor-tanulmányozó vagyok, és most, hogy számlálhatatlan csatorna közül is választhatok, különösen felháborít, ha  "aktuális politikai vitaműsorok" helyén ismétlésekkel találkozom. Valamikor még egy rövidke (ism.) rövidítéssel jelezték, hogy ne számítsak újdonságra. Kissé becsapottnak érzem magam, bár ez nyilván nevetségesnek hangzik egy olyan világban, amelyikben gyakorlatilag minden erről szól. Húsz évvel ezelőtt olvastam egy (hozzám hasonlóan csalódott) amerikai kommunikációs szakember megfogalmazását: azt mondta, hogy a televízióban a műsor csak arra jó, hogy valamivel kitöltsék a reklámok közötti időt. Ez most már nálunk is így van. Nyáron pedig még inkább. Nem baj. Jövőre újra megírom.

Kínai kapcsolataim: Öregek Játszótere

A hetven éves Lin bácsi reggel ötkor kel, megissza a teáját, majd átmegy a hetvennégy éves Cheng bácsihoz, és együtt lemennek az Öregek Játszóterére, hogy pingpongozzanak egyet. Amikor befejezik a mérkőzést, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól. Közben a hatvanéves Lin néni és a hatvanegy éves Cheng néni a közeli parkban piros kendőket lobogtatva tornamutatványokat mutat be további barátnőikkel. Miután kitornászták magukat, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól.

          Néha magam is át- meg átsétáltam ilyen játszótereken: megismerkedtem egy kedves öregúrral, akit mindenki csak Longnak szólított. Megkérdezte, honnan jöttem, és miután megmondtam neki, felcsillant a szeme, ó, hát ismer ő magyarokat, Klampárt, Berczik Zoltánt, Sidó Ferencet, Jónyer Istvánt, na, hát ennek meg én örültem, jó érzés az ilyesmit hallani Pekingben, a Chuoming park közepén. Nem játszunk egy meccset, kérdezte. Én amúgy öltönyben, nyakkendőben voltam, ahogyan az ember diplomataként öltözik, ő meg tornacipőben és melegítőben, de tekintettel a magyar kapcsolatokra mégsem mondhattam nemet. 21:2-re nyerte az első játszmát, 21:3-ra a másodikat, és 21:4-re a harmadikat, de akkor már kicsit kiengedett és a körülöttünk összeverődött közönségnek is játszott.

          Megköszöntem a mérkőzést, ahogy kell, egy lucskos kölcsöntörülközővel letöröltem a verítéket a homlokomról, felvettem a zakómat.

          -Hány éves? – kérdeztem.

          -Hetven – felelte.

          -Jó formában van – ismertem el.

          -Már nem vagyok az igazi - legyintett. -  A csúcson 1952-ben voltam, akkor nyertem világbajnokságot. Romlanak a reflexeim, pedig ebben a sportban az a legfontosabb…

 

Peking, te csodás

Budapest főpolgármestere szerint Peking akár példakép is lehetne számunkra, hiszen - amint a Hír TV adásában a rá jellemző egyszerűséggel mondta: "ott rend van". Tarlós

István nyilván eltöltött néhány kellemes napot ebben a körülbelül húszmilliós városban, ám nyilván nem vette - nem vehette - észre, hogy a csillogó Patyomkin-belváros és  a Nagyon Fontos Személyek számára fenntartott különbejáratú Nagy Fal-rész mögött található egy másik Peking:  a kartondobozokban alvó, éhbérért dolgozó, vidékről teherautókon szállított építőmunkások, a külvárosokban vályogviskókban, villanyáram és víz nélkül nyomorgó munkanélküli családok. A légszennyezettség rendkívül veszélyes, és a mérési skála legrosszabb értékét is felülmúlja. Persze, Pekingben rend van.  Mert rendnek kell lennie. A klasszikus gondolkodás szerint aki egy hetet tölt el egy idegen országban, az azt hiszi, hogy mindent tud róla. Aki egy hónapot tölt ott, az  tudja, hogy keveset tud, aki pedig egy évet, az már nem mond semmit.

Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy közel öt évet töltöttem Kínában, tudok tehát egyet és mást. De most csak ennyit akartam mondani.

A népegészségügyi adó egyes társadalmi vonatkozásai

A kormány társadalmi párbeszédet szeretett volna. Ez most  a népegészségügyi adó ügyében létrejött, de olyan formában, hogy a kormány és a társadalom elbeszél egymás mellett. Ahogyan ez lenni szokott. Most éppen a csipsz lett az első számú közellenség. Sőt, megkezdődött az ideológiák gyártása is. Egy filozófus eszmekutató már ki is jelentette: a vacsora előtti csipszevés a magyar alsó-középosztály életformájának jellegzetes része, és mint ilyen, nyilvánvalóan átalakításra szorul. Bizony, ezek azok a pillanatok, amikor az ember magába tekint. Hiszen én is hajlamos vagyok arra, hogy munka után, feleségem társaságában, a televízió előtt, olykor egy alkoholtartalmú italt is elfogyasztva rágcsáljak valamit. És eszembe jut Tony Robinson, a Financial Times vezető szerkesztője, aki egyszer, Londonban azt mondta nekem, hogy számára a nap egyik legmeghittebb pillanata, amikor hazatérve windsori otthonába leül a televízió elé felesége társaságában, iszik egy whiskyt és tejfölös-hagymás csipszet rágcsál hozzá. Megbeszélik a nap dolgait meg a világ eseményeit, azután megvacsoráznak. Én meg egyetértően bólogattam. De hát egyikünk sem tévedhetetlen.

DSK

Sajnos, csak lányaim és feleségem a tanúim arra, hogy DSK letartóztatásának napján heves vitába keveredtem velük a "bankvezér-nőcsábász" elleni - enyhén szólva is törvénytelen - eljárás miatt. Igaz, akkor még a legnagyobb televíziós társaságok is vádként hozták fel ellene, hogy a Párizsba induló repülőgép első osztályú ülésében, a biztonsági öv becsatolása után megjegyezte, hogy a légiutaskísérőnek "milyen jó feneke van". Istenem, hányszor gondoltam én is hasonlókat hosszú, unalmasnak ígérkező transzkontinentális utazásaim első pillanataiban.  Kész szerencse, hogy eddig megúsztam letartóztatás nélkül.  Akkoriban persze nem volt rokonszenves kiállni a Valutaalap akkor vezérigazgatója mellett, hiszen egyértelmű  volt az a nézet, hogy "végre megkapja a magáét az az alak, aki válogatás nélkül minden alkalmat megragad arra, hogy nőkkel testi kapcsolatba lépjen".  Így aztán, nyomós érevek hiányában  alulmaradtam a családi beszélgetésben is.  A New York-i rendőrség akkor megalázó módon bánt vele, a világ médiája pedig felkapta a hírt és egyértelműnek tartotta, hogy a férfi egy szállodai szobában megerőszakolt a fekete szobalányt, aki pedig csak ártatlan porszívózásra készült a lakosztályban. De hát így van ez, mit tehet az ember világgal szemben? Ugyan, papa, legyintettek lányaim, amikor védelmembe vettem DSK-t, és szinte magam is, bizonyos mértékig  bűnösnek éreztem magam, amiért a pártját fogom. Na és a bizonyítékok? Ezt kérdeztem. Nem számított. DSK-t neghurcolták, mostanában pedig, bár lassan és kényszeredetten, de kiderül, hogy az ellene felhozott vád alaptalannak bizonyul.  És bár magam nagy pártolója vagyok a demokráciának, különösen ami annak nagy szószólóját, annak  amerikai megvalósítását  illeti, kíváncsian várom, hogy ezért a ballépésért ki kér majd bocsánatot. És arra is kíváncsi vagyok, hogy azok az amerikai pénzen működő emberjogi szervezeteknek, amelyek nagyítóval figyelik, hogy külföldön, például Magyaroszágon betartják-e a szabadságjogokat, feltűnt-e ez a kis közjáték?

Buci példát mutat. Vagy Ruttner.

A múlt héten egy  budapesti autóbuszvezető fogta magát és némi alkoholos befolyásoltság alatt beült egy üres csuklós Ikarusba, kihajtott a telephelyről, kicsit kóválygott a városban, majd megállt a Blaha Lujza térren olymódon, hogy a forgalmat eme csomópontban teljes mértékben megbénította. Egy keveset még üldögélt a vezetőfülkében, majd a rendőrök rábeszélésére leszállt. Állítólag felgyülemlett benne a feszültség, családi gondjai is vannak és a munkahelyén sem érzi jól magát.  Hát van ilyen. Mielőtt eljárás indulna ellene, javaslom, keressen magának jó ügyvédet. Tartson tanfolyamokat az ország különböző városaiban működő járművezető-iskolákban, beszéljen arról, milyen szörnyű dolog elkötni autóbuszt a telephelyről, milyen nyomasztó dolog gondokat okozni az amúgyis nehéz helyzetben működő BKV-nak, nem is beszélve arról, hogy milyen nehéz perceket okoz feleségének, gyermekeinek, édesanyjának. Törekedjen arra is, hogy ezeket a fellépéseit legalább két kereskedelmi televízió szórakoztató bulvárműsora kövesse - persze, az ő szándékai és előzetes tájékoztatása ellenére. Biztos véletlenül futnak majd össze Nyékládházán, meg másutt is. Nyilatkozzon arról, hogy milyen nehéz lesz neki, ha kirúgják az állásából, élete egy egyetlen hiba miatt végzetes fordulatot vett. Nem rossz ember ő, nem bűnös, csupán elkalandoztak a gondolatai.  Felkérném a városi és helyközi buszvezetőket, a busztársaságok igazgatóit és főkönyvelőit, hogy rokonszenvüket azzal fejezzék ki, hogy megjelennek sorstársuk bírósági tárgyalásá. Szeretném, ha ott lennének a buszutasok, hiszen támogatásuk felbecsülhetetlen lenne. Valalmint külön felkérem Pentik Náci bácsit, a nyugdíjas trolivezetőt, akiről tudom, hogy egy alkalommal menet közben majdnem lehúzta az áramszedőket, mert megtudta, hogy felesége a szomszéd trombitaművésszel tölti a délutánjait. Legyen bennünk, szolidarítás, honfitársaim!

Beszédhibások találkozója

Minden kisebbség jogainak érvényesítését messzemenően támogatom, hiszen magam is többszörösen sújtott kisebbség tagja vagyok. De ugyan ki nem?  (Erre a végén még visszatérek). És csak az a kérdés, hogy vajon demonstrációkkal csakugyan és ténylegesen érvényt tudunk-e szerezni a kisebbségek jogainak? Magam ugyanis - más kisebbségi sújtás mellett - beszédhibás vagyok. Akkor most szervezzek demonstrációt Budapest főútvonalain, hogy megértést és támogatást kapjak? De akkor mi lesz a vakokkal, a némákkal, a végtagsérültekkel? Melegnek lenni jog, ez vitathatatlan. A magánélet része vagy közügy? Ezt is el kellene dönteni.  Esetleg szervezzek felvonulást az öregedő férjek számára is?

Legyél műsorvezető és megúszod

Mert Magyarországon ma a televíziós műsorvezetők szabják meg az erkölcsöket. Hajdú Péter sikket csinál abból, hogy  a mozgássérülteknek fenntartott helyen parkol, Stohl András szeretné, ha hétköznapi emberként bánna vele a bíróság, miközben egyre gyakrabban jelenik meg egykori munkaadója műsoraiban, mint jótékonykodó pedagógus (melyik "hétköznapi" embernek van erre lehetősége?).  Ifjabb Knézy ellen 2008-ban kezdődött eljárás, amiért súlyosan bántalmazta feleségét, ám közben természetesen szerepelhetett a képernyőn. És most a szerencsétlenül magyarázkodó Liptai Claudia, aki fénykorában még szinésznőként képzelte el pályafutását, most pedig szabálytalanul használt egy mozgássérült parkolókártyát.  Milyen kicsinyes! Liptai az esetet úgy próbálta beállítani, mintha véletlen baleset történt volna. A "népszerű műsorvezető"  meglehetősen méltatlan módon visszaélt a parkolókártyával, ami állítása szerint "úgy került a műszerfalra, hogy amikor becsapta a Toyota RAV4-es ajtaját, az kiesett a napellenzőből egyenesen a műszerfalra".  Hát nem szánalmas? De hát logikus is, hogy megpróbálja. Sajnos, a média kiváltságosai szabják meg az erkölcsöket Magyarországon.  Csak megjegyzem, mellékesen, hogy az általam mindig példaként említett Nagy-Britanniában a Sky Sports habozás nélkül felmondott egyik legnépszerűbb sportriporterének, Andy Gray-nek, aki egy labdarúgó mérkőzés női partjelzőjére úgymond "szexuális tartalmú, bár tagadhatatlanul vicces, de becsmérlő" megjegyzést tett.  Mert, hogy egyes országokban a közszereplőknek van felelősségük.

Spanyol uborka

Semmi sem olyan ragályos, mint a pánik. 1993-ban egy Vicky Rimmer nevű  15 éves angol kislányon diagnosztizálták az úgynevezett Creutzfeld-Jakob kórt (CJD). Vicky nagyon fiatal volt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ennek a betegségnek a lappangási ideje általában harminc év. Az orvos, miután megállapította a kórt, hazaküldte Vickyt, és megmondta az édesanyjának, hogy ne hozza nyilvánosságra lánya állapotát. A hír a Daily Mirror című londoni bulvárlapban jelent meg 1994 januárjában. Vicky édesanyja szerint az orvos azt mondta neki, hogy a betegséget ne hozza nyilvánosságra, gondoljon a brit mezőgazdaságra, amelyik megszenvedheti a dolgot. 1995-ben Dr. Richard Lacey  egy cikkében arról írt, hogy gyakorlatilag mindenkinek elszivacsosodhat az agya, ha marhahúst eszik.  Lassú elmebaj, hülyülés, bepisilés, halál. Ez a sors vár azokra, akik egyáltalán belépnek egy McDonald's gyorsétterembe. Hiába evett a brit mezőgazdasági miniszter hamburgert a Victoria pályaudvar előtt, az emberek nem bíztak a kormányban. Három millió brit azonnal felhagyott a marhahús evéssel, az angol iskolák rögtön beszüntették a marhahús felszolgálását az étkezdékben, megkezdődött a skót marhák tömeges kivégzése. Az európai piacon nagy nyereséget könyvelhetett el a francia és az argentín marhahús. 

Ez jutott  eszembe akkor, amikor "német hatóságok" úgy gondolták, hogy a spanyol uborka felelős egy Hamburg környékén kitört fertőzési járványért. Miért éppen a spanyol uborka? Miért nem a marokkói retek? És milyen bizonyítékok álltak a rendelkezésükre?   Az emberek úgy gondolták, hogy ha a spanyol uborka szennyezett, akkor szennyezett lehet a portugál saláta is, esetleg a magyar eper is. Ne együnk sok zöldséget, tanácsolta egy mértékadó német televízió hírműsora. És fogjuk vissza a gyümölcsfogyasztást is. Vessünk véget a féktelen almazabálásnak. Na és a gyümölcsfagylaltok? Az sem teljesen biztonságos. Ki tudja, honnan származik a vanília? A spanyol - és közvetve az európai - mezőgazdasági termelés iránt megingott a bizalom, és hát a bizalom az, ami a legkönnyebben inog meg és amit a legnehezebb helyreállítani. Nem is folytatom. A "német hatóságok" visszavonták a spanyol uborka elleni vádakat, ehetünk ismét gyümölcsöt és nyalhatjuk a fagylaltot is. Megnyugodhatunk. Egyelőre. Legközelebb talán az osztrák virsli vagy a francia sajt ellen indul hasonló támadás. Attól függ, mit követel a piac érdeke.

 

 

"Tinik kedvence"

Hallom ezt mostanában egyre gyakrabban, amikor lenézően emlegetik  SP-t és a többieket, mintha a minőség ennek a nemzedéknek nem lenne fontos, mintha nekik mindegy lenne. És lehet, hogy nem is fontos, lehet, hogy mindegy. Lehet, hogy manapság elég, ha valaki sármos, szépen mosolyog és ujjaival fel tudja mutatni a "V" jelet (vagy értik, mit jelent, vagy nem, de manapság nyilván nem is fontos). Csak jelzem, hogy amikor mi voltunk tinik, a hatvanas években, a kedvenceink Elvis Presley, a Beatles, és  a Rolling Stones voltak. Meg is látszik rajtunk, mondhatnám némi önelégültséggel...

Szüleink

Ismerjük a szüleinket?

Nem nagyon. Néha ők sem akarják, hogy ismerjük őket, néha mi sem akarjuk ismerni őket. Azt tudjuk a szüleinkről, amit ők akartak, hogy tudjunk róluk. Láttam magam előtt a sorsukat? Nem láttam. Persze, szerettem volna tudni mindent, mert azt gondoltam, hogy mindent tudnom kell róluk, ezért, amikor nem voltak otthon, néha bementem a szobájukba, kihúzogattam a fiókjaikat, benéztem a szekrényükbe, titkokat kerestem, de semmit sem találtam.
Kíváncsiak vagyunk? Valóban ismerni akarjuk őket? Nem csak ímmel-ámmal?  Nem úgy van az, hogy éppen elég az, amit tudunk róluk?  Apa kedvenc dala a Strangers in the Night volt, ezt dúdolta gyakran, és amikor csak ideje engedte, meghallgatta lemezen is. Soha nem mondta, hogy miért, én meg nem kérdeztem. Sokat mesélt Párizsról, igen, jártam ott egyszer, ennyit mesélt, semmi többet. Mindig azt hittem, hogy apa igazán szereti anyámat, meg
azt is akartam hinni. És biztosan szerette is, de hát olyan sokféleképpen lehet szeretni valakit. Aztán apa a halála előtt elmesélte azt a történetet. Hogy miért is szereti Párizst.

 

Ott ült a szanatórium kertjében egy padon, vékony volt már és  elesett, összehúzta magán a régi, csíkos, fürdőköpenyét, ölében egy tranzisztoros rádió, hogy élete utolsó pillanataiban is tudja, mi történik a világban, még akkor is, ha már semmi köze sincs azokhoz a dolgokhoz, amik történnek, mert a betegsége miatt ő már egy másik világban élt. A történet Párizsban ért véget, 1964-ben, Párizsban, ahová apám nemzedéke mindigis vágyott, jelképesen és valóságban is. Igen Párizsban ért véget, de valójában 1944-ben kezdődött, amikor apa húsz éves volt, Budapesten éltek, egy Ipoly utcai ház földszinti lakásában, nem voltak gazdagok, még jómódúak sem, inkább a szegénység és a tisztességes megélés határán, apa eladó volt a Párizsi Áruházban, oda is egy ismerős család ajánlásával került, mert akkoriban nem volt könnyű oda bekerülni,  szerette a sportot, a barátaival munka után lábteniszezett a Duna-parton, hét végén evezett a Dunán, azok a pillanatok voltak a legszebbek, amikor nyári hajnalokon kihúzott a nyílt vízre és belefeküdt az evezőkbe. Ott ismerkedett meg Weltner Zsuzsival,  amikor apa segített Zsuzsinak vízre tenni a hajóját, azonnal egymásba szerettek, de apának természetesen esélye sem lehetett, hogy feleségül vegye, mert semmije sem volt, a Weltner-család pedig gazdag és előkelő, nagy villában laktak Budán, az Óra utcában,  már az első napon egymásba szerettek, hiszen szerelem nem lehet másképpen, mint első látásra, mondta apa, volt egy kis könyve, abba jegyezte fel nagy emberek nagy mondásait, és ez is egyike volt azoknak, és már csókolóztak is a Fogas megállójában, a Svábhegyen, nem lehet közöttünk semmi komoly, mondta Zsuzsi, mert Schwarzer Ferihez fogok férjhez menni, ez meg van már beszélve a szülőkkel, de már másnap újra titokban randevúztak, apa délutánonként elkísérte Zsuzsit zongoraórákra Elza nénihez az Izabella utcába, szerette hallgatni, ahogy a lány Schubertet játszik, esténként belopózott Zsuzsihoz  Weltnerékhez, ott töltötte az éjszakát, majd hajnalban, mielőtt meglátták volna, az ablakon át távozott, azt tervezték, hogy megszöknek és összeházasodnak, igen, igazi Rómeó és Júlia történet, de hát a háború, az  háború, 1944. március 19-én aztán Weltner Lajost is elvitték a németek,

 

és őt sem látták soha többé  a családtagjai, apát behívták munkaszolgálatra, ahonnan minden héten írt Zsuzsinak, ám soha nem kapott választ, ő hitt abban, és próbált hinni abban, hogy találkoznak a háború után, és nem adta fel a reményt, pedig a reményt abban az időben nagyon könnyű volt feladni, és sokan fel is adták, és a  remény arra is való, hogy feladják, aztán , amikor hazajött a munkaszolgálatból, azonnal elment Weltnerék villájába, ahol azonban már nem Weltnerék laktak, hanem egy másik család, és semmit sem tudtak arról, hogy mi történt a korábbi lakókkal, megengedték apának, hogy bemenjen Zsuzsi szobájába, de apa ott nem talált semmit, ami utalhatott volna arra, hogy pontosan mi is történt, egy ideig kerestette őket cionista ügynökökkel és a Vöröskereszttel, hirdetéseket adott fel, végigjárta az Óra utca lakóit, de nem akadt Zsuzsiék nyomára, és akkor már biztos volt benne, hogy őket is elvitték, ami akkoriban természetes volt, aztán megismerkedett anyával, persze, az övék is nagy szerelem volt, de benne volt a menekülés és a vigasztalódás is,  akkor kezdődött az új korszak, a szocializmus, amiben ők hittek, vagy úgy tettek, mintha hinnének, hiszen már nem hittek istenben, és  nem hittek a zsidóságban sem, és valamiben hinni kellett, különben megsemmisültek volna.  Meg én is megszülettem. Apa neves építészmérnök lett, megtanult angolul és franciául, na és akkor jött a párizsi meghívás 1964-ben, hogy tartson  előadást Párizsban, a Nanterre Egyetemen, először nem is akart utazni, nem volt neki gyakorlata előadástartásban, azután rábeszélték a főnökei, kell most nekünk egy kis propaganda, elvtárs, lássák a franciák, hogy mi is európaiak vagyunk, apa szerette Párizst, soha nem járt még ott, és amikor a vonat hajnalban áthaladt a külvárosokon, és ő meglátta a távolból a Sacre Coeur hófehér kupoláját, úgy érezte, hogy álmodik

 

álmodtam, igen, mondta nekem is ott, a szanatóriumban, összehúzta magán a fürdőköpenyt, pedig meleg, nyári nap volt, másnap, az előadás után, amikor cigarettára gyújtott a folyosón, egyszercsak ott állt előtte Zsuzsi, vannak pillanatok, amikor az embernek földbe gyökerezik a lába, amikor úgy érzi, hogy ez nem vele történik, és ez nem olyan volt, mint a Sacre Coeur, ez igazi földbegyökerezés volt, ami sokkal több, mint egy álom, apa akkor úgy érezte, hogy ez nem igaz, ez biztosan nem vele történik, ez ilyen pillanat volt, talán az egyetlen olyan pillanat apa életében, amikor úgy érezte, hogy semmi sem számít abból, ami volt, megismersz? ezt kérdezte Zsuzsi, apa csak állt és nézte, Zsuzsi pedig elnevette magát, átölelte apát, látta az újságokban, hogy ott lesz egy neves magyar, ez csak ő lehet, akit húsz éve nem látott, apa nagyot sóhajtott, mintha nem maradt volna ereje a történet folytatásához, na és mi történt azután, kérdeztem, apa csak ült és  mesélt, hát Párizs volt, 1964-ben, elmentünk Zsuzsival meginni egy kávét,  mi történt azután? Mert mindig ez a legfontosabb. Hogy mi történt. Nem az, hogy mi történhetett volna, hanem az, hogy pontosan mi is történt. Leültek egy kávéház teraszára, ez volt a Bonaparte:

 

és Zsuzsi elmesélte, hogy mi történt, nem úgy, ahogy az emberek mesélni szoktak, inkább csak gesztusok voltak ezek, szavak, összefüggéstelen utalások, az  édesanyját is elvitték, Zsuzsit másnap Elza néni mentette meg a budai villából, ő rejtegette az Izabella utcában, mert nem volt zsidó, így sem volt könnyű, nem akart ő hős lenni, egyszerűen úgy hozta az élet, úgy alakultak a körülmények, a háborúban minden másképpen alakul, mint ahogyan az emberek gondolják vagy tervezik, és a körülmények hatalma sokkal nagyobb, mint azt feltételezzük, Zsuzsi  közben megismerkedett a kis Imrével, Elza néni fiával, aki beleszeretett, és arra kérte, hogy Zsuzsi legyen a felesége, hiszen az édesanyja megmentette az életét, és egy éjszaka be is nyitott hozzá a szobájába, és Zsuzsi összeszorított fogakkal, de szeretkezett vele, ez volt számára a túlélés lehetősége, nem, nem volt ez szerelem, mert neki csak apa volt a szerelem, az egyetlen, ami megismételhetetlen, de hát a háború, az a körülmények hatalma minden más  józan gondolaton, a háború megváltoztatja az emberek gondolkodását, lelkiállapotát, aki nem élt háborúban, az nem is érti, ezt magyarázta nekem apa a szanatórium kertjében, a padon ülve, ez volt életünk utolsó beszélgetésem, közben meg az jutott eszembe, amikor gyerekkoromban megmutatta az acélkék zsilettpengét, két ujja között tartotta,

 

mint aki nem fél attól, hogy  megvágja magát,  ezzel kell borotválkozni, csak vigyázz, meg ne vágd magad, nem, a szerelmet olykor csak egy hajszál választja el az életösztöntől, aztán ötvenhatban a családdal együtt disszidáltak Franciaországba, ahol Elza néni zongoratanárnő lett, Imre pedig ügyvéd, igen, megvagyunk, persze, és nem is biztos, hogy mindig több kell ennél,  a megvagyásnak, de nem vagyok boldog, mondta Zsuzsi, na, és mi legyen most, Zsuzsinak volt két jegye egy Frank Sinatra-

 

hangversenyre, aki akkor a legnagyobb csillagok egyike volt, igazi világsztár, Strangers in the Night, persze, hát mégicscsak van oka és okozata mindennek, apát ez a dal kísértette az élete során, ezt a lemezt hallgatta esténként, de korábban soha nem mondta, hogy miért, hát ez az igazi titok, ez az összefüggés Zsuzsi, Párizs és Frank Sinatra között,  de előtte még együtt töltötték a délutánt apa párizsi szállodájában, a Hôtel de L'Almában, aminek az ablakából az Eiffel-toronyra lehetett látni, nem kérdezték meg egymástól azt, amit ilyenkor meg kell kérdezni, hogy  mi lesz azután, mert tudták, hogy azután nem lehet semmi, Zsuzsinak vissza kell mennie a férjéhez, apának pedig vissza kellett jönnie Budapestre, miközben neki a szíve szakadt meg, miért nem maradtatok együtt, kérdeztem, hiszen ez lett volna a normális, együtt maradni, ahogyan a Római parton és Zsuzsi hálószobájában tervezték, nagy szavak jutottak eszembe, visszatérés az embertelenségből a romantikába, nem, szó sem lehetett róla, rázta meg a fejét apa, akkoriban ez lehetetlen volt, de hát mindig mindenki arra hivatkozott, hogy lehetetlen,  ötvenhatban mi is gondoltunk arra, hogy elmegyünk, folytatta apa, kaptam volna munkát egy svájci tervezőintézetben, de akkor sem mertük, mert mi van, ha nem sikerül, mi van, ha vissza kell jönni, és hát a mozgalom, mi arra tettük fel az életünket, ezt nem lehet egyik pillanatról a másikra elfelejteni, így voltunk a zsidósággal is, azért nem beszéltünk róla, mert nem akartuk, hogy foglalkozzál ezzel a dologgal, ezt  mondta végül apa, de ezt is csak kényszeredetten, és legfőképpen ott voltál te, Andriskám,és akkor úgy nézett rám, a szanatórium padján, hogy hittem neki, hogy én fontosabb voltam, mint egy gyerekkori álom, tőled nem tudtam volna elszakadni, ezt mondta, de már nagyon halkan beszélt és az is lehet, hogy rosszul értettem, mert alig nyitotta ki a száját, mintha maga is félt volna erről beszélni, de az ölelkezés a párizsi szállodában minden nap eszébe jut, minden nap,  és ebbe, hogy volt egy ilyen délután, bele lehet őrülni, nem, soha nem írtak azután egymásnak levelet, nem találkoztak többé és nem hívták egymást telefonon sem, mindennek úgy kell végződnie, ahogyan kezdődött, és volt ebben ellenállás a sorssal szemben is, mert kívánjuk követni a sors útjait is, de szeretünk szembeszegülni is vele, a felhő és az árnyék, van egy ilyen japán vers az árnyékról, amelyik menekülni próbál a felhő elől, de hát csak egy árnyék, és egy árnyéknak nincsenek menekülési útjai, meg volt benne féltés is, meg ösztönös menekülés is, meg tapasztalat is. Hogy azért ez komoly dolog. Majdnem filozófia. De nem volt válasz. Nem volt igazi válasz. De akkor már tudtam, hogy az igazi titkokra nincs magyarázat és a titok éppen azért titok, mert nem könnyű beszélni róla és talán nem is kell. Mert akkor már nem lesz titok és szétporlad az, ami mögötte van, ahogyan szétporladtak a családok, ez volt utolsó beszélgetésem apával, mert másnap meghalt.

Azért ez jó volt, hogy elmondta. 
  

Részlet az Idegeim története című könyvből