Még mindig Brüsszel - 2

Még egy tanulság: a magyar miniszterelnök Brüsszelben, az emlékezetes csúcsértekezlet után Szíjjártó Péter  társaságában tartotta meg sajtókonferenciáját. Látszólag rendben van a dolog, de mit keresett ott a szóvivő? Merkel, Sárközy és Cameron bezzeg egyedül állt ki az újságírók elé. Vajon miért?

Még mindig Brüsszel - 1

Mert a tanulságokat érdemes elemezni. Tapasztalataimból tudom, hogy a diplomáciában talán a legfontosabb erény a kapcsolatépítési készség. A vezető politikusok ma rendszeresen telefonon hívják egymást, elektronikus leveleket küldözgetnek egymásnak, sőt sms-ekből értik egymást. Amennyiben ehhez nincs kedvük, akkor kérik a diplomaták segítségét, akik hasonló eszközökkel szinte órákon belül pontos tájékoztatásokat tudnak adni arról, hogy egy nemzetközi eseményen melyik ország milyen álláspontot képvisel. Brüsszelben Orbán formailag talán helyesen járt el akkor, amikor "nemzeti szuverenitásunkra" hivatkozva visszamutogatott a magyar parlamentre, ahol egyébként kétharnmados többsége van, tartalmilag azonban bizonytalannak, esetlennek látszott és - a diplomáciai ügyekben járatlan - szóvivője oldalán magyarázkodott. Könnyű itthon magabiztosnak látszani: külföldön ez kevés. Ott a látszat semmit sem ér.

Észak-Korea stabilitásáról

sokat írnak mostanában. De nem kell aggódni. Az ország  Kína politikai és gazdasági függőségében él és a pekingi politikusok nem akarják növelni a feszültséget a térségben, hiszen ehhez semmilyen érdekük nem fűződik. Észak-Korea (pontosabban a Koreai Nép Demokratikus Köztársaság) fenntartására elsősorban azért van szükség, hogy kínai és a Dél-Koreában állomásozó amerikai katonák ne nézzenek egymással farkasszemet egy képzeletbeli határon. Sokan lebecsülik az ázsiai politikusokat, pedig hosszútávú gondolkodásukat sokszor méltányolhatnánk. Észak-Korea tehát stabil marad.

Észak-Korea nyitni fog

Én magam, Pekingben dolgozó diplomataként 2005-ben már jártam ebben a zárt, kiismerhetetlen és jól őrzött országban. Keserves, nyomasztó élmény volt. A phenjani szállodákban azonban már akkor európai és amerikai üzletemberekkel találkoztam, akik "tájékozódtak a helyzetről". Valójában már akkor mindenki Kim Dzsong Il távozására várt, és abban bízott, hogy halála után gazdasági nyitásra lehet számítani. Nem lesz gyors és nem lesz látványos, de nyitás lesz, az biztos.  Évekig is eltarthat a folyamat, de előbb-utóbb, Peking és Moszkva közvetítésével megvalósul. Utódának, a fiatal, de már most is kissé elhízott Kim Dzsong Un-nak szembe kell néznie egy egymilliós hadsereg kiöregedett, beképzelt, de öntudatos  vezetőivel, le kell rombolnia az édesapja által felépített ostoba és korlátlan személyi diktatúrát. Ebben partnere lesz a kínai vezetés, amelyiknek érdeke az ország fennmaradása, egyúttal  modernizálása is. Peking továbbra is a legfontosabb szövetséges marad, és a potencálisan nyíló piacon első az egyenlők között. Jó lesz, ha mi, magyarok is felébredünk, mert számos területen lehetnek esélyeink.

Egy volt diplomata kommentárja a brüsszeli éjszakáról

Most aztán megtapasztalhatta a magyar miniszterelnök az Európai Unió  vezetői értekezletének szenvedélyes mélységeit. De azt is tudni kell, hogy az ilyen találkozók előtt diplomaták és szakértők keményen dolgoznak azon, hogy alaposan felkészítsék őt és kísérőit a várható fejleményekre és vázolják  a követendő magyar álláspontot is. A német-francia elképzelést ugyan csak néhány nappal korábban dolgozta ki Sárközy és Merkel, ám annak terveiről már hosszú ideje beszéltek. Tudtuk tehát, hogy mi vár ránk. Kétségem sincs afelől, hogy Orbán igyekezett a lehető legjobban felkészülni. Ám kérdés, hogy az elmúlt években volt-e ideje és energiája kiismerni az Európai Unió politikai intézményrendszerének működését, a személyi összefüggések mélységeit, tisztában volt-e azzal, hogy egy ilyen hosszú és kemény vitában melyik partnerére számíthat. Kis ország vagyunk, gazdasági teljesítményünk szerény, az az erényünk, hogy szenvedélyesen nevezünk át köztereket , Hegyeshalomtól nyugatra értéktelen törekvés. Figyel ránk valaki? Aligha. Képesek vagyunk előállni zseniális elképzelésekkel? Nem vagyunk képesek. Tudtuk valójában, hogy mit akarunk? Tudtuk,  hogy mit akarunk és azt hogyan érhetjük el? Még sok ilyen brüsszeli éjszaka lesz a következő években, jobb, ha számolunk ezzel. Aztán ott van a parlament. A demokratikus parlamentben viták folynak. Viták folynak kis ügyekben és viták folynak nemzeti ügyekben is. Viták folynak a brit alsóházban és viták folynak a finn törvényhozásban is. A magyar miniszterelnök is számtalan ilyen, "nemzetinek" nevezett vitában vett részt ellenzéki korában, most tehát nem kérheti számon a különböző pártokhoz tartozó képviselőit, hogy támogassák. És ha csakugyan nemzeti ügyről van szó, ha csakugyan a szuverintásunkról van szó, akkor elvárható, hogy saját pártjának frakciója sem formálisan szavaz majd, hanem felismeri felelősségét. Erre számítok. Majd meglátjuk, mi történik.

Csak a következő év lesz nehéz

Csak a következő év lesz nehéz, mondta Grósz Károly. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Németh Miklós. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Antall József. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Horn Gyula. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Orbán Viktor. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Medgyessy Péter. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Gyurcsány Ferenc. Csak a következő év lesz nehéz, mondta Bajnai Gordon. Csak a következő év lesz nehéz, mondta ismét Orbán Viktor. Elegem van ebből, mondja Odze György.

Számunkra fontosak a fiatal tehetségek

És én még el is hittem. De hát húsz éves korában az ember sok mindent elhisz és el is akar hinni. Kezdő novellista voltam akkor, 1974-ben, magamban is nagyon hittem, ahogyan az ember húsz éves korában tud hinni magában, anyám azonban arra bíztatott, keressek magamnak valami kiszámíthatóbb foglalkozást. Zsuzsi néni, anya barátnője azonban megértőbbnek mutatkozott, komolyan vette az elhatározásomat és rábeszélt, hogy mutassam meg az írásaimat Simon Istvánnak, a neves költőnek, aki akkoriban a Magyar Írók Szövetségének főtitkárhelyettese is volt. Ismerem őt, majd odaszólok neki, oldotta Zsuzsi néni a várható találkozás fölött érzett szorongásomat. A megbeszélt időpontban ott ültem Simon István titkárságán, a Bajza utcai székházban, hónom alatt egy borítékkal. A nagy költő azonban késett. Egy viseletes, kopott, sárga pamlagon várakoztam, mellettem egy idősebb, ősz férfi cigarettázott.

         -Lakásügyben? – kérdezte tőlem.

         -Novellákat hoztam – feleltem kényszeredetten. Olyan érzésem volt, mintha az urológián kellene letolni az alsónadrágomat.

         -Vagy legalább bejuthatnék a szigligeti alkotóházba – sóhajtott nagyot és rám fújta a füstöt. Engem is megkínált.

         -Lucky Strike – mondta. – A nővérem küldte Belgiumból.

         Simon még mindig nem érkezett meg.

         -A pártközpontban van – súgta meg a dohányos férfinek Évike, a titkárnő fojtott hangon, mintha államtitkot árult volna el. – Hivatták.

         -Az nem jó – mondta a férfi és elhúzta a száját.

         -És a fiatalember mi járatban? – nézett rám akkor Évike.

         -Novellákat hoztam.

         -Hagyja csak itt nálam, majd én odaadom neki – bíztatott. Kedves, középkorú asszony volt, a vezető elvtársak mellett dolgozó titkárnőkre jellemző bennfentes tudálékoskodás volt a hangjában. Átadtam az életművemet tartalmazó borítékot, ő bíztatóan rám mosolygott. – Nekünk fontosak a fiatal tehetségek.

         Három héttel később a repülőtéren, ahol akkoriban dolgoztam, megláttam Simon Istvánt, aki egy íródelegációval Mongóliába utazott. A tranzitváróban kávézott írótársaival. Odaléptem hozzá. Nem az alkalom szüli az embert, hanem az ember szüli az alkalmat. Akkoriban szerettem ezt a mondást.

         -Persze – felelte és fel is ragyogott az arca. – Emlékszem. Nagyon jók a történetek, az alakok kimunkálása azonban még nem tökéletes. Csak így tovább – és meg is veregette a vállam az írótársai előtt, ami tagadhatatlanul jólesett, énmeg büszkén körül is néztem. Az írótársak pedig bólogattak. – Majd postán visszaküldjük, ha hazaérkeztem Mongóliából.

         Néhány nappal később éppen a Bajza utcában jártam, gondoltam, felmegyek Évikéhez.

         -Sajnos még nem volt időm odaadni neki – nézett rám őszinte együttérzéssel a melegszívű és szorgalmas titkárnő. – Tudja, milyen elfoglalt ember. És hát sok a munkánk manapság. – Biztosan így is volt, ezt igazolta pulóverének átizzadt hónalja. – Simon elvtárs most egy  íródelegációval Finnországba utazott, de amint visszatér, odaadom neki.

         -Köszönöm, azt hiszem, még dolgoznom kell rajtuk – és elkértem a borítékot.

         -De, ugye, nincs harag?

         -Nincs – feleltem csalódva. És, ahogy hazafelé sétáltam a Damjanich utcán, úgy éreztem, csakugyan nincs harag. Anyám is megmondta, keressek magamnak kiszámíthatóbb pályát.

 

 

 

A Rogán-történet: így kezdődött 2011-ben

Mint olvasom, nyílt pályázaton egy kft. nyerte el a budapesti V. kerület könyvelésének és ügyvitelének adminisztrációját. A cég azt vállalta, hogy a kerület működése során létrejövő iratokat különböző színű tartókba rendezi, a megfelelő polcokon elhelyezi, valamint gondoskodik azok későbbi pormentesítéséről.  Én is dolgoztam hivatalban, az ilyen munkákat Erzsi néni és Pali bácsi csinálták, vagy  középiskolásokat vettünk fel nyári munkára. A győztes vállalkozót  Rogán és Társának hívják, de ez biztosan nem befolyásolta a döntést.

Bízzunk a görögökben

Azért furcsa. Merkel és Sárközy nem akarta, hogy népszavazást tartsanak Görögországban. Elvégre pénzről van szó, nem demokráciáról. Mi köze a népnek ahhoz, ami vele történik? De hát azért én sem vagyok ennyire naiv. Ám abba meg belenyugodtunk, hogy az új, "szakértői" kormány tagja lehet az a Karacaferisz nevű milliárdos médiavállalkozó, aki közismerten és nyíltan zsidógyűlölő és  holokauszt-tagadó. Az izraeli nagykövetnek egy alkalmommal a televízióban azt mondta: “Vigyázz, hová mész, zsidó nagykövet! Beszéljünk a holokausztról, Auschwitz és Dachau összes meséjéről!”

Fő a bizalom. Minden rendben lesz.

Ha ír a bank

A hetvenes években meglátogattam Londonban élő nagybácsikámat és nagynénikémet. Bevallom, tetszett nekem az az élet, tetszett ott minden. Így kellene élni, gondoltam, szerettem volna átlépni a szocializmusból a kapitalizmusba. Aztán egyik nap nagynénikém kétségbeesetten újságolta a nagybácsikámnak, hogy írt a bank. Na és, gondoltam magamban, miért baj az, ha ír a bank? Nagybácsikám alapvetően nyugodt ember volt, varrodája volt London külvárosában, biztonságban éltek. Ámde este összehajoltak a levél fölött és hosszasan tanulmányozták, nincs semmi baj, mondta később kissé sápadtan nagynénikém, a bank csak néhány apróbb feltételt módosít a szerződésünkben. Nagybátyám felhívta a barátait, ismerőseit és üzletfeleit, sokat beszélt és hosszan hallgatott. Aztán leült a karosszékbe, töltött magának egy konyakot és azt mondta a nagynénikémnek.

            -Vi fakd ap, darling.

            Most már én is tudom, milyen érzés az, amikor ír a bank.

            Pedig csak apróbb feltételeket módosítanak, ennyi az egész.

Minden nap egy új hivatal

Néhány napja a Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemző Központ (NIBEK), most a Nemzetgazdasági Tervezési Hivatal (NTH), terebélyesedik tehát a kormányzat, folyamatosan átalakul a kormányzati szerkezet, változnak a hatáskörök, egyre körülményesebb lesz a koordináció, ami Magyarországnak amúgysem volt sohasem erőssége. Az új hivatalok létesítése ugyanakkor igen költséges: a vezetők és vezetőhelyettesek tisztességes fizetést kapnak, irodájukat színvonalasan be kell rendezni (miközben éppenséggel bútorvásárlási moratórium van a közigazgatságban, de hát, feltételezem, ezt senki sem veszi komolyan), a vezetők és vezetőhelyettesek színvonalas gépkocsikon közlekednek majd, amiket képzett gépkocsivezetők vezetnek, a vezetőknek és vezetőhelyetteseknek jár majd mobiltelefon, hogy így tujdák egyeztetni egymással az egyeztetnivalókat, új titkárságok alakulnak, amelyek vezetőinek ugyancsak igényesen berendezett iroda jár. Új réztáblákat csináltatunk, új levélpapírokat nyomtatunk, új pecséteket gyártunk. Egyre több a kormánybiztos, egyre több a miniszterelnöki megbízott, a helyettes államtitkár. A magyar közigazgatás így is bürokratikus, lassú és körülményes, a kormányzati hivatalok számának emelkedése pedig  a hatékonyság további romlásával jár majd. És még nyilván nincs vége, előbb-utóbb szükség lesz egy Nemzeti Kormányzati Hatékonyságot Javító Hivatalra (NKHJH), amennyiben pedig ez sem válik be, akkor meg kell alakítani egy Nemzeti Kormányzati Hatékonyságot Tovább Javító Hivatalra (NKHTJH). Ötletek mindig lesznek.