Vacsora Károly hercegnél - ráadás Eörsi Matyi kedvéért

Igen, méghozzá az Örökös Trónörökös vidéki birtokán, Highgrove-ban. "A small house in the countryside" mondja a herceg titkára, amikor előzetesen útbaigazít. Londontól két órányi kellemes autózás nyugat felé az M4-es autópályán, azután a 419-es úton. Az előkelőség és a gazdagság Nagy-Britanniában többnyire nem párosul hivalkodással: a kastély szót is kerülik, helyette a mi kis házunk kifejezést használják, és közben hallgatnak a több hektáros parkról és az ott bóklászó őzikékről, meg a mesterséges vízesésről és a vadevezésre is alkalmas hegyi patakról, ha meg az ember ezeket megcsodálja és elismerését fejezi ki, csupán azt felelik: ó, ez volt Albert bácsi szenvedélye: de ügyesen megcsinálta. És valóban: nincs sorompó, nincsenek biztonsági őrök, senki sem mondja, hogy hol parkoljak. Egy könnyű apero a kertben. Az alkalom Makovecz Imre látogatása, Károly herceg szeretné, ha részt venne a leégett windsori kastély felújításában (végül nem jött össze az üzlet). Felbukkan egy süket, rövidlátó és szellemileg leépült komornyik, aki többnyire azzal van elfoglalva, hogy a szája széléről csordogáló nyálát itassa a zsebkendőjével, összekeverje a rá bízott kabátokat és a megrendelt italok helyett sűrű, de nem őszinte bocsánatkérések közepette mindenkinek más italt hozzon ki, mint amit megrendelt. Oh, sorry. A vendégek azonban ezt vidáman szemlélik és még a vállát is megveregetik: az öreg Jack. Hetven éve dolgozik nálunk, de eddig nem volt rá panasz. És milyen jól tartja magát. 
Károly jókedvű, szorgalmasan kortyolja italát, úton az étkezőasztal felé pedig belém is karol. 
-Fürj lesz a vacsora - mondja jókedvűen. - Skóciából hozattuk, ma reggel. 
-Hát ez jó hír - felelem savanykás mosollyal. - A fürjről itt, Angliában tudtam meg, hogy tüdőbeteg veréb méretű madár, de annyi csont van benne, mint egy hüllőben, a húst pedig legfeljebb manikűrcsipesszel lehetne lefejteni róla.

És nem is csalatkoztam. Na és köret? Köret nincs? Néz rám csalódottan Makovecz. - Legalább krumpli lenne. Vagy savanyúság.
De hát ilyen helyen nincs krumpli, csak fagyott zöldborsó, kőkemény sárgarépa és ízetlen zöldbab, asvaanyúságot itt pedig csak arckifejezésben ismerik. Fantasztikus menü,  mondja lelkesen a mellettem ülő brit királyi építészeti iroda tagja. Vacsora után az építészt és feleségét viszem haza.  Hát, baszod, valamit ennünk kell már, szólal meg Makovecz, amikor London külvárosába érkezünk.Betértünk egy McDonald’s-ba. Késő este volt, éppen zárnának. Hamburgert rendeltünk  dupla sültkrumplival. A személyzet csendben, némi részvéttel figyelte, hogyan zabálunk. Szomorú látványt nyújthattunk. Gondoltam, megemlítem nekik, hogy éppen Károly hercegtől jövünk, azért vagyunk ilyen éhesek, de aztán arra gondoltam, hogy egy magyar diplomata ne ássa alá az Udvar tekintélyét.
A fényképet Morley von Sternberg udvari fényképész készítette, kérte, hogy amennyiben külön közölném a fotót, említsem meg a nevét. Ezen, gondoltam, nem múlik. 

---

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - befejező rész: Meghurcoltatásunk története

Meghurcoltatásunk története - és éppen Japánban 

Japánban töltött hétvégénk végén Perosa kollégám vasárnap délutánját is feláldozza, hogy kivigyen bennünket a tokiói repülőtérre. Szeretem őt, jól tudunk beszélgetni. Az út majdnem ötven kilométer, van tehát időnk. Japánról esik szó, meg persze, meg Kínáról.

-Azért itt sem tökéletes minden - mondja végül, amikor megérkezünk Naritára.- Majdnem lehetetlen őket meggyőzni, ha egyszer úgy vélik, hogy igazuk van.

Megöleljük egymást, ő maga sem gondolta még akkor, hogy a viszontlátás milyen gyorsan bekövetkezik, és az ő utolsó mondata valósággá válik.

Illedelmesen sorban állunk az All Nippon pultjánál, majd a jegykezelőnek átadom a jegyet és az útlevelet. Hosszasan lapozgatja, én meg nem szeretem, ha valaki hosszasan lapozgatja az útlevelemet és közben meg nem mond semmit.

-Valami gond van? – kérdezem udvariasan.

-A kínai vízumot keresem – feleli.

-Ne keresse – mondom. – Diplomata vagyok, Kínában dolgozom, nekem nem kell vízum.

-Akkor rendben van – mondja és lapozgat tovább. Erre áthajolok a pulton, amit a japánok persze nem szeretnek, és megmutatom az útlevelemben azt a betűjelet, amit a kínai határőrizet ütött be első megérkezésemkor, a pekingi repülőtéren.

-Ez azt jelenti, hogy „vízummentes” – magyarázom.

-Így már rendben. De ha megengedi, lefénymásolom az útlevelét.

Nem örülök neki, de hát repülni is szeretnék, rendben van, felelem.

Visszajön, átadja az útlevelet, felveszi a csomagot, kiadja a beszállókártyát. Azt is bevallom, nem szeretem az ilyen közjátékokat, kiszolgáltatottnak érzem magam. Ez azonban csak múló rosszkedv, Marival elmerülünk a gyönyörű illatszerboltok mélyén. Újabb útlevélvizsgálat, ezúttal rendben van minden. 

-Kár volt idegeskedni – mondja Mari már a váróteremben. Van még harminc percünk a beszállásig. Elköltjük utolsó jenünket is. Éppen visszafelé tartok az ajándékboltból, amikor látom, hogy egy All Nippon tisztviselő Marival társalog.

Szeretné még egyszer megnézni az útlevelünket.

Újra elmagyarázom a helyzetet, megmutatom neki, hogy az elmúlt három évben hány alkalommal léptem ki-be Kínába, ugyancsak megmutatom a kínai diplomata-igazolványomat, a tisztviselő mindent gondosan áttanulmányoz, ám nem tudom az arcáról leolvasni, hogy sikerült-e meggyőznöm.

-Minden rendben? – kérdezem.

-Esetleg készítenék egy fénymásolatot az útleveléről – mondja.

-A kollégája már készített egyet – nem tagadom, most már mérges voltam, nem csak azért, mert, mint írtam, nem szeretem a hatóságok vagy ál-hatóságok efféle közjátékait, hanem azért is, mert az ázsiaiak nem mondják el, mit is gondolnak ilyenkor, pedig könnyebb lenne az együttműködés. Ha például ez a tisztviselő akkor megmondja, miért kéri a fénymásolatot, tudtam volna segíteni neki. De nem mondta meg. Az ázsiaiak sokat beszélnek, olykor azonban keveset mondanak. – Egy másolat elég.

A tisztviselő még ott lábatlankodik körülöttem, de látja rajtam, hogy ideges vagyok. Amúgyis beszállunk az autóbuszba, ami a repülőgéphez visz. Ám a tisztviselő megelőzött bennünket, már ott áll, a betonon, a lépcső feljáratánál, a rövidhullámú recsegőjébe beszél. Le vagy te szarva, gondolom, ám nem becsültem fel a helyzet teljes komolyságát. Már elhelyezkedünk a gépben, már belelapozok az újságba, amikor megáll előttem egy légiutaskísérő és egy eddig soha nem látott, komor tekintetű All Nippon tisztviselő.

-Le kell szállnia, uram – mondja. – Önnek nincs vízuma Kínába.

Azt hittem, rosszul hallok. Vagy filmet látok.

-Valóban nincs – felelem és türelmet erőltetek magamra, ám ez nem könnyű. – Diplomata vagyok, nekem a kínai hatóságok akkor sem adnak vízumot, ha kérnék. Ellenben van diplomata-igazolványom…

-A gépnek indulnia kell, uram, kérem, hogy szálljon ki.

Közben szeme sem rebben.

-Hívják fel a kínai nagykövetséget és ők megerősítik, hogy magyar diplomatának nem kell…

-A nagykövetség zárva van, uram. Aranyhét van. Önt a kínai hatóságok ki fogják toloncolni Pekingből, és nekünk kell Önt visszahoznunk Tokióba.

-Aláírok egy nyilatkozatot, hogy ez nem fog bekövetkezni – mondtam.

Ezt a tisztviselőt azonban semmiféle érv nem hatott meg.

-A csomagját már kivettük a gépből. És amennyiben a felszállási időpontig nem hajlandó kiszállni, hívjuk a repülőtéri rendőrséget és a szabályok szerint letartóztathatják a repülés biztonságának megsértése miatt.

És meg is jelent mögötte két férfi, egyelőre nem rendőrök, hanem légitársasági alakok.

De azt láttam, hogy esélyeink minimálisak. És az egyik férfi már meg is ragadta Mari vállát, hogy elmozdítsa a székből.

Nem volt mit tenni.

Miközben csodálkozó és megvető tekintetektől pásztázva végigmentünk az utastéren, még mindig nem akartam elhinni, hogy mindez velünk történik. Egy japán utas átadta a névjegyét.

-Mindent láttam – mondta angolul.

Visszatértünk a váróterembe.

Mi lesz velünk?

Néztem Marit, szegény, gondoltam. Annyira akarta látni Japánt. És ez a vége. Kapok egy telefont az egyik japán légitársasági tisztviselőtől, hívom Perosát.

-Indulok – mondja és nekivág az ötven kilométeres útnak Naritára. 

Két óra múlva megjelenik, közben mintha javulnának az esélyeink. Aznap több gép nincs már Pekingbe, de az All Nippon vállalja, hogy elhelyez bennünket a repülőtéri szállodájukban, gondoskodik a költségeinkről és másnap reggel indulhatunk.

-Most egyszerre nem fontos a vízum? – kérdezem mérgesen, de senki sem válaszol.

Perosa szerint belátták, hogy tévedtek, de még nem kérnek bocsánatot, mert ahhoz főnöki jóváhagyás is kell, a bocsánatkérés ugyanis komoly dolog. Mari már erejének végén, ő minden megpróbáltatást bír, ha kell, napokig nem eszik és nem iszik, de az efféle bánásmódot nem szereti. Perosa elvisz bennünket a szállodába, kapunk egy igazolást, hogy ingyen vacsorázhatunk, közben a melegített ülőkéjű, tizenhat programra állítható vécé sem derít jobb hangulatra.

Azért együnk valamit, mondom.

A csillogó-villogó liften felmegyünk a csillogó-villogó étterembe. Az asztalunknál megjelenik egy rendkívül készséges, elegáns pincér, átveszi az All Nippon vacsora-szelvényét.

-Két sört kérek és két vajas zsömlét – éhesek vagyunk, de a fáradtság meg a levertség most erősebb.

A pincér elmegy, majd visszatér egy sötét ruhás alakkal, teremfőnöknek nézem, de lehet, hogy a császári család tagja.

-Uram, az Ön vacsoraszelvénye szerint Ön vacsorázni óhajt nálunk.

-Nem óhajtok semmit, csak két sört és két vajaszsömlét.

-De az nem vacsora. Azt nem tudom elszámolni a vacsoraszelvényre.

-Akkor nagyon kérem, bassza meg a szelvényeket és hozzon, amit akar.

Mari azért csak elmosolyodik. Megérinti a kezem.

Ja, és a másnap. Reggelinél már felbukkant egy-egy óvatos All Nippon tisztviselő, szemlátomást vizsgálgatták a lelkiállapotomat. A repülőtérre érve féltő gondoskodással bántak velünk, útlevelünkbe még véletlenül sem pillantottak bele, előléptettek bennünket az Üzleti Osztályra, szóval, ahogy kell,  Pekingbe érve pedig ott várt az All Nippon képviselője, Tanaka úr, na most figyeljen, mondtam neki, mert hiába szeretnék, hogy kitoloncoljanak, nem fognak kitoloncolni. És persze, igazam is lett. 

         Akkor persze elhangzott a hivatalos bocsánatkérés is. Két japán főnök szertartásosan meghajolt előttünk.

Még egy kis utójáték.

Fél évvel később, amikor átutaztunk Tokión, babonából, hogy elűzzük a gonosz szellemet, ismét az All Nippon szállodájában laktunk, jól is éreztük magunkat, most már én is önfeledten próbálgattam a vécé számtalan alsómosó berendezését. Másnap reggel, amikor sorban álltunk a jegykezelő pultnál, a tisztviselő belelapozott az útlevelembe és megkérdezte.

-Vízuma nincs?

         Neki biztosan nem szóltak, hogy vigyázzon velem.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - XV

Cook  

A Blair-kormány egyik különös alakja volt Robin Cook külügyminiszter, akit diplomáciai körökben  szakálla és haja színe, heves vérmérséklete és más, viselt dolgai miatt csak „kis vörös kakas”-nak nevezték, miközben mindenki elismerte briliáns szónoki és kiváló elemzőképességét. Házasélete már korábban is zavaros volt, számos kalandját azonban felesége elnézte. Ám 1997 augusztusában a mindig jólértesült News of the World leleplezte, hogy viszonya van titkárnőjével, Gaynor Regannal. Cook mindenféle ostoba magyarázattal állt elő, aminek mélypontja a „sokáig dolgoztunk együtt a lakásomon” változat volt. Blair azonban nem akart megválni külügyminiszterétől, ezért felszólította, hogy válasszon felesége és Gaynor között, Cook erre észhez tért, beismerte viszonyát a titkárnőjével és megtartotta a hivatalát.

            2003-ban lemondott miniszteri megbízatásáról, mert ellenezte hazája részvételét az iraki háborúban. Utolsó, ilyen minőségében elmondott parlamenti beszéde az igen színvonalas brit törvényhozásban is kiemelkedő volt, és amit Andrew Marr, a BBC főmunkatársa „az évszázad beszédének” nevezett.

            Nagy tudású, felkészült és széles látókörű politikus volt, aki ugyanakkor szerette szórakoztatni a vendégeit. Én két alkalommal is találkoztam vele, a Londonba látogató magyar külügyminiszterek társaságában, amikoris, mint  magasrangú vendégek számára általában, a híres Marlborough House-ban adott ebédet. Ez a  szerényen „ház”-nak nevezett Palota London királyi negyedében, a világ egyik legismertebb útvonalán a The Mall sugárúton áll.  A The Mall a Buckingham Palotát és a Trafalgar Square-t összekötő széles sugárút. Itt hajt végig a királynő aranyhintaján, lovas testőrei kíséretében, amikor megnyitja  a Parlament új ülésszakát. Amikor a magyar delegáció tagjai gépkocsiba ültek és elindultak, kettesben maradtunk a bejárati ajtóban Cook-kal. Tiszta, tavaszi délután volt, olyan idő, amikor az angolok már a parkokban üldögélnek, és élvezik a bágyadt, de a nyár ígéretét hordozó napfényt.

            -Van autója? – kérdezte Cook.

            -Nincs – feleltem.

            -Merre megy?

            -Vissza a követségre, az Eaton Place-re.

            -Badarság – legyintett a külügyminiszter – inkább sétáljon egyet. Délután már nem lehet rendesen hivatali munkát végezni. Séta, azután egy sör, ez az igazi élet. Meghívhatom?

Életem igazi iskolája - I: Romy Schneider

Éppen kilenc éves voltam, a világkiállítás idején, 1958-ban. Apukám ott dolgozik, Brüsszelben, mondtam, ez volt a szerényebb változat, valójában ő volt a magyar kormánybiztos, igen, nagyon büszke voltam rá, sokszor elalvás előtt ki is mondtam hangosan, de persze, csak magamnak: kormánybiztos. És én is ott voltam, ami akkoriban nagy dolognak számított, külföldre utazni, különösen Belgiumba.

            Aztán egyszercsak ott álltam a magyar pavilon előtt. Lobogott a magyar zászló, én hazafiságom csúcsára érkeztem, majdnem el is sírtam magam. Világkiállítás, és mi is ott vagyunk, ahol ott van mindenki. Sok magyar  volt ott, jöttek-mentek, magyarul beszéltek. Még meg is lepődtem, hogy külföldön a magyarok magyarul beszélnek. Kalapos amerikaiak álltak meg. Nagy lakás a Rue de Chevalier-n, hívólift, kaputelefon, az Atomium,

a nappaliban televízió, egy este Romy Schneider-filmet néztünk, akkoriban ő volt a nagy csillag, húsz évesen már világhírű és gyönyörű, apám olvasta is az újságban, hogy éppen Alain Delonnal fut, hát ez igen, gondoltam, de hát a tizenegy év korkülönbség akkor soknak látszott, a esténként sétáltunk a szüleimmel a fényes Avenue Louisse-en, az utcán kis papírzacskóból sültkrumplit ettünk és  Coca-colát ittunk, apám nevetett, hogy nekem jobban ízlett otthon a Bambi, az Ixelles-i vendéglők teraszán elegáns polgárok söröztek jókedvűen, egyszer felhívtuk Budapesten nagymamát, hogy vagytok, kérdezte, jól vagyunk, és ti, mi is, kétszer megszakadt a vonal, biztos belehallgatnak, jegyezte meg apám, a szülők egyik este Paul Anka-koncertre mentek, kiöltözve, ahogyan illett, apám, szájában cigarettával, még megnézte magát a tükörben, és ivott egy pohárka konyakot, hogy jobb hangulata legyen, engem addig beadtak a magyar pavilon étterembe, amit egyáltalán nem bántam, szerettem ott lenni, ültem egy asztalnál, nézegettem a vendégeket, a bejáratnál a hosszú sort, mint minden nap, hetekkel korábban kellett asztalt foglalni, láttam egyszer Sophia Lorent is, a teremfőnök kissé meghajolt előtte, amikor tüzet adott neki, ő pedig kedvesen mosolyogva megköszönte, a pincérnők népviseletben szolgáltak fel, az egyik sarokban, kis dobogón a  cigányzenekar, megőrjítettük a belgákat, úgy fest, akkoriban jól tudtuk szervezni az életünket, minden nap hajnalban Kecskemétről különgép hozta a magyar csirkéket, mert a szakácsok ragaszkodtak a hazai nyersanyaghoz, erre az alkalomra találtuk ki a somlói galuskát, mikor jön Székely Mihály, Palánkai Klára és Fischer Annie, mikor lép fel Rodolfó, erről beszélt apám a munkatársaival, amikor ott ültek az irodájában, megállás nélkül cigarettáztak és szőtték a terveket, és láttam is őket a pavilonban sétálgatni, különösen Melis ragadt meg bennem, ahogy fehér szalmakalapjában jókedvűen osztogatta az autogramokat, minden újságosnál kapható volt a Lakatos Sándort ábrázoló képeslap,  amint a prímás a

banda előtt állva belehúz, szóval nagyon jól működött minden, csak apám volt gondterhelt, ő már a  másnapra készült.

            Mert másnap meglátogatja a pavilont Vorosilov elvtárs.

            És ennek fele sem tréfa.

            -A szovjet elvtársak azt kérik, hogy gyerekek fogadják – mondta apám. Fel-alá sétált az irodájában, vele volt a sajtófőnöke, ő is fel-alá sétált az irodában.

            -Akkor gyerekek fogják fogadni. És legyen Gyurika az egyik – mutatott rám a  sajtófőnök.

Este otthon is erről beszéltünk.

            -Úttörőnyakkendőt hoztál? – kérdezte anyám.

            -Nem hoztam – estem kétségbe. Hogy is lehettem ilyen felelőtlen? Eljövök Brüsszelbe úttörőnyakkendő  nélkül? És hosszú nadrágom sem volt, elvégre nyár volt, azokban az években nem öltöztették a gyerekeket márkás ruhákba, volt két rövidnadrágom meg egy hosszú, ünnepi alkalmakra, pajtásavatásra, ilyesmi. De hát ki gondolt Vorosilov elvtársra? .

            -Jó lesz a kis pántos nadrágod – döntött végül anyám.

            Szóval fogadtuk Vorosilov elvtársat. Ketten voltunk, magyar kisfiúk, ott álltunk a bejáratnál, mellettünk színes népviseltbe öltözött fiatal lány virágcsokorral. Ahogy illik. A tokaji már a hűtőben volt, a poharak egy tálcán a háttérben várakoztak.

Vorosilov megköszönte, puszit is adott, én kezet ráztam vele. A lépcső tetején pedig elkészült a fénykép, amelyen kissé megszeppenve állok a sok felnőtt között a kis pántos nadrágomban, amihez szemlátomást nemigen illett a zokni és a szürke pulóver sem. Vorosilov átölelte a vállunkat, aztán bennünket félresodort a tömeg. Kaptunk még vacsorát az étteremben, én fatányérost, kis magyar zászlóval és csokoládéspalacsintát.

Közben arra gondoltam, hogy Romy Schneiderrel szívesebben töltöttem volna az időt. De hát az ember ne legyen telhetetlen.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - XIV

A Nagy Brit Helykeresés

 A hatvanas években a briteket furcsa érzés kerítette hatalmába, amit egy amerikai külügyminiszter, Dean Acheson így fogalmazott meg: „ez az ország elveszítette a birodalmát, de még nem találta meg a szerepét a világban”. Sokan tagadták ezt, sokan egyetértően bólogattak, mások abban bíztak, hogy az új szerep megtalálása könnyen megy majd. A hatvanas években a londoni kormánynegyed, a Westminster még csakugyan úgy festett, mint valami birodalmi központ, a politikusok
pedig néha még úgy viselkedtek, mintha egy birodalmat irányítanának. Acheson jóslata azonban hosszútávon nem bizonyult helyesnek. A britek ugyanis valóban elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág egyik európai központja, megjelent az utcákon a Mini autó és a mini szoknya, a Beatles fellépése pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges érdeklődést, ami a mai napig is tart. Anglia vonzó ország lett, bármi, ami itt történik, a világ érdeklődésének középpontjába kerül. Már senki sem beszélt az elveszített gyarmatokról, a Nemzetközösség révén a királyi család is számos hosszútávú utazási lehetőséghez jut és ezeket ki is használják.  1997. június 30-án néhány könnycseppet ejtettek ugyan Hong Kong elvesztéséért, ám ebben a gyönyörű ázsiai városban azóta semmi sem változott. A britek következő dilemmája Európa volt. Csatlakozzanak-e a Közös Piachoz vagy sem?  De Gaulle az első kísérletet még elhárította, mondván, a britek maguk sem tudják, hogy hová is akarnak tartozni és ebben sok igazság is volt. A britek tartottak attól, hogy Európa részeként felszámolják majd sajátos őrületeiket, amiket hagyománynak neveznek, a mértékegységeket, az űrmértékeiket, a baloldali közlekedést és legfőképpen ezt a se-ki-se-be állapotot, amit annyira szeretnek. A csatlakozás azonban barátságosabban sikerült, mint gondolták, megőrizhettek mindent, amihez ragaszkodtak, nem csatlakoztak sem a schengeni rendszerhez, sem a pénzügyi unióhoz.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - XI

Öregek Játszótere

A hetven éves Lin bácsi reggel ötkor kel, megissza a teáját, majd átmegy a hetvennégy éves Cheng bácsihoz, és együtt lemennek az Öregek Játszóterére, hogy pingpongozzanak egyet. Amikor befejezik a mérkőzést, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól. Közben a hatvanéves Lin néni és a hatvanegy éves Cheng néni a közeli parkban piros kendőket lobogtatva tornamutatványokat mutat be további barátnőikkel. Miután kitornászták magukat, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól.

         Néha magam is át- meg átsétáltam ilyen játszótereken: megismerkedtem egy kedves öregúrral, akit mindenki csak Longnak szólított. Megkérdezte, honnan jöttem, és miután megmondtam neki, felcsillant a szeme, ó, hát ismer ő magyarokat, Klampárt, Berczik Zoltánt, Sidó Ferencet, Jónyer Istvánt, na, hát ennek meg én örültem, jó érzés az ilyesmit hallani Pekingben, a Chuoming park közepén. Nem játszunk egy meccset, kérdezte. Én amúgy öltönyben, nyakkendőben voltam, ahogyan az ember diplomataként öltözik, ő meg tornacipőben és melegítőben, de tekintettel a magyar kapcsolatokra mégsem mondhattam nemet. 21:2-re nyerte az első játszmát, 21:3-ra a másodikat, és 21:4-re a harmadikat, de akkor már kicsit kiengedett és a körülöttünk összeverődött közönségnek is játszott.

         Megköszöntem a mérkőzést, ahogy kell, egy lucskos kölcsöntörülközővel letöröltem a verítéket a homlokomról, felvettem a zakómat.

         -Hány éves? – kérdeztem.

         -Hetven – felelte.

         -Jó formában van – ismertem el.

         -Már nem vagyok az igazi. A csúcson 1952-ben voltam, akkor nyertem világbajnokságot. Romlanak a reflexeim, pedig ebben a sportban az a legfontosabb…

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - X

Vízcsapszerelési kísérlet Londonban

Mi úgy tanultuk, hogy Anglia, az a világ műhelye. De ez ma már csak mese.

         Peter, a ház szerelője pontosan érkezik, elegáns, kék overallban, sildes

sapkában, tisztára suvickolt cipőben, övén hordozható telefon bőrtokban, hogy bármikor elérhető legyen. Jókedvű, elégedett szerelő, öröm az ilyen emberrel dolgozni. Érkezés után teázik, kis kekszet is szívesen ropogtat hozzá, közben Marival beszélget. Hogy érezzük magunkat Londonban? Köszönjük, jól. És a gyerekek? Az a két, édes kislány? Ők is köszönik, jól. Mit csinál a kedves férje?

Üzletember? Nem, diplomata.

Á, diplomata, bólogat elégedetten Peter, neki is volt egy diplomata ismerőse, Hondurasban volt attasé, nem, nem is Hondurasban, inkább Jamaikában, igen, vagy mégis Hondurasban? Elgondolkodik. Végülis mindegy, mondja Mari, mert nem szereti az elgondolkodó vízvezetékszerelőket. Csak már lásson hozzá. Jó dolog diplomatának lenni, feleli Peter. Bizony jó, hagyja helyben Mari. Következhet a javítás? Természetesen, hiszen azért jöttem, mondja vidáman Peter. Mari hátravezeti a fürdőszobába, megmutatja a csöpögő csapot.

         Peter biccent, minden világos, köszöni szépen, mondja, majd elindul kifelé.

         -Nem javítja meg? - érdeklődik Mari tapintatosan.

         -Ki kell cserélni - vélekedik Peter.

         -Szerintem meg csak egy egyszerű bőrözés - mondja Mari.

         -Az ember nem lát bele a csapba - közli Peter. Még bólogat is hozzá.

         -Talán szét kellene szedni - javasolja akkor az én feleségem.

         Peter döbbenten néz rá.

         -Szétszedni?

         Mari bólogat.

         -Szétszedni – ismétli -, hogy meglássuk, mi van benne.

         -Minek szétszedni? – tiltakozik Peter, és szemlátomást nem is érti, hogy miről van itt szó. –

         -Lehet, hogy nem kell cserélni, csak javítani.

         -Nincs is nálam csavarhúzó.

         -Azt tudunk adni. A férjemnek rengeteg csavarhúzója van.

         -Csakhogy idegen szerszámmal nem dolgozom - közli Peter méltóságteljesen. - Visszajövök holnap.

         Peter persze másnap nem jött vissza, üzenetet hagyott a rögzítőn, miszerint járja a várost megfelelő csaptelep után, amint kap, jelentkezik.  Mi ugyan azt tapasztaltuk, hogy Londonban mindent lehet kapni,  fürdőszobafelszerelést meg aztán még inkább. De hát Peter a szakértő. Ő tudja, hogy mit, hol, mennyiért. A csap egyre jobban csöpög.

Egy hét elteltével aztán megjelenik Peter. Van egy kis baj. Nincs olyan csaptelep, ami a mosdóhoz megfelelően illeszkedne, ezért, ha nem bánnánk, a mosdót is kicserélné, és akkor megszűnik a csöpögés. Kis faltörés is járna a dologgal, meg a tükröt is le kell venni, nem is beszélve a polcokról, mert a mosdó nagyobb, mint amit jelenleg használunk, remélem, teszi hozzá Peter, örülünk neki, hiszen mindenki örül, ha nagyobb mosdóhoz jut. Bizony, feleli Mari, örülünk, de még mennyire. Hát akkor, mondja Peter, meg is beszéltünk mindent, rövidesen jelentkezik.

         Mari azonban ezt nem várja meg. Szól Jenőnek, a nagykövetség hivatalsegédjének, aki öt perc alatt megbőrözte a csapot.  Na de mi lesz Peterrel, meg az új mosdóval? Cserbenhagytuk? Nem, nem hagytuk cserben. Megmondtuk neki az igazat? Eszünkbe sem jutott. Én hívtam fel telefonon, elújságoltam neki, hogy a csap magától megjavult, nincs szükség a cseréjére. És új mosdót sem kérnek?  Meg tükröt? Nem, köszönjük, jó nekünk a régi. Peter örül a hírnek.

Ilyenek ezek a mai csapok, mondja a hozzáértő komolyságával. Csöpögnek, aztán egyszercsak nem csöpögnek. Az ember sohasem tudhatja. És még hozzáteszi, hogy az a diplomata, akiről legutóbb beszélt, az mégis Jamaikában szolgál. Csak a rend kedvéért.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - IXB

Kínai konyha

A kisvendéglő konyhája szűk, a szakács a tűzcsóva mellett verejtékezik, a tűzhely alatt méretes patkányok várakoznak maradékokra, a konyhalányok a földön guggolva végzik a segédmunkát. Teljes az  összpontosítás. Receptek nincsenek, az igazi kínai szakács ráérez. Még rántottát is tudnak sütni a wokban, nem is akármilyet. Ismerik a rántottát Kínában? Nem ismerik, de ha elmagyarázom, megcsinálják. És a vevő kérése csakugyan parancs. Alighogy az ember leül az asztalhoz, már ott terem a pincérnő, hozza az étlapot, ami azonban csak tájékoztató jellegű.

-Kaphatnék egy padlizsános gombát?

            -Igen.

            -Lehetne fokhagyma nélkül?

            -Igen.

            -És lehetne gomba helyett uborka?

            -Igen.

            -És lehetne padlizsán helyett cukkini?

            -Igen.

            -Esetleg cukkini helyett krumpli?

            -Igen.

             -Talán mégis sok fokhagymával.

             -Igen.

            A pincérnő szemrebbenés nélkül jegyzetel, a szakács pedig szemrebbenés nélkül összeállítja.Ráérzett.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - VIII

Nyelvében él a nemzet - de sajnos, csak a sajátjában

Parlamenti küldöttség érkezett angliai tanulmányútra. Miután nyelvtudásuk a csekélynél is kevesebb volt és saját bevallásuk szerint még az amúgyis semmitmondó társalgási szintet sem érte el, külön kérték, hogy már a repülőgép ajtajában várja őket egy magyar diplomata, aki átsegíti őket az első nehézségeken. Hatan jöttek, az útlevélkezelő pultig nagyokat nevettek, viccelődtek, megjegyzéseket tettek az angol nőkre. A pulthoz érve aztán kezükbe adtam az Érkezési Kártyákat, kértem, töltsék ki a rovatokat.

            -Képviselők vagyunk, nekünk ez nem kötelező – mondta a delegáció vezetője, egy magas, testes férfi és egyetértést várva nézett társaira.

            -Nem töltünk ki semmiféle nyomtatványt – értettek egyet a többiek.

            -Márpedig ez mindenkire nézve kötelező – mondtam.

            Némi csend következett, amit beleegyezés követett.

            A férfiak hosszasan tanulmányozták a rovatokat, ám a segítségem nélkül nem boldogultak. Nagy keservesen átjutottak a neveken, címeken, a szálloda címét egy összegungyurgatott kis papírról bekönyvelték, ám az angliai utazás célja már megoldhatatlan feladatnak bizonyult.

            -Ide meg mit írjunk? – kérdezte tőlem a delegáció vezetője. – Te vagy a diplomata, neked kell tudnod.

            -Az a kérdés, miért jöttetek? – kérdeztem vissza.

            -Nyelvtanfolyam – hazudta az egyik  képviselő. –Azt mégse írhatjuk be, hogy turisztikázunk.

            -Tanulmányozzuk a brit parlament mukáját, az jó?

            -Az jó – adtam meg magam.

            -Na, és van itt még egy rovat – jelezte egy alacsony termetű, fiatal képviselő. – Azt írja: sex. És még egy csillag is van mellette. Ide mit írjunk?

            Mindenki rám nézett. Hiába, kényes ponthoz érkeztünk.

            -Hát ide azt kell beírni, hogy egy héten ki hányszor.

            -De ehhez meg mi közük?  – háborodott fel a delegáció vezetője.

            -Ezek az angolok mind ilyenek. Perverzek – szögezte le a kis alacsony.

            -Rendben, beírjuk – döntött a delegációvezető. – És miért van két négyzet? Male és Female. 

            -Nyilván az otthoni meg ugye, a nem-otthoni - vélekedett a fiatal képviselő.

            Jót nevettek.

            -Még szerencse, Gyurikám, hogy velünk vagy – mondták, azután elindultunk együtt, további kalandok felé.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - VII

A finn titok: a szarvasvadász-ösztön

Minden a hajdani szarvasvadász-ösztön továbbélésének köszönhető. A finn szarvasvadász reggel szó nélkül elindult otthonról, a felesége nem kérdezte, hogy hová megy, mert úgyis tudta. A szarvasvadász kilépett a ház kapuján, elindult az egyenes ösvényen. Biztosra vehette, hogy ott senkivel sem találkozik, ezért nem kell beszélgetnie senkivel. Akivel találkozhatott, az legfeljebb a szarvas lehetett, amit  vagy sikerült leterítenie vagy nem, de mindkét esetben megfordult és hazament. A felesége nem kérdezte meg, hogy hozott-e szarvast, hiszen úgyis látta, hogy hozott-e vagy sem. A finn szarvasvadász befűtötte a szaunát, felmelegítette átfagyott testrészeit, utána lehajtott néhány vodkát vagy – és – sört, lefeküdt aludni, másnap pedig kezdődött az egész elölről, nem volt szombat, nem volt vasárnap, nem volt ünnepnap. Panaszkodni, reklamálni  nem érdemes. Egyszerű élet, ebben áll a szépsége. Konfliktusok nincsenek, ezért kezelni sem kell őket.

Ha pedig mégis, akkor viszont gond van. 2010 július 6-án este, a békés Porvoo városka gyorséttermének autós kiszolgáló pultjánál  egy bizonyos Esa Akerlund nevű fiatalember rossznéven vette, hogy a sorban megelőzte őt  három honfitársa. Nem kérdezett, nem várt magyarázatot, azt a megoldást választotta, amit ősei a szarvassal szemben: elővette a pisztolyát és lőtt.

Szülői értekezlet Angliában

Ez volt az Odze-lányok középiskolája Londonban. A Greycoat. Az első szülői értekezletre kissé félve mentem, elvégre minden tantárgyat angolul tanulni, ráadásul ebben a híres gimnáziumban azért nem csekélység. Meg aztán a szülői értekezlet, mint műfaj sem tartozott a kedvenceim közé, anyám mindig sírva jött haza a Radnótiból.
A Greycoatban Mrs. Parsons, az osztályfőnök fogadott.
-És a lányai miért nem jöttek? - kérdezte kíváncsisággal vegyes szemrehányással. - A szülői értekezlet azt jelenti, hogy a szülők, a tanárok és a gyerekek közösen beszélik meg a dolgokat. Maguknál, Magyarországon talán nem így szokás?

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - V

Megbízólevél-átadás a Buckingham-Palotában

Addig a pillanatig nem is volt semmi baj. A nyolc magyar diplomata ott várakozott a nagykövetség fogadótermében frakkban, lakkcipőben, ahogy kell. Addig a pillanatig azt hittük, hogy elegánsak vagyunk. Ám akkor begördült az épület elé három nyitott hintó, az első hintó ülésén a Marsall, a királynő középkorú, egyenes tartású udvarmestere és protokollfőnöke. Bojtos csákót viselt, aranygombos vörös zakót, fekete nadrágot, oldalán kard csillogott. Arcán kiegyensúlyozottság, visszafogott jókedv, derű.

         Mi meg akkor egyszeriben úgy festettünk mellette, mint a suttyó parasztlegények, akik kiöltöztek a heti vásárra. Pedig hát amúgy, első ránézésre velünk sem lett volna semmi baj, de a marsall maga volt a hivalkodás nélküli, királyi előkelőség. Sokszáz év hagyománya és tapasztalata. Huncut kis mosollyal jelzi, hogy hát akkor indulhatnánk. A bakon már ott ülnek a fekete cilinderes, fehér glaszékesztyűt viselő lovászfiúk.

         Az út a Palotáig pontosan kilenc perc. Nemigen keltünk feltűnést, körülöttünk a város éli a maga életét, az, hogy három hintóban néhány frakkos alak utazik, a menetet pedig egy bojtos csákós férfi vezeti, nem ok a bámulgatásra. A Palota bejáratánál japán turisták integetnek nekünk olyan vidáman, mintha Oszakában egy középiskolába jártunk volna.

         Odabent aztán más a légkör. Halk léptű tisztviselők és egyenruhás alkalmazottak suhannak a vastag padlószőnyegen. Felvezetnek bennünket egy széles lépcsőn, végig egy hosszú, festményekkel és szobrokkal díszített folyosón, egyenesen a királyi fogadóba, amelynek ablakai a belső kert csodálatos pázsitjára néznek. A Marsall maga köré gyűjt bennünket, és elmondja, hogyan történik majd a szertartás.

          -Először a nagykövet és felesége megy be a Királynőhöz és Fülöp herceghez – ezzel egy hatalmas ajtóra mutat, amihez hasonlót utoljára az állatkert elefántházában láttam. – Átadja a megbízólevelet, majd felajánlja Őfelségének, hogy bemutatja a munkatársait.

         -Mi van, ha Fülöp herceg nem akar látni bennünket? – igyekszem  tréfálkozni. A Marsall rám néz, szavaimat válaszra sem méltatja. – Nos, Önök ezalatt sorba rendeződnek, és amikor az ajtónálló a nevüket mondja, belépnek. Őfelsége előtt meghajolnak, majd válaszolnak Őfelsége és Fülöp herceg kérdéseire, a beszélgetés végén ismét meghajolnak és elhagyják a termet. Nem kérdeznek semmit, nem nyújtanak kezet, nem bizalmaskodnak. Világos? - Az ötvenes években egy magyar nagykövet a megbízóleve átadásakor elővette a belső zsebéből a levéltárcáját és mutogatni kezdte az unokái fényképét. Állítólag azóta a Palotában óvatosak a magyarokkal.

         -Miről fogunk beszélgetni? – kérdezem.

         -Ezt bízza Őfelségére – feleli a Marsall. – Eddig mindig talált témát a diplomatákkal.

         -És honnan fogjuk tudni, hogy véget ér a beszélgetés? – nem szerettem volna, mondjuk, hamarabb otthagyni Őfelségét a megválaszolatlan kérdéseivel, de feleslegesen sem szerettem volna ott ácsorogni, nincs is annál rosszabb. Így is tele voltam szorongással. Mi lesz, ha elfelejtek meghajolni? Mi lesz, ha véletlenül, spontán visszakérdezek?

         -Ne aggódjon – a Marsall nem veszíti el sem a türelmét, sem a jókedvét. Nyilván ezért ő a Marsall. – Meg fogja érezni…

         A szertartás megkezdődött, a nagykövet és felesége már egy ideje belépett a hatalmas ajtón, a Marsall a szemével jelzi, hogy én következem. Még átfutott az agyamon, hogy elmenekülök. Kinek hiányzik ez az egész? Ott állok frakkban és lakkcipőben, távol az igazi énemtől és egy olyan szerep eljátszására készülök, amilyet előttem már sok százan eljátszottak. Soha nem szerettem a kényszeredett beszélgetéseket. Ám akkor hallottam a saját nevemet. Beléptem.

Szerencsére eszembe jut a meghajlás, azután természetellenes járással elindulok az uralkodó felé. A királynő egyszerű, kék ruhát visel, bal karján aprócska retikül, gondolom, nem akart megválni az autója forgalmi engedélyétől, de lehet, hogy még belefért a púderkompaktja is. A tekintetéből őszinte érdeklődést olvasok ki. Sejtem, hogy uralkodása során én lehetek vagy a tízezredik diplomata, aki ott áll előtte, és mégis, olyan tökéletesen csinálja, egy pillanat alatt olyan meghitt kapcsolatot alakít ki közöttünk, hogy feszültségem feloldódik és szinte jókedvű leszek. Fülöp kissé divatjamúlt, háromgombos öltönyében feszeng, tarkóján még látszik az éjszaka viselt hajnecc lenyomata. Bátorítóan mosolyog, mint Réti tanár úr, az érettségi elnököm, miután kihúztam a tételeket.

         -Ön, tudomásom szerint sajtótanácsos – kezdi a királynő.

         -Igen, Ma’am – ezt a megszólítást csak egyszer kell használni, Meem-nek ejtendő, kissé, de nem tartósan elnyújtva és jól megy, ha az ember előtte sokat gyakorolja a bégetést.

         -Érdekes munka – vélekedik.

         -Határozottan érdekes – felelem.

         -Két éve jártunk Magyarországon – szólt közbe Fülöp. – Van egy nagyon kedves barátom, kocsikáztunk is együtt. A neve…elfelejtettem…hogy is hívják?

         -Bárdos – segítem ki.

         -Ez az. Bárdos – hagyta helyben elégedetten a herceg.

         -A nagykövete nagyon szép szavakkal beszélt Önről – szivárogtatja ki a királynő a belépésem előtt folytatott beszélgetés részleteit. – És ami fontos, hallom, hogy a gyermekei is jól érzik magukat Londonban. Ikrek, ha jól tudom.

         Jól tudja.

         -Igen, és szeretnek is iskolába járni.

         -Sikerült beilleszkedniük? –  a királynő kissé közelebb hajol. Hirtelen úgy érzem, mintha ezer éve ismernénk egymást.

         -Gyorsan befogadták őket.

         -Hát akkor...nos...– néz rám a királynő és az a három pont szinte hallhatóan jelezte, hogy a beszélgetésünk végetért. A Marsallnak igaza volt. A királynő tudja érzékeltetni, hogy a társalgás mikor és hogyan érjen véget. Kezet nyújt, meghajolok, ellépek, újabb meghajlás. Ahogyan kell.

         Kocsikázás vissza a nagykövetségre, a szertartás részeként egy pohár Tokaji a Marsallnak, narancslé a lovászfiúknak, kockacukor a lovaknak. Akkor volt egy olyan érzésem, mintha egy operettben léptem volna fel, és meg kell vallanom, hogy minden pillanatát élveztem. A királynővel londoni éveim során  még több alkalommal is találkoztam, mindig elbűvölt  mesterkéltségtől mentes közvetlensége és jól éreztem magam a társaságában.

         Remélem, hogy ő is ezt mondja rólam.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - XII

Klasszikus finn nyaralás (I): távol mindenkitől

A finnek úgy szeretnek nyaralni, ahogyan élnek: lehetőleg ne találkozzanak senkivel. Erre a legjobb lehetőség a lakókocsi. A finn család kibérel egy lakókocsit, elautózik vele egy finnországi lakókocsi-telepre. A lakókocsi-telepen van élelmiszerbolt, a közelben egy Alko (az állami alkoholhálózat)  másra nincs is szükség. A család reggel összecsukható székeken kiül a lakókocsi elé, a családfő elkerékpározik az élelmiszerboltba és az Alkoba, majd visszatér és csatlakozik a lakókocsi előtt ülő családtagjaihoz. Ott üldögélnek egész nap, remélve, hogy senki sem szól hozzájuk és nekik sem kell másokhoz szólniuk. Este aztán vacsorát főznek a kényelmetlen és szűk konyhában, és nyugovóra térnek a kényelmetlen és szűk lakótérben. A nyaralás befejeztével így aztán nem is kell élményeket mesélni, mert hát nem voltak élményeik.

Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - II

Horn, please

Amikor Horn Gyula külügyi államtitkár volt, én a delhi magyar kulturális intézetben dolgoztam, nem is voltam még külügyes, ám engem kértek fel a tolmácsolásra, amikor Indiában járt. Közismerten nehéz ember volt, nem beszélt ugyan angolul, de szívesen beleszólt a tolmács munkájába. Ráadásul nem voltam hivatásos tolmács, és hát tolmácsolni nem könnyű, tudja ezt mindenki, aki csinálta, kell hozzá a magyar és az idegen nyelv biztos ismerete, valamint magas fokú összpontosítási és rögtönzési készség. Az első nap tele volt feszültséggel, örökké rám szólt, hogy rövidebben, vagy hosszabban, néha úgy ült a tárgyalóasztalnál, mint valami durcás kisfiú. Este, a hivatalos vacsorán én tolmácsoltam a pohárköszöntőjét, ami kizárólag hosszú és önmagába visszaforduló körmondatokból állt, volt benne egy-két suta vicc is, de az indiaiak nem nevettek.

            -Elbasztad – hajolt oda hozzám, miután leült.

            Biztosan elbasztam, gondoltam és már azon tépelődtem, hogy új állás után nézek.

            Másnap Agrába kirándultunk. Hornt mintha kicserélték volna, indulás előtt lelkesen sétálgatott a szálloda udvarán, nagyon szerette volna már látni a Taj Mahalt. Amikor kiértünk az országútra,

megpillantottuk az első igazi indiai teherautót aztán a másodikat, mindegyik hátsó raklapjára ugyanaz a szöveg volt írva. Kérem, dudáljon. Ez volt ugyanis az indiai országúti közlekedés alapja. Ha valaki előzni akart, dudált. Ha kanyarodni akart, dudált. Ha nem akart kanyarodni, dudált.

            -Tudod, hány teherautó van Indiában? – kérdeztem. Hornnak persze sejtése sem volt, honnan is lehetett volna.

            -Tíz millió – mondtam. – Most képzeld el, milyen nagy munka volt mindegyikre ráiratni a nevedet…

Mit csinál egy párt, amikor ellenzékben van? Avagy mit nem csinál?

Most, bevallom, nagyon megdöbbentem. Ezen a "tanácsadói lesznek Mesterházi pártelnöknek" - mondaton. Eddig nem voltak?  Miről beszélgettek - ha beszélgettek - Mesterházi elnökkel? De mást kérdezek. Vajon mit csinál egy párt, amikor ellenzékben van? Vagy, még pontosabban: mit kell csinálnia egy pártnak, amikor ellenzékben van. Persze, tudjuk. Ott kell lenni a parlamentben, igen, mondani kell a kötelezőt, legfeljebb arra kellene törekedni, hogy a kötelező-elmondók arcán lássunk valami kis átérzés is, mert enélkül azért nehéz elhinni, hogy komolyan gondolják azt, amit elmondanak. Mi folyik ezen kívül még a pártban? A televíziós híradókban azt látjuk, hogy mindenféle emberek bemennek az épületbe, vaskos iratkötegekkel a hónuk alatt, azután kijönnek, a riporterek szerint tanácskoznak, majd kijönnek, azt mondják, hogy tanácskoztak, majd elmennek. Nyilatkozni nem szeretnek, inkább közleményt adnak ki. Mi folyik még a pártban? Mi folyik még, ha Mesterházi egy televíziós műsorban szinte önmagától megkérdezi a bajai videó kapcsán: "lehet, hogy provokáció történt?" Be is akartam telefonálni az adásba, hogy valaki figyelmeztesse az elnököt arra, hogy  bizony, lehetséges. Hát legfőképpen készülni kellene a választásokra, méghozzá intenzíven.De hát miféle készülődés az, ha fél évvel a választások előtt egy katasztrofálisan szervezett gyűlésen elnökük nem tud szót érteni a részben általuk összehívott közönséggel? Miféle készülődés az, hogy miközben néhány kilométerre tőlük a miniszterelnök már harcba hívja a csapatait, ők  azzal foglalkoznak, hogy ki huhogott és ki bérelte fel a huhogókat?  Hogyan készülődnek, ha az eddig ellenfél, Orbán mellett most találtak egy másikat, Gyurcsány Ferenc személyében és most már lassan többet foglalkoznak vele, mint a hatalom elleni harccal? Az attól függ, magyarázza Lendvai Ildikó a nagy nyilvánosság előtt, hogy "az attól függ, hogy többet hoz-e mint amennyit visz", és akkor ez lenne az elvi alapja a legnagyobb ellenzéki pártnak (miközben egy másik televíziós stúdióban Szanyi Tibor már leliberálisozza Gyurcsányt), ráadásul ha hihetünk a híreknek, akkor Lendvai Ildikó választási ügyekben tanácsokat fog adni Mesterházi elnöknek. Ismét előhozom a kilencvenes évek brit Munkáspártját, amelyiknek akkori vezetője, Tony Blair azt mondta, hogy  "egy évvel a választások előtt mindennek és mindenkinek készen kell állnia, ha győzni akarunk". Ami pedig a kommunikációt illeti: van itt nagyobb baj is annál, ami ezzel a tragikus-komikus bajai videóval történt. Ha a legnagyobb ellenzéki párt kommunikációs vezetője hibázik is lemond, akkor a pártelnök nem engedheti egy ostobán megírt közleménnyel távozni. Ha Mesterházi komoly politikus lenne, és lenne vér a pucájában, odaültette volna a televíziós kamerák elé, azt mondaná neki, hogy "most szívjál barátom", izzadjon, szenvedjen és válaszoljon azokra a kérdésekre, amelyekre addig nem válaszolt, mert ez lett volna a párt érdeke. Ez súlyos hiba volt, de a döntés perceiben valószínűleg senki sem járt a pártházban, hogy tanácsot adjon az elnöknek.
Pedig nagy szükség lett volna rá. És mi minden jön még?

Régi brit minőség

A képen Bors szemléli a tihanyi kert virágait és azt a melegítőnadrágot viseli - amúgy nagy kedvence - amit még 1994-ben kapott londoni középiskolájában, a Grey Coat Hospitalban. A nadrág semmit sem veszített bordó színéből, nincs rajta semmi kopás, a sárga címeren pedig ma is jól olvasható az iskola jelmondata (God give the increase).
Semmi pénzért sem válna meg tőle.

Tony Blair beszéde 1996-ban, Blackpoolban

És a következő évben megnyerte a választásokat, méghozzá nagy fölénnyel. Érdemes elolvasni. Ráadásul, egy beszédet nem elég jól megírni, azt jól is kell előadni. Mert egy politikai beszéd, az olyan, mint egy színpadi szereplés.

Leader's speech, Blackpool 1996

Diana, friends, colleagues, this year we meet as the opposition. Next year, the British people willing, an end to 18 years of the Tories and we will meet as the new Labour government of Britain. (Applause) It is exciting!
But it is also a great responsibility. ‘A chance to serve - that is all we ask.’ John Smith’s final words from his final speech the night before he died. We owe a debt of inspiration to John Smith, and a debt of honour to Neil Kinnock. (Applause) I did not begin new Labour; Neil did. I intend to repay them both in full. All I ask is the chance to serve. And at the time of the next election there will be just one thousand days until the new millennium, a thousand days to prepare for a thousand years.
As a father, as a leader, as a member of the human family, I ask this question of Britain’s future. We live in an era of extraordinary, revolutionary change at work, at home, through technology, through the million marvels of modern science. The possibilities are exciting. But its challenge is clear. How do we create in Britain a new age of achievement in which all of the people - not just a few but all of the people - can share?
For all the people or for a few? That is the difference between us and the Conservative Party that governs Britain today. That is the choice before us. That is the challenge of the 21st century. I want to lead Britain into this age of achievement, and today I want to set before you how.
But first we should welcome all the representatives, the ambassadors from round the world. I would want to welcome in particular at this time the Israeli Ambassador and the representative of the Palestinian people. (Applause) You are here together and you have our prayers that the tears and the bloodshed of the past few days can once again be ended and peace restored.
Here, too, are those from all the communities in Northern Ireland. I would like to say this personally to the people there. No leader with this nation’s interests at heart could do anything other than see this peace process through. With the Irish government, with the parties in Northern Ireland, I can assure you it will be every much a priority for me as for John Major. All the force and energy I have will be bent towards it. We have been responsible in our actions over the peace process from the outset; we will continue to be so now. (Applause)
I say this to Sinn Fein and, after events of the last 24 hours, to Loyalist groups as well. You have your chance to take the path of peace. It is your duty to take it as members of the human race. Honour it and you shall play your part. Fail in that duty and I swear to you, the search for justice and reconciliation will carry on without you. The choice is yours. (Applause)
My friends, I would like, too, to give apologies for one absentee today. The National Executive invited Aung San Suu Kyi of Burma to be our guest here this week. For reasons everyone will understand she cannot be with us. Let us hope to invite her here next year, a free citizen and an example to democrats everywhere. (Applause)
You must be careful with the flashlights, it is making my eyes red! (Laughter and applause) It has been a funny year for me. First, it was Stalin. Then it was Kim Il Sung. And now it is the devil with the demon eyes. Can’t we just go back to Bambi? (Laughter and applause) Or I have a better idea - maybe Kim Il Sung’s official title - the Great Wise Leader, President for Life, Dearly Beloved and Sagacious Leader. Laughter) Why not? It is what John Prescott calls me! (Applause) Sometimes.
I will tell you something. In John Prescott I have the best deputy any leader could have. (Applause) If I am fighting in the jungle there is nobody I would rather have with me than John Prescott, and if John Major is fighting in the jungle there is nobody I would rather have him with than Michael Heseltine!
I ask you, this Tory government - has there ever been a government in this country’s history that has put itself before the British people with less to merit its re-election than this one? Just mouth the words ‘five more Tory years’ and you feel your senses and reason repulsed by what they have done to our country. (Applause) Look at them - the tax-cutting party that gave us the biggest tax rises in peacetime history; the law-and-order party that doubled crime and gave us a Home Secretary in court more often than the people he is supposed to be locking up; the farmer’s party that gave us BSE; the party that set up the Scott Report, then, when it found ministerial deceit, tried to ignore it and would have got away with it but for the brilliance of that man Robin Cook. (Applause)
And then Nolan - cash for questions, and this morning more revelations. Do you know, the Tories changed the law to let Mr Hamilton put his case? Well, we will change the law to make the Tories clean up their act. (Applause)To coin a phrase, we will be tough on sleaze and tough on the causes of sleaze. We will ask that Nolan Committee to investigate political funding, and we will legislate so as to make the Tories tell us where the money comes from for these negative and deceitful advertising campaigns. (Applause)
I say this, too, to John Major. If he wants to be seen as an honest man, fight an honest campaign. (Applause) By the way, Matthew Harding sends his regards. Here he is, this Prime Minister, so weak, so utterly incapable of stamping his authority on the government he nominally leads, that he has given birth to the first ‘ism’ in politics to denote not the existence of a political philosophy but the absence of one. ‘Majorism’ - holding your party together while your country falls apart. (Applause)
Still, he has his secret weapon. And I have mine. Kenneth Clarke! Mr Feelgood Factor! Let us tell Kenneth Clarke and John Major, the real feelgood factor will arrive when the people of this country say goodbye to this government for good. (Applause)
Time to change. The Tories never did have the best vision for Britain. They just took the best words - freedom, choice, opportunity, aspiration, ambition. I can vividly recall the exact moment that I knew the last election was lost. I was canvassing in the Midlands on an ordinary suburban estate. I met a man polishing his Ford Sierra, self-employed electrician, Dad always voted Labour. He used to vote Labour, he said, but he bought his own home, he had set up his own business, he was doing quite nicely, so he said I’ve become a Tory. He was not rich but he was doing better than he did, and as far as he was concerned, being better off meant being Tory too.
In that moment the basis of our failure - the reason why a whole generation has grown up under the Tories - became plain to me. You see, people judge us on their instincts about what they believe our instincts to be. And that man polishing his car was clear: his instincts were to get on in life, and he thought our instincts were to stop him. But that was never our history or our purpose.
I know in my own constituency, the miners in 1945 who voted Labour did so so that their sons would not have to go down the pit and work in the conditions that they had. (Applause) And in 1964 their children voted Labour because they saw the next generation’s chance to go to university and do better than their parents had done. The true radical mission of the Labour Party, new and old, is this: not to hold people back but to help them get on - all the people. (Applause)
Is that not the essence of what we believe? Each generation doing better than the last, the heritage of hope passed from parents to their children - now, for the first time in this generation, at risk under this Conservative government. Our task is to restore that hope, to build a new age of achievement in a new and different world.
Today we compete in the era of global markets, and I say this to our Conservative opponents. There is no future for Britain as a low-wage, low-skill, low-technology economy. (Applause) We will compete on the basis of quality or not at all. This means a stable economy, long-term investment, the enterprise of our people set free.
First, let us get the fundamentals right. Look at the Tories - two recessions, one of which wiped out a third of our manufacturing base; borrowed their way into the record books; the pound devalued; North Sea oil money gone; all the money from asset sales gone. It is sometimes said, you know, that the Tories are cruel but they are efficient. In fact, they are the most feckless, irresponsible, incompetent managers of the British economy in this country’s history. (Applause)
Labour will be the party of sound finance and good housekeeping. World interest rates and inflation rates are low; in Britain we will keep them this way. There will be defined targets set and kept to. Losing control of public finance is not radical, it is just reckless, and we will not do it. Gordon Brown, the Iron Chancellor (Applause) - it can be a tough job and he does it brilliantly. They say it is easier to get past security at our Conference without a pass than to get a spending commitment past Gordon! And in case anyone is in any doubt, that is how it is going to stay.
We need a tax regime, too, though, that is fair and encourages work and business. Sure, the few at the top have become wealthy under the Tories. But they have put up the taxes of ordinary families in Britain by the largest amount in peacetime history. We are not going to add to their burden. Those families have suffered enough. Instead, a new Labour government should be trying to get tax down for the lowest income earners, some of them paying 80-90 per cent marginal tax rates. If incentives through lower tax rates is the key for the director on £200,000 a year, then why should it not work for people on £5,000 or £10,000 a year? (Applause)
Next, in this new world many more people will be self employed or in small businesses, and we are going to help them. The Federation of Small Businesses has just welcomed our programme as the basis of a real partnership between a Labour government and small businesses. So move over again the Tories; Labour is the party of small businesses in Britain today. (Applause)
We will give Britain the modern, integrated transport network, built in partnership between public and private finance, and restoring a unified system of railways with a publicly-owned, publicly-accountable British Rail at its core. (Applause) Good for Britain and good for business.
Leading Britain into an age of achievement means Britain leading in Europe, and for business and for Britain we will build that new, constructive relationship with our European partners. Let me make one thing plain. I will not scrap Britain’s veto in Europe. Our options on a single currency should remain open, to be determined according to our national interest. Any change will only come with the full consent of the people. But make no mistake: leave Europe, or retreat to its sidelines, as these Tories want to do, and this country will lose its influence and its inward investment. It would be a disaster for jobs and for industry. The Tories may glory in perpetual isolation but I say that is not standing up for Britain; that is a betrayal of British interests. (Applause)
With a good relationship in Europe we can get more out of it. Britain has the Presidency of the European Union in the first half of 1998. One of our key priorities in that Presidency will be the completion of the single market. Today, even in opposition, I set a deadline - June 1998, the end of the British Presidency, for the completion of the single market in Europe. And I will begin discussions with other European leaders now so that we can get ready to meet that deadline. New opportunities for our firms and new jobs for our people. Our aim is that by the end of the first term of a new Labour government in gas and electricity, in telecommunications, in public procurement, in financial services, we will have a genuine single market in Europe open to British goods and services. That is the way to get the best out of Europe for Britain. (Applause)
And a new age of achievement in our industry, too. Support for manufacturing as well as for services; support for research and development, for science and engineering; and a new era of industrial relations in Britain. There will be fairness, not favours, for employers and employees alike. The Labour government today is not the political arm of anyone other than the British people. But let us settle these arguments about industrial laws once and for good. There will be no return to the 70s, but there should and there will be basic civil rights for all at work legislated on early in a Labour government. (Applause)
What are they? They are merely the due claim of civilisation - a statutory minimum wage. Like every other industrial country the world over, we will have one under a Labour government in Britain. (Applause) We will be part of the European social chapter, as every other government, Tory or Labour, is in the rest of Europe. There will be a right for any individual to join a trade union (Applause) and if a majority of the workforce wanted, for the union to represent those people. (Applause) Basic human rights.
On GCHQ I hear people say we have changed our mind. I have not. I have made a personal commitment to those people to restore their trade union rights in full and I will keep it. (Applause)You applaud, and rightly. But let me tell you something that I believe in the end is even more important. I make a plea to both sides of industry. A couple of weeks ago I visited the JCB plant in Staffordshire. The man who runs it, in the past at least, donated to the Tory party. I don’t give a damn. He has got good union relations there, the work force is valued and invested in, stakeholders in the enterprise, the product is the best. That is the future. We are on the same side, we are in the same team.
I visited Raytheon Jets in North Wales, too, not so far from here. A plant which the unions helped, with management, to save from relocation to the United States. I ask in the name of this country’s future - forget the past, no more bosses versus workers - we are on the same side, the same team, and Britain united will win! (Applause)
These are the foundations of this new age of achievement. And for all our people it can be made a reality. There is only one lasting route to higher living standards, better wages, more secure jobs in today's world. We will win by our brains and our skills or not at all. In Britain we are still in the 30-30-40 economy: 30 per cent do very well, 30 per cent just getting by, 40 per cent struggling or worse.
When the Tories talk about the spirit of enterprise they mean a few self-made millionaires. Well, best of luck to them. But there should be a spirit of enterprise and achievement on the shop floor, in the office as well: in the 16 year-old who starts as an office girl with the realistic chance of ending up as the office manager; in the young graduate with the confidence to take initiatives; in the secretary who takes time out to learn a new language and comes back to search for a new and better job. These people have enterprise within them. They have talent and potential within them. Ask me my three main priorities for government and I tell you: education, education and education. (Applause)
The first wonder of the world is the mind of a child. I sometimes sit reading a newspaper, watching TV, and you look up and you see your children at a computer, and you marvel at what they can do, using that computer as easily as we would read a book. Yet we are 35th in the world league of education standards today - 35th. They say give me the boy at seven, I’ll show you the man at 70. Well give me the education system that is 35th in the world today and I will give you the economy that is 35th in the world tomorrow. (Applause)
So let us set about this task at every level - radical improvement and reform for our children; a teaching profession trained, able to stand alongside the best in the world and valued as such. No to Tory nursery vouchers, yes to proper nursery places for all our children. (Applause) Tomorrow David Blunkett will set out how to ensure that every primary school child leaves school able to read to the adequate standard. (Applause) A literacy guaranteed by establishing three-week intensive literacy summer schools for all those falling behind, with the aim of ensuring that every 11 year-old is up to the standard in reading and adding up that they need.
It is a choice of priorities, isn’t it? The Tories choose to spend those millions of pounds on the assisted places scheme to subsidise a small number of children at private school. Under Labour that scheme will be phased out, that money will be used to make sure that every five, six and seven-year-old is in a class of a size of 30 or under. Those are the priorities for us. (Applause)
There will be no return to the 11-plus. The comprehensive system will stay, modernised for today’s world. (Applause) Modernised, taking account of children’s different abilities but not setting them apart. Continual assessment, targets set, instant action where they are not met. There should be zero tolerance of failure in Britain’s schools. That is if we want to be serious about our task. I will tell you my vision of the future. I would like a state education system in Britain so good, so attractive, that the parents choose to put behind us the educational apartheid of the past, private and state, and I do not believe anything would do more to break down the class divides that have no place in a modern country in the 21st century. (Applause)
Education should not be about wealth. And the age of achievement will be built on the new technology. Last year I announced an agreement with British Telecom to cable up schools, colleges, universities, libraries to the information superhighway for free. To their credit, the cable companies have followed suit. That was an historic beginning. But it was only a beginning. Today we go further. The cable industry and British Telecom have now given us a commitment to keep costs to our schools for access to the Internet and superhighway as low and as predictable as possible, and they have given a commitment to achieve real reductions in prices for those schools.
We have agreed with them to put this into practice. So we have got the wires, we have got the low-cost connections. But now we need more - the hardware, the computers themselves. In January, again even in opposition, we appointed Dennis Stevenson, a leading businessman in the country, to chair a commission of independent experts to examine how we get that computer hardware and the training for teachers to use it. His final report, to be published later this year, will lay down the third building block to show how in time no child will be without access to a computer and no school unable to use them properly.
The cables for free, the connections at low cost, plans for computers, and then the final piece. What matters in the end is the educational material that comes down from those cables into those computers and into the mind of the child. Just as schools have to buy books, they will pay for the various courses and services on offer. But we are going to make sure the quality is high. Competition will ensure that prices are low. In government we will be inviting bids for a franchise to provide the specialised education network that the superhighway needs. Our aim is for every school to have access to the information superhighway, the computers to deliver it, the education programmes to go on it. With the university for industry, for adult skills, this adds up to a national grid for learning for Britain. That is the age of achievement come alive. (Applause)
Just think of it - Britain, the skills superpower of the world. Why not? Why can’t we do it? Achievement, aspiration fulfilled for all our people. Because a great people equals a Great Britain. Run a country where a few winners take all rather than all of us as winners, and see what happens. It is not right, it is not in people’s interests. Huge costs of unemployment, crime, social decay, higher taxes to pay for it. Welfare bills doubled under the Tories, even as poverty rises. And the type of society we have - what kind of world is it where fathers who do not work have sons who do not work, where the young take to drugs and the debased culture of despair because no job beckons on leaving school? What kind of world is it where there are more second homes but more homeless and the streets paved with fear? (Applause) What kind of world is it where the best education, jobs and skills are available only to the few? It is a world in which some can succeed. But I ask you, is it a world of which anyone can be proud? That, Mr Major, is the moral question of our times. (Applause)
When I was growing up the family was strong, the sense of social responsibility was strong, crime was low. There was a national ethos and spirit that had won us the war and stayed with us in peace. What was strong then is fragile now. National purpose faltering, our feeling of collective responsibility starved of expression, the family unsupported. It is right to want to get on. It is right to want to do well. But if all we have is what we own, not what we share, we are all the losers for it. (Applause)
Today I offer you, and we offer the country, a new vision. If we are to build this new age of achievement, you and I and all of us together must build first the decent society to deliver it. A society in which every individual is valued, every person given the chance to fulfil their potential; a society to which we contribute and which then contributes to us; a society based not on outdated prejudices but on the common duty of humanity, our belief that we owe an obligation to each other to improve the lives of us all; a society of opportunity; a society of responsibility; a society which gives to us because we give to that society. History will call it the decent society, the new age of achievement in Britain.
These will be its principles. We will respect family life. We will develop it and encourage it in any way that we can, for strong families are the foundation of strong communities. We will provide opportunities for those without. As a first step, we will implement a Programme to take 250,000 young people off benefit and into work, funded by a one-off windfall levy on the excess profits of the privatised monopoly utilities. (Applause)  We will put a roof over the heads of the homeless by releasing those capital receipts from the sale of council houses and let homes be built for our people. (Applause) We will cherish and enhance the environment, ease congestion, reduce pollution, develop our quality of life, and in the countryside as much as cities and towns.
In return for those opportunities, responsibility. I am proud that new Labour has taken the mantle of the party of law and order in Britain today. (Applause) I began that process, Jack Straw has carried it on. I simply say to people who tell us it is wrong to want to crack down on violent crime, drug pushers, anti-social neighbours, hooligans - try living next door to them. (Applause)
It is the weak and the vulnerable who suffer most from crime. So we will be tough on the causes of crime, but tough on crime too. You saw in that film review of the year the day when John Major and I visited Dunblane together. It was a searing, chilling and dreadful day. Conservative MPs complain that our response has been emotional. If they had been in that gym, if they had talked to those parents, sitting on those tiny chairs where once their children had sat, they would have been emotional, too. I believe that we should ban the private ownership and possession of handguns. (Applause)
We will do more. We will give the disabled the civil rights that the Tories have denied them. Nobody should be excluded from this age of achievement. We will work with the voluntary sector, and tomorrow David Blunkett will announce our plans for a national network of millennium volunteers.
We will provide security in old age. Let me say this to you: previous Labour governments did their duty by British pensioners, and so will the next Labour government. (Applause) The review that we have announced will be set up under a Labour government on the terms we have announced to see how we fulfil that duty for modern times. It will review also the whole issue of community care where those elderly people have to sell their homes to pay the cost of nursing care. (Applause) That I can say. But I will not make promises on money until I know they can be kept. That is our guiding rule; there can be no exceptions to it, and I ask you to understand that. Making promises we do not keep does not help anybody. (Applause)
One thing I can promise to pensioners and to everyone else gladly - gladly. The next Labour government will scrap the Tory internal market of the National Health Service and will improve and renew the health service as a decent public service for the people. (Applause) Now you can see why it is worth winning, why it is worth making a difference. No more hospitals fighting hospitals. No more doctor competing with doctor. No more bogus red tape and expensive bureaucracy, and, in place of a Tory who does not care about the health service, Chris Smith, who does. (Applause) And we will improve it, not just keep it as it is. Of course things will be done in a different way. It is a new world. There is no switching the clock back on anything. New challenges, new ideas. But ours can be, and will be, a great radical, reforming government, giving Britain the welfare state it needs in the 21st century.
The great reforms should not stop with the welfare state. Let us modernise government itself so that it serves the interests of the people. (Applause) Not bigger government; better government. So local people decide how to run local services. A parliament for Scotland, an assembly for Wales, legislated for in the first year of a Labour government. And let me say this to you - achievable precisely because we will have the clear consent of the Scottish and Welsh people before doing it. (Applause) A directly elected authority for London, our capital city. (Applause) Local democracy reborn, the quango state in the dustbin of history where it belongs. (Applause)
More than that. Today I can make another announcement on our plans for the National Lottery. It has been a great success, but has all the money gone to good causes? No. We want to fund specific environment, education and public health projects through the proceeds of the National Lottery. I want the people’s money to go on the people's priorities. (Applause) Equipping all our teachers to use the new technology that will improve children’s education; working with the voluntary sector; insulating homes; supporting national talent and potential; reclaiming public space for pedestrians. The millennium stream of lottery money, one-fifth of the total, should be focused on giving Britain a head start in the 21st century, and under us it will be.
There is more that we can do with government. If Clem Attlee came back today he would think pretty much everything was changed, including a few things about this, I suppose. But not the way that we run government or Parliament. We spend £300 billion a year in the public sector. But a lot of what government does is not about helping us achieve; it is actually stopping us achieving. If you are a young person, for example, leaving school, leaving home, looking for a job, you have to contact 11 government offices, not one. Finding care for an elderly relative can take four stops, not one. It can take you two weeks to get your first Income Support payment, and then one in seven will be wrong. It takes a month to get your first Child Benefit cheque. A small engineering firm in Blackpool spends as much on dealing with inspectors as it would hiring an extra member of staff. And it is getting worse.
The fraud in the system? Probably as much as £8 billion a year or more. We will therefore make it a priority to introduce a programme to reform this system of government. Our aim is to co-ordinate services across government departments, using the advantages of the technology now available to provide a modern and up-to-date service for the customers of the state. Government for the people, not government for government. (Applause)
But we should reform Parliament too. One reform we have already achieved - more women Members of Parliament than ever before. (Applause) Another we can - reforming Prime Minister’s Question Time so that it actually does Parliament credit; ending the greatest symbol of privilege of any democracy in the world by ensuring that hereditary peers are not voting in the House of Lords. (Applause)
We will clean up the political funding in Britain. It is surely right we know where these types of money come from. I simply say that it is important that we ensure that everyone recognises their responsibility to make our politics better.
The age of achievement, at home and abroad. We will be strong in defence, in NATO, with our allies the United States; we will be the bridge across the Atlantic between them and Europe. But we will also fight for democracy and civil rights the world over. (Applause) There is no greater pride to me than our total unequivocal, unrelenting battle to end apartheid and see Nelson Mandela freed from his chains. So we salute the Bob Hugheses, the Joan Lestors, the Neil and Glenys Kinnocks who played their part in that, and we put to one side the nausea we felt at those Tories who had propped up apartheid and worn shirts calling for Nelson Mandela to be hanged - yes, hanged - then flocked to be seen with him. (Applause)
Imagine Britain a leading player in Europe once more, a force for good promoting democracy and civil rights and free trade between nations, dealing with the debt burden at the heart of any strategy for overseas development, helping fashion the United Nations and the institutions of international co-operation for a new world.
It can happen. It can happen. The British people want change; I am sure of that. But they need to trust us. I want them to trust us.
Recently, the boss of one of Britain’s biggest and most successful companies said to me that companies do not just have prospectuses, they have performance contracts too: a contract that sets out targets and priorities and allows public and company to measure success or failure. And he dared me to publish a performance contract for a new Labour government. Today I do that. These are the vows that I make to my country.
By the end of the term of a five-year Labour government:

• I vow that we will have increased the proportion of our national income we spend on education
• I vow that we will have reduced the proportion we spend on the welfare bills of social failure
• I vow that we will have reduced the spending on health service bureaucracy and increased it on patient care
• I vow that we will have cut the numbers of long-term unemployed and cut by over half the number of young people unemployed (Applause)
• I vow that we will have halved the time it takes young offenders to get to court
• I vow that we will keep government borrowing and inflation within the low and prudent targets we set within the economic cycle
• I vow that the promises that we make on tax we will keep
• I vow that class sizes will be down in primary schools and standards up in all schools
• I vow that, with the consent of the people, we will have devolved power to Scotland, Wales and the regions of England and
• I vow that we will have built a new and constructive relationship in Europe.

This is my covenant with the British people. Judge me upon it. The buck stops here. For the future, not the past, for the many, not the few, for trust, not betrayal, for the age of achievement, not the age of decline - that is my covenant with the British people.
I can make this promise - I can make it because you have helped me transform our party into a great party of reform for the modern age. Four hundred thousand members, and growing! A new constitution that we can actually, leader included, quote in our speeches. A party open and in touch. New Labour, new members. And I am proud of them. But let me say this to you. I don’t forget that this party only survived for new members to join because the old members stuck with it through thick and thin. (Applause)
Let me try to explain this to you. I was not born Labour, I became Labour. When you look back on your past you try to think of the things that shaped you. My father was a very ambitious man. He was ambition personified, successful, he was a go-getter. One morning I woke to be told that he had had a stroke in the middle of the night and might not live through the day. My whole world then fell apart. And it taught me something. It taught me the value of the family, because my mother worked for three years to help him talk and walk again. But it taught me something else too. When that happened the fair-weather friends went; that is not unusual. But the real friends, the true friends, stayed with us; they helped us and they stuck with us for no other reason than that it was the right thing to do.
I do not pretend to you that I had a deprived childhood; I did not. But I learned a sense of values in my childhood. A year ago or more, John Prescott and I went up to Sam McCluskie’s funeral. A lot of you will remember Sam McCluskie, he was a great guy, great stalwart of the Labour movement. I think it would be fair to say that we did not always absolutely agree on everything! And as I left the church service, one of the sisters came up to me and pressed a little strip of red ribbon into my hand - it is something I keep with me still - and said this is a keepsake that Sam used to have and I want you to have it. I was embarrassed and I turned round to her and said look, I didn’t know Sam that well and, quite honestly, a lot of the time we didn’t see eye to eye. And she said to me I know that, but in your souls you want the same thing, a better world.
That is it. That is what we believe in. Yes, we are a democratic socialist party. Indeed, it says so in the words of Clause IV, the new Clause IV, the one I drafted and the party overwhelmingly supported. (Applause) But it stands in a tradition bigger than that - bigger than European social democracy, bigger than any ‘ism,’ bigger than any of us. It stands in a tradition whose flame was alive in human hearts long before the Labour Party was ever thought of; a tradition far above ideology but not beyond ideals.
We are not a sect or a cult. We are part of the broad movement of human progress, the marriage of ambition with justice, the constant striving of the human spirit to do better, to be better. It is that which separates us from the Conservatives. And it was there long ago, there even when the ancient prophets of the Old Testament first pleaded the cause of the marginal, the powerless, the disenfranchised. It was there when Wilberforce fought the slave trade against the vested interests of Tory money. It was there when the trade union movement began as an instrument against abuse in the work place. It was there when the young Jack Jones went to fight in the Spanish civil war for another people’s freedom out of nothing more than the goodness of his heart. (Applause)
It was there when we said, having conquered the evil of Hitler, that the welfare state must be built so that the destitution of the 30s never returned to our country. And it is here now, in this room, as we build around the Labour Party the new force for progress in British politics to bring in the new age of achievement for all our people. A thousand days - yes - to prepare for that thousand years.
Consider a thousand years of British history and what it tells us. The first parliament of the world, the industrial revolution ahead of its time, an empire, the largest the world has ever known, relinquished in peace, the invention of virtually every scientific device of the modern world, two World Wars in which our country was bled dry, in which two generations perished but which in the defeat of the most evil force ever let loose by man showed the most sustained example of bravery in human history.
This is our nation, our characteristics - common sense, standing up for the underdog, fiercely independent. But the outstanding British quality is courage - not just physical bravery but the courage to think anew, to break convention when convention is holding us back, to innovate while others conform; to do it our way. I say to the British people: have the courage to change now. We are coming home to you. We are back as the party of the people, and that is why the people are coming back to us. When Alan Howarth has the courage to tear up the ties of a lifetime because he can no longer stomach today’s Tory party and he sees his home as new Labour, I say welcome to him, and welcome to those others. (Applause)
When businessmen say to me, ‘Tony, I never thought I’d be doing this but here’s a big cheque to help you beat the most dishonest, negative campaign in history,’ I say thank you to them. We need that. (Applause) And when former Tory voters write and tell me they never thought in a million years that they would vote Labour but they hate the Tories and they think we are worth more than a shot, I write back and say welcome, thank you. Thank you for giving us that chance. Thank you for seeing the changes we have made are real. Thank you for having the courage to change your vote. And when a 76 year-old widow from Liverpool, a party member since before I was born, sends me a Christmas card that says ‘Tony, please, for me, win,’ then I tell you we have a duty to win, a duty for her and millions like her. (Applause)
I don’t care where you are coming from; it is where your country is going that matters. If you believe in what I believe, then join our team. Labour has come home to you, so come home to us. Labour’s coming home! (Applause) Seventeen years of hurt never stopped us dreaming. Labour’s coming home! (Applause) As we did in 1945 and 1964, I know that was then, but it could be again – Labour’s coming home. (Applause) Labour’s coming home.
The people are coming home. Because Britain is their team and they are part of it, and they know that if we unleash the potential of our people Britain comes alive with the new energy, the new ideas, the new leadership, and Britain can take on the world and win. We will be envied throughout the world, not just because of our castles and our palaces and our glorious history, but because we gave back that heritage of hope to the generations, we turned round this country by the will of the people in unity with the party of the people, and we built this age of achievement in our lifetime.
This is our mission for Britain today. We knew we could do better. And we did. We knew we could be better, we the Labour Party. And we are. Britain, too, can do better. Britain can be better than this. A thousand days to prepare for a thousand years - not just turning a page in history but writing a new book, building the greatness of our nation through the greatness of its people. Think of the possibility of change. No more squandering the nation’s assets. No more sleaze. No more cash for questions. No more lies. No more broken promises. I say to the Tories: enough is enough! Be done, be gone! (Applause) The glory days of Britain are not over, but the Tory days of government are. (Applause)
We have the programme. We have the people to make decent change in our country. Let us call our nation now to its destiny. Let us lead it to our new age of achievement and build for us, for our children, their children, a Britain - a Britain united to win in the 21st century. (Prolonged applause)