Egy kalandos élet képei: Szentpétervár

Ráadásul Helsinkiből hajóval! A Morszkoj Vokzal kikötőben orosz matróz-zenekar. Szüleim még a szürkés, zsúfolt-trolibuszos, Pobjedás Leningrád-korában jártak itt IBUSZ-csoporttal, ők az Auróra cirkáló előtt fényképezkedtek, akkoriban úgy illett. Csillogtattam volna orosz tudásomat az étteremben, de csak az Anyegin sorai jutottak eszembe. Jó nap volt.

A blöffök kormányzata

2011. augusztus 10-i hír:

„A NEFMI kultúráért felelős államtitka az előadással kapcsolatos tárgyalással Igric Györgyöt, a Filharmónia Budapest Nonprofit Kft. ügyvezetőjét bízta meg. Igric György augusztus 31-én utazik Los Angelesbe.

A lényegi kérdéseket, például hogy hány Bánk bán-előadás illeszthető a soron következő - esetleg valamelyik későbbi - évad bérleti programjába, a tárgyalásokon lehet tisztázni. A konzultáción Igric György találkozik a projektet támogató, főként a térségben élő magyarokból és magyar származásúakból álló körrel, valamint a Los Angeles-i magyar főkonzulátus vezetőjével.

Elekes Botond, a szaktárca államtitkárságának kabinetfőnöke szerint az opera Los Angeles-i bemutatása a 2012/2013-as évadban tekinthető reálisnak, de az csak a tárgyalások után dől el, hogy a költségvetésben a produkcióra rendelkezésre álló 200

millió forintot mennyivel szükséges - hazai és amerikai támogatásokból - kiegészíteni.”

            Bokor Balázs akkori Los Angeles-i főkonzul hivatalos honlapján is biztosra vette, hogy nagy siker lesz a bemutató. Hiába, a kormányzat iránti hűség példamutató.

És aztán, az egészből nem lett semmi.   Hol vannak a  projektet támogató, térségben élő magyarok? Hol vannak a magyar származású körök (sic)? Hol van már Igric, hol van Elekes és hol van a NEFMI kultúráért felelős államtitkára?  Hová lett a 200 millió forint?

És hol a felelősség?

Külügyminiszterek és más fontos emberek - III

Egy kínai    
 

Li Zhao-xing (a könnyebb kiejthetőség kedvéért Li Csao-hszing) kínai külügyminiszterrel is csak kézfogásig jutottunk, amikor magyar delegációk tagjaként találkoztam vele. Ilyenkor az ember elmormol egy bemutatkozást, de biztosra veszi, hogy a miniszter nemigen jegyzi meg sem az arcát, sem a nevét. Én magam is sokszor voltam így és nem éreztem csalódást, ha valaki később nem emlékezett rám. Li amúgy nem tartozott az átlagos kínai politikusokhoz, nyitott volt, jókedvű és dinamikus, fogadásokon még kényesnek számító ügyekről is szívesen elegyedett beszélgetésekbe, sőt vitákba diplomatákkal. 2006 őszén, amikor a világ televiziói a budapesti  utcai harcokról számoltak be, egy este éppen a francia miniszterelnök tiszteletére adott fogadáson válogattam a sajtok közül, amikor valaki gyengéden megérintette a vállamat.

         Li külügyminiszter volt, kezében egy vörösboros pohárral.

         -Jó, hogy látom – mondta. – Mi történik most Budapesten? 

         -A helyzet még átláthatatlan – mondtam. Azt nemigen mertem bevallani, hogy semmiféle hivatalos tájékoztatást nem kaptunk a Külügyminisztériumtól, amit tudtam, azt főleg a barátaimtól hallottam.

         -Megbukik a kormány? – kérdezte. – Ez a legfontosabb kérdés.

         -Nem hinném. Csak a személyes véleményemet mondhatom – feleltem. – Nálunk nincs nagy divatban a felelősség vállalása. Ellenzékben mindenki az erkölcsökről szónokol, aki kormányoz, az pedig ragaszkodik a hatalomhoz. Mindenáron.

         ­-Ezt hívják demokráciának – felelte Li. – De köszönöm, hogy elmondta.

         -Én is köszönöm.

         Többet nem találkoztunk, nem is beszélgettünk. Azt azonban észrevettem, hogy a kínai külügyminisztériumban ezt követően mindig nyitott ajtók vártak, bármilyen szintű és rangú hivatalnokkal szerettem volna beszélni.

Külügyminiszterek és más fontos emberek - II

Cook  
 

A Blair-kormány egyik különös alakja volt Robin Cook külügyminiszter, akit diplomáciai körökben  szakálla és haja színe, heves vérmérséklete és más, viselt dolgai miatt csak „kis vörös kakas”-nak nevezték, miközben mindenki elismerte briliáns szónoki és kiváló elemzőképességét. Házasélete már korábban is zavaros volt, számos kalandját azonban felesége elnézte. Ám 1997 augusztusában a mindig jólértesült News of the World[1] leleplezte, hogy viszonya van titkárnőjével, Gaynor Regannal. Cook mindenféle ostoba magyarázattal állt elő, aminek mélypontja a „sokáig dolgoztunk együtt a lakásomon” változat volt. Londoni kormányzati körökben már azt találgatták, hogy lemondása után ki lesz az új külügyminiszter. Cook nem állt a helyzet magaslatán: szerette volna megmenteni a jövőjét, ezért tagadta a vádakat, és úgy döntött, hogy feleségével Bostonba utazik. Alastair Campbellnek a repülőtéren sikerült telefonon elérnie, hogy lebeszélje erről az ostobaságról és arra kérte, hogy ismerje be, amit tett.

         -Balszerencsés voltál, hogy lebuktál – mondta neki Campbell.

         -Nem. Hülye voltam – felelte Cook.

         Blair azonban nem akart megválni külügyminiszterétől, ezért felszólította, hogy válasszon felesége és Gaynor között, Cook erre észhez tért, beismerte viszonyát a titkárnőjével és megtartotta a hivatalát.

         2003-ban lemondott miniszteri megbízatásáról, mert ellenezte hazája részvételét az iraki háborúban. Utolsó, ilyen minőségében elmondott parlamenti beszéde az igen színvonalas brit törvényhozásban is kiemelkedő volt, és amit Andrew Marr, a BBC főmunkatársa „az évszázad beszédének” nevezett. 2005-ben, nem sokkal a halála előtt Cook cikket jelentetett meg a Guardianban, amiben az Al-Kaida mozgalmat a nyugati hírszerzés termékének nevezte, amelyik a nyolcvanas évektől a CIA irányítása alatt harcolt a szovjet megszállók ellen.

         Nagy tudású, felkészült és széles látókörű politikus volt, aki ugyanakkor szerette szórakoztatni a vendégeit. Én két alkalommal is találkoztam vele, a Londonba látogató magyar külügyminiszterek társaságában, amikoris, mint  magasrangú vendégek számára általában, a híres Marlborough House-ban adott ebédet. Ez a  szerényen „ház”-nak nevezett Palota London királyi negyedében, a világ egyik legismertebb útvonalán a The Mall sugárúton áll.  A The Mall a Buckingham Palotát és a Trafalgar Square-t összekötő széles sugárút. Itt hajt végig a királynő aranyhintaján, lovas testőrei kíséretében, amikor megnyitja  a Parlament új ülésszakát. A The Mall-on rengeteg nagyszerű épület és műemlék található. Itt áll többek között Károly herceg otthona, a Clarence House, a Christopher Wren által tervezett Marlborough House és a St James's Palace, amely VIII. Henrik lakhelye volt. A The Mall-ról az Admiralty Arch vezet át a Trafalgar Sqare-re. Amikor a magyar delegáció tagjai gépkocsiba ültek és elindultak, kettesben maradtunk a bejárati ajtóban Cook-kal. Tiszta, tavaszi délután volt, olyan idő, amikor az angolok már a parkokban üldögélnek, és élvezik a bágyadt, de a nyár ígéretét hotdozó napfényt.

         -Van autója? – kérdezte Cook.

         -Nincs – feleltem.

         -Merre megy?

         -Vissza a követségre, az Eaton Place-re.

         -Badarság – legyintett a külügyminiszter – inkább sétáljon egyet. Délután már nem lehet rendesen hivatali munkát végezni. Séta, egy sör, ez az igazi élet. Én magam is azt teszem. Imádom ezt a várost ilyenkor.

---

[1] Amelyiknek viharos utóéletéről is lesz még szó.

Külügyminiszterek és más fontos emberek - I

Diplomataként sokszor fontosnak kell látszani. Sokszor fontos helyeken kell lenni és fontos dolgokat kell meghallani. Sokszor fontos emberek társaságában kell lenni. A fontos emberek azonban ritkán érdekesek. Fontos helyeken lenni sokszor érdekes.

Blair és társai

1994 októberében Blackpoolban voltam, a brit Munkáspárt éves konferenciáján. Blackpool nyáron divatos fürdőváros, hosszú, homokos tengerparttal és mozgalmas sétánnyal, az évnek ebben a szakaszában azonban hűvös és esős. Ahogy ezt arrafelé mondják, „konferencia-hangulat” volt, Munkáspárt-jelvényes és sapkás küldöttekkel volt tele a kisváros, akik napközben a tárgyalótermekben, este a kocsmákban üldögéltek. Abban az évben lett  pártelnök Tony Blair, ott mondta el híres, ragyogóan felépített, főleg tőmondatokban megfogalmazott programbeszédét „Új Munkáspárt-Új Britannia” címmel. Akkor már a munkatársa volt Alastair Campbell, a korábbi újságíró, aki 1997-ben, a választási győzelmet követően a Downing Street kommunikációs igazgatója  lett. Több alkalommal személyesen is volt alkalmam találkozni ezzel a kiváló képességű, sokszínű személyiséggel, akinek nevéhez kötődik a „spin-doctor” elnevezés, amit magyarra kissé nehézkesen „média-cselszövő”-nek fordítanék. Ő aztán csakugyan tudta, hogy mi az a konspiráció, és mi az a “szarkeverés”. 1994-ben az ő feladata volt a sajtó „áthangolása”, az újságírók és szerkesztők meggyőzése.[1] Évekkel korábban alkoholista és depressziós volt, de a politikai szerepvállalás új értelmet adott az életének. Blair és Campbell elválaszthatatlanok lettek, a miniszterelnök legkényesebb döntéseiben általában megfogadta a tanácsát.[2]Az új program három részre osztotta a választókat: a klasszikus munkáspárti hívek megtartását John Prescott-ra, a korábbi szakszervezeti munkásra bízták, a munkáspárttól idegenkedő értelmiség meggyőzését John Mandelsonra, a borotvaéles agyú, finomlelkű, félzsidó  pragmatikus politológusra. Mandelsonról már korábban feltételezték, hogy homoszexuális, ez azonban nem jelent hátrányt Nagy-Britanniában, sőt, talán még előnyt is jelentett számára. A vezetésben helyet kapott a komor tekintetű, lassú beszédű Gordon Brown későbbi pénzügyminiszter és miniszterelnök is,  dolgozta ki az Új Munkáspárt gazdasági programját.

         Ott, Blackpoolban én is éreztem, hogy fontos helyen vagyok. Jó volt látni egy politikai mozgalom újjáalakulását, a lelkes támogatókat, akik mind bíztak abban, hogy három évvel később győzelmet aratnak.[3]

---

[1] 2003-ban azonban feltehetően túlkeverte a dolgot és távozott a kormányzat köreiből.

[2] Ez különösképpen így volt Diana halálának idején, de erről majd később.

[3] Tíz évvel később persze már másképp festett minden. Blair elveszítette fiatalos vonzerejét és távoznia kellett, Gordon Brownról kiderült, hogy alkalmatlan az áhított miniszterelnöki munkakörre, Mandelsonról be is bizonyosodott, hogy homoszexuális. 

Kínához mindenki ért

Egyszeriben megszaporodtak a Kína-szakértők az országban. Egyetemi tanár, pénzügyi tanácsadó, lelkész, szociológus, eszmetörténész, mindenki tud mindent. Egyikük sem mondja, hogy talán, vagy esetleg. Többségük soha nem járt ebben a bejárhatatlan és kiismerhetetlen országban, vagy, ami még rosszabb, eltöltött néhány-napot Pekingben vagy Sanghájban és elájult vagy kikészült attól, amit ott látott vagy nem látott. A televíziós és rádiós műsorvezetők  a szokásos felszínes tudásanyaguk birtokában felteszik a legostobább kérdéseket, és elismerően bólogatnak a hasonlóan ostoba válaszokra.

         -Járt már Pekingben?

         -Igen. Jártam.

         -És mit látott?

         -Fantasztikus.

         A műsorvezető elismerően mosolyog. Ez igen.

         -Na, és Sanghájban?

         -Ott is jártam.

         -És mit látott?

         -Fantasztikus.

         A műsorvezető ennél többre nem is kíváncsi.

         Én közel öt évet töltöttem Kínában, riportkönyvet is írtam róla, de van még néhány igen képzett diplomata és egy-két újságíró, akik igazán ismerik Kínát. Csak rájuk valamilyen oknál fogva senki sem kíváncsi.

         A kifeszített madárháló egyetlen szeme ejti rabul a madarat, de ha egyetlen szemből álló hálót használsz, madarat sohasem foghatsz. Ezt Lao-ce írta a 4. században.

         Jól megfogalmazta.

A mítoszok földje, északon

Ilyennek képzeltem Finnországot? Először ilyennek is láttam. Természeti szépségek, csillogó tavak, véget nem érő zöld fenyvesek. Jellegtelen, gondozott  városok, menetrend szerint közlekedő villamosok. Tisztaság és rendszeretet. A finnek nem lopnak. Miért nem? Mert úgy tanulták, hogy nem  viszik el azt, ami nem az övék. Nem várják a borravalót, mert úgy tanulták, hogy minden terméknek és szolgáltatásnak azért van ára, hogy annyit fizessenek érte, amennyibe kerül. A fodrász vagy az orvos megdöbbenne, ha a zsebébe dugnának egy bankjegyet. Pontosak, és mástól is azt várják, hogy pontos legyen. Ha nem vagy pontos, telefonálj, hogy nem leszel pontos. Nem avatkoznak mások dolgába és azt sem szeretik, ha valaki az ő dolgukba avatkozik. Mindenkinek van saját dolga, foglalkozzon azzal.  Rendszereik azonban túlszabályozottak, ezért olykor ők maguk is rugalmatlanok. Válságos helyzetekben fegyelmezettek, összetartóak és igénytelenek, máskülönben azonban individualisták, nem avatkoznak ugyan más dolgába, de sokszor közönyösek is mások gondjai iránt. Nem panaszkodnak, nem reklamálnak, mindent szabályt betartanak, látszólag törekszenek a kompromisszumokra, ám főleg azért, mert ez elrejtheti a véleménykülönbségeket is. A rendnek és a szabályok betartásának nagy ára van: egyre többet isznak és egyre több a családon belüli erőszak.

A finnek amúgy mindenen túltesznek és szeretnének is túltenni. Ott élnek, Európa végében, keresik a helyüket, és ebben a túltevésben találták meg a lehetőséget. Tisztábbak, pontosabbak, alaposabbak, mint mások, vagy legalábbis tisztábbnak, pontosabbnak és alaposabbnak szeretnének látszani. Senki sem olyan pontos, mint ők és senki sem akar olyan pontos lenni. Egy este hat órára meghirdetett fogadásra már fél hatkor elkezdenek gyülekezni, kint állnak a kapu előtt, akár esik a hó, akár tűz a nap. Háromnegyed hatkor már annyian vannak, hogy be kell engedni a vendégeket. Hat órakor teljes a mezőny. A fogadás akkor ér véget, amikor egyértelművé válik, hogy már nincs több alkohol a látómezejükben. Senki a világon nem tud úgy és olyan sokáig hallgatni, mint a finnek. Őket a csend is szórakoztatja.  És végtére: miért is ne? Ha az ember autóbuszon utazik és beszélgetést hall, akkor szinte bizonyosra veheti, hogy az illető vagy lengyel vagy magyar. Nem hallgatagok, csak komolyak. Az üzletben az eladó komolyan veszi a kiszolgálást, az autójavítónál a hibafelvevő a hibafelvevést. Ha esznek, komolyan esznek. Ha isznak, komolyan isznak. Persze, lehet, hogy megint tévedek az általánosításaimmal. Sokan azt mondják, és magam is ezt vallom, hogy az időjárás teszi őket ilyen zorddá, ilyen ellenállóvá. Helsinkiben novembertől áprilisig tart a tél, északon pedig még májusban sem ritkaság a havazás. Amikor végre elérkezik a tavasz, felszabadulnak, hiszen három hónap kellemes időjárása következik, kiülnek a kávézók teraszára, kirándulnak a tavakhoz, megpróbálják élvezni az életet. De nem megy könnyen, mert tudják: rövidesen megint itt a tél.

A finnek nem szeretnek sokat beszélni, nem szeretnek kérdezni, azt sem szeretik, ha valaki megkérdezi őket. Fogadd el a dolgokat olyannak, amilyenek, és kész. Érd be azzal, amit kapsz.

Ha a lakásban valami elromlik, kihívjuk a finn szerelőt, aki szótlanul keresgél, szöszmötöl egy ideig, általában lebonyolít egy-két telefonbeszélgetést, aztán kijavítja a hibát és elmegy.

-Mi volt a baj? – érdeklődött eleinte Mari.

-Az volt a baj, hogy elromlott – felelte a finn. És akkor ő már egy beszédesebb példány volt.

A finnek nem csak egyszerűen betartják a szabályokat, hanem egyenesen szeretik őket. A finnekről azt mondják, hogy jól vezetnek autót, de ez nem igaz. A finnek óvatosan vezetnek, a kettő között azonban nagy különbség van. A mindennapi életben nem udvariasak, nem engednek utat másnak, csak arra összpontosítanak, hogy a lehető legrövidebb úton eljussanak a céljukig, ezért még kerülni sem szeretnek, a kanyarodás pedig kifejezetten ellentétes az életfilozófiájukkal. A finn autóvezető csak előre néz, nem keres szemkontaktust senkivel. Ha az előtte haladó autó fékez, ő is fékez és biztos abban, hogy a mögötte haladó is fékezni fog. Ha főútvonalon halad, esze ágában sincs beengedni maga elé a mellékútvonalról kanyarodni kívánó autót, nem is veszi észre, hogy ott várakozik valaki. Az csak várja ki a sorát. És egy finn nem is törekszik arra, hogy kikövetelje az udvariasságot, ha éppen úgy adódik, képes fél órát is várni, hogy másokat ne zavarva végre kihajthasson. Helsinkiben szinte minden sarkon közlekedési lámpa működik, éjjel-nappal. A finn autóklub egy írása szerint a finnek azért nem utaznak szívesen autóval külföldre, mert nem érzik magukat biztonságban például a franciák és az olaszok között, akik „csak hajtanak össze-vissza, amerre látnak”.

Van egy étterem Helsinkiben, ahol gyakran ebédeltem és vacsoráztam partnereimmel, szinte törzsvendégnek számítottam. Jól ismertek, a teremfőnök már a keresztnevemen szólított. A pincérek azonban mindig kimértek és komolyak voltak, soha nem mosolyogtak és nem is voltak előzékenyek. Eleinte még tettem egy-egy tréfás megjegyzést vagy kérdezősködtem,  próbálkozásaim azonban kemény falakba ütköztek.

-Ez komoly munka, nem pedig vidámpark – világosított fel egy

alkalommal a teremfőnök. Bizony.

 

A mítoszok földje

Ilyennek képzeltem Finnországot? Először ilyennek is láttam. Természeti szépségek, csillogó tavak, véget nem érő zöld fenyvesek. Jellegtelen, gondozott  városok, menetrend szerint közlekedő villamosok. Tisztaság és rendszeretet. A finnek nem lopnak. Miért nem? Mert úgy tanulták, hogy nem  viszik el azt, ami nem az övék. Nem várják a borravalót, mert úgy tanulták, hogy minden terméknek és szolgáltatásnak azért van ára, hogy annyit fizessenek érte, amennyibe kerül. A fodrász vagy az orvos megdöbbenne, ha a zsebébe dugnának egy bankjegyet. Pontosak, és mástól is azt várják, hogy pontos legyen. Ha nem vagy pontos, telefonálj, hogy nem leszel pontos. Nem avatkoznak mások dolgába és azt sem szeretik, ha valaki az ő dolgukba avatkozik. Mindenkinek van saját dolga, foglalkozzon azzal.  Rendszereik azonban túlszabályozottak, ezért olykor ők maguk is rugalmatlanok. Válságos helyzetekben fegyelmezettek, összetartóak és igénytelenek, máskülönben azonban individualisták, nem avatkoznak ugyan más dolgába, de sokszor közönyösek is mások gondjai iránt. Nem panaszkodnak, nem reklamálnak, mindent szabályt betartanak, látszólag törekszenek a kompromisszumokra, ám főleg azért, mert ez elrejtheti a véleménykülönbségeket is. A rendnek és a szabályok betartásának nagy ára van: egyre többet isznak és egyre több a családon belüli erőszak.

A finnek amúgy mindenen túltesznek és szeretnének is túltenni. Ott élnek, Európa végében, keresik a helyüket, és ebben a túltevésben találták meg a lehetőséget. Tisztábbak, pontosabbak, alaposabbak, mint mások, vagy legalábbis tisztábbnak, pontosabbnak és alaposabbnak szeretnének látszani. Senki sem olyan pontos, mint ők és senki sem akar olyan pontos lenni. Egy este hat órára meghirdetett fogadásra már fél hatkor elkezdenek gyülekezni, kint állnak a kapu előtt, akár esik a hó, akár tűz a nap. Háromnegyed hatkor már annyian vannak, hogy be kell engedni a vendégeket. Hat órakor teljes a mezőny. A fogadás akkor ér véget, amikor egyértelművé válik, hogy már nincs több alkohol a látómezejükben. Senki a világon nem tud úgy és olyan sokáig hallgatni, mint a finnek. Őket a csend is szórakoztatja.  És végtére: miért is ne? Ha az ember autóbuszon utazik és beszélgetést hall, akkor szinte bizonyosra veheti, hogy az illető vagy lengyel vagy magyar. Nem hallgatagok, csak komolyak. Az üzletben az eladó komolyan veszi a kiszolgálást, az autójavítónál a hibafelvevő a hibafelvevést. Ha esznek, komolyan esznek. Ha isznak, komolyan isznak. Persze, lehet, hogy megint tévedek az általánosításaimmal. Sokan azt mondják, és magam is ezt vallom, hogy az időjárás teszi őket ilyen zorddá, ilyen ellenállóvá. Helsinkiben novembertől áprilisig tart a tél, északon pedig még májusban sem ritkaság a havazás. Amikor végre elérkezik a tavasz, felszabadulnak, hiszen három hónap kellemes időjárása következik, kiülnek a kávézók teraszára, kirándulnak a tavakhoz, megpróbálják élvezni az életet. De nem megy könnyen, mert tudják: rövidesen megint itt a tél.

A finnek nem szeretnek sokat beszélni, nem szeretnek kérdezni, azt sem szeretik, ha valaki megkérdezi őket. Fogadd el a dolgokat olyannak, amilyenek, és kész. Érd be azzal, amit kapsz.

Ha a lakásban valami elromlik, kihívjuk a finn szerelőt, aki szótlanul keresgél, szöszmötöl egy ideig, általában lebonyolít egy-két telefonbeszélgetést, aztán kijavítja a hibát és elmegy.

-Mi volt a baj? – érdeklődött eleinte Mari.

-Az volt a baj, hogy elromlott – felelte a finn. És akkor ő már egy beszédesebb példány volt.

A finnek nem csak egyszerűen betartják a szabályokat, hanem egyenesen szeretik őket. A finnekről azt mondják, hogy jól vezetnek autót, de ez nem igaz. A finnek óvatosan vezetnek, a kettő között azonban nagy különbség van. A mindennapi életben nem udvariasak, nem engednek utat másnak, csak arra összpontosítanak, hogy a lehető legrövidebb úton eljussanak a céljukig, ezért még kerülni sem szeretnek, a kanyarodás pedig kifejezetten ellentétes az életfilozófiájukkal. A finn autóvezető csak előre néz, nem keres szemkontaktust senkivel. Ha az előtte haladó autó fékez, ő is fékez és biztos abban, hogy a mögötte haladó is fékezni fog. Ha főútvonalon halad, esze ágában sincs beengedni maga elé a mellékútvonalról kanyarodni kívánó autót, nem is veszi észre, hogy ott várakozik valaki. Az csak várja ki a sorát. És egy finn nem is törekszik arra, hogy kikövetelje az udvariasságot, ha éppen úgy adódik, képes fél órát is várni, hogy másokat ne zavarva végre kihajthasson. Helsinkiben szinte minden sarkon közlekedési lámpa működik, éjjel-nappal. A finn autóklub egy írása szerint a finnek azért nem utaznak szívesen autóval külföldre, mert nem érzik magukat biztonságban például a franciák és az olaszok között, akik „csak hajtanak össze-vissza, amerre látnak”.

Van egy étterem Helsinkiben, ahol gyakran ebédeltem és vacsoráztam partnereimmel, szinte törzsvendégnek számítottam. Jól ismertek, a teremfőnök már a keresztnevemen szólított. A pincérek azonban mindig kimértek és komolyak voltak, soha nem mosolyogtak és nem is voltak előzékenyek. Eleinte még tettem egy-egy tréfás megjegyzést vagy kérdezősködtem,  próbálkozásaim azonban kemény falakba ütköztek.

-Ez komoly munka, nem pedig vidámpark – világosított fel egy

alkalommal a teremfőnök. Bizony.

Orbán Helsinkiben

A magyar miniszterelnök Helsinkiben a híres Aleksanteri Intézetben tartott ma előadást Európáról. Állítólag. Valójában a finn befektetőket szerette volna Magyarországra csábítani. Dicséretes törekvés, ám ne felejtsük el, hogy Orbán az elmúlt években megállás nélkül szidalmazta a kapitalizmust, a bankokat, az európai vérszívókat. A jólértesült Helsinki politikai és gazdasági körökben olvasták Orbán beszédeit, és követik a meglehetősen kicsinyes trafikpályázatról szóló viharokat is. Befektetések ebben a légkörben? Akkor most  mit feleljenek erre, ők, akik a legszerényebb európaiak, akik szívesen tartják be az uniós szabályokat, és nem szeretik a kettős beszédet. A finnek kemények, az ötvenes években, amikor nemigen ment még ilyen jól nekik, évekig korpát ettek. Miután visszafizették  súlyos - amúgy igazságtalannak is nevezhető - háborús adósságukat a Szovjetuniónak, 1952-ben olimpiát rendeztek és elkezdődött a fellendülés. Mindig volt nemzeti konszenzus oktatásban, kutatásban és egészségügyi kiadásokban. Szóval vigyázni kell arra, hogy Helsinkiben az ember mit beszél.

A blöffök kormányzata

2011. augusztus 10-i hír:

„A NEFMI kultúráért felelős államtitka az előadással kapcsolatos tárgyalással Igric Györgyöt, a Filharmónia Budapest Nonprofit Kft. ügyvezetőjét bízta meg. Igric György augusztus 31-én utazik Los Angelesbe.

A lényegi kérdéseket, például hogy hány Bánk bán-előadás illeszthető a soron következő - esetleg valamelyik későbbi - évad bérleti programjába, a tárgyalásokon lehet tisztázni. A konzultáción Igric György találkozik a projektet támogató, főként a térségben élő magyarokból és magyar származásúakból álló körrel, valamint a Los Angeles-i magyar főkonzulátus vezetőjével.

Elekes Botond, a szaktárca államtitkárságának kabinetfőnöke szerint az opera Los Angeles-i bemutatása a 2012/2013-as évadban tekinthető reálisnak, de az csak a tárgyalások után dől el, hogy a költségvetésben a produkcióra rendelkezésre álló 200

millió forintot mennyivel szükséges - hazai és amerikai támogatásokból - kiegészíteni.”

És aztán, az egészből nem lett semmi.   Hol vannak a  projektet támogató, térségben élő magyarok? Hol vannak a magyar származású körök (sic)? Hol van már Igric, hol van Elekes és hol van a NEFMI kultúráért felelős államtitkára?  Hová lett a 200 millió forint?

És hol a felelősség?

In memoriam Május 1

Akkoriban még volt az ünnepnek hangulata. És volt koreográfiája. Minden ünnep annyit ér, amennyi a koreográfiája. Ezért életképes karácsony és húsvét, ezért volt életképtelen November 7. Május 1-én a nép felvonult, skandálta az előre megfogalmazott jelszavakat, jókedvűen integetett a tribünön álló politikai vezetőknek, akik jókedvűen visszaintegettek. Utána egy kis beszélgetés, sör, virsli, délután kupadöntő, este "Felvonulók kérték" a Magyar Televízióban. Apám és anyám is vonult, míg nagypapa, a régi szocdem felzászlózta a Bethlen téri lakás erkélyét és onnan üdvözölte az arra haladókat. Malévos koromban egyszer rávettek, hogy tartsak a többiekkel, találkozó reggel nyolckor a Nefelejcs utca 28 előtt, majd aztán szólnak, de le is lehet morzsolódni, fontos a kezdőlétszám. De aztán nem morzsolódtam le. Mellettem ott haladt Vojnercsák, a közismerten reakciós rakodó. Amikor a tribün elé éltünk, felkiáltott.
-Éljen Kádár elvtárs! - Aztán hozzátette. - Havi hatszáz forintból.
Mentünk tovább, Vojnercsák rágyújtott.
-Azért ezt egyszer meg akartam mondani neki - jegyezte meg.