Sajtóértesülések szerint Áder János nem bízik a Terrorelhárítási Központ embereiben, mert úgy gondolja, hogy minden találkozójáról tájékoztatják Orbán miniszterelnököt. Végzetes félreértések sorozata: a köztársasági elnöknek hivatalból minden találkozójáról tájékoztatnia kell a miniszterelnököt (ez még a Göncz-Antall időben is így volt), ez az államigazgatás működésének egyik fontos alapelve. Nagy-Britanniában a királynő minden hivatalos találkozója előtt kéri a kormányfő (a kormányfő útján pedig a kormány) segítségét a felkészülésben. Ha tehát Áder azt gondolja, hogy a biztonsági emberei a háta mögött súgnak Orbánnak, akkor gyakorlatilag azt csinálják, amit neki kellene csinálnia. De hát milyen találkozókról lehet szó, amikről Orbán nem tudhat? Nőügyek? Régi szerelmek felidézése egy kávéházi asztalnál? És most Áder egy merész húzással a TEK helyett a Készenléti Rendőrség embereivel veszi körül magát. És vajon miért gondolja, hogy ők nem súgnak Orbánnak? A dolog lényege azonban más: súlyos bizalmi válság lehet a magyar politikai vezetésben, ha ilyen mélyre süllyedtek.
2015. március 29., vasárnap
2015. március 16., hétfő
Diplomáciai kislexikon: Mit csinál a diplomata?
Sokan azt gondolják, hogy
főleg utazik. Mások azt képzelik, hogy a diplomata jókat eszik, sokat iszik és
kényelmesen él. Igaz, a diplomata sokat utazik. Az is igaz, hogy gyakran jár
előkelő társaságokba étkezni. De másrészről sokat költözik, gyakran van távol
az otthonától, a család fele olykor
Magyarországon, másik fele külföldön, miközben intézni kell a dolgait otthon
is, meg itthon is. A feleségek gyakran elveszítik hazai állásukat,
előléptetésnél nem gondolnak rájuk, hiszen előbb-utóbb úgyis elmennek külföldre,
a diplomáciai pálya sikereiért ők fizetnek alkalmazkodásban. A gyerekek világot
látnak, jól megtanulhatnak egy-két idegen nyelvet, megszokják az utazásokat, az
idegen kultúrákat, ám nincsenek barátaik, erős a kényszerű, szülői kötődés. Én
is sok éjszakát töltöttem a forró, barátságtalan delhi repülőtéren, és
dugókban izgulva a londoni repülőtérre vezető autópályán, sokat vezettem
egyhangú finn autópályákon, sokszor nem ott és nem akkor pisiltem, ittam és
ettem, ahol és amikor a szükség diktálta, hanem ott és akkor, amikor lehetőség
engedte, diplomatának lenni azonban alapvetően romantikus foglalkozás. Van
benne valami fojtott izgalom, valami titokzatosság, élni egy idegen országban,
amelyet félig otthonomnak tekintek, és ahonnan végleg hazatérni olykor
szívfájdító.
A
diplomata legfontosabb feladata azonban nem az evés és az ivás. A diplomata
legfontosabb feladata, hogy elemezze
a fogadó országnak azokat a
politikai, gazdasági és társadalmi folyamatait, amelyeket a nemzetközi
együttműködés érdekében a magyar vezetésnek is ismernie kell. Az elemzésekhez
természetesen hiteles – és törvényesen elérhető - információkra van szükség. A diplomáciában
természetes ezeknek az ismereteknek a cseréje, többnyire annak vannak jó
esélyei a megszerzésükre, aki alkalmas cserében értékes és felhasználható
információkat adni partnerének. A diplomata tehát beágyazódik a fogadó országba
és a diplomáciai testületbe, találkozókra, fogadásokra és vacsorákra jár, értékes dolgokat hall, amelyek alapján elemzéseket készíthet politikai témákról.
Képeznie pedig azért kell magát, mert el kell tudnia dönteni, hogy amit hall,
az értékes, legyen szó energiáról vagy új uniós szabályozásról.
Egy
ilyen elemzés akkor jó, ha megnyeri a nagykövet tetszését, de természetesen nem
annyira jó, mintha azt a nagykövet maga írta volna. Annak sajnos csekély
az esélye, hogy a budapesti főnökök elolvassák, de azért erre is van példa.
Tapasztalt diplomaták pontosan tudják, hogy mi tetszik majd a nagykövetnek és
mit olvasnának szívesen a budapesti főnökök, tehát nem okvetlenül azt írják le,
amit hallottak vagy netán gondolnak, hanem azt, amit a főnökök olvasni
szeretnének, de olyan ravasz megfogalmazásban, hogy abban elrejtsék az igazság
magvát. Bevett sablonok az ellentétpárok, az egyrészt-másrészt fordulat,
a várható, elképzelhető sejthető, gyanítható, előrelátható szavak
használata. A főnökök persze tudják, hogy egyes diplomaták az ő kedvükben
szeretnének járni, és a diplomaták is tudják, hogy a főnökök is tudják, hogy ők
is tudják.
Természetesen senki sem várja el a diplomatától, hogy a
jövőbe lásson, óvakodni kell a jóslatoktól is, mert ezek könnyen tévútra
vihetik a budapesti döntéshozókat.
Kérdés, persze, hogy mennyire vagyunk merészek és vállaljuk a
felelősséget a saját véleményünkért. A
nagykövetségnek nem az a feladata, hogy előre tudja egy közelgő választás
eredményét, de legyenek pontos értékelései arról, hogy egy párt győzelmeesetén
milyen politikát folytat majd. Én mindig hajlamos voltam keményen fogalmazni,
nagyköveteim azonban rendszeresen puhítottak a szövegen.
A diplomata ezenkívül sokat tehet Magyarország meg- és
elismertetéséért, fáradozik és munkálkodik a két ország
kapcsolatán, előadásokat tart, elintéz ügyeket, előmozdítja azokat.
A
diplomata akkor végzi jól a munkáját, ha be tud ágyazódni a fogadó ország
társadalmi és politikai életébe. Engem már a középiskolában azzal vádoltak,
hogy szeretek a társaság középpontjába kerülni, és pontosan ez az az erény, ami
a diplomáciában – persze, mértékkel – hasznos. Szeretek emberekkel beszélgetni,
van bennem mersz és elszántság, hogy akármilyen magasrangú politikust
megszólítsak, és úgy vélem, ezekből a próbálkozásaimból sikereket is értem el.
Szerencsém volt az angol nyelvvel, amelyet nem magyar iskolában, hanem Indiában
tanultam meg, nem a nyelvtani szabályokkal gyötrődtem, hanem könnyedén
használtam, mintha magyarul beszélnék. Munkatársaimat is arra ösztönöztem, hogy
ne a nyelvtanra figyeljenek, és az sem baj, ha hibákat követnek el, hiszen az
idegen nyelv használatának legfontosabb eleme a kommunikáció fenntartása.
A
diplomata sokat jár fogadásokra és sok közös étkezésen vesz részt, cserében
viszont fogadásokat és étkezéseket kell szerveznie. A nagyszabású fogadások
ideje a kommunikáció felgyorsulásával és a diplomáciai élet nyíltsága
következtében lejárt, manapság a legtöbben úgy vélik, hogy a ráfordított pénz
és a befektetett munka nem arányos az ilyen alkalmakon aratott sikerekkel. Az
efféle rendezvényeket hosszú előkészületek előzik meg, amelyek összefogása
általában a nagykövet, vagy az Első Beosztott feladata még azokban az esetekben is, ha a
misszión esetleg dolgozik protokolláris feladatokkal megbízott diplomata. A
vendéglista összeállításánál fontos szempont, hogy ne legyenek sokan, de ne
legyenek kevesen se, legyenek ott fontos kapcsolataink, ügyesen szervezzük meg
az ételek és italok felszolgálását (a missziók többségén a hivatalsegédek, vagy
helyi alkalmazottak szolgálnak fel), a kínálat ne legyen hivalkodó, de ne
legyünk azért zsugoriak sem. A vacsorák szervezésénél ügyelni kell a helyi
étkezési szokásokra: a britek például délben szeretik a levest, este azonban ez
már nem illik a menübe, az indiaiak szívesebben mennek vacsorázni, mint
ebédelni, általában késnek, ezt azonban a háziaknak nem illik szóvátenni. A
hosszú italozást és magropogtatást követő étkezés közben vidáman szellentenek
és böffentenek, az utolsó fogást követően pedig szinte azonnal távoznak.
Kínában az ebéd időpontja pontosan dél, a vacsoráé este hat óra. Indiában az is
természetes, ha egy vendég a megbeszélt időpont helyett csak másnap jön
vacsorára. Ilyenkor sem kell megijedni. Egy jó rántotta mindig kihúzza a bajból
a diplomatát.
2015. március 5., csütörtök
Diplomáciai kislexikon – Hogyan működik a nagykövetség?
A nagykövetségen minden és mindenki a nagykövettől függ. A nagykövet élet és halál ura. A nagykövet szabályozza a nagykövetség életét. Nem csak a szabályokat határozza meg, de a kivételeket is. A nagykövet hóbortjai szabályokká válnak. Új nagykövetek új szabályokat alkotnak és szeretnek is új szabályokat alkotni, mert ebből érzik, hogy ők a nagykövetek. A Korábbi Nagykövetet nem zavarta, ha a diplomaták a Titkárságon beszélgettek egymással, az Új Nagykövet a titkárnőjével megüzente, hogy őt ez zavarja. A Korábbi Nagykövet gondoskodott arról, hogy a diplomaták a földszinti konyhában ásványvízhez jussanak és kávét főzhessenek, az Új Nagykövet azt mondta, hogy ezt a gyakorlatot felszámolja. A Korábbi Nagykövetet nem érdekelte, hogy melyik munkatársa mikor jön munkába és mikor megy haza (a diplomácia amúgy tagadhatatlanul huszonnégy órás szolgálat), az Új Nagykövet viszont igényt tart arra, hogy a hét végén is rendelkezhessen beosztottjai fölött.
Ha valaki megkérdezné, hogy miért és hogyan történnek ezek a
változások, azt a választ kapná, hogy azért történnek ezek a változások, mert a
nagykövet ezeket a változásokat helyesnek tartja. De természetesen senki sem
tesz fel ilyen kérdéseket, mert mindenki tudja, hogy a nagykövetségek így működnek
– és nem csak a magyar diplomáciában, de mindenhol a világon. Ha a beosztottak
mindenben a nagykövet utasítására várnak, akkor nem eléggé önállóak, ha pedig
önállóan cselekszenek, akkor nem eléggé fegyelmezettek.
-A csapatmunka híve vagyok – mondják a nagykövetek, de nem
gondolják komolyan. A nagykövet csak
siker esetén része a csapatnak.
A
nagykövet alatt dolgoznak a diplomaták, akik között a Primus Inter Pares az Első Beosztott (EB), aki attól Első, hogy ő
kapja elsőként a nagykövet utasításait és szidalmait, rá hárulnak mindazok a
kellemetlen feladatok, amelyek végrehajtásához azonban nincs sem igazi
hatásköre, sem tekintélye. A nagykövetségen ugyanis a Nagykövet az igazi és
egyetlen úr, akár jelen van, akár nincs.
Amikor a nagykövet tartósan távol van, akkor az EB lesz az
Ideiglenes Ügyvivő (IÜ), és kissé beleszagolhat a hatalomba. Például ő
kérdezheti meg a titkárnőtől reggelente, hogy mi újság?, ő használhatja
a nagyköveti autót, felesége pedig
nagykövetnének képzelheti magát. Amikor én IÜ voltam, soha nem használtam a
nagyköveti autót és a feleségem soha nem képzelte nagykövetnének magát, a
titkárnőm viszont mindig megsértődött, ha nem kérdeztem meg tőle, hogy mi újság?
A nagykövetség munkarendje is a nagykövettől és a helyi
adottságoktól függ. Egyes missziókon a diplomaták hetente értekeznek, itt
kellene elmondaniuk, mit csináltak az elmúlt héten és mit csinálnak a következő
héten. Nem állítanám, hogy ez eszmecsere, mert eszméket ritkán cseréltünk.
Többnyire alkalom arra, hogy a nagykövet szerepeljen a diplomatái előtt és
bebizonyosodjon, hogy mindenben föléjük magasodik, a diplomaták pedig arra
használják, hogy érdemeket szerezzenek. Az értekezletet többnyire a nagykövet
azzal nyitja meg, hogy legyünk rövidek, majd esze ágában sincs rövidnek
lenni, sőt, inkább hosszan beszél, beosztottjait pedig türelmetlenkedve
sietteti, mert nem kíváncsi arra, hogy mit is gondolnak.
A
diplomaták jegyzetfüzettel és tollal jönnek az értekezletre, hogy azt a
látszatot keltsék, miszerint érdeklődést mutatnak majd a nagykövet és egymás
szavai iránt. A szorgalmasabbak az értekezlet első percében felírják egy üres
lap tetejére a dátumot, a stréberek még alá is húzzák, aztán várnak, hátha
elhangzik valami érdemleges. Érdemleges azonban nemigen hangzik el. Az igazi
információ nagy kincs, senki sem szereti megosztani másokkal. A nagykövet
számára többnyire a delegációk érkezése az igazi esemény, mert az ilyen
alkalmakkor bizonyíthatja kiválóságát hazai főnökei előtt. Ezért, ha delegáció
érkezéséről kap hírt, azt az értekezleten jelenti be, a diplomaták pedig
szorgalmasan felírják jegyzetfüzetükbe az időpontot és az esetleges
tennivalókat. Én soha nem vittem magammal jegyzetfüzetet, egy alkalommal a
nagykövet meg is kérdezte, hová írom fel mindazt az érdemlegeset, ami
elhangzik.
-Megjegyzem – feleltem.
Amikor
a nagykövet végre befejezi a szavait, következik az EB. Ő is szeretne hosszan
beszélni, de alig kezdi el a mondanivalóját, a nagykövet máris az órájára
pillant, jelezve, hogy nincs ideje a sok sületlenséget végighallgatni. Hasonló
elbánásra számíthatnak a többiek is, ezért én mindig rövidre fogtam, sokszor
inkább meg sem szólaltam.
Elképzelhető
az is, hogy a nagykövetség munkatársai nem értekeznek rendszeresen, és olyan is
lehet, hogy egyáltalán nem értekeznek. A diplomaták általában elégedetlenek a
nagykövet vezetési módszereivel, tehát ha van értekezlet, akkor az a baj, ha
nincs, akkor azt kifogásolják.
A
nagyköveteknek természetesen vannak kedvencei és kijelölt áldozatai. Sorsuk
többnyire hamar megpecsételődik, akárcsak gimnáziumban a tanulóké. Gyorsan
eldől, ki milyen osztályzatot kap majd év végén. Kedvencek azokból lesznek,
akik tudják, hogy hogyan kell a nagykövet kedvében járni és a kedvében is
járnak. A nagykövet ugyanis szeret fontos lenni, el is hiszi magáról, hogy
fontos és szereti, ha fontosságát mások is elismerik és méltányolják.
A nagykövetségen minden hivatalos ebéd és vacsora fontos. A
nagykövet többnyire maga dönt a menü ügyében, ellenőrzi a rezidencián a
terítést, aztán felöltözik és várja a vendégeket. Ha a nagykövetségről még
valakit meghív, annak illik legalább negyed órával a vendégek előtt érkeznie. Reméljük,
jól sikerül. Ezt persze, nem gondoljuk komolyan. Csak éppen úgy teszünk,
mintha komolyan gondolnánk.
Minden
ebéd és vacsora sikeres. Ahogyan minden fogadás, amit mi rendezünk, vagy amin
részt veszünk, jól sikerül, minden rendezvény, amit mi rendezünk, sikeres. Ha
sokan jönnek el, akkor azért, ha kevesen, akkor azért.
A
nemzeti ünnepi fogadás különösen nagy esemény, a nagykövetség minden munkatársa
hosszú ideig készül rá, és mindig nagyon sikeres. A nagykövet úgy tesz, mintha
minden szálat a kezében tartana. Bejárja az épületet, észreveszi, hogy poros a
lépcsőház korlátja.
-Robikám
– mondja szemrehányó hangon a gondnoknak – ezt le kell törölni.
-Senki
sem látja, mert úgyis rossz a világítás – feleli a gondnok.
-Akkor
cseréld ki az égőket – érvel a nagykövet.
-De
azt meg nem bírja el a hálózat – érvel a gondnok.
-Miért
ne bírná el a hálózat? – a nagykövet itt hibázott, számára idegen terrénumra
téved.
-Mert
a konyhában villanysütők vannak, fogadás alatt pedig mindegyiket bekapcsoljuk –
feleli Robi magabiztosan.
-Rendben
– vonul vissza a nagykövet. – De majd gondoljunk a hálózat megerősítésére.
A
gondnok bólogat. Harminc éve hallgatja a nagykövetek ködös utasításait, már
megedződött. Tudja, hogy ha az ember nem akar valamit megcsinálni, akkor csak kifogást kell keresni
hozzá. És igaza van. A nagykövet ekkor ráun a dologra, úgy gondolja, hogy
számára már terhes, egyszersmind kicsinyes is a feladat, de nem szívesen
civakodna a gondnokkal, ez ugyanis méltóságán aluli. Ezért benyit az EB
irodájába, aki éppen a közel-keleti helyzet értékeléséről ír jelentést.
-Most
ne ezzel piszmogjál – szól rá barátságtalanul -, inkább a takarítással
foglalkozzál. Ez a követség egy kupleráj.
Majd
kimegy. Ő elvégezte a dolgát.
A
nagykövet szeret kis dolgokkal személyesen foglalkozni. Szeret felügyelni
előkészületekre. Még a konyhába is ellátogat. A nagykövet úgy tesz, mintha ő
értene mindenhez a legjobban. Belekóstol a pörköltbe.
-Jó lesz – csettint. – De nem hiányzik belőle egy kis
paprika?
A szakács bólint, úgy tesz, mintha már ő is gondolt volna
rá. Tudja, hogy a nagykövet nem ért a konyhaművészethez, azt is tudja, hogy a
pörköltből nem hiányzik a paprika, de éppen most szeretne engedélyt kérni tőle
a kis, szolgálati lakás kifestéséhez, ezért maga is belekóstol és úgy tesz,
mintha csakugyan kevés lenne a pörköltben a paprika.
A
fogadások sokféleképpen zajlanak, mégis mindegyik egyforma. A rendelkezésre álló helyiségek általában nem
alkalmasak két-háromszáz vendég meghívására, és ami ennél fontosabb, etetésére
és itatására. Ahogy gyülekezik a közönség, szükségszerűen egyre többen
beszélnek egyszerre kis- és nagyobb társaságokban, egyre nagyobb a hangerő, a végén már mindenki
kiabál, de senki nem hallja pontosan a másikat.
Rosszabb esetben kevesen jönnek el, akkor mindenki jobban érzi magát, csak a nagykövet
nem érti, hogy miért nem jöttek többen.
Aztán elérkezik a várva-várt pillanat: a vendégek a büféasztalhoz
furakodhatnak, púpozottra szedték a
tányérjukat, leállnak enni, hogy újra-
meg újra vehessenek a finomságokból, így nem tud létrejönni a természetes körforgás.
Persze vannak élelmes tolakodók, különösen Kínában, akik minden szégyenérzetről és udvariasságról
megfeledkezve a hátsó sorokból nyomulnak. Egyes fogadásokon olyan tömeg van,
hogy mozdulni nem lehet, egy-egy vörösboros pohár biztosan megborul, olykor-olykor
még egy-egy pörköltnyom is kerül a nyakkendőkre. Egyes nagykövetek ráadásul
elvárják, hogy a diplomaták ilyenkor szocializáljanak, ám a fogadások komoly,
vagy akár félkomoly beszélgetésekre sem
alkalmasak, az igazán fontos partnerek pedig fogadásokra már nemigen járnak el.
Régen divatban volt még a koktélparti, egy-egy pohár bor és olivabogyó, vagy
apróbb szendvics kíséretében, ám a műfaj népszerűsége leáldozóban van. Az
elektronikus kapcsolatteremtés idején már senki sem szeret hosszú időt autóban
tölteni azért, hogy lássa azokat az arcokat, amelyeket néhány nappal korábban
látott és akkor sem kapott tőlük használható információt.
A nagykövetség életének jelentős pillanatai a hivatalos
látogatások. Miniszter, miniszterelnök, államfő. A diplomácia egyik
alapszabálya, hogy utólag minden látogatást jól sikerültnek értékelünk,
mégpedig azért, mert másképpen nem is sikerülhet. Mindenkinek ez az érdeke. A
sikerért természetesen elsősorban a
nagykövetet illeti a dicséret. Az elutazás előtti utolsó pillanatban az ő kezét
szorítja meg a miniszterelnök vagy a miniszter, neki köszöni meg azt a sok
munkát, amit ebbe a látogatásba áldozott.
És persze a munkatársaidnak is köszönöm. A nagykövet szerényen bólint,
igyekszik kifejezni örömét, amiért megdicsérték és csakugyan örül is. A
repülőgép felszáll, a nagykövet fellélegzik, egy pillanatig még elgondolkodik
azon, hogy megdicsérje a munkatársait, de aztán meggondolja magát. Végtére is
őt dicsérte meg a miniszterelnök vagy a miniszter és ő ezt a dicséretet meg is
érdemelte, igaz, hogy volt egy elejtett megjegyzés a munkatársaknak szánt
köszönetről, de ezeket az elejtett megjegyzéseket nem kell mindig komolyan
venni. Azután a kifutópályát figyeli.
Tudja, hogy nincs kellemesebb illat a világon, mint a távozó delegációt
szállító repülőgép hajtóműveiből kiáramló kerozin édeskés szaga.
A
nagykövetség jobbágyai a nem-diplomata (szaknyelven adminisztratív)
beosztottak: titkárnő, szakács, hivatalsegéd, sofőr, különböző kisegítők. Bérük
jelentősen alacsonyabb a diplomatákénál, kisebb lakásban laknak, nincsenek
nemesi előjogaik. Emiatt rendszeres a morgolódás, amit általában az EB-nek kell
meghallgatnia. A diplomaták többsége szerint a nem-diplomaták örülhetnek annak,
hogy külföldön dolgozhatnak, a nem-diplomaták azt gondolják, hogy a diplomaták
nem dolgoznak, csak élvezik a diplomata-élet megszámlálhatatlan előnyét,
vedelik a whisky-t és állandóan kaviárt zabálnak. A morgolódás azonban nem
igazán komoly, ugyanis közeledik az a pillanat, amikor a nem-diplomata
beosztott hosszabbítási kérelemmel fordul nagykövetéhez, aki ilyenkor többnyire
annak alapján dönt, hogy a nem-diplomata beosztott sokat vagy keveset
morgolódott-e. A nem-diplomaták egy része ráadásul nem mindig szeret nyelveket
tanulni, mert azt gondolják, hogy nyelvtudás nélkül is lehet boldogulni.
És
többnyire lehet is.
Amikor
megérkeztünk Pekingbe, a hivatalsegéd és a nagykövetségi szakács is azt
tanácsolta, hogy a „Tejfölös kislányok” nevű boltban vásároljunk élelmiszert, ott a legnagyobb a választék, és a kislányok beszélnek magyarul. A
„Tejfölös kislányok” valójában egy általános iskola büféje volt, szegényes
kínálattal, a két fiatal kiszolgálónő csakugyan néhány szót beszélt magyarul, és
tudták énekelni a Boci, boci, tarka, se
füle, se farka, című népdalt, amit szabad óráiban a nagykövetség szakácsa
tanított meg nekik. Az, hogy viszontlátásra,
már túl nehéz volt nekik, helyette Szerbusz,
Ikarusz-szal köszöntek el a magyar vásárlóktól.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)