-Hát te mit keresel itt? – kérdezte örömteli csodálkozással vegyes meglepetéssel tőlem
Göncz Árpád a brit nagykövetség fogadásának forgatagában 1992 őszén.
-Külügyes lettem – feleltem.
-De az írást sem adtad fel,
remélem? – kérdezte.
A történet a hetvenes években kezdődött, amikor
még kultúrhivatalnok voltam, de már írtam és nagyon szerettem volna fordítani
is. Kéry László, a PEN Club főtitkára bíztatására
már meg is jelentem angol és amerikai novellákkal az általa szerkesztett Nagyvilág című
folyóiratban. Régen volt. Aztán adott nekem egy könyvet, Ragtime, ez volt a címe, nagy siker Amerikában, mondta
Kéry. Egy éjszaka alatt elolvastam, csakugyan csodálatos regény volt, egy bizonyos
Doctorow írta, akiről korábban semmit sem hallottam. De
mindegy is volt, nem az ilyesmi számít. Felhívtam Osztovits Leventét, az Európa
Kiadó igazgatóját, megbeszéljük, mondta,
gyere be a szerkesztőségbe.
Jól ismertük egymást, nem
voltunk barátságban, de mégis. Ez volt akkor az értelmiség. Tudtuk egymásról, hogy ki kicsoda.
-Az igazság az, hogy te jól
lefordítanád – mondta Osztovits. – Csak már odaígértem valaki másnak, akinek
most éppen nagy szüksége van pénzre. – És ő is kiváló fordító.
Hát ezt megbeszéltük. A
titkárságon ült egy ősz férfi, kockás ingben, mellette egy fekete szkáj
aktatáska. Bemutatkoztunk egymásnak. Ő volt Göncz Árpád és végül ő fordította a
regényt magyarra.
Aztán Londonban találkoztunk újra, amikor Erzsébet királynő meghívásra hivatalos
látogatáson járt ott. Mint sajtótanácsos, aktív szerepet kaptam az utazás
megszervezésében, szinte naponta tárgyaltunk a Buckingham Palota
illetékeseivel. Göncz rendkívül humoros és szórakoztató tárgyalópartner, az angolok ezért is kedvelték. Egy alkalommal a királynő megdícsérte az angol tudását, mire az akkori magyar
köztársasági elnök így felelt:
-Csak a szókincsem sajátos, mert
a börtönben tanultam.
Szerencsém volt, mert volt időnk
beszélgetni. Elmesélte, hogy 1990-ben, hivatalba lépésének harmadik napján
fogadta Dianát és Károlyt a ferihegyi repülőtéren.
Alig látott az izgalomtól, tartott attól, hogy mi lesz, ha áthágja át a protokoll szabályait, de végül
minden jól sikerült és a brit királyi pár is csak a legjobb benyonásokat őrizte
meg.
-Erről Diana is ír az
önéletrajzában. Ő sem szerette a formalitásokat – mondtam Göncznek. Éppen Londonban voltunk
városnézésen. Göncz titka ebben állt. Bármikor készen állt egy jó beszélgetésre.
-Komolyan? – kérdezte vissza.
-Persze – feleltem. – Benne van
a könyvében.
-Elküldöd nekem?
-Természetesen – mondtam.
-Mennyibe kerül? – kérdezte és a
zsebébe nyúlt, előhúzott néhány gyűrött ötfontos bankót.
-Fogalmam sincs, de majd
elszámolunk.
Amikor a repülőtérre értünk,
megölelt.
-A Ragtime miatt, ugye, nincs
harag? – kérdezte.
-Ez a világ legjobb fordítása
volt – mondtam és úgy is gondoltam. Göncznek nem lehetett hízelegni. Valahogy,
de nem lehetett.
A könyvet elküldtem neki, ő
pedig küldött egy újévi üdvözletet, azóta is őrzöm, a lényeg ez volt: ölellek, Árpád.
