Esküvő

Nem szeretek esküvőkre járni és nem is értem azokat az embereket, akik  ebben örömet találtak. Mi érdekes van benne? És egyáltalán, mi közöm van hozzá? Két ember megjelenik egy vicces ruhába öltözött állami tisztviselő – vagy az Úr színére hivatkozva egy templomi alkalmazott – előtt és megosztják néhány a meghívott vendégekkel életük egy fordulatát, ami amúgy csak rájuk tartozik. A menyasszony ruhát csináltat vagy bérel, a vőlegény személyiségétől sokszor eltérő öltönyt választ, zenéken törik a fejüket, hogy vajon melyik megfelelő erre a magasztos alkalomra, hosszasan készülődnek egy szertartásra, ami nem több, mint egy elhatározás nyilvános megosztása.  Akarod-e az itt jelenlévő? De jól hallhatóan. A szülők és a rokonok könnyeznek, mintha meglepné őket a dolog. Jönnek a gratulációk, ölelések, puszik, kézrázások, a férj minden évben megemlékezik a házasságkötés napjáról, különösen a kerek évfordulókról, ha netán elfelejti, akkor a feleség azt gondolja, hogy már nem szereti.  Én még tanú is voltam egyszer, ez is valamilyen rejtélyes okból megtiszteltetésnek számított, de hát így írja elő a törvény, mert hiába akarja a vőlegény és a menyasszony, tanúk nélkül semmit sem ér az egész.

         És hát persze, nekem is volt esküvőm, még a nyolcvanas években és én is így tartottam helyesnek, elvégre ki kell mutatni, hogy nem csak érzelmileg, hanem törvényesen is összekötjük az életünket. Harminc felé jártam, abban a korban, amikor más barátaim és volt osztálytársaim már elváltak, ügyvédhez jártak, mert rájöttek arra, hogy az, amit az esküvőn megígértek, nem tudják vagy nem akarják betartani, gyerekelhelyezésen, villákon, késeken, tányérokon veszekedtek, bíróságon békítő tárgyaláson bizonygattak.

Szóval kellett az esküvő. Előzetes megbeszélés az anyakönyvvezetővel, tisztáztuk, hogy a házasságkötésnek jogi akadálya nincs, akkor már amúgyis hónapok óta együtt laktunk, és a szomszédok örökké azt kérdezgették, hogy mikor lesz az esküvő. Az anyakönyvvezető a naptárját nézegette, aztán sikerült találnia egy szabad fél órát.

         -Lenne egy kérésem – mondtam. – Szeretném, ha nem lenne beszéd. Kimondjuk, amit kell, felhúzzuk a gyűrűt, hitvesi csók, aláírások és már itt sem vagyunk.

         -Ez egy ünnepélyes alkalom, ilyenkor… - próbálkozott az anyakönyvvezető. Fiatal, rokonszenves asszony volt, nyilván hitt abban, amit csinál. – Akkor majd csak röviden. Vannak üzenetek, amelyeket…

         -De mégiscsak a mi esküvőnk – feleltem. – És mi így szeretnénk. Se örökkön-örökké, se jóban-rosszban, se békében, se viharban, semmi. Megoldható?

         -Természetesen – egyezett bele az anyakönyvvezető, bár érezhetően nem szívesen.

         Minden úgy ment, ahogy kértük. Az anyakönyvvezető kedves volt és szűkszavú. Akarod-e az itt jelenlévő?  De jól hallhatóan. Gyűrű, hitvesi csók, aláírások, tanúk, ahogy kell. Gratulációk, puszik, kézrázások, legyetek boldogok.

         Csak anyám volt rosszkedvű.

-Ma már semmi sem az igazi. Gépiesen csinálják, még beszéd sem volt. Így  semmi ünnepélyesség nincs benne. Remélem, nem te voltál az a hülye, aki ezt kérte?

        

Búcsú Vilma nénitől

Ler doktor azt javasolta, hogy vessük alá egy alapos kivizsgálásnak, és akkor már mindnyájan tudtuk, hogy ennek az lesz a vége, amit senki sem mondott ki,  hát igen, mondta Ler doktor, szinte bocsánatkérően, de hát az ő korában már minden megtörténhet, a bármi megtörténhet, az a mi családunkban gyakorlatilag a halált jelentette, és tudtuk, hogy a legkomolyabb betegségek is ártatlanul, alaposnak nevezett kivizsgálással indulnak, még senki sem gyanakszik semmire, meg még igyekszik is elhárítani magától a gyanút, hogy ugyan, semmi komoly, az orvosok sem akarják megijeszteni a betegeiket, ugyan, semmi komoly, de már benne van a hangsúlyokban, hogy igen, valami komoly dolog van itt, amiről azonban senki sem akar beszélni, és mire akarnának erről a komoly dologról beszélni, már késő, igen, ezért aztán mindenki félt a betegségektől, de senki sem bízott az orvosokban, kórházba menni pedig biztos halál.

Gyerekkoromban mindenki tanácsokat adott, mintha egy gyerek csak arra lenne jó, hogy tanácsokat adjanak neki, ne igyál hideg vizet, ne nyeld le a szilvamagot, mert vakbélgyulladást kapsz, ha mégis lenyelnéd, azonnal egyél meg néhány szelet friss kenyeret, de legjobb, ha azonnal orvoshoz rohansz,  végülis bármi baj van, rohanj orvoshoz, de közben meg rettegtünk az orvosoktól, de féltek a betegségtől is és féltek a fájdalmaktól is, én is féltem az orvosoktól, mert ezt tanultam a szüleimtől és a nagyszüleimtől, különösen pedig a fogorvostól, aki mindig talált egy olyan fogat, amit be kellett tömni, hát megint van itt egy fog, amelyik rosszalkodott, és élvezte is, hogy talált egy ilyen fogat, álságosan rám mosolygott és azt mondta, hogy nem fog fájni, miközben mindketten tudtuk, hogy fájni fog, ha pedig fájt, akkor azt mondták, hogy az erős fiúk legyőzik a fájdalmat, de vajon hogyan győzik le, ez lett volna az igazi kérdés, hogyan lehet a fájdalmat legyőzni, a fájdalom, az soha nem jön nyíltan szembe az emberrel, soha nem mutatja meg magát a maga teljes valóságban, a fájdalom mindig alattomosan érkezik, orvul, akkor, amikor az emberek nem számítanak rá, erről persze soha senki sem mesélt nekem. Ler doktor először anyának mondta meg, hogy  Vilma néninek rákja van, ráadásul gyógyíthatatlan, sőt, a végső szakaszban.

Anya akkor azt mondta, menjek be Vilma nénihez és búcsúzzak el tőle. Abban a helyzetben kérdéseknek nem volt helyük, mert már minden családtagom járt ott elbúcsúzni. A Péterfy kórházban akkoriban csak hetente háromszor volt látogatás, a legközelebbi napon én is ott álltam a sorban, tanácstalanul.  Vigyek virágot? Egy haldoklónak? A látogatók beözönlöttek, mindenki megtalálta, akit keresett. Én úgy álltam ott,  a kórterem előtt, mintha egy szakadék nyílna meg a lábam előtt. Bekukucskáltam. Vilma néni ott feküdt az ablak előtti ágyon, arcán maszk, szemlátomást nem volt eszméleténél. Mit tegyek? Mit mondjak neki?  Csókolom, Vilma néni? Viszontlátásra? Hogy kell egy haldoklótól búcsúzni? Végül elsomfordáltam. Otthon anya első kérdése az volt, hogy elbúcsúztam-e Vilma nénitől, én persze azt feleltem, hogy igen, ő pedig megsimogatta az arcomat.

         Este a fejemre húztam a paplant és gyávának tartottam magam.

         Vilma néni az éjszaka meghalt.

         Szóval megúsztam.

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatban

Bandi

Mielőtt Londonba mentem sajtótanácsosnak a kilencvenes években, felhívtam, hogy tanácsolna-e valamit, merre induljak el.
-Olvass el mindent, minden szart is, bulvárt is, kerületi hírleveleket is, amit csak találsz, aztán ismerkedj meg a jó cikkek szerzőivel. Találkozz velük, érdeklődj, mutasd meg magad és kész. Ne ülj az irodában, az kidobott idő.
Megköszöntem neki, ma is megköszönöm. 

Svájci vonal

Apa mindig azt mondta: Svájc olyan, mint valami unalmas álom. Hát jó, mondtam egyik tavaszi este, Londonban, Európa térképe fölé hajolva, vacsora közben, legyen idén Svájc. A lányok némán tudomásul vették a döntést, tizenévesek voltak akkoriban, nem lelkesedtek a hosszú autóutakért.  

         -Felmegyünk a Rigire fogaskerekűvel – mondtam jókedvűen.

Úgy terveztem, hogy első nap Bázelig eljutunk, másnap onnan folytatjuk utunkat az Alpok felé. Hosszas kutatás után találtam egy kis szállodát egy szépen hangzó St. Pantaleon nevű faluban. A világhálón alaposan megnézegettem a fényképeket, amelyek bemutatták a melegvizes uszodát és a gőzfürdőt – a hosszú vezetés után az ember elgörnyedt teste megérdemel egy kis kényeztetést. Nem is kellett csalódnunk – a szálloda a kis falu végében, egy hegyoldalban állt, parkja ápolt és gondozott. A szobák, az ágy huzata, a fürdő, a fürdőben a törölköző, a kis erkély, a kis erkélyen a virágok, szóval minden a helyén. Soha nem tudnék élni egy ilyen országban, de mindig imponált nekem a tökéletességre való törekvés.

Tizenkét órai vezetés után vártam a pillanatot, amikor a vízbe vethetem magam. Már fürdőköpenyben voltam, Marival pedig éppen ittunk egy korty pezsgőt a sikeres megérkezésre, amikor kopogtak. Az ajtóban a tökéletesen elegáns portás állt. Sötétszürke öltönyt viselt, hófehér inget és galambszürke nyakkendőt. Frizurája olyan volt, mintha éppen a fodrásztól jött volna, a zakója gomblyukában pedig friss virág illatozott.

         -Jóestét, uram – köszönt hibátlan angolsággal. – Remélem, jól érzik magukat…

         -Igen, valóban – feleltem, de volt egy olyan érzésem, hogy a fiatalember nem ezért jött.

         -Szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy a vacsorához várjuk Önöket. Már foglaltunk asztalt is, méghozzá a teraszon, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a völgybe. Amennyiben azonban a faluban kívánnak étkezni, a portán a rendelkezésükre bocsátok egy kis térképet, amelynek segítségével könnyedén eligazodhatnak.

         -Igazán kedves – bólintottam, de még mindig nem szabadultam attól a közép-európai szorongástól, hogy a portás még nem mondott el mindent.

         -És lenne még egy apróság – mondta. Ahogyan én azt a közép-európai tekervényes gondolatvilágommal sejtettem. Mindig rosszra kell számítani és az a  rossz többnyire be is következik.

         -Mi lenne az?

         -Az autó – mutatott tétován a parkoló felé.

         -Mi van az autóval? – érdeklődtem.

         -Szabálytalanul parkolt.

         -Az nem létezik – mondtam.

         -Attól tartok, uram, hogy mégis ez a helyzet. Ha lenne szíves lejönni velem, megmutatom, hogy mi a gond.

         -Jöhetek így, vagy vegyek szmokingot? – kérdeztem türelmetlenül. Lehet, hogy az ezer kilométer megviselte az idegrendszeremet, de azért arra emlékeztem, hogy milyen műgonddal helyeztem el az autót a kijelölt helyen.

         -A fürdőköpeny tökéletesen megfelel – mondta a portás. – Biztosíthatom, uram, hogy néhány perc múlva már élvezheti az uszoda örömeit.

         Szótlanul mentünk le a lépcsőn, majd végig a kijelölt gyalogúton a parkolóhoz. Megálltunk az autó mellett.

         -Nos, mi a gond? – néztem ellenségesen a fiatalemberre.

         -Ha alaposabban megnézi, a jobb hátsó kerék a parkolóhelyeket elválasztó sárga festékcsíkon áll.

         -És? Talán tiltja a szabály?

         -Nem tiltja a szabály, uram – a portás önuralma tökéletes volt, de elképzeltem, hogy milyen gondolatok járhatnak a fejében. – De bizonyos svájci vendégeink szemét bánthatja.

         -Azt a benyomást kelti, hogy nincs minden a helyén, ugye?

         -Pontosan így van, uram.

         -Rendben van – beültem a kormányhoz és néhány másodperc múlva helyreállt a rend St. Pantaleonban.

         -Köszönöm, uram – mondta a portás.

         -Nincs mit – feleltem ridegen. Együtt mentünk vissza a szálloda épületéhez.

         -Szabadságát tölti Svájcban? – kérdezte, amikor a bejárathoz értünk.

         -Nem…a koncentrációs táborban elhunyt rokonaim bankbetétei után nyomozok, amelyeket az Ön országa ellopott.

         -Méltányolom, uram, az érzéseit…de akkor én még nem is éltem. Semmiről sem tehetek.

         -Nem baj, fiam – veregettem meg a vállát. – Van ilyen.

Megjelenrt 2018 júniusában a Népszava "Vélemények" rovatban.