Korán reggel ébredek, feleslegesen. Vasárnap van. Hat óra. Mexikóban még szombat
este. Mire gondolok ébredés után? Emlékek. Milyen különös szó. Sokat vagyok
egyedül, mindig előjönnek. Tolsztojra is gondoltam. A boldog
családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az. Mi átlagos család
voltunk, átlagos házasságban éltünk, egyszer boldogok, máskor boldogtalanok,
többnyire a boldogság és a boldogtalanság között éltünk egy szigeten, mint
annyi más tanácstalan ember.
Amikor
Zsófi tizennégy éves lett, Panni egyszercsak azt mondta, hogy válni akar.
Ültünk otthon, a Böszörményi úti lakás nappalijában, ahol esténként ülni
szoktunk, látszólag minden rendben volt, de azt már megtanultam, hogy a dolgok
akkor mennek a legrosszabbul, amikor látszólag rendben vannak.
-Válni
szeretnék – ennyit mondott.
Mit lehet erre
felelni?
-Talán
Selbach Pali? – kérdeztem álnaivan, mert semmi más nem jutott eszembe. Selbach
Pali csellista volt, komoly fiú, unalmas és komoly vőlegény, Panni miattam
hagyta el.
-Ugyan
már – felelte Panni azzal a lenézéssel, ami a nőket jellemzi, ha egy férfi
ostobaságot kérdez tőlük. Túl volt ő már azon. Ugyan már, Selbach Pali. Hogyan
is gondolhattam erre? Amúgyis már minden más szó felesleges lett volna. Panni
rámunt, mert nem tudtam, hogy milyen a a
házasság. Sok férfi sem tudja, de a feleségük ezért nem un rájuk, mert tudják,
hogy a férfiak nem tudják, milyen a házasság. Panninak azonban már volt
valakije, Béninger Náci, egy sikeres fakereskedő.
-Gazdag?
-És
szórakoztató. Vele még lehet beszélgetni.
-Megtarthatom
a lakást? – kérdeztem. Nem ezt kellett volna kérdezni, de akkor éppen ez
érdekelt. Biztosan el is sápadtam. Negyven éves voltam, könyvtáros egy megszűnő
könyvtárban, semmim sem volt és akkor
már az is nyilvánvaló volt, hogy semmim sem lesz.
-Persze
– felelte Panni könnyedén. – Béninger
Mexikóban lakik, mi is odaköltözünk.
-És
Zsófival mi lesz? – kérdeztem.
-Eddig
sem érdekelt a sorsa – mondta hidegen
Panni. – Most se érdekeljen. Jön velünk.
A bíróságon pedig ne próbálj erősködni, mert tönkreteszünk. Náci jól
ismeri a bírónőt. Ha akarja, kicsinálunk.
Így
aztán maradhattam volna a Böszörményi úton, csak éppen semmi kedvem sem volt
hozzá. A válás mindenkit megviselt, legjobban anyámat, mert őt amúgyis minden
megviselte, sőt, minden őt viselte meg a legjobban. Zsófinak Panni
elmagyarázta, hogy mindketten ugyanúgy szeretjük őt, mint eddig szerettük,
Zsófi pedig úgy tett, mint aki megérti, mert tudta, hogy úgy kell tennie. Még
néhányszor találkoztumk, mielőtt elutaztak. Nem beszéltünk Panniról és nem
beszéltünk Béningerről sem. Nem is beszélgettünk. Eltávolodtunk egymástól,
ahogy válások után az apák természetes módon eltávolodnak a lányuktól. És
minden mástól is eltávolodtam. A válásunk után, pontosabban akkor, amikor
válófélben voltunk, abban a különös, félreérthető és ismeretlen életszakaszban,
amikor már semmi sem olyan, mint volt, de még semmi sem olyan, ami lesz. Csak
az eltávolodás az állandó. Mindenféle nőkkel is próbálkoztam, felhívtam régi
szeretőimet, nem fogadták a hívásomat, fogadták, de nem érnek rá, ráérnek, de
nem akarnak szeretkezni, szeretkeznének, de akkor meg nekem ment el a kedvem. Hosszú
leveleket írok Zsófinak, ő rövid leveleket ír nekem.
Hát
ilyen nap volt. Apák napja.
