Pedig
érdemes, mert így megtudod, hogy milyen is Magyarország. Béla, a kissé
elhanyagolt Ford Transit vezetője a megbeszélt fél nyolc helyett már hétkor a
ház előtt áll, sok az utasunk, mondja, közben elpöcköli a cigaretta csikkjét,
aztán indulunk. Jókedvű fiú, sokan azt gondolják rólunk, hogy kiszuperált
mentősök vagyunk, mondja, ő amúgy csakugyan mentős volt, de otthagyta, elege
volt, mentős csak az lehet, akiben van elhivatottság, neki sok volt a
feszültség, de a betegszállítás sem olyan nagy öröm, Németországban az ötszörösét kereshetné, de
nem tud menni, a felesége és a két gyerek miatt, végülis nem mindenkinek való a
külföldi élet, itthon nyugalmasabb. Első állomás Veszprém, Béla régi ismerőseit
vesszük fel, mindketten naponta sugárkezelésre járnak Szombathelyre, gégerák,
mondja Géza, középkorú férfi, még a szocializmusból maradt, rojtos autóstáska a
hóna alatt, a másik Erzsi, szenvedés az
élet, mondja ő, indulás után szendvicset csomagol ki egy Centrum-zacskóból,
körbekínálja, némi panaszkodás, amiért ennyit kell utazni, Győrbe is
mehetnének, de valamiért a szombathelyi kórházba utalták be őket, a következő
állomás Zirc, de előbb még megállunk egy élelmiszerboltnál, vizet veszünk, az
eladó ismerősként üdvözli az utasokat, szemlátomást ez bevett gyakorlat, Géza a
járdán rágyújt, most már mindegy, mondja, nem hisz a sugárkezelésben, amúgyis már
rokkantnyugdíjas, a felesége évekkel korábban elhagyta, úgysincs mit csinálnia
egész nap, így legalább nincs egyedül, a cigarettákkal végeznek, Béla amúgyis
sürgeti a társaságot, Zircen betolatunk egy öregek otthonába, Béla kiszáll, két
ápolóval tárgyal, Jenő bácsit kellene Körmendre szállítani, tolószékben ül, kabátban, kalappal a fején, kis zacskó az ölében, maradni akarok,
mondogatja, nem akarok még meghalni, az ebédje miatt is aggódik, az ápoló megnyugtatja, hogy félreteszik,
még egy utasunk van, mondja Béla, keskeny, göröngyös utakon haladunk, térképre
nincs szükség, minden települést ismer Nyugat-Magyarországon, és ismeri a
kerülőutakat is, ha nagy a forgalom, vagy baleset történik, azonnal tud
váltani, a kollégák is jeleznek telefonon. Szentimrefalva olyan falu,
mintha a világ már előtte végetérne, kétszáz lakos, embert sem látunk sehol,
egy bolt és egy kocsma, egy kis mellékutca legutolsó házához megyünk, itt már nincs is élet, a ház ablakai
bedeszkázva, a vakolat már régen lehullott, a kerítés bedőlt, itt él egyedül
egy idős, rákos férfi, a járás is nehezére esik, Béla támogatja, tulajdonképpen
mentőknek kellene vinni, mert bármikor
rosszul lehet, de hát aztán mégis mi visszük, Gézával segítik fel a hátsó
ülésre, már nem fogjuk visszahozni, mondja nekem a sofőröm, nincs senkije, az
ablakai azért vannak bedeszkázva, mert ha nincs otthon, kirabolják, a kutyáját
megmérgezték, a szomszédjai vásárolnak neki ezt-azt, a háziorvos is látogatta,
de megmondta, hogy nincs értelme itt tartani, így ér véget egy élet egy kis
magyar faluban, a férfi maga elé néz, hátra sem fordul, nem akarja látni a
romos házat, ami valamikor az otthona volt. Most már csendben utazunk
Szombathelyig, Béla először a sugárkezelésre érkezőket kíséri fel, át kell
adnia őket egy orvosnak, délután aztán majd jön értük, Jenő bácsiért hordágyat hoznak le a sürgősségiről, a végén engem visz a szemészetre, délután majd jön vissza értem is, várjak türelemmel, neki van még egy útja Körmendre. Farkasgyepűn, a tüdőszanatóriumban, rozzant
nénit veszünk fel, visszük haza Veszprémbe. Panaszkodik, otthon nem várja
senki, amúgyis vége az életének. Megállunk
a szokásos élelmiszerboltnál, Béla vesz neki konzervet vacsorára, felviszi a
csomagját a lépcsőn. Délután ötre én is hazaérek.
-Nagy utazás volt – mondom Bélának.
Kiszáll, elszív egy cigarettát,
szokása szerint elpöcköli a csikket.
Holnap neki kezdődik újra az egész.
