2010. október 2., szombat

Ó, az a Bejrút

Mert attól kezdve mindenkinek ez volt az agyában és az emlékeiben, hogy ez hogy történhetett, pedig sokkal korábban kezdődött, évekkel korábban, a budapesti repülőtér forgalmi irodájában, sem a dátumok, sem a helyszínek nem számítanak, csak a percek számítanak, azok a percek, amelyekre az ember egészen pontosan emlékszik, azok, amelyek mélyen bevésődnek, pedig akkor még az ember nem tudja, hogy ezek fontosak és hogy bevésődnek, csak attól lesz fontos, hogy aztán hónapok múlva is arra ébred, mintha mindez abban a percben történne és azok a percek nem érnek véget, nyári szombat este volt, hét óra körül, már csak ketten voltunk szolgálatban aznap, a többiek hazamentek, az éjszakások még nem érkeztek meg, már valamelyest nyugalom, mi is indultunk haza, Dani még ült a telefonnál és randevút beszélt meg Ágival, hogy akkor hová menjenek táncolni, sok lehetőség erre akkor nem nyílt, 1971-ben jártunk, végül a Casinót választották, nekem mozijegyem volt, ezért aztán türelmetlenül álltam a hatalmas ablak előtt, ami a betonra és a kifutópályára nézett, szép látvány volt, mozgalmas, mindig szerettem, a repülés szórakoztató és izgalmas része volt az életemnek, pedig csak forgalmista voltam, mi írtuk a járatok dokumentumait, megbeszéltük a pilótákkal a tankolást, a repülési időket, a rakodást és persze, minden más dolgot is, jó volt velük beszélgetni, Dani végre befejezte a beszélgetést, még a repülőtér régi épületében dolgoztunk, a meteorológia mellett, a terasz alatt, akkoriban még volt terasz, voltak nézelődők, mi meg hallgattuk a süketelésüket, na nézd, leszállt az erfransz, ilyeneket mondtak, mielőtt elindultunk, szokásom szerint még egy pillantást vetettem a sarokban álló telexgépre, ami akkoriban a nemzetközi kapcsolattartás egyetlen eszköze volt, ezen értesítettük a külföldi repülőtereket a gépek indulásáról, ezen kaptunk értesítést az érkezésükről, a nappali forgalmisták ezeket összegyűjtötték és odaadták az éjszakás forgalmistáknak, éjszakánként már nem volt jelentős forgalom, ha tíz után elment a 220-as, az Athén-Kairó, akkor már csak egy-egy menetrenden kívüli turistajárattal volt munkánk, meg az Aeroflot tehergépeivel, amelyek Afrika felé itt szálltak le üzemanyagért, de a szovjet pilótákkal nem volt sok munka, bejöttek a hatalmas tányérsapkáikban, Dobri vecser, és már mentek is. Szóval a telex. Akkoriban kis légitársaság volt a Malév, ismertük egymást arcról, jó is volt, szerettük ezt a helyzetet. Tudtuk, melyik repülőgépünk hol jár, ha szabadnapjaimon napközben hallottam a hajtóművek hangját és felnéztem az égre, nagyjából meg tudtam mondani, hogy melyik az a járat, és nem is tévedtem. Szenvedély volt, végtelen nagy szenvedély, mint a morfium. Volt, hogy ki is telefonáltam a forgalmi irodába, hogy a Margitsziget fölött a Helsinkit láttam-e ereszkedni. A fiúk pedig a forgalmi irodából többnyire meg is erősítettek. Volt benne öröm, igazi öröm. Érkezések, indulások, menetrend, tudtunk mindent fejből, ez volt az életünk. Szerettünk ott dolgozni. A repülőtér Magyarország volt, de már nem egészen. Amikor az ember ott állt, a Swissair pilótafülkéjében, és figyelte, hogy a svájci kapitány hogyan fut át Mont Blanc golyóstollával a terhelési lap rovatain, akkor az már majdnem olyan volt, mintha külföldön lettünk volna, amúgy tiszta rutin, én is siettem, Mercédesz, így hívták a kis légiutaskísérőt, akivel akkoriban gyakran találkoztam, nem voltam szerelmes belé, kedveltük egymást, régimódi, elegáns, jólnevelt lány volt, nem voltak barátnői, szeretett otthon zongorázni, Schubert volt a kedvence, Genfben járt iskolába, és ez látszott is rajta, nem, szó sem lehetett másról, mint hogy operába meg hangversenyre jártunk, amikor éppen nem repült, az utolsó üzenet Koppenhágából érkezett MA751 TXT, ez a rövidítés a telexnyelvben azt jelentette, hogy a repülőgépet szerencsétlenség érte és már jött is a következő, az áldozatok listája FATALITIES CONFIRMED, a személyzet névsora, elsőként Szentgyörgyi Dezső kapitány, a legjobb magyar pilóta, uramisten, reggel még, persze, az ember mindig erre gondol, hogy reggel még mind életben voltak, hogy beszélgettünk, hogy ez, ami történik, ez tulajdonképpen lehetetlen, Menyhárt József, Jancsovics Pál, Tolnai Klári, mind a többiek, sorban, mi van, kérdezte Dani és ez egy olyan kérdés volt, amire nem lehetett felelni, ezt a szót, hogy lezuhant, az ember nem mondta ki, felvettem a telefont, felhívtam a diszpécsert, azért hívtam őt, mert fogalmam sem volt arról, hogy kit kellene hívnom, leültem a rongyos fotelbe, előttem az asztalon a bádog hamutartó, aminek a szélén fekete nyomot hagytak a leégett csikkek, mögöttem a nagy, fekete tábla, amelyre a járatokat írtuk fel, hát lezuhant, mondtam ki mégis, Koppenhága lezuhant, Palics, a diszpécser csak hallgatott, aztán odaszólt valakinek, bazdmeg, Koppenhága lezuhant, az Odze mondja, és csak jöttek a telexek tovább, ONE SURVIVOR, DDR CITIZEN, ez igen, az egyetlen túlélő egy endékás, hogy történt, a tengerben, már megközelítés közben, most mi legyen, hívtam Mercédeszt, elkezdett sírni, moziba ma már nem megyünk, mondtam Daninak, ő is lemondta Ágit, kimentünk a büfébe, lehajtottunk egy konyakot, mi történt veletek, kérdezte Cékás, a sovány, kopasz, csalódott tekintetű büfés, olyan sápadtak vagytok, semmi, feleltük, mi a fasz lenne, a forgalmistákkal soha nem történik semmi, aztán este bemondta a rádió, eddig tisztázatlan körülmények között, Szentgyörgyi, Menyhárt, Jancsovics, Lantos, Aladi, mintha valami képzeletbeli futballcsapat tagjait sorolták volna fel, Tolnai Klári, Iván Margit, Téglás, Galgócziné, Szalainé, megittam egy konyakot a Muskátliban, a Landler Jenő utcában, a pultra támaszkodva, ott persze senki sem beszélt Koppenhágáról, csak szidták az új gazdasági mechanizmust, szidták Kádárt, arról beszéltek, hogy Armstrongot nem is lőtték ki a Holdra, az egész csak stúdiófelvétel volt, és persze Gagarin és Lajka kutya is, naná, egyik sem jobb a másiknál, én meg közben majdnem elsírtam magam, ami hát nevetséges, persze, végülis van ilyen, apám éppen Frankfurtban volt, üzleti úton, onnan telefonált, látta a televízióban az IL-18-as vezérsíkját, az valahogy megmaradt, miután a törzs kettétört, lebegett a dán hullámokon, mint valami ottfelejtett játékszer, a repülőtéren senki sem beszélt róla, szerencsétlen körülmények összjátéka, ez volt a hivatalos álláspont, voltak pletykák, meg hírek, ahogy szokás, mi történt, mindenki ezt akarta kérdezni, de nem kérdezte senki, nem beszéltünk róla, vannak dolgok, amik túl közel vannak, hajózni muszáj, de közben meg az életek, a Tolnai Klári, Jancsovics, a többiek, a repülőgépek felszálltak és leszálltak, mi írtuk a terhelési lapokat, Mercédesszel sem beszéltem róla, még a legmeghittebb pillanatokban sem, de ilyenkor marad valami az emberben, valami, ami nem múlik el, és azt gondolja, hogy nem lehet rosszabb, de kiderül, hogy még mindig lehet sokkal, sokkal rosszabb, a feszültség nem engedett, meleg szeptemberi nap, csütörtök, MA110, Kijev, minden, minden megmarad az ember emlékezetében, ültem az iroda barna, rozoga Moszkvicsában a Tupoljev mellett, vártuk a kijevi utasokat, vajon számít a nap, meg az óra, vajon számítanak a percek, nem számít már, semmi jelentősége, indultok? ezt kérdeztem, mert Ukrajna fölött romlott az idő, már így is késésben voltak, a diszpécser is kiszólt a recsegőjén, mi a faszra vártok, fiúk? a szerelő mondott valamit a generátorról, de éppen akkor érkezett meg valami kormányküldöttség, ott ölelkeztek az utazó elvtársak az otthon maradó elvtársakkal, felmentem a fedélzetre, új kocsit vettem, piros Fiat, mondta Takács Zsuzsi büszkén, délután megmutatom, persze, teszünk vele majd egy kört, aláírattam a papírokat, na, végre, mondta Mészáros, a parancsnok türelmetlenül, mintha én tehettem volna az egészről, de hát feszült volt ő is, hosszú ideig le volt tiltva egy szerencsétlen amszterdami futókiengedés miatt, amiről most már szintén senki sem beszélt, kézfogás, vállveregetés, a szokásos malévos köszönés, kellemes megömlést, az ajtó becsukódott mögöttem, a lépcsőt elhúzták, a gép ott gurult el mellettem, én meg visszakocsikáztam az irodába, hajózni, persze, de közben, ha baj van, ha igazi baj van, akkor nincs megoldás, HA-LBD, figyeltem, amint emelkedik, behúzza a futókat, szerettem ezt a látványt, az elszakadást a földtől, aztán bekönyveltem az indulási adatokat, DEP 12:10/12:17, az első időpont az ajtócsukás, a második a felszállás, aztán a késést, DEL TCHN volt egy kis időm a következő járatig, cigaretta, igen, aztán egyszercsak egy érzés, hogy valami nincs rendben, valami nem úgy alakul a világban, ahogyan kellene, megint a telexek, Kijevből nincs hír, sem TXT, sem ARR, de hát a szovjetek soha nem telexeztek azonnal, sőt, nem is írnak egyáltalán, felhívtam a diszpécsereket, leszállt, nyugtatott meg Markó, de aztán hivatott Faragó, a mindig jókedvű osztályvezető, aki soha nem járt lent az irodában, nem is törődött a forgalmistákkal, nem is érdekelte különösképpen a repülés, mert a belügyminisztériumból került oda és a pártközpontba szeretett volna továbbkerülni, ha fegyelmit kaptunk, akkor is a titkárnője adta át, csodálkoztam is, hogy egyáltalán megismer, becsukta az irodája ajtaját, most nem volt jókedvű, az arca hirtelen csupa ránc lett, odavan a Kijev, ennyit mondott, elvitte magával a terhelési lapokat, mert a biztosító figyel arra, hogy az adatok megfeleljenek a szabályoknak, remélem, nem basztad el, én is reméltem, egyelőre ne beszélj senkinek, rendben van, feleltem, megkínált nyugati cigarettával, erre sem addig, sem azután nem volt példa, alig tudtam felmenni a lépcsőn, Mercédesz várt a presszóban, már egyenruhában, indult Frankfurtba, neki sem szóltam, mert vannak dolgok, amiket az ember nem tud megmondani, igen, Takács Zsuzsi új autót vett, mégis, mit mondjak, estig ültem a forgalmi irodában, aztán felmentem a diszpécserekhez, igyunk valamit, de nem ittunk semmit, mindenki meghalt, mindenki, a generátor meghibásodott, amúgyis szar volt az idő, kétszer megkísérelték, aztán leálltak a hajtóművek, minek kísérelték meg, persze, ez volt a kérdés, de hát nem mi voltunk ott, a pilótafülkében, ahol minden, minden más, mások a zajok, mások a fények, mások a lehetőségek, aztán megjött a Frankfurt, az Iljusin szinte hangtalanul ereszkedett a betonra, kiengedte a fékszárnyakat, nincs is szebb, mint egy ilyen éjszakai leszállás, legalább ez rendben van. 

-Szemét vagy – mondta Mercédesz, amikor a parkolóban találkoztunk. – Te már tudtad.
Taxiba ült, egyedül ment haza.
Jó, akkor egy ideig nem beszéltünk egymással. Mészáros, Veres, Deák, Papp Sándor, Takács Márton, Szőke Valéria, Székelyhidi Kati, Takács Zsuzsi. A körülmények szerencsétlen összejátszása. Műszaki hiba. Téves helyzetmegítélés.
Eltelt egy év. Már nem dolgoztam a repülőtéren, szakítottunk Mercédesszel is. Már nem tudom, melyikünk, nem is fontos. Találkoztunk néha, de nem volt komoly. Sokat álmodtam a repüléssel, Szentgyörgyivel, Mészárossal, Takács Zsuzsival meg az új piros autójával. És az igazat megmondva soha nem tudtam elszakadni onnan. Mások sem tudnak. Mind ott maradtunk. Egyszer, nyáron, valami kellemes, finom napon, és megint nem számít sem az idő, sem a dátum, Mercédesz feljött hozzám, akkor már volt saját lakásom, Budán, Markó mondta meg neki a címet, onnan tudta. Kis lakás volt, egy szoba, kis fürdő, kis konyha, az ablak a Gellérthegyre nézett.
-Szép – mondta. Ők a Várban laktak, gyönyörű lakásuk volt, négy szoba, külön nappali a zongorával, a teraszról látni lehetett a Dunát, az volt az igazán szép lakás. – Egyedül élsz?
-Igen – mondtam és ez igaz is volt. Huszonkét éves voltam, egyedül akartam élni.
-Én is – nem, ezt nem akartam. És ezt ő is tudta. De másképpen tudta, mint én.
-Abbahagyom a repülést – persze, ezt is sokszor mondta már. – Nem költözünk össze?
-Nem – mondtam. Nem, ezt nem lehet. Pedig Mercédesz szép lány volt. Finom. De mégsem. Vagy talán ezért.
-Szeretnék gyereket, mielőtt megöregszem.
Gyerek, volt a közelben egy játszótér, a Hollósy Simon utcában, arra gondoltam, milyen sok baj van velük, folyton mászkálnak, verekednek, hangoskodnak, hétvégén belázasodnak.
Megittunk egy Martinit, tettem bele citromot is, ahogy kell. Ittunk.
-Benkő Kati is lezuhant.
-Hallottam.
Ostoba baleset volt, Budapesten, egy ködös este. Rossz látási viszonyok, felesleges leszállási kísérlet, erről sem beszéltünk, de mindenki tudta.
Aztán elment. Az ajtóban még megöleltem, azért gondold meg ezt a dolgot a repüléssel.
Ősszel Veszprémben dolgoztam egy riporton, persze, tudom a napot is, de nem számít, visszamentem a szállodába, elővettem az írógépemet, befűztem a papírt, bekapcsoltam a rádiót, az ember akkoriban úgy élt, hogy hallgatta az Esti Krónikát, közben még fürdővizet engedtem, A Közlekedési és Postaügyi Minisztérium közli, olvasni kezdtem a kéziratot, töltöttem egy pohár italt is, a MALÉV 240-es járata, a HA-LCI lajstromjelű Tupoljev 154-es repülőgép hajnali 02:33 órakor fel kell hívnom Markót, ezt gondoltam, most fel kell hívnom Markót, fedélzetén ötven utassal és tízfőnyi személyzettel, lehajtottam a pálinkát, ugyan, miért kell mindig a legrosszabbra gondolni, a tengerbe veszett, mert ez emberi dolog, elzártam a vízcsapot, leültem a kád szélére, ittam még egy pálinkát, a mosdó fölött a töredezett csempéket nézegettem, a balesetet senki sem élte túl, azért vannak a legrosszabb dolgok, hogy azokra gondoljunk, Pintér János, Mohovics Árpád, Kvasz Károly, Horváth István, Fried Richárd, Herceg Miklósné, Kmeth Ágnes, Németh Miklósné, Szentpály Mercédesz, igen, vannak legrosszabb dolgok, és mi mindig azokra gondolunk.

3 megjegyzés:

  1. Nagyon szép megemlékező írás az egykori kollégákról. Az újságban való megjelenésekor is olvastam, most a mai Népszabadság "Malév 66 év" magazinja kapcsán itt a blogon is volt szerencsém újra fellelni.

    VálaszTörlés
  2. Ismertem már nagyjából - sajnos - a BEY tragédia "történetét" kollégámtól, aki ennek ellenére édesapja hivatását választotta. De valahányszor hallok, vagy beszélünk róla, lesújt a tragédia. Valami olyasféle fájdalom lesz úrrá rajtam, mint mikor az ember közeli családtagját veszíti el. Mert mi, Malévesek egy család voltunk, vagyunk... és azt hiszem, az is maradunk még nagyon sokáig.

    VálaszTörlés