És ez még csak a kezdet

Általános  felháborodás érezhető az olimpia közvetítési stílusában. A – mondjuk így, összefoglalóan – a közszolgálati munkatársak általában felkészületlenek, rossz helyen vannak rossz helyen, rosszul fogalmaznak, ügyetlenek olyan helyzetekben, amiket  iskolákban  vagy tanítanak. Magyarán: ez sok nekik. Nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy mit is jelent egy ilyen nagy sportesemény, amikor nem csak a saját eredményeinkre kell figyelni,  nem örökké ebben a beszari állapotban lenni, hogy éppen hány érmet nyerünk aznap, hanem figyelni a világra, értékelni, elemezni, hiszen ez mégiscsak egy olimpia, a világ sportjának értékmérője.  Ehhez képest én, amikor bekapcsoltam az említett adót, többnyire stúdióbeszélgetések folytak, vagy éppen készültünk a lövészetre vagy a dzsúdóra, vagy éppen túl voltunk  lövészeten vagy  dzsúdó, az eredménytől független hangulatban,  ha pedig magyar versenyző versenyzett, akkor „azonnal kapcsolunk a helyszínre”.  De magáról az eseményről keveset tudunk. Riportereink mind azt nyilatkozták előtte, hogy mennyire várják és mennyire készültek. Persze, készültek, ahogyan a franciaországi Európa-bajnokságra is, az internetről leolvasható olcsó  statisztikákkal, semmitmondó régi emlékekkel, amelyek a magyar nézőket nem érdeklik.  A riportereink nem tudnak kérdezni, nem érdeklik őket a válaszok, a sportolókat sem érdeklik  a kérdések és nem foglalkoznak a saját válaszaikkal sem. Megszoktuk a hazai langyos légkört, amikor mesedélutánokat lehetett nyújtani szakmai elemzések helyett. A  semmitmondások világában élünk. Minden más technikai zavar arra jó, hogy rá lehet kenni a felelősséget. Ja, és a nyelvtudás? Na, ez már sok erre  a napra…