Nagymama
akkor már nyolcvan éves elmúlt, fáradt volt, fájtak a lábai, nem tudott
rendesen székelni, ez még nagy téma volt a családban, a bélműködés, ami a jó
közérzet alapja, mert csak az a nap lehet eredményes, ha reggel sikerül az
embernek ürítenie, nagymamának ez volt a legnagyobb gondja, látszólag, persze,
valójában voltak más gondok is. kihívták Ler doktort, a körzeti orvost, aki beöntést
javasolt nagymamának, már maga a tény, hogy egy gumicsövet illesztenek a
végbelébe, önmagában drámaian hangzott, ez már majdnem műtét, pedig Japánban
állítólag rendszeresen használják és csak az előnyeit ismerik, ráadásul lehet
benne valami fojtott erotika is, ha éppenséggel egy kedves ápolónő ragadja meg
a cső végét, anya azonban leküzdötte
ellenérzéseit, meleg, szappanos vizet pumpált nagymamába, majd várta, hogy
nagymama nagydolgozzon, ez a szertartás másnaponta ismétlődött, ráadásul
nagymama olykor rosszul is időzítette kimenési terveit és hosszú, barna csíkot
húzott maga után a lakásban, mielőtt elérte volna megkönnyebbülésének remélt
helyszínét, akkor Ler doktor azt javasolta, hogy nagymamát vessük alá egy
alapos kivizsgálásnak, és akkor már mindnyájan tudtuk, hogy ennek az lesz a
vége, hogy nagymama meghal, hát igen, mondta Ler doktor, szinte bocsánatkérően, de hát Rozi néni korában már minden
megtörténhet, a bármi megtörténhet,
az a mi családunkban gyakorlatilag a halált jelentette, és tudtuk, hogy a
legkomolyabb betegségek is ártatlanul, alaposnak nevezett kivizsgálással
indulnak, még senki sem gyanakszik semmire, meg még igyekszik is elhárítani
magától a gyanút, hogy ugyan, semmi komoly, az orvosok sem akarják megijeszteni
a betegeiket, ugyan, semmi komoly, de már benne van a hangsúlyokban, hogy igen,
valami komoly dolog van itt, amiről azonban senki sem akar beszélni, és mire
akarnak erről a komoly dologról beszélni, már késő, igen, ezért aztán mindenki
félt a betegségektől, de senki sem bízott az orvosokban, a kórházban meg azután
végképp nem, kórházba menni majdnem azt jelentette, hogy az ember aláírta a
végrendeletét, anyám és Vilmácska
hosszasan mérlegelték az esélyeket, végül úgy látták jónak, ha elfogadják Ler
doktor tanácsát, nagymama hétfőn reggel vonult kórházba, és az aztán csakugyan vonulás
volt, már vasárnap felkereste őt a család összes tagja, ő csak ült a fotelében
és szipogott, mindenki csókolgatta a kezét és az arcát, minden rendben lesz,
mondogattuk, pedig tudtuk, hogy semmi sem lesz rendben.
Lefelé, a liftben anya már
arról beszélgetett Vilmácskával, hogy mi legyen a Baross téri lakás sorsa
nagymama halála után, én bíztam benne, hogy az enyém lesz, végülis az egyetlen
gyerek voltam a családban, és igyekeztem is szorgalmas köhentésekkel felhívni
magamra a figyelmet, megszólalni persze, nem mertem, Vilmácska aztán rám is
szólt, hogy ne krákogjak, mi van, kérdezte türelmetlenül, megfáztál, nagymama
lakásánál azonban szóba sem kerültem, és miután a lift megállt a földszinten,
ők is lezárták a témát. Majd beszélünk róla. Ebben állapodtak meg, és ebből
világossá vált számomra, hogy más terveik vannak, amelyeket velem nem akarnak
megosztani. De persze, soha nem beszéltünk róla, álszentek voltunk és
szemérmesek, nagymama kivizsgálása azzal az eredménnyel járt, amire
számítottunk, Ler doktor először anyának mondta meg, hogy nagymamának rákja van, ráadásul
gyógyíthatatlan szakaszban, erről azután anya tájékoztatta a családot, nálunk,
a Hajós utcában, a nagy családi beszélgetések helyszínén, a konyhaasztal körül
ültünk, rák, ez a szó úgy hangzott anya szájából, mintha mázsás súly
zuhant volna le a mennyezetről, mit tegyünk, ez volt a kérdés, végül abban
állapodtunk meg, hogy nagymamát hazahozzuk,
inkább otthon haljon meg, abban a lakásban, amit annyira szeret, mintsem
a kórházban, másnap haza is vittük, felváltva lakott vele anya és Vilmácska, neked
is meg kell látogatnod, mondogatta anya, nekem azonban semmi kedvem sem volt
hozzá, de hát az embernek nem csak olyasmi dolgokat kell megtennie az életben,
amihez kedve van, így is fél órát álldogáltam a Baross téri kapuban, azon
gondolkodtam, hogy milyen kifogásokkal menekülhetnék el, ez volt az én életem a
családban, kifogások keresése és kényszerű beleegyezések, az örökös kényszerek,
amelyek kikezdték az idegvégződéseimet, de az is lehet, hogy minden család
ilyen, végül felmentem, akkor éppen Vilmácska volt ott ügyeletben, nagymama
falfehéren feküdt az ágyban, amit naponta telepisált, mert senki sem tudta
rendesen használni a katétert, az egész lakást betöltötte a vizelet szúrós
szaga, az orvosságszag, sőt, nem is orvosságszag volt, hanem betegségszag, a
halál szaga, csak néhány percet töltöttem ott, hányingerrel küszködve, amíg
aztán Vilmácska is belátta, hogy a látogatásomnak semmi értelme, így aztán
intett, hogy menjek el, nagymama pedig néhány nappal később meghalt, a lakás
pedig, amint arra az előjelek már mutattak, nem lett az enyém, megint volt egy
családi beszélgetés a konyhában, ahol anya úgy döntött, hogy én még fiatal
vagyok ahhoz, hogy saját lakásom lehessen, ezért eladtuk és elosztottuk a
pénzt, amit kaptunk érte, egy kalapos férfi járt nálunk egyszer és letette az
asztalra az újságpapírba csomagolt bankókat, neked most a tanulás a
legfontosabb, vígasztalt anya, de én nem engedtem magam megvigasztalni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése