Amerikai újságíró ismerőseimmel
beszélgettem a napokban: mind ugyanazt mondák. Trump esélyes, Európában pedig nem értik az amerikai
politikát. Meg is magyarázták: ez az alak jobban hasonlít a klasszikus amerikai
elnökre, mint elődei. Bush elbújdokolt, amikor megtudta, hogy megtámadták az
Ikertornyokat, amúgyis jobban szerette Jim Beant, mint a feleségét, Clinton sok
más játszadozásra használta az időt, kevés időt fordított a gazdaságra, amelyik
– talán ezért – amúgy fellendült. Lehet, hogy bárdolatlan férfiú, de ez csak az
európaiaknak fontos, akik megszokták a finomkodást, mert azt hiszik, hogy a
politika, az egy értelmiségi foglalkozás. Őszinte, kimondja, amit gondol,
legyen az akármekkora marhaság, azután visszavonja, mert akkor meg úgy gondolja.
Végülis sok poitikus csinálja ezt, csak árnyaltabban. Imádja a médiát, és a
média is imádja.
Kell valaki, aki
véget vet az egyhangú Obama-korszaknak. Akármennyire lelkesedtünk is annak
idején az első fekete elnökért, lássuk be, unalmas volt. Amerika a
szórakoztatásról szól, a politika, a politikai naggyűlés is egyfajta
show-műsor, talán ezért is választja annyi színész a politikát, úgy érzik, ez
is egyfajta szerep, amit ügyesen el kell játszani. A harmadik tényező, ami
növeli Trump esélyeit: maga Clinton. Unalmas, mint Obama, nem tud és nem szeret
nyilvánosan beszélni, nem meggyőző, néha azért ő is mond butaságokat (mint
mindenki, aki sokat beszél), látni rajta, hogy őt magát sem szórakoztatják az
efféle események. Hillary nem sok mindent mondhat el magáról, ami igazán
alkalmassá tenné elnöknek, túl azon, hogy
ismeri a Fehér Házat, továbbá sokak szerint „inkább ő, mint Trump”, ám
ez a hangulat a választások másnapján már elmúlik és következnek a kemény
hétköznapok.
Trump
demagóg, de tudja, hogy a demagóg érveléseken a legnehezebb fogást keresni.
Abba, hogy erőssé teszi Amerikát, nem lehet belekötni és ez ellen nincsenek
ellenérvek sem. Az, hogy harcol a bevándorlók ellen, ma tükrözi a természetes
társadalmi hangulatot az Egyesült Államokban. Az a tény, hogy gazdasági
birodalmat épített, amiben széleskörű szociális juttatásokat biztosít, kiemelt
szerepet szán a nőknek, óhatatlanul, de
árnyalja a róla kialakult képet, miszerint egy durva és erőszakos fajankó.
Aztán itt van ez a dolog, ami Amerikában mindig nagyon
megfog egy kampányt és ez ebben az esetben a volt külügyminiszter Hillary
Clintonhoz is köthető: a háború és béke kérdése. Érdemes pár sot szenteli rá, mert
az utóbbi időben kevesen írtak róla. Sokan azt gondolják Európában, hogy az
óceán túloldalán nem számít a külpolitika, mert úgyis az történik, amit Washington
szeretne. Ebben sok igazság van, és sajnos, sokszor az is történik. Kissinger
erre mondta: „az amerikai külpolitika mindig megtalálja a legjobb megoldást,
csak előtte minden rosszat kipróbál.”
És hát még sok minden előkerülhet. A kampány
végnapjaiban szoktak felbukkanni feketén alkalmazott takarítónők, eddig titkolt
egészségügyi gondok, kisebb lopások
áruházakban, be nem fizetett parkolójegyek, titokban jó állásokba helyezett
jóbarátok. Lesznek még meglepetések.
Churchillről mesélik, hogy egyszer levelet küldött amerikai
kollégájának, ám a tervezeteket sorra visszaküldte munkatársainak.
-Ne angolul írjátok – mondta végül mérgesen. – Azok ott
nem ismerik ezt a nyelvet…
És igaza lehetett…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése